Hónapok, nem, nem, sokkal inkább évek óta nem beszéltem személyesen senkivel a családomból, legfeljebb üzenet formájában, azt sem tudtam, hogy Laura férjhez megy, nem kedvelem az ilyesféle összejöveteleket, a tömegért sem igazán vagyok oda és az önfeledt társalgás a családdal sem az én asztalom, sokkal inkább szeretnék nem gondolni rájuk, kivéve Cinzia, az egyetlen ok, amiért hajlandó vagyok megjelenni, nem az, hogy vagy ötvenszer hívott az esküvőt szervező hölgy, bár elég szigorú hangja van azt meg kell hagyni, végül hanyagul rámondtam az igent, csak ne hívogasson már, nem viselem túl jól az erőszakot.
Talán késtem néhány percet, na és? Egy hölgy állított meg egy listával a kezében, unottan mutatkozom be, miután felsóhajtok, és még egy szőke nő jelenik meg, pont, mint a telefonban. Motozás is lesz, vagy mehetnénk végre az unokahúgom esküvőjére.
- Lorenzo Mastroianni, mint azt már a mielőtt elmondtam a hölgynek is. - Szólalok meg lehengerlő olasz akcentusommal. Hát persze, hogy nem tudja kiejteni, meglepett volna, ha igen, de hozzászoktam már és nem foglalkozom vele, ezért ilyenkor általában annyit mondok, hogy maradjunk az Enzo-nál.
- Mastroianni. - Ejtem ki még egyszer és ez úttal lassabban.
- Nagyszerű, köszönöm. - Ejtettem meg egy félmosolyt, ötös asztal, körbenéztem, majd megtalálva helyet foglaltam, valóban már csak én székem állt üresen, amit most el is foglaltam.
- Lorenzo... - Üdvözölt mindenki melegen, furcsa volt őket viszontlátni és innen kezdetét vette egy amolyan barátságos családi csevegés, amihez már kellett egy ital, mert már kiszáradt a szám a sok kérdéstől. Szerencsére megkezdődött a szertartás, nem vonzanak különösebben az esküvők, semleges arckifejezéssel ültem végig, majd gratuláltam az ifjú párnak.
- Laura... - Öleltem át szívélyesen.
- Lorenzo, hát eljöttél. - A mi családunk már csak ilyen, hagyománytisztelő azt hiszem, mint a legtöbb olasz, görög vagy spanyol nép.Nem sértettem volna meg az unokahúgomat.
- Sok boldogságot. - Bontakoztam ki öleléséből és átadtam a vendégseregnek, addig is én elindultam magamnak keríteni valami italt. Már megint valahol egész máshol járhattam, mert arra eszméltem fel, hogy valaki a mellkasomba csapódott egy pohárral, úgy érzem ennyit a hófehér ingemről. [/font]

Hát, ez sem az én napom és ez már többször is bebizonyosodott, de hogy ennek mért az ingem itta meg a levét, ez úttal szó szerint. Nem készültem vetkőzős partira, és vlóban hőség van, de nem, nincs váltás ingem a kocsiban.
- Áhh, mindegy, hagyja csak... - Számítsak ma még másra is ettől a nőtől? Komolyan kérdem, először lehord, amiért kések, aztán gúnyolódik és most rám borít egy pohár fehérbort, világos, hogy felbosszantottam, elnézést is kértem, vagy nem? Lehet, hogy nem? Nem. Lényegtelen. Laura boldog és csak ez számít, azt hiszem.
- Pokoli hősé van, majd... megszárad. - Húztam el a számat. Szükségtelen, hogy másik inget vegyek fel, annyira soká nem is terveztem maradni, mindössze amíg az illendőség megköveteli, még mindenkivel váltok néhány szót, azután megpróbálok feltűnésmentesen távozni, nem erősségem a búcsúzkodás, sem semmi más, amihez szavak is kellenek, bár egész sokat fejlődtem az útjaim és a munkám során, leszámítva a kiejtésem, de nem is tartom fontosnak elhagyni, elvégre visszatérek újra és újra a hazámba napokra és ez bőven elég is.
- De mondja csak, hol lehet itt kapni egy italt? - Gomboltam ki két gombot felül az ingemen, ha már sikerült telibe nyakon öntenie és ragadok is, ha már itt tartunk, hát ez fantasztikus. Na mindegy, csak valaki hozzon egy italt, amivel aztán elvonulhatok, amíg a többiek mulatoznak, hátha azt végre nem borítják rám és másokét sem, a nadrágom legalább had maradjon száraz.  Valahogy éreztem, hogy elhamarkodott döntés volt, ez egy tipikusan olyan nap, amikor nem kellene döntéseket hoznom, elvégre hagyhattam volna a fenébe és le is mondhattam volna, bár ha ez a kedves arca, akkor inkább nem akarom megismerni milyen amikor nem az. Mindenesetre csak igazítson útba és mondja valaki, hogy nem csak bor és pezsgő van és én megleszek elégedve, komolyan. Még tortát sem kérek, amúgy sem vagyok kimondottan édesszájú.

Az amerikaiak mind ilyen erőszakos népség? Nem is értem, úgy érzem nem vagyok még itt elég ideje ahhoz, hogy ehhez hozzátudjak szokni, és most is inkább csak engedek neki, hagyd magad, előbb szabadulsz? Valahogy úgy. Annyira nem is élvezem, hogy csupa ragacs vagyok a fehér bortól, de túléltem volna úgy még egy órát benne.
- Rendben van. - Hú, de szigorú. Kezdem el kigombolni az ingemet, majd végigengedve karomon bújok ki belőle. Oké, jól van, sóhajtok fel halkan, majd kapom el a rongyot és letörlöm a ragacsos felületet mellkasomról, ami jól is esett ebben a melegben, de azért remélem több tiszta ing már nincs az én méretemben. Könnyedén kapom fel a kapott inget és vállban valóban valóban megfelel a méret, hmm jó szeme van, kényelmesen begombolgatom, miközben figyelem, ahogy a sajátomat öblíti ki amolyan nőies rutinnal, ha nevezhetjük így. Legalább nem vörössel csapódott belém.
- Majd emlékeztessen rá, hogy visszacseréljük és köszönöm. - Néha még mindig furcsa érzés nem az az anyanyelvemen megszólalni ennyi idő után is  az az első, ami ösztönből jön, otthon is használtuk az angolt, de jóval kevesebbet és így megmaradt a kiejtésem. Ragaszkodom a dolgaimhoz, így vonatkozik ez a saját ruhadarabjaimra is, méretben megfelelő az ing, nem feszül és kényelmesen tudok mozogni benne, mégsem az enyém és ez valami oknál fogva zavar egy kicsit, de néhány órára megtudom szokni. Amúgy is valami ital után akartam nézni, amikor ütköztünk.
Szó sincs róla, hogy ne tudnék táncolni, ismerem a klasszikusokat és néhány latin táncot is, Cha-Cha-Cha, szalsza, szamba, az olaszok szeretnek táncolni és tudnak is.
Cinzia kapott el, rég láttam és örültem neki, csak nem tudtam mit mondhatnék, ezért csak megfogtam a kezét, kezem a derekára csúsztattam és lassan lépkedni kezdtünk, szerencsére épp csak lassú dal szólt. Hálás voltam a csendért, időre volt szükségem, mindenkitől távol és megkaptam, jobban vagyok, azt hiszem.
- Lorenzo, nem írtál, aggódtam, mind aggódtunk, rég láttalak, boldog vagy itt? - Éreztem, hogy nem fogjuk sokáig bírni kérdések nélkül és teljesen jogos is.
- Igen Cinzia, azt hiszem igen. Jól vagyok. - Feleltem meleg hangon és lassúztunk, amíg a dal szólt, majd kipörgettem azzal, hogy még beszélünk. Az érzés amikor mindenki akar belőled egy szeletet, még a menyasszony is. Kezd az az érzésem támadni, hogy elrabolom a show-t. Miután Laurát is megtáncoltattam most már tényleg a bárhoz sétáltam egy italért, ahol le is ültem remélve, hogy ott sikerül elrejtőznöm kicsit.

Végre, megkönnyebbülten emelem számhoz a poharat és kortyolok bele. Olykor hátra tekintek, mindenki önfelet, táncol és meglehetősen ittas már, ahogyan az a lagzikon lenni szokott és felénk mindenféle eseményen egyébként, és azon sem vagyok meglepve, hogy a bor fogy leginkább, bár az amerikaiak inkább a tömény italok kedvelői, a különféle whisky-ké, bourbon, amit én is iszom, Scotch, ilyenek.
Félmosollyal az ajkaimon biccentek felé, miközben aprókat körözök magam előtt a poharammal. A vendégsereggel ellentétben én még nem vagyok részeg és igazán nem is tervezek az lenni, Hű most aztán kilóghatok a sorból, bár tőlem inkább az volna meglepő és különös, ha nem tenném.
- Áá nem hinném, az nem az én asztalom. De hálás vagyok, amiért olyan kitartó volt, vagy ötvenedjére is. - Ejtek meg felé egy halvány mosolyt. Mindent összevetve így legalább letudtam és megelőztem a kínos beszélgetéseket arról hogyan vagyok, vannak-e még a fejemben elborult gondolatok, esetleg akartam-e mostanság megölni valakit, vagy hasonlók, nem és nem, jól vagyok.
- Probléma van az itallal? - A hallottak alapján valaki vagy nem tud felmérni és számolni, vagy rendkívül jól bírják az italt, szokásos esetben az utóbbira voksolnék, de azért az előbbi sem zárható ki teljesen. Fogalmam sincs, én annyit kóstoltam a borból, amennyi az ingemen végezte és abból annyit tudnék megállapítani, hogy száraz fehérbor volt és nem túl minőségi, ha engem kérdez, de ebbe inkább nem folyok bele. Egy nőnek soha ne akard megmondani hogyan végezze a munkáját és csak úgy felajánlkozni sem szoktam, jobb szeretem, ha engem keresnek meg és általában ez is szokott történni. A lehető legjobbkor adódott ez a lehetőség az életembe és gondolkodás nélkül ragadtam meg bármit, ami kiránt az addigi valóságomból, ráadásul szeretem is csinálni. Az egyszerű szürke karrierista élet nem nekem való úgy hiszem. Az utóbbi években nem voltam többet egy városban néhány hétnél vagy hónapnál, ha nem számoljuk az átutazásokat, mások pedig így nem tudnának élni.