Feszengett. Ezt valahol a zsigereimben éreztem és az érzés valahogy engem is zavarttá tett. Miért viselkedünk úgy mint a tizenévesek? Nem értettem, de legfőképpen magamat nem, miért is érzem azt amit a közelében. Jó vele.. ezt mindig is tudtam és éreztem, de valami ennyire mélyet.. még soha nem volt még csak hasonlóban sem részem, mégis ujjongva fogadta minden egyes sejtem. Kellemes volt a légkör.. kellemes volt a környezet és habár még mindig ugyanott voltam, a saját lakásomban, a jelenléte mégis mindent teljesen megváltoztatott. A lejátszóban közben váltott a zene, én meg csak felmosolyogtam a szemeibe amikor rövid szünet után újabb szavak indultak meg, én pedig.. meglepődve fogadtam a kérdést, de.. beszéltem. Mivel kérdezett és amúgy sem volt szándékomban bármit titkolni előtte, viszont csak beleakadtam a múltba beszéd közben és valahogy nagyon nem akaródzott folytatni. Megakadtam. Azonban ő kisegített, és én hálás voltam érte, egyrészt mert elvonatkoztathattam, másrészt mert nem hagyta hogy betörjenek a régmúlt emlékek.

- Nos... majd ha szeretnéd, megtaníthatlak.. - mosolyodtam el hirtelenjében, mert igenis komolyan gondoltam, miért is ne!? Ha nekem ment, neki sem lehetetlen, és így hirtelenjében bele sem gondoltam miféle ajánlatot is teszek vele. Mégis megtettem. Vajon az ő megjelenésével örökre vége a magányos éveknek!? Még nem tudtam felelni ezekre a kérdésekre. Úgy egyáltalán, gondolkodni.. határozni.. dönteni, előre nézni a jövőbe, most semmit nem akartam. Egyszerűen csak itt lenni. Vele. A jelenben. És valahogy ő képes is volt elnyerni minden gondolatom. Főleg mikor a következő kérdések kerültek sorra..

- Nem. Régen nem zongoráztam. - sikerült is kicsit hűvösebbre mint szerettem volna, mint úgy egyáltalán szerettem volna beszélni vele, mégis kicsúszott. Újabb zavar jelenhetett meg a szememben ahogy többszöri pislantások sora törte meg a tekintetem, de azután igyekeztem újra visszanyerni az irányítást. - Ne haragudj.. - simítottam végig csak úgy véletlenszerűen két tenyérrel az asztalterítőn, azután újult erőt vettem.

- Úgy értettem hogy zongorázni csak itt kezdtem el. Vegasban. - kényszerítettem fel egy erőltetett mosolyom - De mindig is könnyen tanultam mindent. - sikerült már kevésbé erősködőre, és nem mondom hogy nem nyugtatott meg hogy nem kérdezett többet. Enni kezdett és valahogy úgy éreztem nálam is ez a helyes lépés. A villa és a kés, valahogy újfent a kezeimbe vándorolt, vágtam az ételt és csak azután figyeltem fel megint az újabb szavakra.

- Gyönyörű kislány lehettél! - mosolyogtam fel már én is, a szavaira az egész, a fejemben megjelenő kép valahogy minden előbbit semmisé tett, és éreztem ahogy az izmok meglazulva a testemben már a feszes tartás is kevésbé árulkodik. - És ezek szerint nagyon is leleményes! - nevettem már én is vele, valahogy a mélyből előkapva az elemző felemet, de aztán igyekeztem a helyére is tenni mindent. - Sajnálom hogy abbahagytad.. - tettem hozzá ezt már sokkalta gyengébben - Pedig kedvesek a rajzaid.. - pillantottam fel a szemeibe, nem feledve el egyetlen percet sem amit nála jártam.. olykor a szalvéták a kávézóban, vagy egy-egy konzultációs eset, amikor a piszkozatokon eltűnődve a véleményemet kérte, és én csak fejben mosolyogtam meg az apró kis virágokon.. lényeken, amik néha tarkították a papírszélet.

zene ♫ Crash
megjegyzés ♥ már nekem is nagyon hiányzott Nick ♥

Túlságosan is szélesen, és sokkal lelkesebben mosolyogtam rá, mint ahogy kellett volna. Mégis, nem tudtam ellenállni annak a hirtelen rám törő örömnek, amit az a pár szó jelentett számomra. Még több időt tölthetek vele, még közelebb kerülhetek hozzá anélkül, hogy... én akarnám nála jobban. Talán ettől féltem a leginkább. Az, ami berobbant az életembe, csak a részemről volt jelen, de Nick szavai megvétózták minden ilyetén érzésemet. Ő is akart. Legalábbis így éreztem.
- Szeretném. Nagyon - örömtől csillogó szemekkel szinte csak úgy suttogtam bele a víg táncát járó gyertyafényes estébe ennyit, mert nem akartam, hogy tovatűnjön az a vágyam, hogy vele lehessek. S minél gyorsabban, minél jobban kapaszkodhattam bele ebbe a még illúzió állapotba, egyre mélyebbre süppedtem a nyugodt boldogságba. Vele. Itt. Tökéletes volt. Viszont a távolságtartóbb szavaira sem voltam képes visszavenni abból a nyugodtságból - a beszélgetés fonalát felvéve - amit itt éreztem, ebben a pillanatban. Helyette csak oldalra biccentett fejjel néztem türelmesen a férfire, várva a folytatást, amivel nem is váratott magára, s egészen sokáig csendben is maradtam, hogy végül lassan megnyaltam az ajkaimat, hogy egy korty gyümölcslével öblítsem le a finom étel ízét is pár falat után. Muszáj volt elmondanom neki mindenféle ítélkezés nélkül, hogy mit gondoltam, ám arra nem készültem fel, hogy félig szakmai estét is tartsak. Nem voltam meggondolatlan, de a saját véleményem egybehangzott a szakmaival.
- Tudod.. a fejlődés nem áll meg egy szinten sosem. Te itt találtál rá arra, ami foglalkoztat, és ezzel semmi baj nincsen. Sőt! Ezek az apróbb dolgok lendítenek minket előrébb - a pillantásom már nem csak a férfi káprázatos kék szemeit találta meg, helyette egy enyhe mosollyal az arcomon az ujjait figyeltem. Ugyanakkor nem tudtam megálljt parancsolni a nyelvemnek, s beszéltem tovább, valahogy úgy, mintha egy csapot megnyitottak volna, s a mögötte feltorlódott ár pedig egyre csak szabadulni akart volna a fogságából, Nick pedig... a jelenlétével hol elzárta, hol megnyitotta azt, már csak azzal is, hogy ránézhettem. Hogy hallhattam a hangját, érezhettem a kölnije illatát, és hogy a huncut macskája pedig tőlünk pár méterre leheveredve minket figyelt. Megmosolyogtatott. És valahogy ezt a pillanatot választotta Nick, hogy beszéljen, s egészen az utolsó szavakig egészen elmerengtem a múltban, s majdnem sikerült. Mégis zavarba ejtően elpirulva nevettem fel a végén, ugyanúgy, ahogy a csintalan gyermekek buknak le a rosszalkodásuk után a szüleik előtt, teljesen ártatlanul belenézve azokba a csodás kékségekbe.
- Elég nehéz úgy a feddhetetlenségemet pártolni, hogy közben lebuktam - mosolyogva megráztam a fejemet is, hogy a férfire nézve csak úgy elmélázva kaphassak be egy falat husit, amit követett még pár falat is, de csak akkor, ha Nick sem akadt meg a vacsora elfogyasztásával. A cica lassan az oldalára hemperedve nyújtózott egyet ásítva hetykén megrándítva a farkát, csak hogy tudassa, ő is jelen volt.. nagyon is. Egy ideig őt figyelve engedtem, hogy a zene töltse be a térben uralkodó zenével fűszerezett békességet, de megint csak megszólaltam... nem bírtam magammal:
- Azért remélem a zsonglőrködéssel hadilábon állsz - mosolyogtam rá hirtelen. - Utálnám azt hazudni, hogy értek az oroszlánszelídítéshez.. nem mintha túlságosan is hihető lenne a kis buta rajzaim után.. - nevettem el magam megint, ahogy befejezve a vacsorámat letettem finoman az eszközöket a tányérra, kényelmesen nekidőlve a szék háttámlájának. - Mi foglalkoztat a zongorán kívül még? - kíváncsiskodtam olyasvalamiről, ami már régen túlment a normális munkakapcsolat határain. Szerettem volna tudni, hogy esetleg még miben hasonlít rám, hogy mi az, amit talán.. együtt is csinálhatnánk. Igen, ezt szerettem volna a legjobban jelenleg. Vele lenni a továbbiakban is. Valóban képes lenne felforgatni az egész eddigi életem?

Elmosolyodtam. Képtelen volt nem mosolyogni ahogy megláttam azt a lelkesedést a szemeiben és habár az előbbiekben néhány.. túúl közel kerülő kérdés a múlthoz lelombozott, nem hagyta sokáig uralkodni a kétségeimet. Magával ragadt! Igen, azt hiszem ez a legjobb szó rá. Mellette.. mellette valahogy úgy éreztem hogy tényleg élek! És ez a szoba.. ez a szoba is élt és lélegzett körülötte és vele megtöltve hihetetlen egy érzés volt.

- Akkor.. így lesz. - tört mellé a következő, szemeit irányzó mosolyom, de egyáltalán nem volt tudatos. Valahol egészen mélyről jövő, ösztönös.. amit úgy igazán már nagyon régen nem éreztem. Irányítás.. Ez volt az életem, ha elveszett, veszett vele minden, most mégis valahogy elhittem hogy.. nem lesz ez mindig így. Hogy van kibúvó.. menekülés, megmentett percek.. élet. Reményt jelentett. Pontosabban már bizonyosságot a testemben, hogy ez nem csak illúzió! Létezik. És itt ül szemben, éppen velem. És most nem voltam hajlandó foglalkozni azzal hogy miért, hogy hogyan, hogy miért most, és nem az elmúlt fél évben, egyszerűen itt volt, és én boldogan fogadtam be.
A válasz szavakra viszont muszáj volt felnevetnem. Ösztönös.. Újfent. Mégis csak szabadjára engedtem és nem átallottam válaszolni neki.

- Igaza van doktornő, osztom az esettel kapcsolatos meglátásait. - hahotáztam már talán, bár nem azon az ormótlan, étellel teli száj "típusú" módon csak színesen és kényelmesen ahogy a jelenet hozta magával az érzéseket. Azután a rajzok.. na igen, láttam én már egyet s mást szemfüles módon, és bár igen, minden egyes darabja tetszett, valahogy mégsem éreztem indokoltnak az eddigiekben hogy a témával kapcsolatban faggassam. Most sem. Most sem erősködtem, sohase tettem, pontosabban.. Az utóbbi időben.. nem ártottam másoknak vagy erőltettem volna bármit az életben, megértettem hogy az élet azért az, ami.. hogy mindenki kihozza belőle a legtöbbet. Önmaga. Mindenki önmaga szabja a határokat, és önmaga az aki képes élni is vele.
Megint nevetnem kellett, de úgy tűnt szokásommá vált ez vele, a jelen helyzetben és minden egyes pillanatát élveztem. Kirívóan élveztem.
Azután újabb kérdések.. a jelen.. és mert nem éreztem a múltamat egy percig sem veszélyben, még nekem is szokatlan nyitottsággal simított végig két kezem az asztalon, ahogy magam is hátradőltem, és boldogsággal teli sóhajt vettem, mielőtt néhány pillanatban gondolkodhatok.

- Nos.. nem könnyű egy kérdés ez.. - hárítottam, vagy csak húztam az időt, szakmailag így ítélve meg a helyzetet, majd mégis zsigerből jött, hamar túllépve a részleteken - Szeretek mozogni.. - kezdődött meg, aztán követték a többiek – futni.. a parkban egy napfénnyel teli hajnalon. Szeretek lélegezni.. amikor a télközeli dér szinte csípi a levegőt az orromban, és szeretek kávézni. Jórészt veled, mert veled mindig kellemesebb. - mosolyogtam el az emlékre - És szeretem az embereket. Az arcokat, amik mosolyognak amikor megkönnyebbülnek, és szeretem a reményt. A megvilágosodás pillanatát amikor valaki a tudatára ébred ennek, és a boldogságot. Tudod, azt a megjelenőt! Hisz biztosan te is ismered.. - mosolyodtam gyengén megint el - azokat a hálás szemeket, amikor megmutatod valakinek a világot, az utat, amire eddig azt hitte sosem létezett és azután valahogy.. neki könnyebb. Minden embernek könnyebb.. - fúlt a vége valami véletlenszerű sóhajba elfajulva és igen. Szerettem az embereket. És ezt szerettem benne. Ezt a reménnyel teli percet, amikor az ember végre elhiszi, hogy minden megváltozik egyszer. És így is lesz. Tudtam. Megőriztem magamnak a gondolatot, és vártam. Mert tudtam hogy eljön egyszer. Csak ezeket a szavakat már nem engedtem ki hangosan vagy erőteljesen..

zene ♫ Lost At Sea
megjegyzés ♥ Imádom *-* Meg akarom tartani Őt! ♥ Lééégyszi-légyszi *-* xDDD

Először csak elmosolyodtam, amit egy hirtelen jött, mégis kedves nevetés követett, végül mosollyá szelídülve ráztam meg a fejemet a szavaira. Ha olyan lettem volna, biztos, hogy megdobáltam volna valamivel a pimaszsága miatt... Vagy ahogy a parkban tettem a fűcsomóval - váltott a gondolatmenetem az emlék hatására és már nagyon nem azon járt az eszem, hogy nem is olyan sokkal később, akkor és ott csókoltam meg először. Akkor még annyira más volt minden, a csipkelődések, az ugratások... muszáj voltam felsóhajtani, hogy véget vessek a butaságnak, hiszen az akkor volt, most pedig.. elnéző mosollyal figyeltem Nicket közben. Mialatt beszéltem és mialatt azon gondolkodtam, hogy mégis mit figyelhetett még meg rajtam, a viselkedésemen, s mi volt az, amit ő másként tett volna, vagy amit helytelenített. Nehézkessé vált a légzésem, s a szemöldökeimet is gondterhelten vontam össze erre, mert.. hiszen az ég szerelmére!
Néha átok volt pszichológusnak lenni, s abból a szerepkörből kibújni igen nehéz, főleg azokban a pillanatokban, amikor én magam akartam lenni, magamra hagyatkozva élni, lélegezni és mosolyogni. Néha... egészen nehéz volt megbarátkozni az egyedülléttel, amikor üressé válva csak azzal foglalkoztam, hogy minél távolabb kerüljek lélekben másoktól megőrizve azt, aki voltam a mindig összeszedett maszk alatt. Kegyetlenül sok munkába telt, hogy össze ne törjek odabent, mert a pszichológus nem hagyta. Sosem.
S hogy mi történt? Nick.. a felhangzó nyugodt szavai, s az az őszinte kedvesség, ami sugárzott belőle, odaát, a kanócon vígan lobbanó lángtáncon túl meggyőzött. Itt a helyem, és nem csak ebben a pillanatban, hanem itt.. Mindig. Sosem elfeledve azt, amiért csináltam, amit csináltam, ami éltetett. Ami én voltam, s minderre abban a pillanatban jöttem rá, abban a hosszúban, mialatt Őt hallgattam. S az is egyértelművé vált, hogy nem csak hogy tiszteltem és felnéztem rá, hanem igenis szerettem. S hogy mikor.. hogyan és miként... nem tudtam, egyszerűen csak éreztem. Elmosolyodva a szavain, hagyva, hogy azok átmossanak engem, s lassabb szívdobbanások dallama követhesse az általa kiváltott érzelmeimet, sokáig egészen elmélyült hallgatásba temetkezve, még azután is, hogy ő sem beszélt már. Nem éreztem úgy, hogy ezzel őt bántom, egész egyszerűen az a gondolat férkőzött be a többi közé, hogy mindennél jobban vágytam arra, hogy megcsókolhassam, mégis maradtam a helyemen ellenállva a sóvárgásnak, s csak enyhén nedvesítettem be nyelvemmel alsó ajkamat.
- Azt hiszem tudom, miről beszélsz - csak egészen halkan, ráadásul elcsukló hangon sikerült megszólalnom, mire megköszörültem a torkomat is. - Már csak azzal is, hogy ezt kifejtetted... látod? - mutattam a saját, előbbi aprócska hiba ellenére is mosolygásra álló számra.. amit követően felnevettem. - Képtelen vagyok melletted nem azt érezni, amiről beszélsz. És tudod mi volt az első gondolatom? - váltottam hirtelen témát, egyetlen mozdulattal végigsimítva a szoknyába bújtatott combjaimon. - Hogy... felkelek, megkerülöm az asztalt és megcsókollak - nagy volt a kísértés, hogy lesüssem a pillantásomat, de sikerült nem megtenni, aminek örültem. - Egyszerűen ezt váltottad ki belőlem. A világoddal, és amiért így gondolkodsz. Pszichológus vagy, de nem hiszem, hogy ez csak a szakma lenne, hanem te vagy az, aki ezt gondolja. A szakember pedig továbbadja másoknak. - megvontam a vállaimat, mintha nem tudnám, hogyan is folytassam, de valójában döntöttem, méghozzá igen hirtelen.
- Szeretlek megismerni - váltottam át komolyabb szavakra, de ettől függetlenül nem tudtam nem mosolyogva figyelni a szemeit, az arcát, s azt, ahogy a fény-árnyék váltakozva varázsolta izgalmassá arcának vonásait. - Mintha egy kincsesláda lennél, amit nem rég találtam meg, és minél mélyebbre ások... annál több mindent rejt magában - hirtelen elnevettem magam. - Van ennek bármiféle értelme is? - már egészen szélessé váló, már-már vigyorgással figyeltem a férfit, és igen.. egy újabb csókjára szomjaztam. Mert kellett. Mégsem mozdultam. Még nem.

Nem zavart a rövid csönd… Valahogy automatikusan követte a pillanatot, teljességgel, ahogy az állóóra halk kattogása töltötte csak be a kettőnk között beállt teret. A zene elhallgatott. Valahol.. valamikor, nem is igazán ragadt meg a pillanat, sokkal inkább ő. A mosolya, az arcán megránduló inak és akkor értettem meg ezt az egészet. Eddig.. valahogy sosem figyeltem meg. Mégis.. ismertem. Minden egyes rezdülését.. mosolyát vagy nevetését, betéve ismertem, csak éppen…
Ellenálltam a soron következő pszichológiai maszlagnak ami feltörekedni kívánt a fejemben, sokkal inkább adtam át magam az érzésnek. Megfejteni később is lesz idő.. majd! Ha már nem lesz itt. A gondolatra mégis valahogy összeszorult a szívem.
A következő felhangzó szavakra mégis minden egy pillanat alatt a semmibe veszett.
Ahogy beszélt.. a jelenet.. egy pillanat alatt hangos vágtába kapcsolt a szívem, és soron következve nyelnem kellett, hogy leplezzem a még mindig indokolatlanul kapcsolt zavarom.
Hisz tudtam milyen. Éreztem már az ajka ízét, a zsibongást a fejemben, a káoszt, és most.. most hogy csak egy percre említett, az egész egy szemvillanás alatt olyan valóságos lett.

- Hihetetlen hogy ez most történt meg.. – beszéltem, de csak ennyit. Nem hinném hogy volt a szavakban értelem, tudatos.. értelem, egyszerűen most csak a lelkem beszélt helyettem. Eltartott pár pillanatba mire rájöttem mit is beszélek, és egy pillanat alatt lesütöttem a szemeimet. Nem, nem szégyelltem. Nem szégyelltem semmit sem, csupán zavarba hozott. A saját lelkem?? Talán. Ezeddig soha nem gondolkodtam lélekben, habár pszichológus vagyok, tudom a dolgok hogyan mennek, a folyamatok, a kémia által kiváltott érzések, de most.. tehetetlenül álltam a dolgok előtt. Mégsem ellenkeztem. Egyetlen percig sem, csak hagytam hogy az egész megtörténjen velem.

- Úgy értem.. – próbáltam belecsempészni némi helyesbítést – számomra még mindig furcsa ez az egész.. Meglepő.. – tartottam mindvégig a szemeibe, nem tudom honnan jött az önbizalom, az eltökéltség, de valahol tudtam, hogy ezt kell tennem. Éreztem… - De sosem cserélném el semmiért.. – ráztam meg óvatosan a fejem, de a szemeit még mindig nem engedtem el. Képtelen voltam! Nem tudom emlékeztem e még ilyenre. Vagy hasonló történt e már velem, de most.. most.. éreztem hogy eljött AZ.. a pillanat.

- Táncolnál velem? – kérdeztem meg hirtelen jövőn, úgy a semmiből, ahogyan az még engem is meglepett. A testem félig felállásra készen, a szemem még mindig az övéiben, és tudtam hogy most ezt akarom! Semmi mást… Csak érezni a leheletét a bőrömön.. a lélegzését a testemen, és érezni azt az érzést, ami az elmúlt két napban már számtalanszor felütötte a fejét amikor nekem esett, most mégis annyira más volt. Csak egy tánc… Ennyi az egész. Mégis valahogy belülről éhezem...