Ahogy gyorsan kimesélem magamból, hogy mi is van odahaza, akaratlanul is belegondolok abba, hogy mi lesz akkor, ha ő már nem lesz. Mind idáig tudtam, hogy van, otthon van és jól van - többé kevésbé - és bár nem látogattam meg minden nap, akkor is ott volt a tudatalattimban, még ha nem is gondoltam rá, hogy él. És tényleg csak akkor tudjuk, akkor vesszük észre a legjobban szerettünket, hogy volt és létezett, mikor már nincs. És sajnos erre sokszor gondolok, de változtatni mégse tudok a helyzeten. Egyszerűen nincs arra időm, hogy minden nap bemenjek hozzájuk és körberajongjam őket, egyek anyám főztjéből - ami nem mellesleg tényleg remek, mert szakácsnő - és arra se, hogy kivesézzem az egész napomat. Pedig néha belegondolok, hogy milyen jó is lenne. Milyen jó lenne odakuporodni anyám lábához, miközben ő az ágyon ücsörög és simogatja a hajam, én pedig elsírhatom neki bánatomat.
Na de elég legyen a gyerekes dajkamesékből! Felnőtt nő vagyok aki eltartja magát, és aki két lábon áll a földön, nem kell neki anyai dédelgetés.
Szerény mosollyal tolom el magamtól a poharat kijelentése hallatán.
- Nem kell ígérgetni. A lehetőség is épp elég nekem, hogy valaki hozzáértő próbál segíteni. Azért majd a számlát készítsd el idejében - való igaz, hisz nem biztos, hogyha mond egy sok nullás összeget, akkor rögtön fizetni tudok. Épp ezért örülnék neki, ha felmérné a dolgokat és adna egy becslésadatot, hogy mire számíthassak. Hogy úgy gazdálkodjak...okosan.
A Rid mögé nőci rögtön bekapcsolja a reflexeimet és csak nagyon nehezen tudom magamban tartani a furcsa mozdulatokat. Soha nem szerettem, ha valaki a hátam mögül érkezik, még akkor se, ha nem hozzám, hanem a partneremhez jött. Ilyenkor védtelennek érzem magam. Olyan vagyok, mint egy kutya. Utálom ha sarokba szorítanak - mert akkor tényleg támadok - valamint azt, ha hátulról akarnak a közelembe férkőzni. Kiszolgáltatott és veszélyes helyzet mindkettő. Bár ezt csak azóta tartom kiakasztónak, miután bérgyilkosként működök. Bár annak se most volt a napja, hogy elkezdtem. Ide s tova már hetedik éve űzöm a szakmát.
Vad, villódzó tekintettel fürkészem a nőcit, valamint a kezét ahogy a férfi vállára és hátára simít.
Soha nem jöttem ki túl jól a nőkkel, de soha nem is vettem észre magamon olyan jeleket, mint amit most produkálok. Elfojtott indulatok... heves szívdobogás, gyilkos tekintet.
- Azt hiszem eddig tartott a kikapcsolódás - nézek együtt érzőn Rid szemeibe, majd a pénztárcámból előhalászom az összegét az italnak amit be is hajtok a pohár talpa alá.
- Szerintem most magatokra hagylak. Aztán védd meg a formás hátsóját - kacsintok a férfire, de egy lenéző, kelletlen tekintettel gyorsan a nő tudtára adom, hogy szánalmas. Főleg, hogy így hívja fel magára a másik figyelmét. Lehet, hogy sokszor magamból indulok ki, hisz megtudom védeni magam reflexből is, mivel nem vagyok egy törékeny virágszál, tudom mikor mit kell tenni. De azt is tudom, hogy bőven különbözök a legtöbb női társamtól.

- Jól van - kacsintok rá egy csibész kis mosollyal a szám szélén, majd nyújtózva egyet engedek a vállamra omló hajamnak, mely végigcirógatja szabad vállamat, melyről lecsúszott a felső. Szinte beleborzongok az érzésbe, de sajnos nem foglalkozhatok vele sokáig, hisz a megjelenő nőszemély ajtóstól rongyol bele az aurámba, mely nem tesz jót. Szinte bennem van a mozdulat amivel megfordulhatok, és elérhetem, hogy mihamarabb elhúzza innen a formás hátsóját, de még az utolsó pillanatban képzeletben rászorítok a jókora stresszlabdámra, és inkább félrefordítom a fejem, hogy láthassam Rid arcát, hogy miként reagál a nő jelenlétére.
Mintha némi elégedetlenséget vélnék felfedezni a férfi arcán, mikor a nőszemély azt vallja, hogy szükség lenne a segítségére. De inkább nem szólok közbe a kis csevegésnek, inkább megemelkedek és már indulok is a kijárat felé, mikor megérzem a karomon Rid kezének határozott szorítását. Szinte automatikusan fordulok vissza, hajam az arcomba csap, de mintha ez mit se zavarna, már kapok is a pénz után ami immáron nálam vigyoroghat tovább. Az ehhez hasonló gyors mozdulatokat még Doriantől tanultam, és azóta is fejlesztem. Az ember soha nem lehet elég fürge, nem igaz?
Megmozgatva ujjaimat tisztán hallom a pénz halk susogását.
- Ne haragudj, el is felejtettem - nézek mélyen a szemeibe - kösz a meghívást, és holnap számíts rám! - még egy utolsó mosolyt küldök a férfi felé, de már itt se vagyok. Mára végérvényesen kilépek az ehhez hasonló életből. Most jön a neheze!

Tetszik a mosolya.. egész biztos vagyok benne, és az is tetszik ahogy játszik vele, azzal amije van, és valahogy el is éri a célokat. Újabb mosoly, tőlem is, amikor a hívatlan vendég közbelépése megszakítja az egész folyamatot és nem mondom hogy örülök neki. SŐT! De az ígéret ígéret, én ebben hiszek, és amikor a kis nő olyan hirtelen pattan fel hogy még észhez térni sincs időm, az első, zsigerből jövő reakciót lépem meg.
Már ott állok mögötte, kezemben a pénz, mondvacsinált indokok, ő is tisztában lehet vele, mégis.. olyan gyorsan történt minden.. megint.. hogy én csak állok ott, ugyanabban a testhelyzetben, mintegy lefagyva és csak nézek utána.

- Akkor  holnap.. – motyogom ezt már az orrom alatt, úgysem hallja senki sem, de azért még így érzem és amint eltűnik az ajtó mögött, muszáj egy kóbor mosolynak kicsúsznia az arcomon. Egy szélvész ez a nő! Aztán Giselle újabb búgó hangja csúszik be a fülembe, már megint a hátam mögül támadott be, én meg neki háttal, megforgatom a szemeimet.

- Persze.. mehetünk.. – dünnyögöm tovább, aztán visszavéve a keményet és megtörhetetlent, indulok el utána, hogy megmutassa ki is az a figura aki már megint nem bír magával…

The End  : P

Folyt. műhely, másnap..

Már vagy tíz perce átkozom magam azért, hogy nem menekültem azonnal haza, amint leléptem a színpadról. Mennyivel jobb lenne most minden, ha nyugodtan üldögélhetnék kicsi, de nyugodt, csendes, és kényelmes lakásomban. Teát, esetleg kakaót kortyolgatva, mit annak ellenére is nagyon szeretek, hogy piszkálnak miatta.
Ehelyett itt állok a tömeg közepén és egyre sápadtabban hallgatom barátom tervét. Nem is értem, hogy gondolta, s nem csak azért, mert fáradt, nyúzott és rosszkedvű vagyok, hanem mert rólam van szó.
Pillantásommal megkeresem a nőt, akit kiszemelt, majd újra társam felé fordulok és szemöldököm az egekbe szökik. Pontosan tudja, milyen vagyok, mennyire nem megy nekem az ilyesmi és különben is mennyire utálok bárkinek is udvarolni, vagy tenni a szépet.
Kérlelő pillantásom azonban még annyit se ér, mint halottnak a csók. Bár nem is értem mit vártam. Még sose fordult elő, hogy lemondott az általában teljesen ostoba, vagy lehetetlen ötleteiről. Így csak sóhajtok egyet, lemondóan, fájdalmasan, és behunyom egy pillanatra a szemem.
- Miért én? Miért Ő? –bökök ismételten a nő felé, ki továbbra is ugyanott ül. Tőlünk nem messze, rengeteg férfi társaságában. Mivel barátom, kit jelenleg igencsak utálok, azonnal letámadott, ahogy végeztem, nem volt időm átöltözni, így továbbra is bőrnadrágban, és divatos, fekete felsőben veszítek. Hajam kivételesen bezselézve, mit utálok, de ha beletúrok, az egész kezem összekenem, így inkább ellenállok a késztetésnek. Barna szemeim pedig dühösen villognak a mellettem álló srác felé, ki már erősen illuminált állapotban kapaszkodik egy székbe, és úgy vigyorog, mint egy idióta.
- Na menj már! – szól rám, s tenyerét hátamra csapva akkorát taszít rajtam, hogy kis híján arccal előre befekszek a kiszemelt lány ölébe. Szerencsémre viszont még épp időben kapaszkodok meg.
- Öhm… szia. – halvány mosolyt eresztek meg felé, miközben igyekszem teljesen visszanyerni egyensúlyomat, és nem úgy kinézni, mint egy rakás szerencsétlenség.
- Ne haragudj, nem akarlak zavarni. Csak, hadd üljek le ide egy kicsit. Az a fickó ott, nagyon részeg és ilyenkor már nem normális és azt akarta, hogy szólítsalak meg, ezért vagyok itt. – hebegek-habogok, mint valami iskoláslányka, míg végül inkább hatalmas csattanással becsukom a szám és magamba zuhanva sóhajtok.
- Chris vagyok, egyébként. – mutatkozok be, hátha ez javít valamicskét az első benyomáson, mi, ebben egész biztos vagyok, nem sikerült túl jól.

Őszintén szólva, igencsak untam már magamat. A műsor, ahogy vártam, semmi különösebben meglepővel nem szolgált. Csak a szokásos táncikálás. A táncosok ügyesek persze, de semmi extra. A fickók, az asztalomnál is csak a szokásos felszínes csevegésre méltattak, ha éppen nem üzletről vagy politikáról folyt a szó közöttük. Természetesen fél füllel követtem a társalgást, nevettem, ahol kellett és általánosságban, végig igyekeztem elbűvölő maradni.
Aztán hirtelen a semmiből kis híján az ölembe zuhant egy srác. Igen nagy lendülettel lódulhatott meg, éppen csak meg tudott kapaszkodni az asztal sarkába előttem. Aztán ahogy esetlenül elkezdett hadoválni nekem, önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám. Szerencsétlen kicsi fiú! Ahogy végigmértem, persze csakúgy a szemem sarkából, feltűnésmentesen, hogy ne hozzam még inkább zavarba, meg kellett állapítanom, hogy nem is olyan rossz darab a drága. Pár évvel lehetett csak fiatalabb nálam, menő öltözéket viselt és nem is volt olyan vékonyka, feszülő ruhái alighanem szálkás izomzatot rejthettek, valahogy mégis olyan kis gyámoltalannak hatott. Ki tudja, talán még nővel sem volt. Mindenesetre, ha itt van, az azt jelenti, hogy alighanem apuci vagy valakije pénzeszsák, tehát még akár jól is jöhet nekem. Meg szívesen megtanítom én egy-két dologra, ha ő is benne van. Miért is ne? Nem ez lenne az első eset. Tudnék is neki mit mutatni, abban biztos vagyok.
De nem akartam lerohanni, ha már vette a bátorságot, hogy idejöjjön.  Abból, ahogy megszólított, arra következtettem, hogy alighanem nem jött még le neki, ki, jobban mondva, mi is vagyok én. Csak egy csinos lányt látott és semmi több. Na de ebből az érdeklődésből akármit is ki lehet még hozni! Az asztalnál ülő férfiak még úgysem mutattak hajlandóságot arra, hogy elvigyenek egy körre. Pedig most már igazán szükségét érezném a dolognak! Ha ügyesen csinálom, ezt a srácot még simán befűzhetem addig és kereshetek mást. Az ilyenek úgysem szokták sokáig bírni a tapasztalatlanságuk miatt.
- Szia! Semmi gond, nem zavarsz. Ülj csak le nyugodtan, de csak akkor, ha neked is kedved van hozzá, nemcsak azért, mert a barátod szeretné – egy bájos mosolyt rávillantva arrébb csúsztam kicsit a bőrkanapén, ahol ültem, hogy odaférjen.
- Örvendek. Az én nevem Lara – mondtam továbbra is mosolyogva és mélyen a szemébe nézve felé nyújtottam a kezemet kézfogásra.

Annyira tudtam, hogy semmi jó nem sülhet ki abból, ha szóba állok ezzel az ütődöttel. Úgy kellett volna tennem, mintha észre se vettem volna és szépen haza kellett volna mennem, amíg megtehettem.
De persze képtelen voltam csak úgy levegőnek nézni, főleg azok után, hogy akkora vigyorral az arcán integetett nekem, hogy már attól féltem, szétszakad a feje. Döntésem pedig abban a pillanatban meg is bántam, hogy barátom megszólalt.
Sejthettem volna, hogy nem csak úgy látni szeretne, mert hiányzok neki, vagy mit tudom én. Nem, konkrét, előre eltervezett merénylettel készült ellenem, minek másik alanya egy igen csinos nő, néhány öltönyös férfi társaságában.
Életem megkeserítőjét, legalábbis az egyiket a sokból, próbálom meggyőzni ötlete lehetetlenségéről, vagy rávenni, találjon ki inkább mást, természetesen abszolút eredménytelenül. Ráadásul, roppant kedvesen még segít is elindulni azzal, hogy a lány felé lök.
Nem épp ilyen érkezést terveztem, így hát nem is csoda, hogy azonnal zavarba jövök és saját mondandómba is belekavarodva igyekszek bocsánatot kérni és megnyugtatni a lányt, hogy nem állt szándékomban letámadni. Na meg idegbajos se vagyok. Habár, azt hiszem, ez utóbbit nem igazán sikerült megcáfolni.
- Ó, akkor rendben van. Köszönöm. – mivel arrébb húzódik, lehuppanok mellé és még a mosolyt is viszonzom. Nem olyan szélesen és kicsit zárkózottan azért, de már szinte érzem, ahogy kezdek feloldódni. A lány ugyanis egész barátságosnak tűnik.
- Nekem nem gond, csak úgy tűnt, el vagy foglalva. – bökök a férfiak tömegére, kik még mindig itt ülnek és láthatóan nem is tervezik, hogy a közeljövőben távoznának. Szerencsére nem igazán látnak bennem potenciális ellenfelet, így egyáltalán nem törődnek jelenlétemmel. Ami, lévén nem vagyok egy nagydarab, önvédelemre túlzottan képes egyén, kifejezetten megnyugtató.
- Örülök, hogy megismerhetlek. – fordulok a lány felé, s kezét is elfogadva rázom meg kicsit kacsóját. Közben persze, bár kissé zavartan és értetlenül, de a szemkontaktust is tartom. Nem igazán tudom hova tenni a viselkedését, mi mintha egy kicsit túlságosan is bájos, barátságos lenne. Addig viszont, míg csak ennyit tesz, nem látom értelmét a távozásnak. Amúgy se árt, ha szocializálódok kicsit, mivel a mai napig nem sikerült tökéletesen megszokni, hogy ennyien vannak körülöttem. Márpedig igen kellemetlen, hogy húsz évesen úgy viszonyulok az idegenekhez, mint egy kisgyerek, ki elkeveredett az anyukájától.
- Gyakran jársz ilyen helyekre? – érdeklődök, mikor többé-kevésbé sikerül összeszednem magam, és agyam is ismét kapcsolatba kerül a számmal.
Míg beszél, kihasználom a lehetőséget és óvatosan végigmérem, hátszószándék nélkül, puszta kíváncsiságból. Kénytelen vagyok megállapítani, hogy közelről még csinosabbnak és magabiztosabbnak tűnik, ebből pedig már azt is ki tudom következtetni, hogy nem ez az első alkalom, hogy ehhez hasonló szórakozóhelyen múlatja az időt.
- Nem zavar, ha ennyien megbámulnak? - a kérdés egyszerűen csak kicsúszik a számon, mikor újabb hímnemű egyedek ólálkodnak a közelbe, csak azért, hogy alaposan megnézhessék maguknak a mellettem ülő nőt.
Ha őszinte akarok lenni, engem már ez is feszélyez, zavarba hoz, s nem értem, ő hogy bírja ennyire nyugodtan.

Határozottan szórakoztatott ez a naiv kicsi fiú. Olyan bájosan ártatlan kijelentéseket tett, hogy nem is kellett megjátszanom a mosolyt az arcomon. Volt benne valami aranyos.
- Ó, ugyan, dehogyis. Láthatod, a srácok per pillanat nem igazán foglalkoznak velem. A politikához meg az üzlethez én sajnos nem értek annyit, hogy érdemben belefolyhatnék a beszélgetésükbe. Meg igazából nem is érdekelnek annyira ezek a dolgok. – könnyed csevegő hangnemre váltottam. Hátha ez oldja valamelyest a zavarát. Ami egyébként kifejezetten aranyosan áll neki. Mellesleg igazat is mondok, a férfiak nem különösebben törődnek azzal se, hogy ideült. Miért is tennék?
A srác kézfogása nem túl erőteljes. Persze az is lehet, csak finomkodni akar, végtére is egy nővel áll szemben. Az én kézfogásom ennek ellenére mindig határozott. Nem szeretem lagymatagon csinálni. Ezt és mást se. Persze van azért a férfiaknak olyan testrésze, amit nem ragadok meg ilyen erőteljesen. Csak finoman, hogy mindenkinek jó legyen.
- Nos, igen, elég gyakran előfordulok errefelé. Már csak a munkám miatt is. – Ezt az utóbbi megjegyzés lehet nem kellett volna, hogy kicsússzon a számon. Végtére is láthatóan még mindig nem tűnt fel neki a nyilvánvaló, vagyis hogy ez igen feslett nőszeméllyel beszélget.
- De feltétezem, te nem túl sűrűn. Legalábbis nem úgy nézel ki, mint aki nagyon otthonosan érzi magát ebben a közegben. – Észreveszem természetesen, hogy beszéd közben végigmustrál. Egyértelműen látom rajta, hogy érdeklem és határozottan tetszik neki, amit lát. Mondjuk még szép. A szűk szoknya szorításában keresztberakom a lábamat. Hiába, elég csak látnom egy szemernyi érdeklődést egy pasin, máris beindul a fantáziám, hogy miket tudnék kezdeni vele.  Érdekes lenne megtanítani ezt a fiút egy-két trükkre. Meg ki tudja. Az ilyen szolid pasik gyakran igen tüzesek az ágyban. Nem is nézné ki az ember lánya belőlük, mi lappang a félszeg felszín alatt. Viszont továbbra sem szeretném elijeszteni, csak finoman kacérkodok vele egyelőre. Naiv kérdése hallatától önkéntelenül is szélesebbre húzódik a mosoly az arcomon.
- Miért? Zavarnia kellene? Nem fáj az – válaszolok és az asztalra könyökölve, államat a kezembe fektetem, igy egy kicsit közelebb hajolva hozzá és a másik kezemmel arrébbdobok egy hajtincset az arcomból, miközben mosolyogva, érdeklődő tekintettel nézek mélyen a szemébe.

Szavai után hallgatózok kicsit, s valóban kénytelen vagyok belátni, igaza van. A férfiak nem csak, hogy nem törődnek velünk, de még eszmecseréjük témája se tartozik azok közé, mikben egy nem annyira járatos egyén örömét leli. Én pedig meg is nyugszok kicsit, hiszen tényleg nem zavartam meg semmit. Habár az is igaz, hogy ellenkező esetben sokkal egyszerűbb lett volna elhúzni a csíkot.
Mindenesetre egyelőre úgy döntök, maradok. A lány, bár kissé furcsa valami miatt, nem tűnik rossz szándékúnak, és az se árthat, ha emberek között vagyok egy kicsit.
A kézfogást is viszonzom, nem túl erősen, sőt, talán kissé gyengécskén is.  Ez azonban most nem tud érdekelni, már azt is sikerként könyvelem el, hogy képes vagyok megszólalni és nem csak bután tátogok és meresztem szemeim.
- Munkád? – pislogok rá kicsit meglepetten. Kíváncsian várom válaszát, közben pedig természetesen azon gondolkozok, mégis mit dolgozhat. Ha táncos, pincér, vagy valami hasonló lenne, nyilvánvalóan ismerném, minimum látásból. De bármennyit is merengek, nem rémlik, így hát már csak arra számíthatok, hogy a feleletének hála megvilágosodok.
- Igazad van, tényleg utálok ilyen helyekre járni, de elég gyakran szoktam. Táncos vagyok. – árulom el végül ezt is. Biztos vagyok benne, hogy minimum leesik az álla, vagy azt gondolja, hazudok. Pedig nem így van, még akkor se, ha egyszerűen képtelenség kinézni belőlem. Nem a külsőm, hanem a személyiségem miatt. De, ami azt illeti, a színpadon magabiztos vagyok, magabiztosabb, mint bárhol máshol.
- Nem, de így nem olyan, mintha… - megvakarom tarkóm és elgondolkozok azon, miként is kéne befejezni a mondatot. – mintha sose lennél egyedül? – kérdezem meg végül. Valószínűleg nem ez a megfelelő megfogalmazás, de jobbat nem tudtam kitalálni. Olyan érzés lehet, mintha egy kirakatban ülő baba lenne, mit mindenki alaposan megnézhet magának.
Közeledése és érdeklődő tekintete láttán meglepetten pislogok és hátrébb dőlők egy kicsit, távolabb tőle. Nem akarom megbántani, tényleg, de nem szeretem, ha valaki ennyire közel jön hozzám. Megijeszt.
- Régóta élsz Vegasban? – kérdezem inkább, csakhogy leküzdjem a késztetést, hogy elmeneküljek. Akkor egyrészt hallgathatnám haverom röhögését és csúfolódását, másrészt meg tényleg kínos, ha ijedten rohanok el egy lány elől.

A fiú érezhetően feszült és sehogy sem tudom lelazítani. Mindenesetre úgy döntök, csevegek még vele egy kicsit. Nem biztos, hogy az üzlet szempontjából jó, de sosem lehet tudni. Meg ha valaki elhív egy körre, végül is bármikor itt hagyhatom. Addig meg elcsevegek vele. Egy pillanatra átsuhan az agyamon, hogy egyszerűen a szemébe mondom, hogy mi is vagyok. Aztán elvetem az ötletet. Mégiscsak közönségesen hangzana.
- Nem pont itt dolgozom, csak az üzleti kapcsolataimat itt lehet a legjobban építeni, hogy úgy mondjam.  Meg néha egy kis mellékesért táncos fellépést is szoktam vállalni némely klubokban. De nem ez a fő kereseti forrásom. – Úgy döntöttem, nem is hazudok neki. Végül is én nem szégyellem és ha ebből megérti, hát megérti. Ha nem, előbb-utóbb majd rájön. Nem lényeges. Mikor megemlíti, hogy táncos, még szélesebben mosolygok.
- Akkor te ne gyere el még véletlenül se megnézni egy műsoromat se. Tekintve, hogy én inkább csak olyan lelkes amatőr vagyok, aki zsebpénzért csinálja ezt, biztos borzalmasnak találnád a produkciómat. Te viszont biztosan igazi profi vagy akkor – nem gúnyolódásból mondom, simán kinézem belőle. Valószínűleg a szálkás izomzatra is errefelé kell keresni a magyarázatot. Ha meg még az undorát is legyőzi az ilyen helyek iránt a tánc miatt, nem csak valami esetlen kezdő lehet. Kijelentése roppantmód szórakoztat.
- Szerintem egy ilyen helyen úgysem tudsz egyedül lenni. Az emberek megnéznek. Nincs ebben semmi. Egyébként is, egy idő után hozzá lehet szokni. Szinte már fel se tűnik – barátságosan mosolyogva, fejemet kissé oldalra billentve, érdeklődő tekintettel nézek rá. Bár mikor hátrébb hőköl, kicsit felvonom a szemöldököm egy pillanatra. Ennyire félénk lenne? Furcsa egy fiú. Mintha valami nyugtalanság fogta volna el, mikor előrántott a semmiből egy kérdést.
- Nagyjából öt éve. Az soknak számit? – Tényleg nem értem a reakcióját. Eddig azt gondoltam, azért jött ide, mert érdeklődik irántam. De akkor mi ez a hirtelen nyugtalanság egy semmi kis mozdulattól?

Nem tudok lazítani, bármennyire is próbálkozok. Habár ezen igazából meg se lepődök, beszélgetőpartnerem is idegen, de nem is ez a fő probléma, hanem, hogy rajtunk kívül még rengetegen vannak itt. Néha-néha erre kalandozó pillantásaik pedig szinte égetik hátamat.
- Ezt nem igazán értem. – ráncolom össze homlokom, válasza után. Talán üzletasszony lenne? De ahhoz nem tudom, minek van szüksége a tánctudásra. Persze lehet egyszerű hobbi is, de azért meg nem szokás pénz kérni. Vagy igen? Őszintén szólva fogalmam sincs, tanácstalanságom pedig minden bizonnyal arcomra is kiül, így próbálok valamivel értelmesebb kifejezést varázsolni magamnak.
- Nem hiszem, hogy rossznak találnám, és én se vagyok profi. De nem is igazán érdekel, szeretek táncolni, megnyugtat, ellazít, olyankor úgy érzem tényleg szabad vagyok. A fellépéseket annyira nem szeretem, de nincs választásom. – sóhajtok egyet, majd megrázom fejem, hogy kiverjem belőle a kellemetlen gondolatokat. Nem ez a megfelelő időpont arra, hogy kiakadjak, vagy depresszióba essek.
- Igazad lehet. – bólintok egy aprót. Ez tényleg nem az a hely, ahol könnyen el lehet bújni a többiek szeme elől. Azt viszont, hogy meg lehet szokni a bámulást, stírölést, nehezen hiszem el. Talán csak azért, mert tényleg elég félénk vagyok, és nem igazán érzem jól magam mások társaságában, kivéve, ha már igazán jól ismerem az illetőt. De ilyen személy, egyelőre legalábbis, nem sok van.
Lara közeledése igencsak meglep, nem azért, mert nem tartom csinosnak, vagy undorodok tőle, egyszerűen csak nem igazán szeretem, ha valaki ennyire hozzám hajol.
- Attól függ, mihez képest. De elég sok, igen. – bólintok végül mosolyogva. Sejtem, hogy meglepte az, amit az előbb tettem, kissé látszik is rajta, de nem tudok ellene tenni. Nem akartam megsérteni, vagy megbántani. Nem is szándékos dolog volt, csupán ösztönös reakció.
- Szeretsz itt élni? – érdeklődök kíváncsian. Remélem a beszélgetés segít ismét megnyugodni és eltüntetni azt a különös érzést, hogy jobb lenne olyan hamar lelépni innen, ahogy csak lehet.

Ha lenne jobb üzlet kilátásban, lassan lehet, hogy itt hagytam volna ezt a fiút. Nem mintha zavarna, csak elszoktam már attól, hogy ennyit fecsegjek egy pasival úgy, hogy az illető még csak jelet sem ad, hogy akarna tőlem valamit szexuálisan. Bár a jelek összezavaróak. Úgy érzem, nem vagyok teljesen közömbös a számára, valami miatt mégis visszahőköl, ha próbálkoznék. Különös. Talán tényleg csak nagyon tapasztalatlan, vagy ilyesmi. Meg persze az elég egyértelmű, hogy még mindig nem esett le neki a tantusz a „foglalkozásommal” kapcsolatban. Csak sejtelmesen mosolygok, mikor értetlenségét fejezi ki, de egyebet nem reagálok. Idővel majdcsak rájön, hogy kivel beszél, aztán meg vagy itt hagy, vagy éppen hogy felbátorodik, ki tudja.
- Ugyan már, biztosan csak szerénykedsz! Szerintem nagyon jó dolog, hogy így érzel a tánccal kapcsolatban. Fontos, hogy az ember szeresse azt, amit csinál. Ha még fizetnek is neked érte, az meg duplán hasznos. Én legalábbis így gondolom – válaszolom mosolyogva. Tényleg így gondolom egyébként, nem hazudok. Kinézem belőle simán, hogy profi táncos. Ami meg a munkát illeti, abszolúte ez a filozófiám. Ebből a szempontból én szerencsésnek érzem magam. Még ha sokan meg is vetnek azért, amit csinálok. Nekem igazából teljesen mindegy, mások mit gondolnak. Lehet lenézni, vagy sajnálni. Engem nem érdekel és nem is kérek belőle köszönöm.
- Hogy szeretek-e? Nem is tudom. Azt hiszem, igen. Máshol aligha tudtam volna ilyen életstílust kialakítani, amit most folytatok – adom meg a választ. Mielőtt azonban erre reagálhatna, hirtelen egy férfi lép az asztalunkhoz. Felismerem, az egyik rendszeres ügyfelem az. Általában a gyors meneteket szereti. Most sincs ez másképp. A fülemhez hajol és egyértelműen értésemre adja, hogy a mosdóknál, a félreeső folyosón számit a jelenlétemre most és közben észrevétlenül a kezembe csúsztat néhány bankót. Csak bólintok, majd a fickó eltűnik a tömegben.
- Bocsáss meg, ki kell mennem a mosdóba. Sietek! – villantok egy bocsánatkérő mosolyt Chris felé, aztán ki is kászálódok a helyemről. Közben, ha nem húzódik arrébb, talán hozzá is dörgölőzök kissé, hiszen nincs más választásom, szűkös a hely. Nem tudom, mennyit értett meg az előbbi jelentből, de nem is fontos. Ha ez esetleg megbotránkoztatta, gond nélkül eltűnhet. Nem kell kellemetlen helyzetbe hoznia magát. Mindenesetre nem lennék meglepve, ha már nem találnám itt, mire visszajövök.

- Én nem a fizetésért csinálom, de igazad van. – bólintok mosolyogva. Táncolok, mert muszáj, meg, mert szeretem is. Bár jobban élvezném, ha nem bámulnának annyian közben, de még így is alig pár pillanatig tart zavarom. Amint belelendülök, már úgy mozgok, mintha teljesen egyedül lennék.
Válaszára csak bólintok egy aprót. Még mindig nem sikerült rájönnöm, mi lehet a munkája, s bár most már igencsak érdekel a dolog, nem kérdezek rá újra. Biztos vagyok benne, hogy nem árulná el, úgy tűnik, azt várja, hogy leessen. Ami pedig annyit jelent, hogy teljesen egyértelmű, csak én vagyok teljesen vak a jelekre. Ami mondjuk nem újdonság.
Az érkező férfi és a sugdolózás láttán meglepetten pislogok, szemeim pedig csak még inkább elkerekednek, mikor Lara elnézést kér és távozik. Megvilágosodtam. Pontosan. Most már az is teljesen egyértelmű, miért élvezi ennyire, ha megbámulják és miért tűrte olyan könnyedén hirtelen megjelenésemet.
Azzal ellentétben viszont, amit feltehetően gondolna, egyáltalán nem nézem le. Sajnálom, egy kicsit igen, de csak mert nem tudom, tényleg szereti-e, amit csinál, vagy csak a kényszer vezette erre az útra. Előbbi esetében, nincs igazán gond a munkájával, utóbbi esetben viszont nyilvánvalóan van.
Most, hogy elment és végre majdnem egyedül vagyok, megnyugszok kicsit és hátradőlve nézelődök. Itt lenne a tökéletes alkalom arra, hogy meglépjek és még azt is hazudhatnám, hogy a lány rázott le. De végül, fene tudja milyen okból, de úgy döntök, maradok. Megvárom, hogy Lara visszajöjjön, már, ha egyáltalán tényleg csatlakozik hozzám ismét.
Amennyiben ez megtörténik, hátrébb húzódok, hogy beférjen korábbi helyére és rámosolyogva helyezkedek úgy, hogy kényelmesen beszélhessek vele.
- Szóval arra a munkára gondoltál. – jegyzem meg, enyhén felvont szemöldökkel, megadva az esélyt arra, hogy tiltakozhasson. Bár valószínűleg nem fog. Most, hogy komolyan belegondolok, olyannyira nyilvánvaló volt ez az egész, hogy nem is értem, miért nem jöttem rá előbb.
- Tényleg szereted ezt csinálni? – nincs arcomon se lenézés, se undor, jelenleg még ijedtség se, csupán puszta kíváncsiság. Komolyan érdekel, hogy lehet ezt kedvelni. Habár megeshet, hogy engem se zavarna ennyire, ha nem olyan múlt állna mögöttem, amilyen, De ez ellen, így utólag tenni már nem tudok. Kénytelen vagyok együtt élni vele.
- Meghívhatlak valamire? - kérdezem kis csend után. Igazából bízok benne, hogy visszautasítja, itt ugyanis minden nagyon drága, de ha mégse, akkor természetesen hozok neki inni valamit. A fizetésem szerencsére az imént kaptam meg, így jelenleg már-már tehetős vagyok.

Látom az értetlenséget és a megütközést a srác arcán, mikor elnézést kérve az fickó után megyek a mosdók felé. Igazából határozottan meglep, hogy még ott találom, mikor néhány perccel később visszatérek a helyemre. Sőt, mintha egyenesen nyugodtabbá vált volna attól, hogy rájött, mit is csinálok én itt. Legalábbis hangja és testtartása alapján kevésbé tűnik már zavartnak. Megjegyzéséből egyértelműen kitűnik, végre leesett neki a tantusz. Jobb későn, mintha soha. Nem reagálok rá semmit, nem látom értelmét. Felesleges lenne megerősíteni a nyilvánvalót, tagadni meg nem szokásom. Nem szégyellem én. Az vagyok, ami vagyok.
- Lehet, hogy nem hiszed el, de igen, szeretem. Másképp nem is nagyon menne. – Kérdése nem lep meg különösebben, kérdezték már meg ezt tőlem néhányan. Bár a legtöbb kuncsaftom nem szokott ilyesfélékkel foglalkozni. Én meg nem is nagyon szeretem részletezni. De nem hazudok. Én tényleg szeretek szexelni. Nagyon. Valószínűleg sokkal jobban, mint egy átlagos nő. Fizikailag szükségem van rá. Lehetőleg naponta minél többször. Noha más az enyémhez hasonló múlttal alighanem aszexuálissá vált volna inkább. Lehet ez valamiféle aberráció. De kit érdekel?
- Ha már így megkérdezted, egy koktél jól esne. – Szemrebbenés nélkül fogadom el a meghívását. Hozzá vagyok már szokva, hogy mindig meghívjanak mindenféle férfiak különböző italokra. Mondhatni természetesnek veszem. Mindenesetre érdekes a hirtelen változás Chris viselkedésében. Mégiscsak akarna valamit és így már jobban mer kezdeményezni, hogy tudja, mi vagyok? Vagy szimplán csak sajnálna, amire persze a legkevésbé sincs szükségem? Idővel alighanem úgyis kiderül.

Meg se próbálom eltitkolni, hogy nem csak, hogy meglep a férfi hirtelen megjelenése, de hirtelen nem is értem a dolgot. Végül, Lara távozása és kis gondolkozás után azért leesik a tantusz és végre felhomályosítom magam. Ugyan egészen eddig sokféle munka eszembe jutott, kivéve ezt, most valahogy olyan nyilvánvalónak tűnik.
Mindenesetre, a tény, hogy csak azért közeledett felém, mert kuncsaftot akart, valahogy megnyugtat, s mivel sok mindenre kíváncsi vagyok ezek után, úgy döntök, nem menekülök el.
- Miért ne hinném el? Ha szereted, akkor nincs baj vele. – elmosolyodok, teljesen őszintén. Komolyan nem ítélek el senkit. Miért is tenném? Kétlem, hogy én bárkinél jobb lennék, így pedig máris semmi jogom ahhoz, hogy beleszóljak bárki életébe, vagy leszóljam valaki munkáját, bármijét. Persze rengeteg dolog van, ami azért kiveri nálam a biztosítékot, de ez nem tartozik közéjük.
- Milyet? Én nem iszok alkoholt, szóval nem nagyon tudom, milyenek vannak. – zavarom rövid időre ismét visszatér, de végül sikerül feltalálnom magam és szerzek egy itallapot, mit a lány kezébe adok.
- Szerintem ezen minden rajta van. – fogalmam sincs igazából, mert tényleg nem iszok, de más lapot nem találtam, így hát kénytelen lesz erről választani valamit.
Türelmesen várom, hogy döntsön, majd, ha megvan, felállok, s rövid távollét után, az itallal a kezemben térek vissza.
- Tessék. – átnyújtom Larának az italt, majd újra mellé költözök, és úgy fordulok, hogy rendesen láthassam. Nem tudom, minek véli a hirtelen hangulatváltozásomat, talán azt hiszi, hogy így már akarok tőle valamit, pedig ez nem igaz. Csupán megnyugtatott a tény, hogy nem akar kikezdeni velem, az olyan dolgokkal továbbra se tudok mit kezdeni.
- Szóval akkor tulajdonképpen most is dolgozol. - jegyzem meg, csak, hogy azért ne üljünk teljesen kukán egymás mellett.

A változás a srác viselkedésében látványos. Úgy tűnik, határozottan megnyugtatta a tudat, hogy prosti vagyok. Ennek okát azonban egyelőre nem tudom. Fogalmam sincs, ebben mi változtatta meg a viselkedését irányomba. Megjegyzésére csak mosolygok, nem érzem úgy, hogy hozzá kéne tennem bármit is. Miután elfogadom meghívását, megint mintha zavarba jönne kissé, amire önkéntelenül elmosolyodom. Van valami bájos az esetlenségében. Biztos vagyok benne, hogy nemigen iszik alkoholt. Talán abban reménykedett, hogy visszautasítom. Ebben az esetben viszont hiba volt a részéről, nekem viszont eszem ágában sincs visszatáncolni, akárhogy is legyen. Egy koktélba egyébként sem hal bele. Ha ilyen helyen tűnik fel, még csak a munkája miatt is, ennyi pénze kell, hogy legyen. Mosolyogva szemlélem azt is, ahogy esetlenül felkap az asztalról egy itallapot és nekem adja.
- Egy sex on the beach-et kérnék, ha lehet – mondom, rá sem nézve a kínálatra. Elégszer megfordultam már ebben a klubban ahhoz, hogy magamtól is tudjam, mit érdemes inni. Miután visszatér az itallal, ismét lazának tűnik. Testtartása is nyitottabbá, érdeklődőbbé válik. Talán mégis akar valamit? Akár még azt is el tudom képzelni.
- Köszönöm. Te nem iszol semmit? – kérdezem, miután csak leül és néz engem, ahogy belekortyolok a poharamba. Egy ideig csak csöndben ülünk, míg néhány másodperc múlva megtöri a csendet. Érezhetően nem tudja, mit mondjon, talán csak feszélyezte a hallgatás.
- Igen, így van, mint azt láthattad is. Az ilyen helyek a legalkalmasabbak rá – adok egy választ szórakozottan, a szívószálammal az italomat kavargatva.

Még én is érzem, hogy korábbi feszültségem, mi miatt még megmozdulni is alig bírtam, szinte eltűnt. Persze néha-néha, mikor  valaki túl közel jön hozzám, vagy olyasmit mondok, látok, amit nem kéne, visszatér, de összességében eléggé megnyugodtam.
Nem tudom, ezt a változást Lara minek könyveli el, megkérdezni pedig, egészen nyilvánvalóan nem fogom, na meg nem is merném. De azt hiszem, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy végre képes vagyok egy viszonylag normális kommunikációra.
Idő közben arra is rájövök, hogy illik egy lányt meghívni valamire, s ugyan abban reménykedtem visszautasítja majd, most, hogy elfogadta, nem fogom visszavonni szavam. Ellenben ismét zavarba jövök, mivel fogalmam sincs, mi a kínálat.
Szerencsére, mielőtt még ismét kétségbe esnék, találok egy itallapot, mit a lány kezébe nyomok. Úgy tűnik azonban, hogy Lara sokkal jobban ismeri az itteni koktélokat, mivel anélkül mond egyet, hogy akár csak egyszer is rápillantana a papírra.
- Öhm… - pillantásom végighordozom a lapon, mit visszavettem a lánytól, majd bólintok egy aprót. – Rajta van, szóval biztos lehet. – erősítem meg szóban is észrevételem, majd, a kis füzettel együtt állok fel és szerzem be a koktélt. Félő, hogy segítség nélkül elfelejtettem volna a nevét.
- Nem szeretem az alkoholt, vizem meg van. – tudom, hogy adnak itt üdítőt is, de nincs felesleges pénzem arra, hogy vegyek belőle. Főleg úgy, hogy táskámban, mi még mindig az öltözőben van, ott lapul egy hatalmas üveg víz. Na meg egyelőre szomjas se vagyok.
- Logikusnak hangzik. – motyogom, körbepillantva. Hát ez tényleg pont az a hely, ahol bőségesen akad olyan férfi, aki szívesen elmenne vele egy körre. Habár nem igazán értem, miért jó ez bárkinek is, nem tisztem beleszólni.
- Csinálsz mellette mást is? Úgy értem tanulsz, vagy ilyesmi? – szólalok meg ismét, kis gondolkozás után. Nem tudom elképzelni, hogy valakinek ez legyen az egyetlen célja, terve az életben, még akkor se, ha szereti. Bár persze ismét csak hatalmas esély van arra, hogy tévedek.

Szórakozott mosollyal nézem, ahogy kérésem után Chris esetlenül tanulmányozza az itallapot. Igazából kicsit gonosz dolog pont egy ilyen nevű koktélt kérni tőle. Van benne valami ösztönös provokáció is a részemről. De neki látszólag el sem jut a tudatáig, láthatóan nagyon koncentrál, hogy megjegyezze a rendelésem. Rövid időn belül vissza is tér vele. Érdeklődésemre, hogy ő nem iszik-e valamit,a  válasza megint széles mosolyra fakaszt. Meg sem kell játszanom most ezt a mosolygást. Vizet inni egy szórakozóhelyen. Van benne valami vicces. Persze, ő a munkája miatt van itt, ha úgy tetszik, muszájból. Nem kommentálom végül, csak egy biccentéssel jelzem, hogy feldolgoztam az információt.
Azt viszont már végképp nem tudom eldönteni, hogy valóban ennyire érdeklődik a munkám és úgy általában az életem iránt és ha igen, akkor mi okból, vagy egyszerűen csak próbálja fenntartani a társalgást. Persze az utóbbi esetben is kérdéses ennek a miértje. Ritka eset, hogy nem tudom felmérni egy pasi szándékait, jelen esetben viszont ez a helyzet. Jobb híján egyelőre csak várok, hátha kiderülnek a motivációi.
- Hogy tanulok-e? Mit és minek? Nem szorulok rá, hogy bármi mást csináljak még emellett. Már ha a táncos fellépéseket nem számolom - jegyzem meg kissé egykedvűen. Nem nagyon szeretek igazából túlságosan személyes jellegű dolgokról beszélni. Az sem véletlen, hogy nem is kérdezek vissza az ilyen témákban. Az én szakmámban jobb a felszínes csevej, magánjellegű témák nélkül. Ha túl sokat tudok az ügyfelemről, vagy ő rólam, meglátásom szerint az semmi jóra nem vezetne. És az én esetemben ugye mindenki potenciális ügyfél. Még ez a fura fiú is.
- Egyébként egyedül jöttél ide? - teszek fel egy kérdést, csak hogy tereljem a témát. Emlékszem persze, hogy azt mondta, a haverja unszolására jött ide, de az akár kamu is lehetett. Felé fordulva, mosolyogva várom a válaszát és közben reménykedem, hogy előbb-utóbb csak sikerül kiderítenem, mi okból is ücsörög még mindig itt mellettem. Tekintve, hogy az emberek sosem csinálnak semmit ok nélkül.

Tényleg határozottan szórakoztat, mennyire zavarba jön ez a fiú lényegében a saját kérdésétől. Valahol még aranyosnak is találom. Régen láttam már pasit így elvörösödni.
- Hát nem az. Ez a „főállásom”, ha úgy tetszik – mondom szélesen mosolyogva, hogy azért érezze, egyáltalán nem vettem zokon az erre irányuló kérdezősködést. Miért is tenném? Engem aztán a legkevésbé sem zavar. Azon is csak szélesen mosolygok, amilyen pillantást vet a „barátjára”, aki ezek szerint belerángatta ebbe a helyzetbe. Egyébként a magam részéről semmi különlegeset nem látok a fickó viselkedésén. Teszi a szépet a nőknek, mint itt a legtöbb férfi. Ebből a szempontból igazából Chris az, akit különcnek lehetne tekinteni. Nem is tudom megállni az elkapott rosszalló pillantást szó nélkül.
- Mintha nem helyeselnéd a viselkedését. Te talán nem szoktál lányokkal ismerkedni? Esetleg van komoly barátnőd? Vagy nem is a lányokat szereted? – kérdéseimben van ugyan némi provokáció, de teljesen ártatlan, érdeklődő hangon teszem fel, hogy ezt ne vegye észre, csak ha nagyon érzékeny az ilyesmire.
- Hogy meddig maradok itt, az teljesen változó. Függ attól is, látok-e esélyt üzletre, illetve hogy milyen igényekkel találkozok. – Úgy döntök, nem megyek bele mélyebben a témába. Chris már így is láthatóan zavarban van a kérdéstől, mint a legtöbb ember, ő sem érti, hogy én erről ugyanolyan természetességgel tudok beszélni, mint mondjuk egy bankár a tőzsdeárfolyamokról. De ő nem olyan típusnak tűnik, akit a technikai részletek annyira érdekelnének és nem akarom még inkább zavarba hozni. Zavarba hozza ő saját magát helyettem is eléggé, ahogy nézem, nincs szükség efféle játékokra.

Szaporán bólogatok arra, hogy ez a főállása. Természetesen nem zavar, nem ítélem el, még csak nem is gondolok olyasmikre, hogy ez rossz dolog lenne. Az ő élete, nekem pedig abszolút semmi jogom ahhoz, hogy elítéljem. Főleg úgy, hogy vele ellentétben, én még csak azt se tudom, mihez akarok kezdeni magammal a jövőben.
Az viszont egészen biztos, hogy olyan nem leszek, mint drágalátos barátom, ki már megint másokat szédít valami ostoba dumával. Egy helytelenítő pillantást is kap tőlem, mert tényleg nem értem, mi olyan jó ebben az egészben. Bár könnyen meglehet, hogyha hasonló körülmények között növök fel, mint ő, én is ilyen lennék. De ezt már sose tudjuk meg, ugyebár.
- Mert nem is. Én… - megakadok, és hajamba túrva igyekszem összeszedni magam annyira, hogy válaszolni tudjak. Mégis hogy mondhatnám el, hogy félek az emberektől, azoktól is, akik teljesen ártalmatlanok? Mégis hogy árulhatnám el, hogyha nem muszáj, inkább nem megyek oda senkihez, és egyedül vagyok?
- Csak ritkán ismerkedek, és nem ilyen helyen. - felelek végül. Nem hazudok, mert néha tényleg szoktam beszélgetni másokkal, és legalább arra se kell kitérnem, hogy nem szeretem az embereket.
- Nincs barátnőm, és nem tudom. – vallom be, még inkább elvörösödve. Sose volt barátnőm, ahogy barátom se, így fogalmam sincs, mégis melyik nemet szeretem inkább. Bár, az utóbbi időben észrevettem, hogy ugyanúgy megnézek egy csinos lányt, mint egy helyes férfit, tehát felételezem, mindkét nemnek lenne esélye nálam. Na nem mintha bárki esélyt szeretne, és ami azt illeti, nem is érzem késznek magam arra, hogy bárkivel komolyabb ismeretséget kössek.
- És most látsz esélyt? – érdeklődök kíváncsian. Abszolút nincs semmi hátsó szándékom, teljesen ártatlanul kérdezősködök, és csak azért, mert úgy látom, Larának nincs ellenére ez a téma. Más pedig, egyelőre legalábbis, nem jut eszembe.

Valahol szórakoztat, hogy ez a fiú még a legártatlanabb, semlegesebb megjegyzéstől, kérdéstől is mennyire zavarba tud jönni. Vajon ennyire gátlásos lenne? Vagy valami mélyebb oka van? Mindegy, nem számít. Nem szeretem, ha az én életemben vájkálnak, éppen ezért én sem teszem ezt mással. Semmi jó nem származna abból, ha nagyon feltárnám a lelkem valakinek. Szóval én nem érdeklődök. Persze ha valaki nagyon meg akarja velem osztani valami búját-baját, meghallgatom, de tényleg csak ha nagyon muszáj. Nem szeretek többet tudni az ügyfeleimről a kelleténél. Lelkileg legalábbis semmiképp.
- Hogy érted azt, hogy nem tudod? Még ha nem is volt szexuális kapcsolatod senkivel, az ilyesmit érzi azért az ember – jegyzem meg teljesen ártatlan arckifejezéssel. Nem tudom, provokatív vagy zavarba ejtő-e számára, amit mondtam. Nekem teljesen természetes ilyen megjegyzéseket elejteni. Én egyébként is szeretek a szexről beszélni, akár részletesen is. Felizgat. Bár kuncsaftokról természetesen nem adok ki információkat ilyen téren sem. Nem lenne fair és árthatna az üzletemnek.
- Hogy látok-e esélyt? Az ilyen helyeken az mindig van, hála a barátodhoz hasonló embereknek – vetek felé egy pillantást mosolyogva, majd belekortyolok megint az italomba, aminek lassan a végén járok.
- Bár, te, azzal hogy itt ülsz, egy kicsit rontod az üzletemet. Gondolom ezt sejted. – Nincs neheztelés a hangomban, remélem nem is veszi rossz néven. De reménykedem, hogy így legalább sikerül végre kipuhatolnom a szándékait, amire zavaros viselkedése miatt még mindig nem sikerült rájönnöm.