A

gerilla-hadviselés, mindig is a kedvenceim közé tartozott, így most a tetőn állva is, átjár az a furcsa bizsergés, ami mindig, mikor lecsapni készülünk valakikre. Az ujjam a ravaszon, és kémlelem a sötét sikátort, arra a pillanatra várva.
Levegőt is csak nagy ritkán veszek, ez ösztönös, szerintem a túlzott koncentráció miatt van, de nem engedhetem meg magamnak azt, hogy akár egy pillanatra is lankadjon a figyelmem. A csoport, aminek már rég a tagja vagyok, roppant összeszedett, és annyit ér épp csak, mint a leggyengébb láncszem. Aki már nem én vagyok.
Tekintetem Alexisre villan, akinek ez az első komolyabb összecsapása, és el kell mosolyodnom, még így is, hogy méterek választanak el minket, látom a számomra túlzottan ismerős reakciókat, ezért késztet mosolygásra. Tudom, mi játszódhat le benne, én is álltam azon a tetőn, közvetlen Derek mellett, én is rágtam a szám az izgatottságtól, és az orromba még most is bekúszik a vihar előtti csend „illata”.
Ahogy az első lövés elhangzik, szemeimbe beköltözik az a furcsa csillogás, ami mindig ilyenkor van jelen. Tudom, szörnyű vagyok, de már elfogadtam azon tényt, hogy a társadalomnak egy olyan rétegébe tartozom, akiből rég kihullott az empátiának még csak csírája is.
- Menj – Derek hangja, még a kialakult robajban is tisztán kivehető, és igyekszem figyelmen kívül hagyni a reakciót, amit minden hozzám intézett szava kivált belőlem. A fegyvert visszatéve a helyére, egy tőrrel a kezemben, csúszok le az ereszen, hogy kisvártatva, egy nálam vagy két fejjel magasabb férfi torkába mélyeszthessem. A meglepetés ereje. Sokan nem is gondolnák, hogy többen vagyunk, mint azt a látszat mutatja, és főleg azok nem számítanak erre, akiknek a pozíciónkra fáj a foguk.
- Ne most – sziszegem, ahogy futás közben nyomom ki Liz hívását. A nővérem valahogy mindig ráérez, mikor kell hívni. Majd kiengesztelem.

***

Már a dohos szobában ülve hagyom, hogy a doki bekösse a karomat. Nos, igen, még így pár évnyi tapasztalattal is fordulnak elő sérülések, de legalább az akció sikerrel zárult.
- Minden oké? – dől az ajtófélfának Derek, én meg felteszem magamnak a kérdést, hogy került ide, na meg mikor.
- Egy kicsit azért fáj – a hanglejtésemen mindketten felnevetünk, de megtanultam már, hogy előtte nem kell a keményet játszanom, főleg, hogy nem is olyan rég tanúja volt annak a bizonyos rohamnak. Nem Ítélt el, nem futott egyből szólni, hogy aztán kitegyék a szűröm, ez már épp elég ok a bizalomra.
– Vissza kell hívnom – fürkészem a telefont, miközben elhalkul a hangom. Pár idióta pszichopata, aki jó eséllyel simán megölt volna, mi ahhoz képest, hogy egy újabb hazugsággal kell traktálnom Lizt?
- Mondd el neki – a fejem rázom, mert Derek folyton ezzel nyaggat. Félre ne értsetek, én imádom, hogy törődik velem, csak… mondani könnyű, még így is, hogy tudom, Liz biztos nem fogna rám fegyvert.
- Jó, de mikor rájössz, ez mekkora baromság, ne mondd, hogy nem szóltam – biccent, majd hátat fordítva megy el, otthagyva engem, meg az értetlen tekintetem. Oké, nem ismerem Dereket, ez annyiszor mellbe vág, hogy azt elmondani nem tudom. Ez a tudunk másikról mindent dolog, egyirányú, ezért ijesztő néha, hogy teljesen rendellenes reakciókat mutat, mintha egy ember lenne. Oké, ez így viccesen hangzik, de az itt bandázók többsége már rég búcsút mondott azon tulajdonságainak, amik gyengíthetik. Kivéve engem. Na, meg Dereket.