Nekem tényleg elment az eszem, mármint... de tényleg. már vagy, na jó, csak tíz perce sétálok itt fel és alá, már hosszasan elmerengtem az összes béna megnyugtató festményen, gondolom valami hasonló céllal lehetnek éppen ezek a képek a falon, ahogy ez az akvárium is, a kis halacskák végül is egészen jó zársaság, talán szerzek be otthonra is, halk zene, igazán jó ízlésre vall, árad ebből a helységből a megfontoltság és a higgadtság, gondolom épp amilennek lennie kell. Leülök, szép nyugodtan keresztbe teszem a lábam és elhitetem magammal, hogy menni fog ez, jobban is utána olvashattam volna ennek a titoktartásos dolognak, nem, nem fog menni, oké higgadj le Erin, levegő, levegő, ki és be...
Egy percen belül is három másodpercenként pillantok az órámra, felpattanok, majd újra leülök, na jó, hagyjuk az egészet, butaság volt csak... otthon akarok lenni. Felkaptam  táskám és abban a pillanatban, ahogy megfordultam, hogy mint aki itt sem volt elmenjek kinyílt az ajtó, két fickó jelent meg, az egyik egész jó vágású, a másik kissé zavartabbnak tűnt.
- Öhm, hogyan? - Franc, nem tudott volna kilépni azon az ajtón csak egy perccel később kilépni az ajtón, visszafordultam és csak határozottan megráztam a fejem, többé kevésbé határozottan, az utóbbi időszakban nem igazán ez a kifejezés jellemezne a leginkább.
- Nem! Nem... Öhm, elnézést, már megyek is, csak... elnézést. - Azzal tényleg sarkon is fordultam, de talán a cipőm sarka se érintette még a padlót, megtorpantam.
- Tessék? - Zavartan pislogtam a férfira, hogy mi van? Ez most komolyan az volt, aminek tűnt? Most rám pirított, mint egy gyerekre? Mi? Nem, neem, én már itt sem vagyok, most csak fogom magam és szépen kisétálok és elfelejtem, hogy ide jöttem, rajta indulj már! De valahogy mégsem ment, hogy lehet valakinek ilyen rémísztő és, a másik fogalmat még keresem tekintete? Rabul ejtő? Talán.

Sok féle ember létezik eme kerek kis bolygón, és egy általános tény, hogy mindenki szeret beszélni, olyan nincs, hogy nincs bármilyen problémád amit szívesen megosztanál bárkivel aki meghallgatja, olyan van, hogy nem tudod, hogy is kezdj bele, ezért is vagyok én, hogy feltegyem a megfelelő kérdéseket, és meghallgassam mindazt ami belülről felemészt. Nem mindig volt ez így, körülbelül tíz évvel ezelőtt még én ültem a kanapén és majd szét akart robbanni a fejem, tömérdek hang, zsivaj, fegyverropogás, felrobbanó bombák hangja, sikolyok, még mindig bele tudok borzongani mind ahányszor eszembe jut, vagy rémálmok kíséretében felriadok éjszaka, akkortájt jöttem rá, hogy sokkal jobb vagyok abban, hogy másokat hallgassak, mintsem abban, hogy én beszéljek, mindig is érdekelt a pszichiátria és az agy működése, amit persze a diplomáim igazolnak, hisz több szak is érdekelt egyidejűleg, de mégsem ez tesz jó terapeutává, hanem az, ahogy segíteni tudok másoknak.
Kellemes kis irodám van, legalább is a legtöbben ezt mondják, a festmények megnyugtatóak a váróban, igen, tudom, nekem is az volt amikor választottam, semleges, lágy színek, semmi harag, semmi bőr, csak szövet és puha párnák, zöld cserepes virágok, amiket szerintem még életemben egy pohár vízzel meg nem öntöztem, és körülbelül itt merült ki a lakberendezői készségem, rábíztam magam egy hölgyre, profi munkát végzett és szép mosolya volt.
Minden reggel az asszisztensem adja át a mai menetrendet, ami alapján fogadom a pácienseimet, de ez a név új, érdekes, mármint a neve, nem a megszokott, kíváncsian várom a tíz órát.
- Viszlát, Mr. Whatson, igen, jövő héten ugyan ekkor, egyeztessen Lishaval.
Ráztam kezet az éppen távozó úriemberrel amikor azt látom, hogy egy szőke hölgy épp kiosonni próbál, ez milyen tipikus.
- Khm, Jó napot. Ön Miss Dearing?
Mit nem értesz ezen kislány? Rosszul mondtam volna? Pillantok le a füzetemre.
- Erin Dearing.
Felvonom a szemöldököm ahogy magyarázkodik és saját magát tagadja le, ez már többszörös negáció? Tagadjuk azt ami nem is úgy van. Érdekes esetnek látszik.
- Befelé!
Tártam ki az ajtót és léptem félre, igen, te, igen, menjünk.
- Köszönöm, foglaljon helyet, nem ott, az az én, a kanapén, igen, köszönöm.
Kissé szétszórt a hölgy.
- Nos, Erin, ugye? Miért keresett fel engem?
Most komolyan pánikol?
- Nyugodjon meg, még egyszer essünk neki és lassabban rendben? Kér egy pohár vizet?
Rumot, tequilát, bármit csak ne hadarjon már ennyire...

Nagy szemekkel pislogtam, szerintem már vagy tini korom óta nem dorgáltak meg, egyszerre... nem is tudnék leírni ennyi érzelmet, oké, menjünk, végül is már mindegy, egy óra.
- Így is jó, köszönöm. - Álltam meg a szoba közepén körbefont karokkal.
- Egy órán át ülni egy idegennel egy szobában, az a... kényelmetlen.
- Istenem, de hülye voltam... - Oké, zavartan pislogtam körbe és kicsit el is szégyelltem magam, ahogy ismét felé fordultam, modortalan se akartam lenni, vagy bántó, egyszerűen csak, nem tudom mire számítottam.
- Bocsánat. - Végig a padlót néztem kerülve a pillantását.
- Maga egész nap ezt csinálja? Fura emberek, fura problémáit hallgatja? - Nyomasztó lehet, Egy ideig vonzott a pszichológia, nagyon érdekesnek hatott, szerteágazó volt és... még ma is kíváncsi lennék mi jár a fejében, amire nyílvánvalóan nem fogok rákérdezni, most leginkább azt sem szeretném ismerni, hogy mi jár az enyémben.
- Már mondtam, rossz ötlet volt.
- Nem tudom.
Milyen érzés lehet, mint egy könyvvel teli szoba más és más történetekkel.
- Ha én ezt tudnám... Volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, hogy jót tenne, ha beszélhetnék valakivel. Csak úgy, egyszerűen. Nem túl ésszerű, igaz? - És nem is túl összeszedett, nem mintha mostanában ez jellemezné az életemet, hiányzik az az élet, szerettem az embereket, ahogy kedvesen ismeretlenül rám mosolyogtak, a kedves idős urat, ahogy int a kávés standjától, a gyereket az iskolában, most meg inkább csak ódzkodom tőlük, mindenkitől, a metrón igyekszem minél távolabb állni mindenkitől, összerezzenek, ha véletlen hozzámér valaki és ösztönszerűen odébb állok.
- De egy beszélgetés során nem kerüljük meg egymás kérdéseit, ez így tisztességes.
- Nem is felszedni akartam. - Kaptam a kezem a szám elé, ez csak úgy kicsúszott, esküszöm.
- Hogy bíznak meg az emberek magában, ha csak Ön kérdez? Mintha valami vallatáson lennének. Nem értem... - Vontam meg a vállam. A vallatás részét azt nagyon is értem, bár most itt vele egy fokkal kényelmesebben érzem magam, mint abban a rideg szobában.

Már megszoktam, hogy nem mondhatom ki hangosan amit gondolok, nos, ehhez is idő kellett, sok idő, márpedig én elég rosszul tűröm a határozatlan személyiségeket, a nem is tudom, talán és társai olyan jövőbeli és megfoghatatlan kifejezések amiket egy pszichiáter nem tud és nem is akar elfogadni, legalább is egy jó szakember, így engem is az őrületbe tud kergetni, valami vagy igen, vagy nem, vagy érted vagy sem, de ezek a köztes toldalékszavak annyira bizonytalanná teszik az embert, hogy elveszik mindaz amitől magabiztosak és határozottak vagyunk, jöttél, tudod, hogy baj van, eddig eljutottunk remek, akkor ne most kezdj el nekem itt kételkedni magadban, amikor már rávetted magad, hogy ugorj, olyan ez, mint a bungee jumping, rajtad van a védő kötél, ami tudod, hogy visszaránt a bajban, és te még is majd máskor, kell egykéz ami meglök, hogy aztán önfeledtén élvezhesd a repülés örömét, na ez vagyok én.
- Most!
Kimért és higgadt a hangom, pedig nehéz ezt elérnem néha.
- Köszönöm.
Veszek egy mély levegőt és leülök a helyemre. Nos, legalább szókimondó.
- Ma nem rólam van szó... De kérem, ha önnek jó ácsorogni álljon jót magáért.
Vontam vállat és nyúltam a noteszemért.
- Miért keresett fel?
Fura? Nos az nem teljesen fedi a valóságot, vagy nem eléggé.
- Nincs olyan, hogy jó vagy rossz döntés. Csak döntés. Ne gondolja túl. Egyszerű kérdés, miért keresett ma fel.
Úgy érzem Ő sem egy könnyű eset lesz, bár hozzám nem is azokat küldik.
- Rendben van, akkor kezdjük így, csak így egyszerűen.
Pattintottam ki a tollam és kezdtem jegyzetelni a szokásos órai vázlataim és észrevételeim.
- Ez nem egy társkereső, vagy baráti összejövetel. Itt nem rólam van szó. Itt és most csak ön a téma.
Vontam fel a szemöldököm, fura mi...?
- Nem is feltételeztem.
Kerüli a kérdéseket és bizalmatlan mindennel szemben, ez már az első pillanattól látszik,
- Ilyen a kisugárzásom, az emberek szeretnek beszélni magukról, én meg jó vagyok abban, hogy meghallgassam őket.
Terel és megkerül, érdekes.
- Ön nagyon gyanakvó, semmit sem kell még elmondania amire nem áll készen.
- Ez nem egy egy alkalmas kitárulkozás, ahol meztelenre kell pucolnia a lelkét, lassan. Ráérünk. Tudnia kell mindent szétválasztani.
Például nem beleütni azt a pisze kis orrát az én életembe.
- Miért? Milyennek képzeli el?
Támaszkodtam meg az államon, hadd halljam mi az amire gondol.

- Á igen, ezt a részét ismerem, tudom mire megy ki...
Most komolyan kíváncsi? Hát persze, ez a munkája. Jó, hát legyen akkor.
- Megkérnek valakit, hogy meséljen magáról, nevezzen meg öt dolgot, ami jellemzi, ha könnyedén megy neki, akkor az azt sugallja, hogy minden oké vele, ha gondolkodóba esik úgy a harmadik után, akkor már bizonytalan, ha pedig nehezen tud felhozni akár egyet, akkor valószínűleg a saját életével sincs tisztában, hogy is lehetne másokkal. - Olvastam valahol. Ami végül is igaz, ebben talán még hajlanék is egyet érteni.
- És ez nem hat ki az életére?
- Bocsánat, újabb kérdés. És nyilvánvalóan semmi közöm hozzá.
Pedig csak egy percen múlott. És akkor most betudnám fogni és nem tennék fel fura kérdéseket, mert itt sem lennék, de persze neki kikellett toppannia, erre is van valamiféle megérzése?
- Engem biztosan nyomasztana. Azért ez nem olyan, mint felütni egy tojást. - Nem is értem, kisugárzás mi?
- Hát biztos nem ilyen egyszerű, hogy ez ide megy, az meg oda... Lejárt a munkaidőm, kikapcsolom és megyek haza az asszonyhoz meg a gyerekekhez. - Zavaromban én is nevetni kezdtem, jesszusom, most totál flúgosnak tart.
- Éés megint megkerült. Hát, akkor így kell gondolom.
Az érdekelne miket firkálgatott eddig olyan bőszen, miközben hallani, ahogy csak úgy serceg a toll a kezében. Eddig csak filmekben láttam ilyet, ott is hátborzongatónak tartottam. Felkerestem, jó pontosabban csak úgy kihúztam a kupacból, hogy aztán tíz perce lehetek itt? És máris olvas bennem és bőszen jegyzetel? Ennyire könnyű lenne?
- Az nekem nem megy. - Ráztam meg a fejem.
- Na jó. Most például nagyon hülyén érzem magam. - És a hátam is kezd fájni az ácsorgástól, így végül mégis csak lehuppantam. Tessék, most jó, állva is ülve is pont ugyanaz az érzés, nem érzem, hogy bármi is változott volna, nyitottabb lennék vagy bármi.

Mindig is érdekesnek tartottam azokat az embereket akik valahol valamit olvastak, az se biztos, hogy sok igazság alapja van, de ők azt szajkózzák a nélkül, hogy pontosan tudnák mi is áll mögötte, ez egy annyira általános emberi, nem is tudom minek nevezzem, mondjuk úgy, hogy jellemvonás, a valaki valamit valahol valamikor mondott, olvasott, leírt, és már azt sem tudjuk honnan indult vagy, hogy olyan e, mint a sükettelefon, hogy már elvettek és hozzá is adtak a történethez és semmi köze az eredeti gyökér történethez, de olyan gyönyörűen kivirágzott és szerteágazó lett, mint tavasszal a gyümölcsfák, mégis látunk valami mögöttes tartalmat benne amivel feltétlenül egyet akarunk érteni.
- Ha meg kellene neveznem öt dolgot, még én is bajban lennék, és ez nem feltétlenül a zavartság jele, minden embernek van egy saját ön iróniája, amit egészséges keretek között tartva simán csak szerénységnek nevezünk. Az, hogy nem tud mondani öt dolgot nem biztos, hogy pszichiátriai eset, ennél kicsit mélyebben kell belelátni az emberek lelkébe.  
Felvonom a szemöldököm és letéve a tollam kuncogva hallgatom a saját pszichológiai elemzésem.
- Úgy érzem önt jobban érdekli az én életem, mint a sajátja. Ezen változtatnunk kell. Biztos van ami önt is érdekli, mások életén kívül.
Hát ez egy roppant hosszú egy óra lesz így, de én ráérek vissza passzolgatni azt a képzeletbeli labdát amit mindig nekem dob, jó vagyok a sportokban, a fizikumom is ezt árulja el, de ez most egy szellemi párbaj, aminek állok elébe.
- Ön jó megfigyelő. És mivel még mindig önről van szó, mi lenne ha befejeznénk a felesleges köröket. Meséljen nekem magáról.
Kevés ember tudd első körben könnyen megnyílni, még akkor is ha tudja, hogy az ő javukat szolgálja ha minél előbb a problémák mélyére ásunk, a pénztárcájukról nem is beszélve.
- Ez mindenkinek megy, csak lassan, ráérünk.
Tettem keresztbe a lábam és firkantottam fel magamnak egy újabb megjegyzést a papíromra.
- Miért? Értem, egy idegen vagyok. Elnézést, be se mutatkoztam. Colton Goodway vagyok, örvendek.
Felállva nyújtom felé a kezem egy kedves félmosollyal, ez általában beválik.