Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ez a valóság, ahogy azt sem, hogy ennyire elfognak mérgesedni a dolgaink, hogy ez az ideiglenes állapot a kapcsolatukba idáig fog vezetni, hogy begyógyszerezve kell megtalálnom. Franc sem volt rendben közöttünk az utóbbi időben, de még csak meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg ilyesmire is képes lenne. Nem azért, mert akkor kényszerből vagy felelősség érzetből vele maradtam volna, mert nem, ennyivel nem tudom magam túltenni a történteken, ez ennél bonyolultabb és megérdemlem a a magyarázatot és a gondolkodási időt is. Nem én voltam az, aki azt mondta, hogy akkor inkább legyen vége a kapcsolatunknak, csak mert nem képes kétségek közt lenni. Kétség az bennem is van, méghozzá nem kevés. Azt viszont nem kétlem, hogy ez nem normális. Mégis miből gondolta, hogy ez lehet a megoldás. Őszintén nem ilyennek ismertem meg és kezdtem félteni, kezdek aggódni. Mi van vele, mi van velünk? Ilyenek vagyunk? Ezek nem mi vagyunk. Én is visszaakarom kapni, de nem így.
- Nina... Nina, kérlek. Könyörgöm... - Iszonyat megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor mocorogni, ébredezni kezdett a karomban. Férfi létemre a sírás küszöbén álltam, mert azt nem bocsájtanám meg magamnak, ha miattam valami baja esne. Lágyan visszacsókoltam, miközben szinte már görcsösen szorítva öleltem magamhoz.
- Itt vagyok. - Nem is tudom, hogy melyikünket akarom ezzel jobban megnyugtatni. Talán mindkettőnket. Érzem, hogy fázik, hiszen remeg, de még nem zártam el a vizet. Ezután pedig még hánynia is kell, utána pedig beviszem szépen a kórházba, legutoljára pedig alaposan lehordom.
- Még sosem örültem annak ennyire, hogy itt vagyok. - Ezzel már egész biztosan magamat akarom megnyugtatni. Érzem. Lassan elzártam a vizet és kiléptem vele a zuhany alól.
- Nina... Mennyit vettél be? - Engedtem lassan a szorításon, de amint a lábára akartam állítani éreztem, hogy összefog csuklani, de még időben gyorsan elkaptam.

- Mi... Mond, Te megőrültél? Mi van veled? - Nem akarok vele kiabálni, a legutóbb sem kiabáltam vele, de most sokkal, de sokkal dühösebb vagyok ezért az őrültségért és most egyből felemeltem a hangom, mert egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ez megtörténik. Tényleg képes lett volna véget vetni az életének. Ezt nem hiszem el. Tényleg még soha életemben nem örültem annyira annak, hogy most vele vagyok, mintha éreztem volna, pedig nem így van, de most nem is ez számít, a lényeg, hogy még épp időben érkeztem és ezt még egy jó ideig nem fogja elfelejteni azt biztosra veheti, mert amit még ezért kapni fog Tőlem, amint jobban lesz és magánál lesz jobban azt sem fogja egyhamar elfelejteni, azt hiszem egyikünk se.
- Nem így akartad? - Kérdeztem vissza hitetlenkedve. Ez most nem komoly, ugye? Nem? De. De igen, az. Teljesen komoly. - Meg is halhattál volna. - Én sem így akartam ami azt illeti, de még a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle, de ezek szerint ehhez volt elég bátorsága, habár ahhoz nem, hogy az elejétől fogva őszinte legyen velem, gondolom bevenni egy fiola gyógyszert könnyebb.
- Szánalomból? Én nem szánakozok. Én épp felrobbanok dühömben. Ezt nem akarom elhinni. - Ezt nem hiszem el. Nem hiszem el, amit hallok. Ki beszél most itt szánalomról. Nem érdekel hogyan akarta, ez már nem is lényeges, az számít, ami most van és azt hiszem épp öngyilkos akart, próbált lenni.
- Tényleg ezt akartad? Tényleg megakartál halni? - Ezt valahogy erősen kétlem. Iszonyatosan nagy butaság volt ez a részéről és rettenet nagy szerencse, jó időben voltam jó helyen, a legjobb időben.

- Engem viszont momentán a legkevésbé sem érdekel mit akarsz. Felöltözöl és megyünk. - Próbáltam higgadt maradni és nem kiabálni, de szerintem így is érezhető, hogy érdekelnek az ellenérvek, megyünk. Az sem érdekel, ha sikítani fog, akkor is velem fog jönni, ha kell, akkor viszem, az sem érdekel. Én sem hiszem el, hogy komolyan erre kényszerülök, sőt azt sem gondoltam volna, hogy valaha egyáltalán sor kerül ilyesmire, de mégis, szóval most nem nagyon izgat a véleménye. Senki sem kérte, hogy erőszakoljon le a torkán egy marék gyógyszert, mert épp kétségbe volt esve. Én most vagyok kétségbe esve, mert ezt már me kell beszélnünk és valahogy meg kell oldanunk, mert ez így nem állapot.
Én se élveztem kimondottan, hogy a háta mögött álltam és végignéztem, miközben kikényszeríti magából a gyomortartalmát, de ha ezt akarta, akkor megteszem. Végig a háta mögött állta, egyik kezemmel hátra simítottam a haját, hogy ne lógjon az arcába, a másik kezemmel pedig fogtam a derekánál biztos, ami biztos alapon.
- Én sem. Mégis hogyan képzelted ezt? - Néztem vissza le rá az előtte lévő tükörben. Egyszerűen nem értem és fel nem fogom hogy miért csinálta ezt. Egyáltalán hogy gondolta?
- Teljesen véletlenül, de ez most nem számít. - De még mennyire, hogy nem. Férfi létemre most körbe is csókolnám azt a futárt, mert lényegében neki köszönhető, hogy most itt vagyok.
- Gyere, segítek felöltözni. - Körbefogva a derekánál indultam meg vele vissza a hálóba, ami azt illeti nekem se ártana felvennem valami szárazat, mivel mindketten csurom vizesek vagyunk, a különbség annyi, hogy nekem egyedül is menni fog, neki viszont kétlem. Biztosan találni fogok még itt ezt-azt, amibe átöltözhetek, mivel mióta összevesztünk vagyis elmentem nem nagyon voltam itt.

- Nem. Nem számít. De az igen, számítana, ha elmondanád mégis mi a fészkes fene ütött beléd? Komolyan gondoltad Te ezt egyáltalán? - Mert ezt valahogy erősen kétlem. Szerintem fogalma nem volt róla mit művel. Én pedig ezek után minden vagyok, csak nyugodt nem és nagyon nem érdekel, hogy akarja-e hallani ezeket a dolgokat Tőlem, mert biztosra veheti, hogy nem fogom magamban tartani és kíméletes sem leszek. Ez egyszerűen elfogadhatatlan és felfoghatatlan számomra és addig fog hallgatni, amíg be nem fejeztem.
- Majd ha előbb én is kapok értékelhető ésszerű válaszokat erre az eszement őrültségre, akkor én is fogok válaszolni. - Ezekre a jelenleg nagyon is jelentéktelen kérdésekre, mert engem az most egyáltalán nem érdekel, sőt volt egy pillanat, amikor el is felejtettem hogy kerültem ide, mondjuk akkor, amikor tudatosult bennem, hogy mégis mivel kerültem szembe. A barátnőm vagy a volt barátnőm épp öngyilkos akart lenni. Nekem ez valahogy elég ok arra, hogy mással most ne akarjak foglalkozni.
- Nem tudom... Mond meg Te. - Haragszom. Persze, hogy haragszom és persze, hogy ez a hangomból is érződik, ahogy hozzá beszélek. Most is, miközben ruhákat keresek neki és dobálok ki mindent az ágyra. Gyorsan kibújtattam a köntöséből és a hálóingéből is viszonylag gyorsan ment, az utolsó ruhadarabnál azonban megálltam. Tudom, hogy már mindent láttam belőle, nem is magamért álltam meg.
- Ha gondolod, hogy megy egyedül is, akkor elfordulok vagy kimegyek vagy csináljam? - Teljesen átöltöztethetem úgy, hogy oda sem nézek, nem mintha most az járna a fejemben, csak tudom vagyis sejtem, hogy most szörnyen megalázóan érzi magát.

- Sejtelmem sincs mi van veled. - Ha tudnám, akkor valószínűleg nem kérdezném, de mivel fogalmam sincs mi van vele, így nagyon is érdekel a magyarázata, amivel nagy valószínűséggel szintén nem tudna szolgálni, mert szerintem Ő magam sem tudja már mit miért tesz. Őszintén szólva kezdek aggódni miatta és elképzelésem sincs még róla hogyan lesz ezután, de ez így nem állapot.
- Fejezd ezt be, jó? Ne legyél nevetséges. Nem vagy jól. - És kétlem, hogy jól lesz. Kínos ez most vagy sem, de kibújtattam az utolsó ruhadarabjából is. Akárhogy is, próbáltam nem tudomást venni arról, hogy anyaszült meztelenül fekszik előttem. Nem értem. Mégis hogy a pokolba jutottunk idáig? Gyorsan öltöztetni kezdtem már amilyen gyorsan bírtam és amennyire segített nekem ebben. Tudom, hogy láttam már meztelenül, de begyógyszerezve még nem és így azért nem ugyanaz.  - És kétlem, hogy jól leszel. - Fejeztem be a gondolatmenetem ennyivel. Nem, nincs jól és nem, nem lesz jól. Gyorsan magamnak is kerestem száraz ruhákat és a fürdőben másodpercek alatt átvettem őket.
- Gyere... - Segítettem fel az ágyról, de jobbnak láttam inkább egyből felkapni a karjaimba, minthogy támogassam, mikor jelen pillanatban szerintem egy remegő nyárfalevélben is több a stabilitás, mint benne. Felkaptam a kulcsom a pultról és már indultunk is, csak annyira engedtem le - de az egyik kezemmel folyamatosan tartottam - amíg bezártam a lakás ajtaját. Éreztem, ahogy egyre nehezebb és megint kezdi magát elhagyni, ahogy a fejét a vállamra döntötte.
- Nina, Nina, hé Nina! Ne aludj el... Beszélj hozzám. Ha elalszol, akkor ki fog nekem muffint sütni? - Próbáltam szóval tartani addig is amíg leértem vele a parkolóba és befektettem a hátsó ülésre.

- Ne most, jó? Szerintem nem ez a legmegfelelőbb időpont arra, hogy ezt megbeszéljük. Még azt sem sikerül megemésztenem, hogy öngyilkos akartál lenni. Fel nem fogom, hogy ezt mégis hogy képzelted, de ha Te igen, akkor legyél szíves magyarázd el, hogy én is megértsem. - Ha ezt egyáltalán lehetséges megérteni, bár kétlem, hogy az lenne, legalább bárhogyan is próbálom leerőszakolni a történteket a torkomon egyszerűen sehogyan sem sikerül.
- És arra is kíváncsi lennék Te mégis hogyan akarnád ezt folytatni? - Ezzel jelenleg csak annyit ért el, hogy ezek után fogalmam sincs hogyan fogom tudni magára hagyni anélkül, hogy ne aggódnék vagy ne lenne bűntudatom vagy ne azon gondolkodnék, amikor nem vagyok épp mellette, hogy most mégis milyen őrültségre készül.
- Tényleg nem. De hányszor is kergettél vele körbe a konyhapult körül? - Mindig kénytelen voltam megenni, pedig igazán nem vagyok ennyire édesszájú, de egyet legalább mindig a számba erőszakolt, mert muszáj volt megkóstolnom.
- Úgy látod, hogy vége van? Ha nem érdekelne mi van veled, most nem a kórházba tartanék veled. - Néztem rá a tükörből. Azt hiszem ma még igen csak kellemetlen élményben lesz része, ha ki kell mosni a gyomrát, mert még mindig nagy mennyiségű altató van a szervezetében. Tudom miről beszélek.
- Bár miután kimossák a gyomrod szerintem többször nem fogsz gyógyszeradagolással kísérletezni. Hidd el nekem, nem érte meg. - De hamarosan fogadni mernék rá, hogy ezt Ő is így fogja gondolni. De azt hiszem azt a folyamatot már nem szeretném látni, ahhoz még bennem is túl elevenen élnek az emlékek.

- Igen. Felelősnek érzem magam és dühös vagyok. Mégis hogy juthatott eszedbe ilyen őrültség? - Őszintén szólva soha ki nem néztem volna belőle, hogy képes lenne rá vagy egyáltalán megfordulna a fejében, erre most alaposan meglepett, csak épp nem a várt módon. Fogalmam sincs érzek-e bűntudatot, de felelősnek nagyon is érzem magam. Szerintem mindketten tudjuk, hogy ez nem egy olyan dolog, ami elmúlna egyik napról a másikra. Persze, hogy még mindig fontos és számít az, hogy mi van vele és még szép, hogy most aggódom érte, mert még mindig nem akarom elhinni a látottakat. Nem hittem volna, hogy valaha is részem lesz hasonló látványban, főleg nem így, szóval a fejmosásnak még koránt sincs vége, még csak most kezdek belemelegedni és amíg a dühöm nem száll el, márpedig egykönnyen és egyhamar nem fog, addig számíthat folytatásra. A legutóbb azt akarta, hogy üvöltsek vele, mert akkor abból legalább érezte volna, hogy egyáltalán nem mindegy mi van és mi lesz velünk, hát ma még fogok üvölteni van egy olyan érzésem.
- Abban biztos vagyok. - Annyira nem lesz kellemes a gyomormosás, számomra már csak a gondolata sem az. Leparkoltam, gyorsan megkerülve a kocsi, segítettem ki és vettem fel könnyedén a karjaimba és sétáltam be vele a kórház épületébe. Már csak ekkor jutott eszembe, hogy a gyógyszeres fiola pedig a fürdőben maradt, francba. Gyorsan elhadartam a nővérnek, hogy mi a helyzet miközben mentem utána, amerre irányított, ahol letehettem Ninát egy kórházi ágyra, engem pedig megkértek, hogy most inkább odakint várakozzak. Kilépve a folyosóra gondterhesen sóhajtva egyet dőltem neki a szemközti falnak és vártam és vártam és vártam...

- Talán akkor igazat kellett volna mondani. Gyakorlatilag egy komplett idiótát csináltál belőlem, aki ha hibázik még könyörögni is képes lenne, hogy megbocsáss, miközben Te ugyanúgy nem mondtál igazat, ennek ellenére mégis hagytad, hogy nyomorúságosan érezzem magam. Nézd el nekem, hogy ezt nem viselem jól. - Nagyon nem. Tényleg sokáig azt éreztem, hogy komplett idiótát csinált belőlem, most pedig már fogalmam sincs mit érzek, de szerintem ezen már kár rágódni, hiszen a múltat senki sem képes visszahozni, vagyis már semmi sem lehetne olyan, mint régen bárhogyan is alakulnak a dolgaink, de ezt nem most fogjuk megbeszélni. Nincs abban az állapotban, nem mellékesen még mindig szörnyen dühös vagyok rá.
- Tök mindegy mi lett volna az, ha megbízol bennem. De ebben nem hasonlítunk. Igaz. Nem azt mondom, hogy az első randin kellett volna kipakolnod, de ez így olyan, mintha mindvégig neked ez csak egy játék lett volna, amiben szerepet játszol. - Én pedig csak jelentéktelen bábú lettem volna, akinek persze az ég világon semmiről sincs tudomása. Hol van ez az én hibámhoz képest? Sehol. Különben is Ő mindvégig láthatta milyen vagyok, önmagam voltam mindvégig, minden percében a kapcsolatunknak. Ő pedig?
A folyosón várakoztam, majd amikor szóltak, akkor bementem hozzá. Közel húztam egy széket az ágyához, leültem, finoman megfogtam a kezét, majd hátradőltem és miközben arra vártam, hogy felébredjen én is elaludtam. Néha-néha aprókat pislogva felé pillantottam, de még nem ébredt fel, a kezét azonban egy percre sem engedtem el. Amikor láttam, hogy kezd ébredezni közelebb hajoltam hozzá és óvatosan megszorítottam a kezét, hogy érezze nincs egyedül, még mindig itt vagyok és nem is szándékozom sehová sem menni.

- Nem kell... Tekints erre az egészre úgy, mint egy lehetőségre, hogy valaki mással új lappal indíthatsz, de ha elfogadsz egy jó tanácsot, vele már legyél őszinte az elejétől fogva és akkor erre nem kerül sor még egyszer... - Te pedig nem akarod újra megölni magad. Fejeztem be magamban a mondatot. Nem kell, nincs arra semmi szükség, hogy minden egyes nap elmondja mennyire bánja és sajnálja a történteket, mert nem vagyok biztos benne, hogy még mindig mellette akarok lenni minden nap. Tudom, hogy pontosan úgy, ahogy nekem úgy neki is járna egy második esély, de valamiért mégsem vagyok képes kinyögni, hogy rendben, legyen. Nehéz, ugyan még küzdök vele, de inkább lezárná, azt is megértem.
- Akkor miről szólt? Rólad? - Na és rólam mégis mi szólt ebben a kapcsolatban. Teljesen mindegy kik vagyunk, h egymással akarunk lenni. Én azt hittem őszinték vagyunk egymással. Mindenben. Tényleg mindenben. És fáj, hogy így kellett rádöbbennem, hogy még sincs így.
- Ha nem toppantam volna be újra, akkor most nem feküdnél itt. Légy szíves, kérlek szépen fejezd ezt be. - Nyúltam ismét a keze után. Még mindig dühítenek az események, de most per pillanat koránt sem annyira, mint korábban és most nem tudnék és nem is akarok kiabálni vele, de ettől még bőven lenne mit mondanom, ami neki nagy valószínűséggel nem tetszene, pedig mindketten tudjuk, hogy nyilvánvalóan nekem lenne igazam.
- Tényleg ezt akarod? - Bár nem szólalt meg, de az hogy ismét elhúzta a kezét számomra felért egy válasszal. Mégis egy részem maradni szeretne, vele egy másik részem pedig elmenni. Ez az egész már fogalmam sincs miről szól, de nem rólunk. Ezek már nem mi vagyunk és ugyanazok már nem is leszünk. Talán igaza van. Talán nekünk tényleg csak ennyi járt és mint minden jónak ennek is egyszer vége kellett szakadni, csak mi eddig nem akartunk tudomást venni róla. Lassan felálltam, majd fölé hajolva nyomtam egy csókot a homlokára. - Vigyázz magadra. Ez úttal tényleg. - Egy pillanat erejéig még mélyen beszívtam hajának édes illatát, majd felegyenesedtem és kiléptem a kórteremből. Visszaakartam nézni még egyszer, de inkább arra kényszerítettem magam, hogy ne tegyem, csak menjek.