Képtelen vagyok már tovább titkolózni előtte. Úgy érzem egyszerűen muszáj őszintének lennem vele, még ha ez azzal is fog járni, hogy már képtelen lesz megbízni bennem. Szeretem annyira, hogy ezt megtegyem, még ha iszonyúan haragudni is fog rám. Én már előbb el szerettem volna ezt mondani, de sosem volt megfelelő az alkalom. Ha már a megfelelő alkalomnál tartunk, akkor valójában ez sem az, de nem tudok tovább feküdni mellette, hozzábújni, rá mosolyogni, úgy hogy fogalma sincs arról, hogy valójában ki is az a nő, akinek az ágyában fekszik. Sosem hazudtam neki arról, hogy ki vagyok, de azt sem közöltem vele, hogy bizony hatalmas vagyont fogok örökölni és jelenleg a családomé több, mint fél város, hogy számtalan kaszinónk és különböző épületünk van, másról már nem is beszélve... Mégis szerettem volna hétköznapi életet élni egy kicsikét a saját magam ura lenni, megízlelni az önállóság izét, mielőtt elfoglalom a cégnél a helyemet. Nem hittem volna, hogy idő közben szerelmes leszek, hogy megtalálom életem férfiját és ami eddig fontos volt az életemben az már egyáltalán nem tud érdekelni. Az összes centről képes lennék lemondani, ha Ryan még ennek ellenére is képes lesz mellettem maradni. Mégis annyira félek a következményektől, de már annyira mardos a bűntudat, hogy eljött az idő, mikor színre kell lépnem.
- Valamit el kell mondanom neked...- Elfordítottam fejem, képtelen is lettem volna a szemébe nézni. - Valójában már régen el kellett volna, de nem volt elég bátorságom. Ami a bátorságot illeti... Nem tudom, hogy ezt hogyan is mondhatnám el. Félek. Mégis szeretlek annyira, hogy ezt a lépést megtegyem, még ha meg is fogsz utálni, amiért nem voltam hozzád teljesen őszinte. - Most sem sikerült egyből elé állnom a kész tényekkel, kell néhány másodperc, esetleg perc mire ki tudom nyögni mégis hol hibáztam a kapcsolatunk során.

❥♔

- Bárcsak könnyű lenne ezt elmondani… - Felsóhajtottam. - Ha könnyen képes lett volna erről beszélni, akkor már rég elmondtam volna… - Aggódva haraptam alsó ajkamba, miközben mindvégig rá néztem. Tudtam, hogy minden meg fog változni közöttünk, ahogy beszámolok neki arról, hogy eddig miféle titkot rejtegettem előle. Ettől még a kapcsolatunk nem épült hazugságra, mert ami közöttünk történt az mind igaz volt. Mégis attól rettegek, hogy Ryan ezt egészen máshogy fogja gondolni, hogy már képtelen fog többet megbízni bennem. Sőt, legrosszabb esetben talán még szakítani is fog velem, amibe valószínűleg bele is halnék.
- Talán ezt máshogy fogod gondolni. Csak kérlek, tényleg ne utálj meg. – Mégis miért van iszonyú előérzetem?  Szeretném bemutatni a szüleimnek, de ahhoz előbb le kell magamról rántani a leplet, mert ha a hatalmas családi ház elé érünk, ahol személyzet fogadna minket, akkor ott helyben szembesülne mindennel.
- Ryan én tényleg sajnálom, hogy ezt már nem a kapcsolatunk legelején mondtam el… - Akkor ez annyira lényegtelennek tűnt, most viszont már elkerülhetetlen ezt bevallanom ahhoz, hogy tudja, hogy kivel bújik ágyban minden áldott este.
- A teljes nevem… - Elcsuklott a hangom, nehéz volt vissza tartani a kikívánkozó könnycseppeket. - Helena Nina Lemmer. – Kell ennél bármi többet mondanom? Szerintem Ryan már hallotta ezt a nevet, vagy legalábbis a családnevemmel tisztában van.

❥♔

- Ez nem olyan dolog, amit már az első randin közölhetnék… Nem akarom, hogy bárki is csak a pénzem miatt ítéljem meg, vagy az miatt szeressen… - Csalódtam már az emberekben nagyon sokat, voltak olyanok, akik tényleg csak az miatt voltak mellettem, mert tudták mennyire gazdag vagyok. Róla egy percig sem hittem, hogy érdekelné, hiszen úgy is velem volt, hogy nem tudta ki vagyok és mennyi pénz van a bankszámlámon. Eleinte ez még nem volt fontos, de aztán kezdett a kapcsolatunk egyre komolyabb szintekre lépni és nem bírtam tovább titkolózni előtte.
- Meséltem már a szüleimnek arról, hogy van valakim. Viszont ahhoz, hogy be tudjalak nekik mutatni ahhoz el kellett mondanom, hogy ki is vagyok valójában. – Nem tehetek arról, hogy gazdag családba születtem, hogy egyke vagyok és később mindent én fogok örökölni, viszont arról nagyon is tehetek, hogy hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Előbb kellett volna bátrabbnak lennem.
- Nem vagyok senkinek sem a menyasszonya. Csak egyetlen egy személynek engedném meg, hogy gyűrűt húzzon az ujjamra. – Akkor már bajok vannak, hogy ha ki kellene fejtenem, hogy igen most is rá gondoltam. Szeretem és ezen semmi sem tud változtatni, még az sem ha esetleg apu nem kedvelné meg. Elvégre nem neki kell szeretni, hanem nekem és én már képtelen vagyok nélküle látni a jövőmet.
- Melletted az lehettem, aki valójában vagyok, hiszen nem vártad el tőlem, mint mindenki más, hogy gazdag illedelmes nőként viselkedjek. – Padlót is fognának a szüleim, ha tudnák még sört is ittam, sőt korsóból mikor Ryan szüleit látogattuk meg.
- Akármit is gondolsz most rólam azt tudnod kell, hogy minden másban őszinte voltam veled, egyedül csak ezt az egy dolgot titkoltam el előled. Szeretlek és csak remélni tudom, hogy ezek után a te érzelmeid irántam nem csapnak át szeretetből gyűlöletbe. – Apró darabokra törné a szívemet, ha ez miatt annyira kiábrándulna belőlem, hogy végül úgy döntene neki jobb lesz nélkülem.

❥♔

Alig akartam elhinni, hogy tényleg ezt mondta, mégis jogosan. Megérdemeltem, sőt ennél még durvább dolgokat is a fejemhez vághatna. Nem hittem volna, hogy a közöttünk lévő kapcsolat ilyen komollyá fog alakulni, aztán pedig már nem volt bátorságom teljesen őszintének lenni vele. Pont ettől tartottam. Nem tehetek arról, hogy Lemmernek születtem, viszont arról tehetek, hogy túl gyáva voltam, előbb kellett volna már ezt a beszélgetést megejteni.
- Nincs halálra ítélve… Nekem nem csak egy játékszer voltál, akit kedvem szerint használhattam. Ezért nem akartam elmondani, tudtam, hogy nem fogod jól fogadni a hírt. Attól, hogy milliomos vagyok, attól még mindig ugyan az a nő vagyok, aki minden egyes éjszaka hozzád bújt. – Szegényen sokkal, de sokkal boldogabb lennék, mert a pénz mindig csak átok volt számomra. Most is ez miatt fog megromlani a kapcsolatunk, érzem… Bárcsak ne lenne ennyire büszke, bárcsak meg tudna nekem bocsájtani. Nem akarom úgy élni az életemet, hogy ilyen közel van hozzám és mégsem lehet az enyém. Egyszer már külön váltunk egymástól, akkor is majdnem bele pusztultam. Most nem élném túl.
A történtek ellenére is az a nő vagyok, akit már az első pillanatban megkedvelt, de ezt nem csak hinni szeretném, hanem Ryan szájából is hallani. Erre várhatok, talán egy örökké valóságon át. Fontos nekem, mégsem tudtam, hogy mit kellene tennem. Hosszú percekig csak ácsorogtam a szobában tehetetlenül, attól tartva, hogy ha utána megyek csak rontok az emígy sem fényes helyzetemen. Aztán mégis rászántam magam, hogy kimenjek a nappaliba már percekkel később, hátha valamennyire sikerült lenyugodnia.
- Szeretlek Ryan, fontos vagy nekem, nem akarlak elveszíteni. – Attól tartok, hogy most azon hezitál, hogy mitévő legyen, hogy egyáltalán képes lesz-e nekem valaha is megbocsájtani.  

❥♔

Minden joga meg van ahhoz, hogy dühös legyen rám. Fordított esetben én már hisztérikusan, önmagamból kifordulva ordibáltam volna vele. Mégis csak remélni tudom, hogy szeret annyira, hogy megbocsájt nekem. Naiv volnék? Inkább csak hinni szeretnék abban, hogy a mi szerelmünk erős, hogy mindent kibír, még az ilyen súlyos titkokat is közöttünk.
- Nem akartam titkolózni előtted, de olyan szépen kezdett el alakulni a kapcsolatunk és fogalmam sem volt arról, hogy mikor kellene mindent bevallanom neked. Szeretlek és nekem nem tűnt fontosnak, hogy ki vagyok… Mert viszont szerettél. – Másoknak Helena Nina Lemmer vagyok, de neki csak Nina, az aki másnaposan köntösben nyitott neki ajtót, mikor az első találkozásunk megtörtént.
- Nincs! Minden másban őszinte voltam veled. Te sosem hallgattál el előlem semmit sem? – Nem is tudom, hogy mit sajnálok jobban, hogy eddig vártam ezzel, vagy hogy mégis csak elmondtam ezt neki. Húzhattam volna még a dolgot, hogy még néhány csodás hetet töltsünk együtt, mint egy szerelmes gerlepár, de nem tehettem ezt vele.
- Ennyi? – Remegő hangon kérdeztem. Egész testem megremegett, mintha csak szó szerint is fizikai fájdalom áradt volna minden egyes porcikámba. Szédülés, hányinger kezdett hatalmába keríteni, ahogy hatalmas könnycseppek kezdtek legördülni arcomon.
- Akkor nézz a szemembe és mondd azt, hogy nem szeretsz már, hogy annyira csalódtál bennem, hogy már látni sem bírsz. – Legszívesebben ordítottam volna, de csak suttogni tudtam.  

❥♔

Elhagyhat? Vajon tényleg képes lesz rá pusztán büszkeségből? Iménti szavaiba próbálok erősen kapaszkodni, az előtt még azt mondta, hogy nem tudnék olyat mondani, amiért képes lenne megutálni… Ez még azelőtt volt, hogy mindent bevallottam neki. Félek, hogy az óta ezt már máshogy gondolja.
- Talán azzal kellett volna kezdenem az első randevúnkon, hogy: Helena Nina Lemmer vagyok, de szólíts csak Ninának mert a Helenát nem igazán szeretem és némi semmitmondó fecsegés után szóba kellett volna hoznom, hogy mennyi pénzem van? Sőt, talán azt is, hogy az – az étterem, ahová randizni vittél esetleg a családom, vagy az én nevemen van? – Ez nem ilyen egyszerű, bárcsak ilyen egyszerű lenne… Az-az átkozott pénz tehet minderről és a bátortalanságom, hogy csak most mertem ezt a szemébe mondani a teljes történetemet.
- Eddig a pénzemért bármit megkaptam, de tőled valami olyasmit kaptam, ami felbecsülhetetlen. Szerettél. Szavak sem kellettek ahhoz, hogy érezzem, de most félek, mert fogalmam sincs, hogy mit érzel mindezek után irántam… - Ismét lesütöttem tekintetemet.
- Most még az is jobb lenne, hogy ha dühösen kiabálnál velem… Megrémiszt ez a csend. Mintha már eldöntötted volna, hogy mit fogsz tenni. – És abban a pillanatban, ahogy kimondtam ezeket a szavakat döbbentem rá, hogy Ryan pontosan tudja mit akar lépni. Elszorult a szívem a belé hasító éles fájdalomtól. Tényleg ennyi lenne? Véget ért volna ezzel kettőnk kapcsolata? Akaratlanul is potyogni kezdtek könnyeim.
Könnyes szemeimmel alig láttam alakját magam előtt. Hatalmas, könnyes szemekkel pislogtam rá. Igaza van, tényleg nem akartam ezeket a szavakat hallani a szájából. Álltam ott megmeredve, tehetetlenül figyelve, hogy életem szerelme eltávolodik tőlem, szó szerint, s átvitt értelemben is.
- Kérlek, mondd azt, hogy csak egy kis időre van szükséged… - Oda lépve a hálószoba ajtóhoz halkan suttogtam szavaimat. Szerettem volna hallani, hogy minden rendben lesz, de ez csak illúzió lenne, mert ez kettőnk között túl bonyolult.  

❥♔

Egyetlen egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy Ryan a pénzem miatt lenne velem, elvégre halovány elképzelése sem volt arról, hogy mennyire tehetős családból származok.
- Már régen el akartam mondani, de egyszerűen képtelen voltam rá. – Mardosott a bűntudat minden egyes pillanatban mikor vele voltam, mégis túlságosan féltem a reakciójához. Pontosan tudtam, hogy mi fog történni. Tisztában voltam azzal, hogy Ryan nem fog repesni örömében, de arra nem számítottam, hogy ennyire meg fogja viselni az igazság rólam.
- Mikor elvittél a szüleidhez akkor döbbentem rá igazán, hogy te mennyire komolyan gondolod a mi kapcsolatunkat. – Ami azt illeti én is nagyon komolyan gondoltam, de kettőnk közül Ryan állt előbb készen arra, hogy haza vigyen és bemutasson a szüleinek, testvérének.
- Én még mindig ugyan az a nő vagyok… - Erőtlenül próbáltam meggyőzni igazamról, ami teljesen felesleges, ha Ryan a fejébe vette, hogy már nem is tudja, hogy ki vagyok… Nem akartam még ennél is jobban sírni, de annyira gyengének, kicsinek, törékenynek éreztem magam… Nélküle senki vagyok.
- Pedig most nagyon is megérdemelném. – Rémisztő ez a csend, aggodalomra ad okot. Ilyenkor már késő aggódni, mégis pánikolok. Hiába könnyebbültem meg, már nem nyomja hatalmas súly a mellkasomat, de az eddiginél is erősebb bűntudat nyomaszt. Nem kellett volna elmondanom neki, vagy már az elején. Fogalmam sincs, de az már biztos, hogy nagyon elszúrtam.
- Komolyan ezt gondolod? – Hitetlenkedtem. Miért érzem úgy, hogy ha kilép az ajtón a kapcsolatunknak vége szakad, hogy csak azért mondja, hogy időre van szüksége, mert ezt szeretném hallani?

❥♔

Alig kaptam levegőt, csaknem fuldokoltam olyan erővel szorította össze mellkasomat a kétségbeesés. Mindvégig ettől tartottam, ami most be is következett. Ha vissza tudnám csinálni… Ezzel csak áltatom magam. Nincs semmi sem, amivel ezt jóvá tudnám tenni, amiért Ryan képes lenne nekem megbocsájtani. Hibáztam, a büntetésem pedig az fog lenni érte, hogy elveszítem azt a férfit, akit szeretek. Akit valaha is szerettem az életben.
- Ez még nem jelenti azt, hogy nem szeretlek… - Kétségbeesetten magyarázkodtam. - Mert még mindig szeretlek. – Talán ezért nem tudtam vele egészen őszinte lenni egészen mostanáig. Olyan boldog voltam mellette és féltem, ha megtudja ki is vagyok valójában akkor ez lesz… Ez a lehető legrosszabb, amit el tudtam képzelni és most minden rémálmom egy szempillanat alatt valóra válik.
- Megértem. – Elcsukló hangon szólaltam meg. Most mit meg nem adnék azért, ha inkább azt mondaná, hogy a történtek ellenére is még mindig szeret, hogy az irántam táplált érzelmei semmit sem változtak. Hogy ezen túl fogunk jutni és a kapcsolatunk erősebb lesz, mint valaha… Ezzel csak magamat ámítom, mert a valóság pont az ellenkezőjéről árulkodik.
- Ugye már sosem fogsz visszajönni? – Próbáltam arra gondolni, hogy van még számunkra remény, de kételkedni kezdtem benne szavai hallatán. Még sosem éreztem magam ennyire kicsinek és törékenynek. Bármit megtettem volna azért, hogy maradásra bírjam, mert attól féltem, hogy ha kisétál a lakásból hátra sem néz, hogy képes lesz maga mögött hagyni, ami közöttünk történt. Mégsem állhatok az útjába, ha menni akar.

❥♔

- Pontosan jól tudod, hogy mit érzek irántad, nem ez volt az első alkalom, hogy kimondtam, hogy szeretlek. – Rajta kívül még soha senkinek sem mondtam azt, hogy szeretem. Nem azért hozakodtam elő ezzel a kilenc betűs szóval, mert ezzel akartam magamhoz láncolni, megtartani... Mert talán most itt kevés lesz annyi, hogy szeretem, mégis tudnia kell. Hatalmas hibát követtem el, talán egy olyan hibát, amit sosem tudok helyrehozni, amit egész életemen át bánni fogok.
- Sajnálom, hogy előbb nem volt bátorságom teljesen őszintének lennem. Szerettem, hogy te csak az egyszerű szomszédlányt látod bennem, nem pedig az örökösnőt. – Sosem gondoltam azt, hogy neki számítana a pénzem, ezért valamiért nem is volt olyan fontos számomra, hogy tudassam vele, hogy a Lemmer család egyetlen gyerekeként egyszer minden az enyém fog lenni.
- Azt hiszed, nem vagyok tisztában azzal, hogy mennyire elrontottam? Pontosan jól tudom, hogy tőlem sokkal jobbat érdemelnél. – Már csak abban tudok reménykedni, hogy számítani fog neki bármit is, hogy az iránta táplált érzelmeim valódiak voltak és idővel meg tud nekem bocsájtani. Nélküle elveszett vagyok, sőt elképzelésem sincs, hogy hogyan élném túl, ha véget akarna vetni a kapcsolatunknak.
- Gondolom ezek után már képtelen vagy nekem hinni, de csak ezt az egy dolgot hallgattam el előled, bármi másban őszinte voltam hozzád. Csak remélni tudom, hogy az irántad táplált érzelmeimben nem kételkedsz. – Nem akartam vele sosem játszani, Ryan számomra nem csak egy játékszer volt. Nem is arról van szó, hogy valakivel szerettem volna kiszórakozni magam, aztán pedig, mint az egyik többségi részvénytulajdonos visszatérni abba az életbe, amit eredetileg nekem szántak.
- Úgy érzed, hogy jobb lenne, ha ezek után véget vetnél a közöttünk lévő kapcsolatnak? – Egyszerűen tudnom kell. Nem akarok arról ábrándozni, hogy egy napon visszatér hozzám, főleg ha Ryan már eldöntötte, hogy mit is akar a továbbiakban.

❥♔

Lenne bármi értelme annak, hogy újból és újból ismételgessem magamat?  Sajnálom, hogy csak most tudtam neki ezt elmondani, ahogyan azt is sajnálom, hogy idáig vártam, de leginkább azt sajnálom, hogy gyáva voltam és ez miatt úgy tűnik, talán örökké elveszíthetem. Elrontottam. Ezt iszonyúan elszúrtam. Mégis az a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, hogy ezt hogyan tudnám helyre hozni, vagy, hogy egyáltalán lehetséges lenne-e… Iszonyúan rettegek attól, hogy örökre elveszíthetem.
- Dehogy nem zavart… - Elcsukló hangom ennyit voltam képes mondani, mielőtt egy újabb könnycsepp végig gurult volna könnyáztatta arcomon.
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire szükségem van rád. – Nem kérem azt, hogy higgyen nekem, de azt akartam, hogy tudja, még akkor is, ha most nem képes bennem megbízni. Az előtt még szerelmesen feküdtünk egymás karjai között, de mégis annyira távolinak tűnik már az a kép, most pedig már nem maradt más, csak Ryan kiábrándult arca. Valaha is képes lesz nekem megbocsájtani? Mégis mit kellene tennem, hogy újra meg tudjon bízni bennem, hogy újra velem akarjon lenni?
Bólintottam, képtelen voltam bármit is mondani már. Bármi olyasmit, amitől helyre hozhatnám… Szótlanul álltam, teljesen megsemmisülve. Csak álltam ott, Ryan távolodó alakját figyelve, mikor kisétált az ajtón egyszerűen erőtlenül földre rogytam. Zokogni kezdtem. Néhány röpke perc alatt megsemmisült a kis világom, ahogy láttam életem szerelmét kisétálni az ajtón.  

❥♔