Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe? Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba... Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...
Vegyes érzelmekkel tekintettem a mai napra. Mert izgatottan vártam, de közben meg semmi kedvem sem volt ehhez az egészhez. Ennek mégis mennyi értelme van? Ennek ellenére mégis egész nap alig bírtam megülni a seggemen. Az összes hívásomat sétálva intéztem az irodában és még a szokásostól is morcosabb voltam. Imelda többször is telefonon keresztül ellenőrizte, hogy minden a megbeszéltek szerint fog zajlani… De még ez sem volt elég, hogy megnyugodjak és oda tudjak figyelni a munkámra. Erősen próbálkoztam, de a mai estének túl nagy tétje van. Ahogy lejárt a munkaidőm már rakéta módjára lőttem is ki az irodámból, hogy haza siessek. Gyorsan lezuhanyoztam és kicsíptem magam. Már órákkal azelőtt oda értem, hogy elkezdődött volna az est. Személyesen szerettem volna felügyelni, mert ma mindennek tökéletesnek kell lennie. Többször is körbe jártam a kertet, pompásan fel volt díszítve, sőt még a világítás is egészen lenyűgöző volt még úgy is, hogy még nem sötétedett be teljesen. - Van egy kis probléma. – Lépett oda hozzám az egyik alkalmazott. - Mégis miféle probléma? – Ha ma valamit nem szerettem volna hallani az a probléma szó. - A fotós… - Hebegte. – A fotós nem fog jönni, azt mondja azért, mert lemondták. – Ha a tekintetemmel ölni lehetne… Idegesen túrtam profin beállított hajamba, ennek hála teljesen összeborzoltam. - Mégis ki mondta le? – Hangosabban kérdeztem, mint szerettem volna, de még így is vissza fogtam magam, hogy ne ordítsam le a fejét. - Fogalmam sincs. – Ezzel el is iszkolt. Egyedül maradtam a problémámmal. Ez aztán a kurvára nagy probléma, de csak számomra. Többen is várják, hogy csődöt mondjak ma, de még van egy B tervem. Idegesen kezdtem hívogatni drága unokahúgomat, mert hirtelen nem tudtam kihez máshoz fordulhatok. Josie remek fotós, nem is értem, hogy miért nem rá gondoltam először, mikor fényképészt kerestem erre az eseményre. Vagy ezerszer próbáltam felhívni, de nem vette fel. Kétségbeesésemben hagytam neki egy üzenetet a hangpostáján. - Hercegnő tudom, hogy randid van és nem szándékosan akarnám elrontani a mai estéd, de irtó nagy szarban vagyok. Legyél a megmentőm! A fényképész lemondta és szó szerint bármit megtennék, ha beugranál helyettesíteni. – Innentől már csak reménykedhetek, hogy még időben lehallgassa az üzenetet és hajlandó otthagyni a randiját értem.
Az irodában egész nap minden csak a ma estéről szólt, utolsó simításokat végeztünk, újra és újra ellenőriztünk mindent a többi gyakornokkal, ráadásul még Chase bácsi idegeskedésével is szembe találtuk magunkat, ami nagyon új volt számomra. Mármint én mindig nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak láttam eddig, mint aki tojik az egész világra és szerencsésen lavírozik minden szituban, de most… esküdni mertem volna, hogy a végén az agyvérzésbe vagy az infarktusba hajszolja saját magát. Tudom, hogy nagy tétje van a ma estének, de abban is biztos voltam, hogy menni fog neki, nem lesz semmi baj, hiszen mégiscsak róla van szó. Végeztem a munkám, igyekeztem egész nap hasznos lenni és olykor csak mellette teremni, amikor azt láttam, hogy robbanni fog, hogy a kezébe nyomjak egy szükséges kávét vagy valami kaját, mert még ebédelni sem ment ki… vagy csak megnyugtassam, hogy eddig minden jól halad a kapott visszajelzések alapján. Amikor lejárt a munkaidő olyan gyorsan tűnt el, hogy még csak elköszönni sem tudtam tőle vagy sok sikert kívánni, ezért pedig felhívni nem akartam, nehogy valami fontos elől blokkoljam a vonalat esetleg. Hazamentem hát és elkezdtem készülni az esti randimra, gondoltam holnap úgyis megtudom hogy ment a ma este. Egy fekete toppot és farmert vettem fel, nem akartam túltolni a dolgot, de azért a hajamat szépen begöndörítettem és még egy „cicás” szemsminket is feltettem, hogy Trystan lássa, igyekeztem kitenni magamért. Az I-re a pontot a karkötő tette fel, amit Chase bácsitól kaptam és amit eltökélt célom sosem levenni, maximum végszükség esetén, olyan sokat jelent nekem. Kicsivel hét után el is indultam otthonról Trystannel, az utunk pedig egy mozi felé vezetett. Előtte beszélgettünk egy kicsit és nagyon jól is éreztük magunkat, majd ő elment, hogy megvegye a jegyeket. Míg várakoztam szórakozottan pillantottam a telefonomra, ami addig le volt némítva és riadtan vettem észre a többtucat telefonhívást és egy hangüzenetet Chase bácsitól. Azonnal lehallgattam és szinte helyben összecsuklottam. Mi az, hogy a fotóst lemondták? Hiszen délután még minden rendben volt! Basszameg… Amint az üzenet véget ért tudtam, hogy cselekednem kell, így miközben hívtam egy taxit, próbáltam megtalálni Trystant is, hogy szóljak neki. Fogalmam sem volt hova tűnt el, de nem találtam, így közben Lou-t is felhívtam, hogy elhadarjam neki mekkora a baj és a segítségét kérjem. Megbeszéltük, hogy haza ugrom a gépemért, ő pedig hoz nekem valami oda való ruhát, mert farmerben mégsem jelenhetek meg, viszont nem is készültem erre az alkalomra így a szekrényből sincs mit kikapnom. Lou belement, így kicsit nyugodtabban szaladtam a taxihoz. Ekkor került elő Trystan, aki értetlenül nézett rám. - Mindjárt felhívlak és mindent elmagyarázok… - kiáltottam neki, majd bepattantam a taxiba, ami megérkezett, hogy mielőbb haza, majd a helyszínre érhessünk. Pillanatokkal később valóban fel is hívtam a fiút az autóból. - Josie mi a franc történt? Hova siettél? Mi ez az egész? - Chase bácsinak szüksége van rám… bajban van… muszáj mennem… - Ne már Jo! Mi az hogy bajban van? Felnőtt ember, oldja meg! Nem hagyhatsz csak úgy faképnél miatta! - Te ezt nem érted… - Dehogynem értem. Valahányszor felhív te majd pattansz? És ha épp…. benne lettünk volna valamiben? - Akkor is pattantam volna… - ismertem be halkan. - Ez beteg! - Chase bácsi a legfontosabb ember számomra, ha szüksége van rám, én mindig ott leszek neki. Ha te ezt nem tudod megérteni, akkor sajnálom… - ezzel inkább bontottam is a vonalat.
* * *
- Uram Isten Lou… ezt… ezt nem vehetem fel! - Dehogynem és fel is veszed! Gyorsan! - De hát… megölnek, ha ebben megyek ki. - Dehogy ölnek. Gyönyörű leszel benne és illik az alkalomhoz is. - Az alkalomhoz igen, de hozzám nem…. - Ez volt a legvisszafogottabb ruhám otthon, szóval… csak ezt tudod felvenni. Igyekezz! - Istenem Lou… - kétségbeesetten sóhajtottam, de végül szót fogadtam és gyorsan a mosdóban átöltöztem. Sikerült észrevétlenül bejutnunk és elkerülni nagyapáékat, de nem tudom meddig lesz szerencsém. Miután végeztem Lou eligazgatta a tincseimet és kijavította a sminkemet is, ahol kicsit elkenődött. - Mondtam, hogy gyönyörű leszel… - Nekem ma annyi…. – ahogy a tükörben is láttam a hátamat és a ruha oldalán a magas vágást, szinte hallottam is anya őrjöngését. De nincs mit tenni… most Chase bácsi a fontos. Megköszöntem Lounak a segítséget, majd a gépemmel együtt el is tűntem a kinti tömegben, hogy végezzem a dolgom. Chase bácsinak csak egy smst pötyögtem: „Minden rendben!”
Mivel a hátamat nem fedi semmi, így az enyhe szél, ami végig simított rajta borzongásra késztetett. Meg-megálltam a beszélgetők között, hogy csoportképek készülhessenek, illetve a táncolókat is igyekeztem megörökíteni. Chase bácsi valóban kitett magáért, minden gyönyörű lett, ezt mosolyogva állapítottam meg. Bele is feledkeztem egy egészen kicsit, mígnem érintést éreztem a hátamon. - Josie Harmon… elképesztően nézel ki – jelent meg Adam mosolyogva, én pedig elpirultam. - Köszönöm. - Jössz táncolni? - Sajnos nem lehet… dolgozom. – mutattam a gépemre. - Naaa… csak egy tánc… - Tényleg nem lehet. Majd legközelebb - Dehogynem! – kapta ki a gépet a kezemből. – Visszakapod, ha táncoltunk. - Adam ne csináld, nem vicces! - Ha kell a gép, akkor gyere! – nyújtotta a kezét. Idegesen toporogtam egy kicsit, végül aztán belementem, hogy előbb szabaduljak. Magához húzott és táncolni kezdett velem. Basszus… ez most nagyon nem hiányzott…
Hiábavaló volt az a rengeteg munka, amit belefektettem a mai eseményébe, ha már egyetlen ilyen kis probléma ekkora fennakadást jelent. Egyszerűen nem értem, hogy ez hogyan történhetett meg, hiszen még délután is minden alaposan le lett ellenőrizve az ételkiszállítótól kezdve egészen a fotósig. Legszívesebben félrevonultam volna valahova dühöngeni, de azzal semmit sem értem volna el, ezért inkább csak legurítottam két pohár pezsgőt, hogy az alkohol enyhítsen a bennem lévő feszültségen. Ettől sem lett jobb, mert két pohártól sokkal többre lett volna szükségem, de a mai este nem arról szól, hogy leiszom magam, mert nagyon fontos, hogy lenyűgözzem a befektetőket és gondolom nem azzal kellene próbálkoznom, hogy lerészegedem a szemük láttára. Habár… Mel biztosan valami ilyesmire számít tőlem, sőt még Ford is, de a munkámban profinak tartom magam, attól függetlenül, hogy a magánéletem olyan amilyen… Fogalmam sem volt arról, hogy ilyen gyorsan mégis hogyan találnék mára fotóst, ezért kétségbeesetten hagytam egy hangüzenetet drága unokahúgomnak és csak reménykedtem abban, hogy a segítségemre siet. Sőt, még azt a részt is komolyan gondoltam az üzenetben, hogy bármit megteszek csak legyen a megmentőm. Ez a minimum, amit megtehetek, ha már belerondítok a randevújába. Sosem tennék vele ilyet, de a mai esemény nagyon fontos számomra és valamiért úgy sejtem, hogy ez nem pusztán a véletlen műve volt. Nem hinném, hogy paranoiás lennék attól, hogy úgy gondolom, hogy szabotáltak. A vendégek szép lassan szállingózni kezdtem és megkezdtem a kötelező kézfogásokat és üdvözléseket. - Chase! – Éppen az egyik potenciális befektetővel váltottam pár szót, mikor meghallottam a nevem annak a nőnek a szájából, akire perpillanat nem álltam készen. Ennek ellenére mégis elnézést kértem az aktuális beszélgető partneremtől és magamra erőltetett mosollyal fordultam Rubyhoz. - Jó ismét látni. – Füllentettem, de szerintem ezzel az előttem álló nő is tisztában volt, mégis két puszit nyomott az arcomra. - Bárcsak komolyan is gondolnád! – Na tessék, most lebuktam. Ruby csalódottan biggyesztette le vörösre rúzsozott érzéki ajkát. Hogy honnan tudom, hogy érzéki? Hát… - Férjhez mentél Ruby, mégis mennyire kellene örülnöm egy férjezett nőnek? – Lejjebb vettem a hangerőmet. Anno mielőtt még szabad préda volt nagyon jól elszórakoztunk mi ketten. Rövid, de annál viharosabb volt a viszonyunk. Nem túlzás, hogy szétszedtük egymást minden alkalommal, de én nem akartam igába hajtani a fejem, ezért hiába volt fantasztikus a szex mégis mások voltak az elképzeléseink. Lényegében Ruby ezért kötött ki egy másik fazon mellett és olyan gyorsan az ujjai köré csavarta az ipsét, hogy pár hónap alatt az oltár elé vitte. Vele meg tudta tenni azt, amit velem nem. - A házasság nem feltétlen szól a monogámiáról. – Nagyon igyekztem leplezni a döbbenetemet, mert most lényegében felajánlotta magát. Nem ámítom magam azzal, hogy megszűnt az iránta érzett vonzalmam, mert még a kémia még mindig működik, annak ellenére is, hogy már férjes asszony, de tudok parancsolni a farkamnak. - Szerintem meg pontosan arról szól. – Vontam vállat. – Bocsáss meg, de vár rám néhány üzleti megbeszélés. – Alig vártam, hogy lelépjek, ezért amilyen gyorsan csak tudtam kereket oldottam. Na és mit is keres Ruby itt ma? A sors kegyetlen tréfája velem, hogy az újdonsült férje az egyik lehetséges új befektetőnk. - Az a kis porbafingó! – Morogtam az orrom alatt miután végig néztem az egészet, de még tisztes távolságból. - Parancsol uram? – Az egyik pingvinnek öltözött pincér haladt el mellettem kezében telepakolt tálcával és nagy volt a kísértés, hogy levegyek egy poharat, de ma józannak kell lennem. A kis kifakadásom pedig túl hangosnak bizonyult, ha már más is hallotta, de remélem, hogy csak egyetlen ember, de gyorsan el is hessegettem. Ruby annyira elvonta a figyelmemet, hogy nem is vettem észre, hogy Josie is megérkezett. Mégis mióta van itt? Vegyes érzelmek kezdtek kavarogni bennem, mert iszonyúan hálás vagyok neki amiért most itt van, de bosszant, hogy nem keresett meg, de… Ki fogom Adam nyakát tekerni azért, hogy így vette rá, hogy táncoljon vele. - Adam ugye? – Léptem oda hozzájuk miután vége volt a számnak. - Imelda is biztosan örülne egy ilyen táncos lábú szépfiúnak. – Próbáltam finoman közölni vele, hogy ideje elhúzni. Ha van egy kis esze akkor gyorsan eliszkol. - Gyönyörű vagy! – Ha őszinte lennék magamhoz, akkor nem is tudnám ezt a pojácát hibáztatni, hogy lecsapott rá, mert Josie… Már nem csak egy kislány. - Köszönöm! – Magamhoz öleltem, de nem olyan hosszan, mint szerettem volna, mert rengeteg ember vesz minket körül és nem akartam, hogy bárki is bármi rosszat gondoljon egy ártatlan ölelésbe. Elengedtem. - Gondolom a „bármit megteszek” rész vett rá arra, hogy most itt legyél. – Talán ennek a kis szívességnek hatalmas ára lesz, de perpillanat semmit sem tagadnék meg tőle.
Miközben Adammel táncoltunk vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egyfelől félelem, hiszen, ha nagyapa vagy anya meglát ebben a ruhában, akkor rövid úton Svájcban vagy egy hullazsákban végezhetem, pedig Isten a tanúm, hogy nem szándékosan tettem, de a vészhelyzet vész megoldásokat szül. Másfelől a csalódottság nem csak azért, mert végül mégis oda lett a randim és helyette jöhet majd a bájolgás, de Trystan reakciója miatt is. Mármint értem, hogy rosszul esett neki, hogy hírtelen faképnél kellett őt hagynom a nagybácsim miatt, de azt gondoltam, hogy ha valaki érti milyen is ez, amikor a család és a családi kötelességek mindenekelőtt, akkor az pont ő. Hiszen az apja nagyapa egyik komoly üzleti partnere, aki hasonló elvek szerint működik, mint az öreg… De tévedtem. Nem érti, azt pedig pláne nem, hogy Chase bácsival a kapcsolatunk különleges, vagyis szó szerint akármikor számíthat rám, ami olykor igen, áldozatokkal jár, de mivel ez fordítva is igaz, így nekem teljesen természetes. Mégis hogyan lehetnék valakivel, aki ezt nem tudja megérteni? Ha egyszer így reagált, mi lenne később? De rosszul esik, mert tényleg kedvelem és sokat vártam a ma estétől. Lényegében mégis kaptam egyfajta választ… És akkor ott van még a kényelmetlenség érzete is, hogy a fene sem akart most táncolni, főleg nem Adammel Chase bácsi legutóbbi fejmosása óta, mert nem szeretném, ha bárki is félreértelmezné a dolgokat. Adam kedves volt a múltkor és reméltem, hogy a munkahelyen jóba tudunk majd lenni, mindig jó, ha barátok veszik körül az embert, de ennyi. Szeretném hinni, hogy ez a mostani kis akciója is csak egy eltúlzott baráti hülyeség volt és nem több… Amikor a tánc véget ért már léptem is volna el tőle, de a fiú nem akarta engedni, szóvá azonban nem tudtam már tenni, mert megjelent Chase bácsi, hogy leszerelje a kéretlen táncosom. Nem bírtam ki, kuncogtam a megjegyzésén és azon is, ahogy Adam visszaadta a gépemet és messzire szaladt. Nem tudom mi ijeszthette meg jobban, az opció, hogy Imeldával táncoljon vagy maga Chase bácsi felbukkanása, mindenesetre komikusra sikeredett a lelépője. - Köszönöm, a bókot és a mentést is. – öleltem vissza a férfit és habár csak néhány pillanat volt, ahhoz mégis épp elég, hogy elűzze a fejemből a káoszt, amit a ma este okozott, ahogy a lelkemből is a szomorúságot. Tényleg különleges képessége lehet. - Ó hát persze, mégis mi más lehetett volna? – őszintén az üzenetének eme pontjára már nem is emlékeztem, valahol ott leragadtam, hogy nagy szarban van és segítsek. Még mindig nem értem, hogy történhetett, hogy a fotós nem jött el, hiszen ma még én is beszéltem vele és akkor minden rendben volt. - Nagyon szép lett minden, gratulálok, igazán kitettél magadért! – pillantottam ismét körbe – És képek is bőven lesznek, hogy tudj mivel hencegni a nagyokosoknak majd. – emeltem meg egy picit a gépem, amit végre visszakaptam. Szeretnék minél profibb munkát végezni, hogy a sajtó, a cég és akár ő is tudja őket később használni és persze tudja mivel bosszantani anyát és nagyapát, amikor legközelebb kritizálják. A nagyokosok… - Most már biztosan nem lesz több döccenő… nyugodj meg és vesd be magad a pénzeszsákoknál. – kacsintottam rá, a következő pillanatban azonban arcomra is fagyott a mosoly. Anyám sokkos ábrázattal közeledett, nem is egyedül, hanem Trystan édesapjával karöltve.
- Josie! - Nahát Ms. Harmon, meglep, hogy itt találkozunk. Azt hittem ön ma a fiammal találkozik, Trystannel. Változott a terv? - Anya… Mr. Collins… üdv. – hát ez igazán remek. Már csak ez hiányzott… - Igen, úgy volt…. találkoztunk is, de… - De? - De aztán a fotós felhívta a nagybátyámat, hogy mégsem tud jönni, mert az édesanyja balesetet szenvedett és kórházba kellett vinnie, neki pedig kellett egy beugró ember, szóval jöttem. - füllentettem, így legalább Chase bácsi abszolút nem okolható a problémáért... - Szegény asszony, reméljük nem komoly a baj. – felelte az öreg, mire anyám arcán látszott, hogy készül felrobbanni, csak elnyomja. - Reméljük… - Trystan hogy fogadta a dolgot? Mármint, hogy magára hagyta. - Nos… nem jól, amit megértek, de… - De neki azt kellene megértenie, hogy első a család. Ebben még sokat kell fejlődnie. Mindenesetre az én szememben ez inkább elismerésre méltó dolog. Mármint, hogy jött, amikor a nagybátyja hívta. Nem szép dolog a fiam ellen beszélni, de ő még nem ismeri ki magát a világunkban. - Köszönöm… azt hiszem. – erre az öreg felnevetett, jót mulatott a zavaromon. - Mi az ördög van rajtad? – suttogta anyám, de sajna nem elég halkan. - Valóban… merész ruhát választott kisasszony. Ne értse félre, ön igazán gyönyörű, de még fiatal az ilyesmihez, nem gondolja? - Helyzet szülte megoldás… de szerencsére a családom igazán… haladó szellemű, így az első sokkok után mindig támogatják a döntéseimet, nem igaz anya? - Nahát… csakugyan? - Főleg Chase bácsi… biztosan ennek köszönhetőek az újító gondolatai is a közös projektjük kapcsán. - Újító gondolatok? Kíváncsivá tett kisasszony... nagyon is. Hammond… megosztaná őket velem is? Engedelmükkel… - fordult felénk a férfi, mire mosolyogva bólintottam és amikor nem látta Chase bácsira kacsintottam. – Hajrá! Győzd meg! – suttogtam, majd mielőtt anya rám zúdíthatta volna a haragját, gyorsan eltűntem a tömegben fotózni…
Nem tudom felfogni, hogy miért borult el annyira az agyam mikor láttam, hogy Adam miféle módszerrel veszi rá Josiet a táncra. Egyszerűen csak éreztem, hogy testemmel együtt minden idegszálam megfeszült és hatalmas önkontrolra volt szükségem ahhoz, hogy ne rendezzek jelenetet. Nagyon nem lett volna jó, ha a befektetők látnák, hogy vadállat módjára őrjöngenék és valójában nem is találtam volna logikus magyarázatot a tettemre, ezért csak finoman elhessegettem. - Szívesen és bármikor kimentenélek bármilyen helyzetből. – Kacsintottam rá. Mégis, ha őszinte akarnék lenni magamhoz, akkor bevallanám, hogy ez inkább rólam szólt, mint róla… Nem bírtam tovább nézni azt, hogy Adam olyan közel van hozzá. Valamiért irritált még a látvány is. - Nem is tudom… - Néhány pillanatra megjátszottam, hogy alapos indok után kutakodom. - Talán az irántam érzett feltétlen szereteted? – Nem tudtam kihez fordulni, de mégis bűntudatom támadt mert tudtam, hogy a kis problémám miatt Josie faképnél hagyta a randi partnerét. Nagyon várta a második találkozásukat és én szépen belerondítottam és most az se hozható fel kifogásnak, hogy egyáltalán nem szándékosan szabotáltam a mai estéjét. Ma engem szabotáltak és egyre inkább úgy érzem, hogy tudom ki áll a fotós lemondása mögött. - Köszönöm Hercegnő! Egyszerűen csak köszönök mindent és ígérem valahogy megpróbállak kárpótolni a maiért. – Szerintem fogalma sincs arról, hogy tényleg mennyire hálás vagyok most neki. Ha Josie nem lenne, akkor… Baszhatnám az egészet szó szerint. - Minden vágyam meggyőzni néhány seggfejet. – Morogtam halkan az orrom alatt, mert ha valamihez nincs most kedvem, akkor az, hogy magamra erőltessem a legbájosabb énemet és becserkésszek néhány potenciális befektetőt. Mégis ez a nap erről szól, ezért magamra veszem a hivatalos üzletember álarcomat. Josie arca mindent elárult, hiába voltam háttal attól még pontosan tudtam, hogy ki közelít felém, vagyis legalább azt sejtettem, hogy Mel biztosan mindjárt felbukkan. Nem is csalódtam az előérzetemben. Na ehhez a beszélgetéshez pont semmi kedvem nem volt, de mégis maradtam csendes megfigyelőként, hátha ki kell mentenem az unokahúgomat. Azt kell, hogy mondjam Josie nagyszerűen kezelte a helyzetet, sőt kihozta belőle a lehető legjobbat. Büszke vagyok rá, ezt nem is tudtam leplezni, mert az arcomon szétterülő mosoly nagyon árulkodó lehetett. Egyetlen lopott pillanat volt csupán, de vissza kacsintottam rá mielőtt még eltűnt a tömegben. Azután pedig finoman leráztam magunkról Melaniet, hogy Mr. Collins és jómagam eltűnjünk egy csendesebb helyen tárgyalni azokról a bizony újító gondolataimról. Hosszú és fárasztó beszélgetés volt, de talán nem koptattam feleslegesen a számat, de lényegében nem maradtunk semmiben, gondolkozási időt kért. Miután lezajlott a kis tárgyalásunk kezet ráztunk és haladtam volna tovább, de pár lépésenként mindig belebotlottam valakibe, akinek feltétlen beszélnie kellett velem. Rengeteg minden kavargott a fejemben, hirtelen túl sok volt az új információ, ezért inkább a kert egyik elrejtettebb részébe találtam magamnak búvóhelyet.
Miközben bejártam az egész kertet, hogy minél több képet készíthessek, önkéntelenül is elkalandoztak a gondolataim az eddig történtekre. Napközben még minden rendben volt, mindent többször is ellenőriztünk, a fotós pedig megerősítette, hogy este a helyszínen lesz, aztán pár óra és bumm, nem jön el, nekem pedig hagyján, hogy tönkre megy az estém, de Chase bácsi kis híján befürdik a rendezvénnyel, mert hiába csodás, ha aztán nem marad semmi nyoma. Hogy van ez? És akkor ott van Trystan is, aki képtelen volt megérteni a történtek súlyosságát és teljesen kiborult, amiért ugrottam, mikor a nagybátyám hívott. Tényleg ilyen „beteg” dolog, ha valaki bármit megtesz azért az emberért, akit annyira szeret? A tekintetem a karkötőmre siklott, rajta is a horgony medálra, ettől pedig pillanatok alatt elszálltak a kétségeim. Nem, ezzel nincs baj. Ketten a világ ellen, mindig így volt, mindig így is marad, akinek pedig ez nem tetszik, attól még ha fájdalmas is, meg kell válnom. - Josephine! – hasított a levegőbe édesanyám hangja, aki a semmiből termett előttem, majd mire bármit is szólhattam volna, karon ragadott, hogy a kert egy eldugottabb, fákkal telibb részébe cibáljon, hallótávolságon kívül a vendégektől. - Anyu… ez fáj… - rántottam el tőle a csuklóm. – Mi az? Mi történt? - Hogy mi történt? Komolyan kérdezed? - Nem értem, baj van? - Nem is tudom Josie, mondd meg te. Idejössz egyetlen szó nélkül, holott nagyapádnak és nekem simán nemet mondtál, mikor hívtunk. A ruhád… nem is értem… mégis hogy vehetted ezt fel? Ki van belőle az egész hátad és a lábad és… Ráadásul szemrebbenés nélkül hazudtál nekem és Mr. Collinsnak is és… mi az, hogy ma amúgy randid lett volna?? - Én… - Te? Te? - A fotós anyja megsérült, Chase bácsinak kellett valaki, így beugrottam. – vontam meg a vállam – Nem volt időm ruhát venni sehol, így kölcsön kértem egyet, amit még volt is olyan rendes a barátnőm és idehozott. Kimentett, hogy ne farmerben és toppban mászkáljak itt, mert akkor meg azon háborodik fel mindenki. Ami pedig a randit illeti már meséltem nektek Trystanről és… - Állj le Josie! Már megint csak hazudsz! - Én nem… - Mindketten tudjuk, hogy a fotós anyjának semmi baja… - Várj, te ezt… - és ekkor hírtelen ledermedtem a felismeréstől, hiszen ezt az információt csakis az tudhatja, aki… - Te voltál… - Mi voltam? - Te… te mondtad le a fotóst. - Fogalmam sincs miről beszélsz. - Mégis hogy tehetted? Hogy… - idegesen túrtam bele a hajamba – Szándékosan akartad szabotálni Chase bácsit, hogy nagyapa csalódjon benne… - Egyszer jól csinált valamit és máris avassuk szenté? Nagyapádnak látnia kell, hogy az öcsém alkalmatlan, megbízhatatlan és… - Az öcséd! Anya, hogy voltál erre képes? Hát ennyire eszedet vette, hogy vezető akarsz lenni? - Egy apró csíny volt… - Nem, ez nem az. Chase bácsi a lelkét kitette, hogy minden hibátlan legyen, tiszta ideg volt már napok óta és erre te alá teszel? A testvéred a fenébe is! - És most mit teszel? Kitálalsz neki és nagyapádnak? Elárulsz a bácsikádért? - Tudod… szívem szerint elmondanék mindent nagyapának, hogy lássa, rád nem bízhatja a vezetést. Gyomorforgatóak a módszereid. - Josie én tényleg… - De nem… nem mondok semmit. - Köszönöm, én… - Nem miattad! Chase bácsi miatt fogok hallgatni. Bele sem merek gondolni abba, hogy mit érezne, ha megtudná, hogy a nővére erre volt képes, hogy szándékosan ártani akart neki. Nem akarom összetörni őt. - Sajnálom… hidd el… tényleg megbántam… - Nincs több szabotázs anya, megértetted? Ha még egyszer megtudom, hogy Chase bácsi alá tettél, kitálalok nagyapának… - Nem fogok… - Győzd le őt tisztességesen vagy fogadd el, hogy ő alkalmasabb és dolgozzatok együtt. De te nem ilyen vagy, nem is értem az egészet. - Én sem értem magam. Csak azt akartam, hogy apa lássa, én vagyok a jobb. - Mindig bántod… mindig azt mondod, hogy felelőtlen, megbízhatatlan, csapodár, tudom is én… de ő sosem tett volna veled ilyet anya. – sóhajtottam kétségbeesetten. - Kérlek beszéljük meg. - Ne most… kérlek. Most… csak hagyj egyedül, hogy lenyugodhassak és újra képes legyek bájologni. Majd holnap… - De… - Ma nem alszom otthon. Kell egy kis idő. - Nagyapádnál alszol? Butaságot kérdeztem, igaz? Persze, hogy nem… - Nem tudom anya. Hála neked, azt se tudom, hogyan nézzek a nagybátyám szemébe ezek után. De most kérlek csak menj… had hozzam rendbe, amit elcsesztél. – a nő toporgott még néhány pillanatig, majd letörten távozott, magamra hagyva. Idegesen kezdtem járkálni, közben csak úgy zsongott a fejem a történtektől. Újra a karkötőmre pillantottam és teljesen összeszorult a szívem, érte…
Szeretném azt hinni, hogy a legrosszabb már bekövetkezett, de sikeresen megoldottam azt a kis problémát Josie segítségével. Minek nekem ellenség, ha ilyen család vesz körül? Gyanítom, hogy Mel áll a háttérben, de bizonyíték nélkül nem fogok vádaskodni. Nem vagyok hülye és egy kis logikával tökéletesen ki lehet következtetni, hogy kinek lett volna kedvező, ha bármi is nem úgy alakul, ahogy elterveztem ma. Hiába a nővérem, de egyben a legnagyobb riválisom is. Kezdem már kurvára unni, hogy nem tudunk összedolgozni és minden tőle telhetőt megtesz, hogy aláássa a tekintélyemet apánk előtt, hogy ezzel is előrébb jusson. Hát bassza meg! Nem fogok lealacsonyodni az Ő szintjére. Saját erőből és kitartásból fogom átvenni az engem megillető helyet, még akkor is, ha Mel azt gondolja, hogy az a pozíció csak rá vár. Mindenkinek még fogom mutatni, hogy jó vezető lennék, hogy engem illet a cégnél apám helye, még akkor is, ha Ford a lányával szemben elfogultabb. - Chase? Hol bujkálsz? – Baszki! Ruby hangja egyre közelebbinek tűnt. Mi a fene? Követ engem? Kihasználtam a hatalmas díszcserjék és futónövények takarását, ahhoz, hogy elrejtőzzek Ruby elől. Tudom szánalmasan viselkedem, de már mindent elmondtam neki, amit akartam. Nincs kedvem további felesleges köröket futni vele. Egyre beljebb jutottam a növények közé és ekkor hallottam meg Josie és Mel hangját. Esküszöm, hogy nem akartam kihallgatni őket, de a kíváncsiságom mégis arra ösztönzött, hogy hangtalanul még közelebb osonjak. Ekkor már az üldözőm nem is jelentett számomra túl nagy problémát, mert sikeresen leráztam, de amit hallottam… Földbe gyökerezett a lábam. Alig akartam hinni a saját fülemnek. Gyanítottam, hogy Mel áll a háttérben, de egy dolog valamit sejteni és más hallani is a beismerő vallomást. Mégis csak a testvérem és az, hogy képes ezt tenni velem… Valahogy mégis szíven ütött. Josie kiállt értem, de mégis bosszant, hogy ezt az információt el akarja titkolni. Büszke is voltam rá, de csalódott is, még akkor is, ha tudom mennyire nehéz neki meghozni ezt a döntést. Lényegében két tűz közé került. Választania kellett az anyja és köztem és most Melaniet választotta, de némi kompromisszummal. Most kedvem lett volna szembe köpni saját magam és az elveimet és megkeresni Rubyt, hogy levezessem a bennem tomboló feszültséget, de… Attól sem érezném magam jobban, ha egy férjes asszonnyal dugnék csak azért, mert perpillanat hatalmas tátongó űrt éreztem ott legbelül. Nem rejtőzhetek egész este a növények között, ezért próbáltam vissza osonni, hogy úgy tegyek, mintha csak véletlenül sétálgatnék erre. Kiléptem a növények takarásából, szerencsére Josie pont háttal állt nekem. - Hát itt vagy! – Tudom, hogy milyen nehéz döntést hozott meg az imént, ezért inkább úgy tettem, mintha fogalmam se lenne arról, hogy pár perce még az anyjával folytatott egy nagyon érdekes beszélgetést. - Esküszöm még néhány kézfogás és ínhüvelygyulladást kapok. – Magamra erőltettem egy halovány mosolyt miközben próbálkoztam egy kis tréfálkozással. - Minden tőlem telhetőt megtettem, de már nagyon unom, mit szólnál ahhoz, ha lelépnénk? – Ajánlottam fel, mint aki nem is tudná, hogy Josie azt tervezi, hogy nálam tölti a mai éjszakát.
Szétfeszített a harag, a kétségbeesés, a csalódottság és a félelem, ahogy az iménti beszélgetést újra lejátszottam magamban. Mindig is tudtam, hogy anya és Chase bácsi rivalizálnak egymással, ahogyan azt is, hogy a tét nem kevesebb, mint egy rohadt nagy cégbirodalom vezetése, ami óriási dolog, azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy mennyire ki tudja fordítani anyámat ez az egész magából. Hiszen alapjáraton anyu csodás ember, még, ha a nézetei elég régimódiak is, a nevelési módszerei pedig megrekedtek valahol az őskőkorban, mindig mindenkinek segíteni akar, kedves, intelligens, sok mindenben igazi példakép. Ráadásul annak idején esze ágában sem volt nagyapával…. pontosabban nagyapának dolgozni, csak a nagyi halála után gondolta át a dolgot. Mára mégis megszállottan igyekszik bizonyítani és ezért most még erre az aljasságra is képes volt. Fel nem foghatom, egyszerűen képtelen vagyok. A mellkasom fel-le járt, a szívem eszméletlen gyorsan dobogott, közben az elmémben nem akartak csitulni a hangok, zsongott az egész fejem. Éreztem, ahogy a feszültségtől még a könnyeim is elerednek, a testem pedig megrázkódott teljes egészében. Nem adhattam teret azonban az érzéseimnek, mert egyszer csak Chase bácsi hangja ütötte meg a fülem a hátam mögül. Basszus! Gyorsan letöröltem azt a pár könnycseppet és igyekeztem magamra varázsolni valamiféle nyugodt arckifejezést.
- Lebuktam. – emeltem fel a kezeimet magam elé védekezően, mint akit rajtakaptak – Most akkor én számolok és te bújj el. – hát igen, valahányszor zavarban vagyok vagy csak el akarom terelni a figyelmet a tréfálkozáshoz folyamodom, most sincs ez másképp. - Puhány! Száz éve az ilyen alkalmakra tréningezed magad, vedd úgy, hogy most élőben vizsgázol. – persze elhiszem, hogy sok neki ez az egész, nekem is csak púp a hátamra ez a bájolgás a halom ismeretlennel, neki viszont a karrierje szempontjából elengedhetetlen. - Szedd össze magad Chase bácsi, nem szabadulsz ilyen könnyen! Ez a te estéjed, nem léphetsz le róla csak úgy. Tudtommal a végéig kell maradj, mindenkitől el kell köszönj és be kell gyűjtsd a gratulációkat. Legalábbis nekem ezt a tanmesét lökte le annó nagyapa… - mosolyt erőltettem magamra. - Plusz… valamiféle beszédről is hallottam, amit tartanod kellene, csak nem az elől akarsz meglógni? Lámpaláz? – léptem közelebb és megigazítottam egy kicsit a nyakkendőjét. - Így ni. Rögtön fotogénebb összhatás. Még úgy sincs rólad szónokoló kép, ideje lenne pótolni.
Iszonyúan nehezemre esett, de mégis még mindig ott volt a mosoly az arcomon. Nem akartam, hogy Josie tudomást szerezzen arról, hogy kihallgattam az anyjával folytatott beszélgetését és bizony a leglényegesebb résznek is volt szerencsém fültanújának lenni. Már csak az a kérdés, hogy mit kezdek ezzel az értékes információval. Raktározzam el jó mélyen magamban, vagy használjam fel a későbbiek során? Mert valamiért mégis úgy érzem, hogy nem ez volt az utolsó ilyen alattomos húzása a nővéremnek velem szemben… Nem akarok úgy visszavágni, hogy a munkája lássa kárát, de talán egyszer időszerű fog lenni egy szembesítés részemről. Most csak nyugodtan gondolja azt rólam, hogy sikerült teljesen hülyére vennie és csak nem is gyanakszom rá. - Akkor vegyük úgy, hogy megbuktam a vizsgán. – Unottan megvontam a vállam. Semmi kedvem már visszamenni a tömeghez, főleg ezek után… Remek, aztán még azt is hallgatnom kellene, hogy nincs bennem elegendő kitartás. Szinte már hallom is apám hangját: Fiam, ha valamibe bele kezdtél, akkor azt végig is kell vinned, vagy azt akarod, hogy ismét csalódjak benned? - Mert feltétlen szükségem van mások gratulációjára. – Húztam el a szám, miközben úgy duzzogtam, mint egy kisgyerek. Mégis be kell látnom, hogy igaza van. Össze kell szednem magam legalább az este végéig és nem hagyhatom, hogy túl nagy hatást gyakoroljon rám az, hogy Mel ilyen módon is képes volt hátba szúrni. Zavar és szerintem életem végéig nem leszek képes megbocsájtani neki. Már csak abban reménykedem, hogy nem fogok sose ilyen mélyre süllyedni miatta. - Nem hiszem, hogy aki ilyen tökéletes külsővel van megáldva az küzdene a lámpalázzal. – Félig meddig próbáltam elviccelni a dolgot, míg Josie megigazította a nyakkendőmet. - Őszintén semmi kedvem ehhez az egészhez, de remélem tökéletes képeket fogsz készíteni rólam! – Kacsintottam rá. - Hát akkor essünk minél hamarabb túl ezen! – Nyújtottam felé a karomat, hogy belém tudjon karolni, ha szeretne. Mert ideje befejezni a bujkálást és csatlakozni a többiekhez, hogy mindenkit lenyűgözzek a csodás beszédemmel.
- Dehogy vesszük úgy! – megdöbbentett a nagybátyám viselkedése, mintha szabályosan menekülni akarna innen, holott az egész estélyért ő a felelős, rengeteg munkája van benne és szakmai szempontból nagyon sok múlik rajta. Mégis mintha egyszeriben nem érdekelné az egész. Mi a fene üthetett belé? - Chase Hammond nem bukik el ilyen szarságokon, hallani sem akarok ilyesmiről! – szigorúan pillantottam rá, hogy tényleg kezdje végre összeszedni magát. - Igen, most tényleg szükséged van minden jelenlévő gratulációjára, tetszik vagy sem! Mert ezek a marhák utána beszélni fognak a nagyapámmal, a véleményük nagyon sokat fog vetni a latba, amikor a papa mérlegel a komoly feladatokról és végül a kinevezésről és azt akarom, hogy amikor meghozza a döntéseit, tisztában legyen azzal, mennyire csodálatos a fia és mekkora dolgokra hivatott még. Úgyhogy masírozz a helyedre, légy nagyszerű és fogadd a dicséreteket, max utána kezeljük az inhüvelygyulladásod. Világos voltam vagy világos voltam? – nem fogom hagyni, hogy elcsessze ezt magának. Nem tudom hirtelen mitől lett ennyire kedvetlen, de a pillanatnyi állapota nem hathat ki a jövőjére! Ha kell én magam rugdosom majd vissza a többiekhez. - Mindent el fogok követni annak érdekében, hogy szépséged és nagyságod méltó képpen maradjon meg az utókor számára. – cukkolódtam, majd, amikor a karját nyújtotta felém, belé karoltam. - Ketten a világ ellen. – néztem mélyen a szemébe bíztatásképp, majd visszakísértem őt a társasághoz. - Na végre megvagy Chase! Hol a fenében voltál? – jelent meg nagyapa türelmetlenül. - Lecseszte a fotóst, mert lazsált munka közben. – feleltem nagy komoly ábrázattal, majd megemeltem egy picit a gépem. - Rólatok még nincs is közös képem…. álljatok csak össze. – léptem hátrébb, hogy beleférjenek a keretbe. Nagyapa egy kicsit feszengett ugyan, de végül erőt vett magán és a fia mellé lépett. - Mondjátok szépen, hogy „imádunk Josie!” – emellé még egy komisz kis mosolyt is villantottam, mire nagyapa végre felengedett és szívből elmosolyodott. Kihasználtam a pillanatot és el is kattintottam a masinát. - Nocsak… két jóképű fickó. Azt hiszem megvan a következő hírlevél nyitó képe. – mutattam meg nekik elégedetten. - Csakugyan… jól sikerült. - Csak a modellek miatt. - El kell ismerjem… ezt remekül összehoztad fiam. – fordult Ford Chasehez és még vállba is veregette a maga suta módján elismerés képpen. Ezt a pillanatot is lekaptam gyorsan, remélve, hogy a papa nem vette észre. - Halljuk a beszéded! – bíztatta és a pódium felé terelgette. Én is elfoglaltam egy jó helyet, ahonnét aztán remek képeket készíthettem Chase bácsiról. Kíváncsian hallgattam őt, érdekelt mivel készült, ám egyszer csak valaki megragadta a karom. - Josie… - ahogy döbbenten megpördültem Trystant pillantottam meg – Beszélnünk kell. - Trystan… te… te mit csinálsz itt? - Beszélni szeretnék veled. - De nekem még… - Már eleget fotóztad azt a pojácát. Gyere… - ezzel meg sem várta a válaszom, magával húzott a kert egy távolabbi zugába, szorosan tartva maga mellett.
Bárcsak ne gondolnék arra, hogy Josie lelkesítő beszéde a bűntatatából fakad… Nem is szabadna ezt hinnem, mégis most kissé megingott a belé vetett bizalmam. Attól, hogy valamit elhallgat előlem még mindig az én Hercegnőm és ezt erősen próbálom bebeszélni magamnak. Nem akarom hagyni, hogy hatással legyen a kapcsolatunkra az, hogy fültanúja voltam egy olyan beszélgetésnek, ami beigazolta a nővérem bűnösségét. Josie mindössze bele csöppent abba a rivalizálásokkal teli világba, amiben élek és meghozott egy döntést. Ezért igazán nem hibáztathatom, vagy mégis? Azt hiszem, hogy szükségem van némi időre, hogy józan fejjel mikor már lenyugodtan mindent alaposan átgondoljak. - Világos voltál. – Hagytam annyiban a dolgot. Mi értelme lenne, ha azt mondanám neki, hogy perpillanat nem hiszem, hogy bármikor is felmerülne, hogy én legyek az a személy, akit Ford előléptetne. Mégse kezdtem el nyafogni, mert a vereséget is büszkén kell viselni. Nem is értem, hogy miért akarok ennyire bizonyítani, mert most annyira értelmetlennek tűnik minden. - El is várom, hogy mindent elkövess! – Azon kaptam magam, hogy már nem volt a mosolyom annyira erőltetett, mint a beszélgetésünk elején. - Ketten a világ ellen. – Ismételtem utána. Nagyon, de nagyon szeretnék még mindig hinni ebben. Apám felbukkanásától se lett túlságosan vidámabb a hangulatom. Josie valahogy mindig értett ahhoz, hogy kezelni tudja a köztünk lévő feszültséget. Nem volt sok kedvem és látszólag Fordnak sem, de Josie kedvéért összeálltunk egy kép kedvéért. - Imádunk Josie! – Engedelmeskedtem és fene se tudja, hogy hogyan volt képes erre, de azon kaptam magam, hogy mosolygok. Ahogy láttam apám is követte a példámat. - Köszönöm. – Hirtelen nem tudtam hová tenni, hogy apám megdicsért. Ez annyira szokatlan és idegen volt tőle, de azért mégis jól esett, hogy kivívtam a tiszteletét. Már megint annak a kis gyereknek éreztem magam most, aki annyira vágyik arra, hogy végre büszke legyen rá az apja. Ezért kihúztam magam és elindultam a pódium felé, hogy megkezdjem a beszédemet. Rövid, de annál lényegre törőbb beszédem közben nem kerülte el a figyelmemet, hogy Josie lelépett és nem úgy tűnt, mintha annyira önszántából tette volna. Erőnek erejével vettem rá magam arra, hogy ne hagyjam félbe a szónoklatomat, hatalmas önkontroll árán tudtam csak végig mondani. Gyorsan fogadtam a gratulációkat és sietősen megindultam abba az irányba, ahol eltűnni láttam őket. - Josie?! – Vontam kérdőre miután rájuk találtam. Nem foglalkoztam az illemmel és a bemutatkozással sem. Nem érdekelt a fazon, csak tudni akartam, hogy minden rendben van-e és szerintem ezt Josie is tudja, még akkor is, ha nem is kérdeztem rá konkrétan.
Trystan átvágott velem az egész parkon, ügyet sem vetve az apjára, aki mellett elráncigált, sem mindazokra, akiknek ez felkeltette az érdeklődését. Rettegtem attól, hogy jelenet lesz a dologból, így csak követtem őt egészen addig, míg meg nem állt egy viszonylag nyugalmas és távolibb helyen. - Trystan, mit keresel te itt? - Apám felhívott, hogy látott téged… - Mondtam, hogy a nagybátyámnak jövök segíteni… - Ühüm. Ebben a ruhában? - Mi bajod vele? - Nekem? Semmi. És gyanítom a többi faszinak sem, akik ma eljöttek és alaposan megbámultak téged. - Te meg miről beszélsz? – döbbenten pislogtam rá. - Biztos, hogy a nagybátyád miatt jöttél? Hm? - Te jó ég! Persze, hogy miatta, mégis mit hittél? Hogy annyira élvezem a rongyrázást és a bájolgást egy halom kriptaszökevénnyel? - Talán így akarsz jó partit fogni magadnak… - Neked elment az eszed? Miféle jó partit? Hallod, amiket mondasz? - Akkor a családodnak támogatókat, tudom is én… - Tisztázzuk! Igen, a nagybátyám miatt jöttem ide és azért ez van rajtam, mert a barátnőm, akit megkértem, hogy segítsen ezt hozta. Állítólag ez volt a legvisszafogottabb ruhája. Különben pedig… minek is magyarázkodom…. - Mit kellene gondolnom? Jól érezzük magunkat, nevetünk meg minden, aztán egyszer csak faképnél hagysz azzal a dumával, hogy a nagybácsid bajban van, menned kell. - Azt kellene gondolnod, hogy igazat mondtam és nem mindenfélét a fejemhez vágni. Hogy van az, hogy az apád megértette a történteket, te pedig nem? - Az apám egy vállalati robot, mindene a cég…. de tőled többet vártam! - Nekem a mindenem a családom! - Pontosabban a drága Chase bácsi! Mintha bele lennél zúgva... - Hagyd ezt abba! - Josie… nem veszekedni jöttem… - Tényleg? Mert eddig nem úgy tűnik! - Tényleg… - lépett közelebb és a két kezébe fogta az arcom – De ez így nem fog menni. Nem pattanhatsz állandóan, ha a nagybátyád füttyent. Nem lehet ő a legfontosabb. - De nekem igen. - És ez mindig így lesz? Randink van, vagyunk valahol, ne adj Isten szexelünk erre csörög a telefon és te megpattansz? Vagy rögtön előbb engedélyt kérsz tőle, hogy találkozhassunk? - Trystan gyerekesen viselkedsz! - Én? Baszki Josie, ide jöttem érted, hogy megbeszéljük a dolgokat, de te most is le akarsz rázni, hogy azt a pojácát fotózgasd! - Ne beszélj így róla! – már indultam volna vissza, mikor megragadta a karomat erősen és visszarántott. - Ne szórakozz velem Josie! Nem lehetsz ennyire ostoba! Nem dobhatsz el mindent az ő kedvéért állandóan… - Engedj el! - Hallottam róla sztorikat Jo és nem értem, hogy rajonghatsz érte ennyire!? Csak egy egomán, megbízhatatlan, élvhajhász csődtömeg, akit az apja szíve szerint letagadna, ha…. - Hallgass el! – hírtelen pofoztam fel, nem is gondolkodtam, de rettenetes volt hallani a szavait. Ahogy a tenyerem csapódott az arcán, éreztem, ahogy a könnyek végig folynak az arcomon. - Soha többet ne merj így beszélni róla! – Trystan még mindig erősen szorította a karom, mikor meghallottuk Chase hangját. Trystan erre gúnyosan elmosolyodott. - Végszóra… ez már tényleg nevetséges. Előbb a randinkat fúrta meg, most meg a beszélgetésünket szakítja félbe. Nincs jobb dolga? - Állj már le, kérlek! - De hát miért? Tele van a hely dugható bukszákkal, miért nem azok után rohangál? Nekünk most dolgunk van! - Trystan menj el kérlek, ne csinálj jelenetet, ez senkinek sem hiányzik! - Mert kínos helyzetbe hozom a Hammondokat? – nevette el magát – Kit is? A tutyimutyi apádat, a hárpia anyádat vagy ezt itt? – bökött fejével Chasere. – Beteg az egész… de nézd a jó oldalát Jo, egyikre se hasonlítasz, így még lehet belőled rendes ember. - Kérsz még egyet? - Miért? Mert az igazat mondom? Lehet a postás látogatott anyádhoz, de neked ez csak jót tett… - vigyorgott a képembe, ekkor csapta meg az orromat valami szag. - Te… te ittál? - És ha igen? Felcsesztem magam, mikor otthagytál, ezekért. Aztán apám felhív, közli, hogy itt vagy, valami extra ruhában… Igen ittam. Aztán idejöttem hozzád, de látom, hogy felesleges volt… - Vérig sértetted az egész családom, kicsavartad a csuklóm… és még van képed kiakadni? Takarodj innen! - Nem akarok - Tünj el vagy sikítok és apád szeme láttára dobatlak ki a biztonságiakkal. Chase bácsi… - Nem kell…. nem kell hívnia… lelépek. De ezt még meg fogod bánni, amikor rájössz, hogy igazat mondtam… - ezzel elvágtatott, én pedig remegve csuklottam össze a fa tövében…
Már attól bűntudatom támadt, hogy nem abban a pillanatban léptem le a beszédem közben mikor megláttam, hogy Josie egyre inkább távolodik és nem azért, mert annyira le akart volna lépni. Próbáltam mérlegelni a helyzetet. Josie miért akadna ki jobban? Azért, ha miatta ott hagynám a pódiumot a beszédem felénél, vagy azért, mert nem rohantam egyből utána? Fogalmam sincs, de az viszont bosszantott, hogy néhány embernek felketette a figyelmét, hogy nem teljesen önszántából távozik és senki sem tett semmit, egyszerűen csak végig nézték és hagyták, hogy eltűnjenek. Az empátia teljes hiánya… Szerencsére bennem csak úgy tombol és az unokahúgom iránt érzett aggódalom is. Ezért minél hamarabb fogadtam a beszédem utáni gratulációkat és kimentettem magam, hogy megkeressem, mert valamiért nagyon rossz előérzetem támadt. Megtorpantam néhány lépésre csupán. Vívódtam saját magammal. Nem akartam jelenetet rendezni, de szerettem volna kiütni ezt a kis szarost, de egyben hagyni akartam Josienak, hogy kiálljon magáért, mert nekem nagyon úgy tűnt, hogy egyedül is boldogul. Ezért döntöttem úgy, hogy nem avatkozom közbe, de mégis ott maradtam várva, hogy mikor lesz szüksége rám. Elmondhatatlan büszkeséget éreztem mikor saját szemmel láthattam, hogy mennyire erős nő vált belőle. Mégis megrémisztett ez a felismerés, mert mi van akkor, hogy ha már nincs is többet szüksége rám? Hiszen tökéletesen meg tudja védeni magát és ezt a kis incidenst is úgy tudta kezelni, hogy nem fulladt botrányba. Bevallom én egészen máshogy reagáltam volna és gyanítom az öklöm bánta volna a meggondolatlanságomat. Leültem mellé, szorosan magamhoz öleltem egyik kezemmel, míg másikkal gyengéden simogatni kezdtem a haját. - Josie… - Suttogtam. Tanácstalan vagyok, mert fogalmam sincs, hogy most mit kellene mondanom, de remélem most elég az is, hogy itt vagyok neki. - Menjünk innen… Haza jössz velem? – Itt még mindig túl sokan vannak és nem akarom, hogy bárkinek is magyarázkodnia kelljen. Talán a hazafelé vezető út során sikerül kitalálnom valamit… Még sose kellett azért vigasztalnom, mert az a fiú bántotta, akivel randizik. Egyre több új szituációval találtam szembe magam, ahogy telnek az évek és a szárnyát bontogatja.
Összetörve gubbasztottam a fa tövében, miközben egyaránt szakított szét a lelki és a fizikai fájdalom, amik kellemetlen egyvelege egyszeriben áradt szét az egész testemben. A könnyeimnek ezúttal már képtelen voltam parancsolni, nem hagyták, hogy elfojtsam őket, helyette agresszívan törtek utat maguknak és gördültek végig az arcomon. Végtelenül elveszettnek, gyengének és szánalmasnak éreztem magam, azt pedig különösen gyűlöltem, hogy Chase bácsi ilyen állapotban lát. Szívem szerint szégyenemben Kínáig ástam volna, csak, hogy ne találjon meg senki, de persze tudtam, erre vajmi kevés az esélyem. Amikor a nagybátyám leült mellém és szorosan magához vont a mellkasába temettem az arcom, a testem pedig csak még jobban rázkódott a zokogástól. Túl sok… ez már túl sok, nem bírok el vele. Kétségbeesetten kapaszkodtam bele, valamiféle megváltásban reménykedve, mert úgy érzem, arra csakis mellette találhatok. - Vigyél innen… kérlek… nem érdekel hová… csak vigyél innen. – nemrég még én bíztattam őt arra, hogy ne akarjon meglógni a kötelezettségei elől, csinálja végig az estét, ezért nyomorultul is érzem magam, hogy most mégis a korábbi távozás mellett voksolok, annyi talán a mentő körülmény, hogy a dolgok nagyján már túl vagyunk, a beszédét is elmondhatta, épp csak a végéről maradtam le. Majd mások rendet tesznek, ezzel már képtelen vagyok foglalkozni. Önző vagyok, de most csak el akarok tűnni innen, túl sok rossz dolog történt itt ahhoz, hogy még egy percet el bírjak viselni. Hagytam, hogy felhúzzon magával és szinte öntudatlan állapotban követtem őt kifelé. Épp csak annyi lélekjelenlétem maradt, hogy a portán felnyaláboljam a táskám, benne az érkező ruháimmal, cuccaimmal, utána megint szinte katatónként hagytam, hogy vezessen, amerre csak akar. Lényegében rábíztam magam, ebben az állapotomban abszolút vissza is tudna élni a helyzettel, ha nem róla lenne szó. De hát nem pont erről szól a feltétel nélküli bizalom?
Út közben némaságba burkolództam, a telefonomat pedig, ami folyamatosan rezgett, hol anyám, hol apám, hol Trystan miatt, egyszerűen kikapcsoltam és a táskám mélyére süllyesztettem. Elég volt… elég volt. Igazán azt se tudom a lakásba, hogy jutottunk fel, a fejem csak úgy zsongott, a csuklóm csillapíthatatlanul sajgott, a szemem pedig csípett a könnyektől. Leültem a kanapéra és csak bámultam magam elé. - Kér…. kérhetek egy pohár italt? – bukott ki belőlem egyszer csak életem talán egyik legfurcsább kérdése, hiszen eddig még sosem ittam korábban. Most mégis nagy szükségét érzem. És valami másnak is, de ahhoz még erőt kell gyűjtsek…
Azt hiszem lassan kezdem kapizsgálni, hogy az apák miért féltik annyira a lányaikat a randizástól. Igaz nem vagyok az apja, csak a nagybácsija, de ettől függetlenül még nekem is kedvem lenne móresre tanítani azt a kis szarost. Sőt, bele se merek gondolni, hogy mit tettem volna vele, ha mások lettek volna a körülmények. Hatalmas szerencséje, hogy nem akartam, hogy a mai este botrányba fulladjon. Mégis zavart, hogy mennyire tehetetlen voltam és nem álltam ki érte, még akkor is, ha Josie tökéletesen tudta kezelni a helyzetet. Felsegítettem és megindultam vele a kijártat felé. Miután a portánál magához vette a holmiját csendben sétáltunk tovább, de egy pillanatra sem engedtem el a kezét. Beszálltunk a mára kibérelt járműbe – mert amúgy nem szeretem, ha sofőr vezet helyettem, de gyanítottam, hogy ma lecsúszik néhány ital – és a hátsó ülésen magamhoz húztam. Némaságba burkolódzva tettük meg az utat a lakásomig. Kisegítettem az autóból és ismét kézen fogtam úgy érkeztünk meg a lakásomba. Szívem csaknem meghasadt, hogy ilyen állapotban kell látnom. Pár pillanatig csak bámultam rá miután meghallottam a nekem feltett kérdését. Tudom azt ígértem neki, hogy bármit megteszek csak segítsen ki ma, de… Basszameg! Nem adhatok neki alkohol, vagy mégis? Egy ital még nem a világ vége és ma tényleg pocsék napja volt és ehhez kellett az én közreműködésem is. Gyors levettem magamról a zakómat és nyakkendőmet, sőt még két gombot is kigomboltam az ingemen mielőtt töltöttem volna mindkettőnknek a whiskyből. - Tessék. – Adtam a kezébe a félig teli poharat miután leültem mellé a kanapéra. Nem gondolom, hogy életem legjobb döntése volt a kiskorú unokahúgomnak alkoholt adni, de… Most mégis szükségszerűnek láttam meghozni ezt a döntést. - Óvatosan, elég erős… - Figyelmeztettem mielőtt még bele ittam volna az italomba. - Akarsz beszélni róla? – Remélem még mindig tudja, hogy nekem mindig mindent elmondhat, de nem akarom faggatni, inkább csak kivárom, hogy mikor áll készen arra, hogy saját maga akarja velem megosztani, hogy most mi zajlik le benne.
Nem gondoltam át, amikor alkoholt kértem tőle, egyszerűen csak ösztönösen cselekedtem és hagytam, hogy a szavak csak úgy maguktól legördüljenek az ajkaimról. Talán az emlékeimből táplálkozhatott a kérés, mert otthon és nála is azt láttam, hogy amikor valaki nagyon feszült, akkor italt tölt magának, egyszer, kétszer, sokszor és hagyja, hogy az végezze a dolgát, kilazítsa és hagyja őt felejteni vagy csak feldolgozni. Nem tudom esetemben mi lenne a legjobb, elfelejteni mindent, ami ebben a pár napban történt vagy valahogy megpróbálni túljutni rajta és remélni, hogy többé nem fordulnak elő… Úgy érzem már semmit sem tudok, csak azt, hogy szorít ez a kurva cipő, hogy zsong a fejem és hogy nagyon szeretnék valahogy fellélegezni. Miközben Chase bácsi érlelte magában a kérésemet, megszabadultam a magas sarkú cipőtől, amit a szoba legtávolabbi pontjába hajítottam, ne is lássam alapon, a lábaimat pedig felhúztam magam alá, amennyire csak a ruha engedte. Így kivillant az egyik combom is, de már ez sem érdekelt, hiszen itt magunk vagyunk, nem lát senki és nem ítélnek el… - Köszönöm… - vettem el tőle az italt és néhány pillanatig csak figyeltem, ahogy az aranyló lé kavarog a poharamban, miközben az intelmét hallgattam az óvatos ivásról. Erős? Remek, épp erre van szükségem. - Nem… nem akarok… - nem néztem fel rá, még mindig a kezemben tartott pohárra meredtem, majd hírtelen ötlettől vezérelve egy szuszra döntöttem le az egészet. Az arcom grimaszba fordult utána, ráadásul ahogy végig égette a szesz a torkom, még köhögtem is egy kicsit. - Baszki… - szerencsére rövidesen abbamaradt a roham, mégsem éreztem bátrabbnak magam. Hol a hatás, amiről a felnőttek annyit beszélnek? Átverés az egész! - Nem akarok beszélni róla… - ismételtem meg, majd pillanatnyi habozás után elvettem az ő poharát is a kezéből és annak is felhajtottam a tartalmát. – Pardon. – motyogtam. Nem akarok, de tudom, hogy muszáj lesz…
- Az egész élet el van cseszve Chase bácsi… az egész rohadt élet. – fakadtam ki egyszer csak. - Mármint… nem mondom, hogy korábban tökéletes volt minden… sosem áltattam magam ezzel, de a jelen helyzethez képest… mennyország volt… Aztán jött a klub, az az alak, aki rád támadott és… - a hajamba túrtam elkeseredetten. - Azóta nincs megállás a lejtőn. – éreztem, hogy fojtogat valami, erős nyomás keletkezett a mellkasomba, de közben azt is, hogy ha már egyszer belekezdtem… - Emlékszel? A nagymama mindig azt mondta, hogy Isten minden döntésünket következményekkel sújtja… ha jól döntesz, jól jársz, ha rosszul… - keserűen elmosolyodtam. – Akkor megszívod. Persze a végét nem ezekkel a szavakkal. – hírtelen rá pillantottam. - Nagyinak igaza volt Chase bácsi… Isten pedig most alaposan revansot vesz rajtam…
Mindig próbáltam neki az lenni, akire a legnagyobb szüksége volt. Miatta hol a legjobb barát, hol pedig a megértő nagybácsi szerepe mögé bújtam, de mindez sose esett nehezemre. Viszont a mai nap… Egyszerűen csak túl sok volt az egész és attól tartok, hogy mindez már meghaladja az én képességeimet is. Tehetetlennek éreztem magam, mert képtelen voltam megvédeni őt minden rossztól, végül ezért döntöttem úgy, hogy eleget teszek a kérésének és töltök neki is egy italt. Mentségemre legyen, hogy figyelmeztettem, de miután az én poharam tartalmát is megitta még akkor se csesztem le. Bőven elég lesz neki az a büntetés, amit a holnapi másnaposság fog neki okozni. Mégis le nem vettem róla a tekintetem, de erősen próbáltam leplezni az aggodalmamat miközben csendben végig hallgattam. Tudtam, hogy megered a nyelve, ha készen áll rá, de szó szerint lesokkolt minden egyes kimondott szavával. - Ezt most azonnal fejezd be! – Nem hagyhattam neki, hogy mindenért magát hibáztassa. Anyám okos asszony volt, de ennek ellenére sem értettem vele mindig egyet azzal az életszemlélettel, ahogy a világot látta. Néha csak úgy ok nélkül is történnek rossz dolgok, de az nem arról szól, hogy a karma vagy bármi más felsőbb hatalom visszavágna. A jó emberek is megszívják néha és ez a mai pontosan ilyen eset volt. - Josie. – Gyengéden nyúltam kezemmel álla alá, hogy „kényszerítsem” arra, hogy végig a szemébe nézhessek egészen addig, míg be nem fejezem a szónoklatomat. - Te semmi rosszat nem tettél. – Ezt nem azért mondom mert ezzel akarnám vigasztalni, hanem azért, mert tényleg így gondolom. Remélem elhiszi és tudja, hogy sose hazudnék neki ilyesmiről. - Pocsék volt a mai napod, de ezt csak nekem köszönheted. – Minden felelősséget magamra vállalok, úgy téve mintha nem tudnám, hogy Mel miatt nem jött a fotós és ezért nekem kérnem kellett tőle egy szívességet. - Mégis egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Legalább megtudhattad, hogy milyen szar alak a randi partnered és örülök is annak, hogy mindez ilyen hamar kiderült. Nem érdemled meg, hogy így bánjon veled, sőt senkinek sem kell hagynod, hogy így viselkedjen. Te ennél sokkal többet érdemelsz! Ígérd meg nekem, hogy soha senkinek sem fogod hagyni, hogy így beszéljen veled. – Nem hallottam az egész beszélgetést, de annyit bőven, hogy ökölbe szorult kézzel készen álljak arra, hogy pofán vágjam és már nagyon sajnálom, hogy nem tettem meg.
Szerettem volna folytatni, kimondani mindent, ami egyszer csak fel akar törni belőlem, ám Chase bácsi megállított, ráadásul „kényszerített”, hogy a szemébe kelljen néznem, miközben beszélt hozzám, amivel… és a szavaival… megadta számomra a kegyelemdöfést és még csak nem is sejti. Drága nagybácsi… Nagyon nehezemre esett nem a szavába vágni, minden erőmet össze kellett gyűjtenem hozzá, ám aztán, ahogy Trystanra terelte vissza a szót, valami mélyen elpattant bennem és hírtelen minden védőgátam átszakadt… - De… tettem, nem is egyet… - képtelen voltam a szemébe nézni még ennél is tovább, a mardosó bűntudat egyszerűen nem hagyta, helyette felpattantam és járkálni kezdtem, hogy ezzel is egy kicsit lefoglaljam magam, miközben önkéntelenül is forgatni kezdtem a csuklómon a tőle kapott karkötőt. - A klubban…. nem voltam képes megvédeni téged…. lefagytam, amikor az az ember neked rontott. Segítséget kellett volna hívnom vagy nem is tudom…. leütni valamivel. De én csak dermedten álltam jó darabig, mire valamit képes voltam lépni. És az is pokoli kevés volt. Megsérültél! – remegtem meg, ahogy az egész jelenet lejátszódott ismét lelki szemeim előtt. - Pokolba Istennel… nem ellene vétettem a legnagyobbat… vele majd később lemeccselem, amit kell… - tört ki belőlem keserűen, aztán egy pillanatra megtorpantam. – Azt mondtad a mai beugrásért cserébe bármit megteszel… - ekkor fordultam csak felé ismét. - Akkor most oldozz fel Chase bácsi, mert vétkeztem… vétkeztem ellened. – miközben kiejtettem ezeket a szavakat, olyan érzés kerített a hatalmába, ami korábban még sohasem. A bűntudat, a szégyen, az árulás… egy robbanó elegy, amit már képtelen vagyok kordában tartani, most pedig pusztítani fog, mert meghoztam egy döntést…. - A klub csak a kezdet volt… - kezdtem el ismét járkálni, tovább babrálva a karkötőmmel – Amikor nagyapa megzsarolt, hogy dolgozzak a cégnél vagy kitálal anyának a történtekről, nem csak rád gondoltam és arra, hogy nem akarom, hogy bajba kerülj… de magamra is. Elsősorban magamra. Önző voltam, ezért bólintottam és persze mert előtte veled már megbeszéltük. Mondjuk nélküle is megtettem volna. Sokkot kaptam a gondolattól, hogy távol száműznek majd tőled, szinte az őrületig jutottam pillanatok alatt, mert képtelen lennék elviselni. Bólintottam, mert a rohadt életbe is… nekem te vagy a minden. Pedig tudtam azt is, hogy ha bólintok, onnantól nagyapa árgus szemmel fog mindent figyelni, téged pláne… Rontottam a helyzeteden az önzőségemmel. – újra a hajamba túrtam, lassan éreztem, ahogy az alkohol oldani kezdi a gátlásaimat, a nyelvem pedig csak pörgött. - Aztán… aztán az irodádban… az irodádban először életemben… megszegtem a neked tett ígéretem. – pokolian fájt ezt kimondanom, ez ki is ült az arcomra. – Megfogadtam, hogy mindent elmondok… akkor mégsem tettem. Azt akartam, hogy sose tudd meg, mert ismerlek, pontosan tudom, hogy emiatt is magadat okolnád, holott a baj bennem van… Én… nem, nem mondtam el…. – újra megtorpantam, de nem néztem rá. - Mióta a klubban láttam, hogy vérzel… rémálmaim vannak. Minden éjjel… - suttogtam magam elé. – Minden alkalommal megsérülsz, bántanak, történik veled valami, én pedig lefagyok és nem tudok tenni semmit, hogy segítsek… és te meghalsz… miattam… - remegtem meg és a könnyeim újra elszabadultak. - Tegnap… tegnap az irodai dolgok után aztán… görgettem tovább a lajstromom… - van mit veszítenem? Innen már nincs megállás… - Annyira felidegesítettem magam egy pillanatra, hogy tényleg majdnem a kávédba köptem… - kínomban felkuncogtam – de elmúlt a pillanat és nem tettem. Sikerült eszembe juttatnom, hogy az ott csak munka… semmi hatása nem lehet ránk. De nem mondtam el neked. Ahogy azt sem, hogy… - azt hiszem ez a rész lesz a legnehezebb eddig… - Nem akkor érkeztem tegnap, amikor szóltam neked. Én…. véletlenül rád nyitottam amíg… - böktem a fejemmel a fürdőszobára. – Isten a tanúm, hogy nem leskelődtem… vagyis… láttam, de nem szándékosan és… aztán annyira égett a fejem, hogy pánikolva kiszaladtam… Próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de emiatt voltam leginkább fura…. nem Trystan miatt. Az csak a rohadt hab volt a tortán… - készülhet a kivégző osztag… - De ma…. ma tettem a legrosszabbat. – eddigre értem a bárszekrényhez, amiről levettem a whiskys üveget és alaposan meghúztam, önkéntelenül, hogy bátorságot gyűjtsek. - Én… én ma este… megtudtam ki volt, aki… szabotálta a fotóst. – tettem le az üveget. - Megtudtam… de megígértem neki, hogy titokban tartom. Nem miatta… miattad. Megeskettem, hogy soha többet nem követ el ilyet és hogy feldobom nagyapának, ha…. – lehajtottam a fejem. - Nem akartam, hogy fájjon neked… hogy szenvedj miatta… ezért nem mondtam el… pedig megígértem, hogy soha semmit nem titkolok el…. és megszegtem…. pedig csak jót akartam ezzel…. – meredtem a karkötőre. - Ketten a világ ellen… De mi van, ha az őszinteséggel sebet okozok? Ha épp azzal ártok?
Azt hiszem, hogy most hatalmas szükségem lenne egy halom kézikönyvre, amiben pontosan leírják, hogy hogyan kell kezelni bizonyos eseteket egy tinilány életében. Nem kell szakértőnek lennem, hogy az alkohollal való itatás egyik ilyen könyvben se szerepelne, sőt még tiltólistán is lenne. Mégse gondoltam úgy, hogy most jött volna el az ideje, hogy állszentet játsszak. Josie korában már rég túl voltam az első berúgásomon. Sőt, valójában még örülnék is annak, ha nálam részegedne le először, mert akkor legalább tudná, hogy hogyan reagál a teste az alkoholra és legalább biztonságban van nálam. Na és az sem utolsó tényező, hogy nem engedném neki, hogy részegen hülyeséget csináljon. Őszintén szerettem volna azt hinni, hogy a nehezén már túl vagyunk, de Josie ledobott egy bombát, nem is akármelyet. Egy kibaszott atombombát. Mégse volt minden újdonság számomra. Volt, amiről már tudtam, de persze Josie nem tudhatta, hogy tudom… De volt olyan beismerő vallomása, ami váratlanul ért. Ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy bármi is hatással lehetne a kapcsolatunkra. Erősebb a kötelékünk, vagyis nagyon szeretném azt hinni, hogy ezek csak apró lényegtelen dolgok és ezeket képesek leszünk együtt leküzdeni. - Elszédülök, ha tovább kell néznem a mászkálásodat. – Miután végig hallgattam pár pillanatig szótlanul mérlegeltem a helyzet súlyosságát. Aztán meghoztam a döntésemet. Felkeltem a kanapéról, oda sétáltam hozzá és ellentmondást nem tűrően visszaterelgettem, hogy ezt a beszélgetést ülve folytassuk tovább. - Nem is tudom, hogy hol kellene belefognom… - Túl sok információt zúdított rám egyszerre, de talán megpróbálkozok abban a sorrendben, ahogy a vallomása történt. - Sose gondolnám azt, hogy önző voltál, mindössze a legjobbat próbáltad kihozni egy elcseszett helyzetből. – Mégis mit kellene tennem, hogy vége elhiggye, hogy semmiért se tudnám hibáztatni? Mert egyáltalán nem tetszik nekem, hogy mindenért önmagát okolja. - Miért nem meséltél nekem már korábban a rémálmokról? – Ne akarjon nekem úgy jót tenni, hogy eltitkol bizonyos dolgokat, mert akkor tényleg nem tudok segíteni neki és utólag megtudva iszonyú tehetetlennek érzem magam. Mint most is. - Véletlen történt, szóval én nem is csinálnék belőle túl nagy ügyet. Nem szeretném, ha egy kis meztelenkedés kínossá tenné a kapcsolatunkat. – Most már világos, hogy akkor miért viselkedett ilyen furán, de azt nem értem, hogy miért várt egészen eddig ezzel a vallomással. - Néha akkor is tehetünk rosszat, ha a legjobb szándék vezérel minket. – Josie is jót akart nekem, ahogy én is neki, hogy nem akartam elmondani, hogy tudok mindenről, de ha már itt a remek alkalom… - Nem véletlenül találkoztunk azon az eldugott helyen, mentségemre legyen, hogy tényleg bujkáltam valaki elől… - Most lényegtelennek éreztem beszámolni Rubyról neki, mert az a nő már nem az életem része. Mindössze egy régi szeretőm, aki már házas, de mégis szeretett volna egy kis nosztalgiát, én pedig a lehető leggyávább módon próbáltam lekoptatni. - Mindent hallottam. – Böktem ki végül. - Hallottam Mel beismerő vallomását. – Ismertem be.
Kénytelen voltam szót fogadni, amikor Chase bácsi visszaterelgetett engem a kanapéhoz, hogy leülve folytassuk a „gyónásomat”, már csak azért is, mert időközben egy egészen kicsit szédülni kezdtem azt hiszem. Lényegében már mindent elmondtam, amit tizenhat év alatt eltitkoltam előle, most már csak annak kell kiderülnie, hogy ő hogyan reagál a hallottakra. Gyűlölöm magam az egészért, nem is tudok a szemébe nézni, pedig ez korábban sosem fordult elő kettőnk között. Mindent meg tudtunk beszélni, de most… túl sok minden történt egyszerre… - Amikor találkoztunk az első napon… azután, hogy a papa három napig nem engedett ki és semmit sem tudtam rólad… csak örültem, hogy végre látlak és hogy jól vagy. Neked viszont bűntudatod volt… - idéztem fel az akkor történteket – Mindenért magadat okoltad, holott semmiről sem tehettél, csakis az a nő, aki eltitkolta előled, hogy házas… Mégis te magadat emésztetted, amiért agyrázkódásom lett, holott az csak… csak a következmény volt… - bizony, Isten gyorsan lecsapott akkor és ott, amiért hagytam, hogy őt bántsák. Megérdemeltem. – Nem akartam tetézni azzal, hogy elmondom, rémálmaim vannak… mert akkor még azért is saját magadat hibáztatod, pedig nem a te hibád. – feleltem a kérdésére. - Én sem szeretném… - bár a látvány időről-időre előkúszik a memóriámból és rohadt furcsán érzem magam miatta, szeretném hinni, hogy csak a bűntudat az oka, amiért ezt elhallgattam előle és hogy majd elmúlik, most, hogy már tudja… - Bujkáltál? – értetlenül pislogtam rá, próbálva rájönni, hogy mire is akar kilyukadni, ám, ahogy Chase bácsi elmondta, hogy már mindent tud, mert mindent hallott… azt hiszem padlót fogtam. - Te… te mindent… hallottál… - nem tudtam eldönteni, hogy ezt most kérdezem vagy inkább állítom, mert mielőtt igazán feldolgozhattam volna, szöget ütött valami a fejemben. - De úgy csináltál, mintha nem… - vagyis… ő is titkolózott előttem. Baszki! - Tényleg el vagyunk cseszve… - jutottak eszembe Trystan szavai.
Pár pillanatig csak meredtem magam elé, az agyamban csak úgy csikorogtak a fogaskerekek az elmúlt néhány óra történésein. - A nap fénypontja… - keserűen elnevettem magam. – Mit a nap? A hét fénypontja. – magyaráztam magam elé. - Verekedés, agyrázkódás, elvonási tünetek, őrület, zsarolás, munkahelyi szivatás, titkolózás, Imelda, anya, megint egy kis anya, egy mariachi banda, infarktus a fürdőszobában, egy elcseszett randi, gyilkos ruha, bájolgás, anya őrültsége…. – idéztem fel mindent, közben csak pergett előttem a film. - Aztán Trystan… és amiket mondott…. az a sok szörnyűség rólad… meg hogy biztos fel akarok szedni valakit ebbe a cuccba, hogy előnyös partit találjak… vagy nektek szerezzek előnyt… meg hogy beteg mennyire kötődöm hozzád… jesszus még azt is hozzám vágta, hogy olyan mintha beléd lennék zúgva… arról már nem is beszélve, hogy talán a postástól vagyok… - túl sok információ, feszít a fejem… - Én majd belehaltam, hogy hallgatok előtted és kiderül, hogy te is… - nesze nekem következmények…
Nem hiszem, hogy készen állnék erre a beszélgetésre, mert ma már amúgy is túl sok minden történt velünk, de nem dughatjuk továbbra is homokba a fejünket. Ideje mindent tisztázni. - Ha csak egy következmény volt, akkor miért okolod mégis te is saját magad mindenért? – Ez egy közös pontunk, mert magunkat hibáztatni sokkal egyszerűbb, de sosem szeretném, hogy Josie is érezze azt a hatalmas bűntudatot, ami akkor eluralkodott rajtam. - Persze, hogy magamat hibáztatom és ez mindig is így fog lenni, főleg akkor, ha tényleg tehetek is arról, ami veled történt, sőt de még akkor is, ha közöm sincs hozzá, de mégis arra gondolnék, hogy mi lett volna, ha… Ott lettem volna veled, vagy simán csak valahogy meg tudtam volna akadályozni. – Ennek mégis mennyi értelme van? Azt hiszem nem életem legjobb döntése volt a pezsgőt keverni a whiskyvel. Habár nem is ittam annyit, hogy még magam se értsem meg azt, amit mondok. - Mindketten úgy tettünk, ahogy jónak láttuk. – Meghoztunk egy döntést akkor, de ez nem tartott túl sokáig egyikünk részéről sem. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy számon kérem… Csak remélni szerettem volna, hogy mindent, amit tesz azért teszi, hogy nekem ne essen szarul a nővérem árulása. - Dehogy vagyunk elcseszve! – Tiltakoztam. - Mi csak nem mindig tudjuk megfelelően kimutatni a szeretetünket egymás iránt. – Inkább ragaszkodnék ehhez a verzióhoz, mint az elcseszetthez. - Mit foglalkozol azzal, amit Trystan mondott? – Megdöbbenve néztem rá. - Azért azt hittem, hogy ennél sokkal jobb ízlésed van. – Próbáltam tréfálkozni, de be kell látnom, hogy ennék még nem most jött el az ideje. - Trystan dühös volt rád és bántani akart, szerintem azt se tudta, hogy miről beszélt… - Esküszöm, hogy úgy tűnt, hogy még rám is féltékeny, de lehet, hogy csak azzal volt baja, hogy Josie faképnél hagyta. - Én úgy sajnálok mindent. – Szükségem volt a közelségére, ezért ösztönösen cselekedtem és mielőtt még válaszolni tudott volna már karjaim közé vontam.
A ”normális” emberek egészen biztosan alaposan belegabalyodtak volna abba az eszmefuttatásba, amibe Chase bácsi fogott annak kapcsán, hogy mindig is magát fogja hibáztatni, valahányszor velem történik valami, vagy azért mert ő tehet róla vagy azért, mert ő nem tett ellene semmit, én azonban valami furcsa oknál fogva pontosan értettem, hogy mire is gondol, hiszen ebben is tökéletesen hasonlítunk. Hiszen most is azt érzem, hogy nem tudtam őt megvédeni, sem a verekedéskor, sem anyám ármánykodásakor. Kudarcot vallottam, ezt pedig sosem fogom tudni megbocsátani magamnak. - Ha ez így van… miért lepődsz meg azon, ha nálam is ezzel találkozol? – kérdeztem halkan, valóban értetlenül. Mivel másabb, ha ő marcangolja magát ”feleslegesen”, mintha én teszem? Legyen bárhogyan is, számomra mindig ő lesz a legfontosabb ember a világon, akiért bármit megtennék és aki szerintem csak boldogságot érdemelne, ezért is visel meg annyira, ha szomorú, ha rossz történik vele, ha bántják. És én nem tehetek semmit, ahogyan voltaképp ma sem… - Úgy tettünk… - bólintottam. – Titkolóztunk a másik előtt…. – de elég szánalmasan rövid ideig bírtuk. Látszik, hogy ez a dolog egyszerűen nem nekünk való, nem is kellene soha többet próbálkoznunk vele. - Cifra megfogalmazása az elcseszettnek… - haloványan elmosolyodtam egy icipicit. Mióta csak a világon vagyok, voltaképpen mindenkitől ezt hallgatjuk. Hogy a kapcsolatunk beteges, hogy túl közel állunk egymáshoz, hogy ilyen normális unokahúg-nagybácsi között nincsen, hogy ez fura… Apa sokszor ugratott vele, hogy ha ő és anya el is tünnének a világról azt észre se venném, míg Chase bácsi mellettem van. Persze ez badarság, az azonban tény, hogy az ő hiányába azt hiszem joggal jelenthetem ki, hogy belehalnék. - Tudom, hogy dühös volt… és ittas is… de…. órákkal korábban is hasonló dolgokat vágott a fejemhez, amikor elmondtam, hogy miattad kell sietnem. Valahányszor csak szóba kerültél köztünk… folyton azzal jött, hogy kezdjek lassan távolodni, mert nem lehetsz mindig te a legfontosabb. Ő is úgy tesz, mint a többiek… mintha ez rossz dolog lenne. – pedig ez a legtermészetesebb dolog a világon, hogy minden úgy tökéletes köztünk, ahogy van. - Bántani akart és bántott…. – önkéntelenül a csuklómra pillantottam, pedig a fizikai fájdalom viselhetőbb volt, mint a lelki – De az egész nem érdekelt volna, amiket rólam mondott…. viszont amit anyáékról… és amiket rólad… ösztönösen képeltem fel. És nem bánom… - csalódottan hajtottam le a fejem. - Soha többet nem akarom látni. – motyogtam. Gondolni sem akarok rá, csak felejteni és megváltásra lelni. Amikor Chase bácsi magához vont egyből befészkeltem magam a karjai közé és szorosan viszonoztam az ölelését, fejemet pont a szíve fölött pihentetve. Itt lenne a feloldozás? Végre békében… - Én is nagyon sajnálok mindent. – feleltem az iménti szavaira. – Soha többet nem hallgatok el semmit, még akkor sem, ha jobbnak gondolnám úgy. Maximum… együtt dolgozzuk fel, jöjjön bármi is. – ígértem meg a szemébe nézve. - Szent a béke? – nyújtottam felé a kisujjamat „békejobbként”.
- Ez a millió dolláros kérdés… - Josie személyisége túlságosan hasonlít az enyémhez, de ezért nem tudom hibáztatni. Úgy hiszem, hogy ehhez azért nekem is sok közöm van. Az túlzás lenne, hogy én vagyok az, aki a leginkább formálja a személyiségét, de ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy én vagyok számára a követkendő példakép. Ez bizony nagy felelősség. - Nem lenne túl fair részemről, ha ezért piszkálnálak, mert én sem vagyok jobb nálad. – Csúszott ki egy újabb beismerő vallomás részemről. Mi egyszerűen csak ilyeneket vagyunk, ha arról van szó, hogy bármi áron védelmezni szeretnénk egymást. - De csak mert azt hittük azzal tesszük a legjobbat… - Egészítettem ki azt, amit Josie a titkokról mondott. - Nekem ez a megfogalmazás mégis jobban tetszik. – Mosolyogtam rá. - Ezt mások nem érhetik… - Túrtam hajamba, ami már kész szénakazal lehetett. - Őszintén nem értem, hogy mások miért akarják elhitetni velünk, hogy ez rossz dolog lenne. Ki tudja? Talán csak a féltékenység beszél belőlük… Mert ami köztünk van az egészen különleges. – Tényleg nem értem, hogy miért zavar másokat, hogy ennyire közel állunk egymáshoz. Én mindig számíthatok rá és ez fordítva is igaz. Mindig Josie lesz a legfontosabb személy az életemben. Sőt, el sem tudnám képzelni, hogy valaki le tudná taszítani a „trónjáról” hiába mondja mindenki azt, hogy csak idő kérdése… - Annyira sajnálom, hogy nem tudtam ott lenni időben, hogy megakadályozzam. – Óvatosan simítottam végig vékony csuklóján. Bárcsak át tudnám venni a fájdalmát… - Nem is kell bánnod, sőt büszke is vagyok rád. – Láthatta, hogy komolyan beszéltem, mert amikor arról kezdett beszélni, hogy felképelte arcomon hatalmas vigyor terült el. - Jó ezt hallani, mert nem is engedném, hogy ezek után találkozz vele. – Persze tisztában vagyok azzal, hogy nem tilthatom meg neki, hogy találkozzanak, ha esetleg még ezek után is akarna… De bíznom kell abban, hogy Josie ragaszkodik ehhez a döntéséhez. - Persze. – Nyújtottam felé kisujjamat, hogy esküt tegyünk. - Már napok óta alig aludtam és már alig bírom nyitva tartani a szemem. Mi lenne, ha aludnánk végre? – Végszóra el is ásítottam magam.
- Ahogy mondod… nem lenne fair. – erősítettem meg a szavait komoly bólogatással. Milyen érdekes, ő az egyetlen, aki képes engem egyenlő félként kezelni a beszélgetéseink során a családból, sosem érezteti velem, hogy még gyerek lennék vagy hogy ő lenne a tévedhetetlen felnőtt. Chaset tényleg érdekli a véleményem, legyen szó bármilyen témáról, beleértve az aktuális nőügyeit is, ami kissé fura ugyan, mégis jól esik, hogy még ezekbe is bevon, ha szükségét látja… A tanácsaimat is meg szokta fogadni és ez persze fordítva is igaz. Egyszemélyben a nagybácsim, a legjobb barátom, a mentorom, a cinkosom, bűntársam, bizalmasom, nyugtatóm, az életem. Amíg ő velem van, legyen akármilyen borús is a helyzet, tudom, hogy előbb vagy utóbb, de mégis ki fog sütni a nap és minden rendben lesz. - Igazad van… biztosan féltékenyek. – elvégre nem lehet mindenki olyan szerencsés, hogy valakivel lelkileg ennyire egyformák legyenek, hogy már szavak nélkül, apró rezdülésekből megértsék egymást, mint ahogyan mi tesszük. Történjen bármi is, sosem fogja tudni elpusztítani ezt a köteléket, az pedig egészen biztos, hogy többé én sem hagyom magam ebben elbizonytalanítani. - Én azt sajnálom, hogy lemaradtam a beszéded végéről, ez majd… elmúlik. – próbáltam elbagatellizálni a fájdalmam, mert nem szerettem volna, hogy rosszul érezze magát. - Büszke vagy rám, mert kiütöttem egy srácot? – halkan kuncogtam – Te vagy az év nagybácsija. – incselkedtem. Anya vagy nagyapa egészen biztosan nem büszke lenne rám…. de ebbe nem akarok inkább belegondolni most. - Valahogy elfelejtem… - bólintottam a szavaira. Nehéz, mert kedveltem… sőt… de ez a ma este ijesztően kiábrándító volt. - Támogatom… - keltem fel, aztán eszembe jutott. – Tudnál adni egy pólót kölcsön? És egy takarót… - ebben a lakásban még sosem aludtam, érdekes lesz. Remélem a kanapé kényelmes annyira, mint az ágy volt régen a vendég szobában a másik lakásban. A kapott pólóval eltüntem a fürdőben, hogy gyorsan átöltözzek, a sminket is lemostam végre magamról nagy sietve, hogy aztán visszatérjek hozzá a nappaliba. - Hát akkor… jó éjszakát Chase bácsi. – nyomtam puszit az arcára.
Mindig is igyekeztem egyenrangú félkén kezelni, még akkor is, ha párszor ezért összetűzésbe kerültem az anyjával. Melnek Josie mindig csak egy gyerek marad, hiszen a lánya, de be kellene látnia, hogy Josie sokkal érettebb gondolkozású, mint a korabeliek. Nem is értem, hogy ezt miért nem látja Ő is. - Mással nem is tudnám ezt magyarázni. – Már csak arra lennék kíváncsi, hogy miért zavarna bárkit is az, ha két ember ennyire összhangban van… Josie az unokahúgom és az szerintem teljesen normális, hogy ennyire közel állunk egymáshoz, persze az egyetlen is és még viszonyítási alapom sincs, de akkor is hinni szeretnék abban, hogy a kapcsolatunk nem abnormális, mint ahogy mások próbáljak nekünk bebeszélni. Már az első pillanatban „beleszerettem” és azóta is töretlenül imádom. - Nem maradtál le semmi érdekesről. – Próbáltam leplezni az aggodalmamat iránta, mert igen is nagy ügy, hogy az a féreg így bánt vele, de nem akartam drámát. Viszont megtorlás nélkül sem fogom hagyni a dolgot. - Még szép, hogy büszke vagyok rád! – Nem arra akarom tanítani, hogy az erőszak megoldás mindenre… De azért néha piszok jó érzés jól odacsapni. Na meg arról se feledkezzünk meg, hogy megérdemelte a srác, sőt még ennél többet is. - Persze. – Eltűntem néhány pillanatra, hogy keressek egy hosszabb pólót, ami neki inkább hálóruha nagyságú. Ha már a szekrény előtt voltam, kivettem magamnak egy melegítőnadrágot és egy pólót, amikre átcseréltem az öltönynadrágomat és az ingemet. Visszaérve a kezébe nyomtam és amíg vártam rá addig a kanapét bámultam és be kellett látnom, hogy egyikünk számára sem lenne túl jó fekhely… - Neked is Hercegnő! – Viszonoztam a puszit, de mielőtt bármit reagálhatott volna gyorsan felkaptam a vállamra és megindultam vele a hálószobámba. - Nem hagyhatom, hogy a kényelmetlen kanapémon éjszakázz mikor ilyen hatalmas az ágyam. – Magyaráztam neki miután letettem a sokkal, de sokkal kényelmesebb matracra. Betakargattam és lekapcsoltam a világítást, így a hálószobámba csak az utcáról beszűrődő fény adott némi világosságot. Bemásztam mellé az ágyba, de olyan fáradt voltam már, hogy szerintem abban a pillanatban el is aludtam, hogy letettem a fejem a párnára.
Kezdőlap 
Tárgy: Princess & dragon - Josie & Chase 
27.12.22 2:06
