Johnny & Thane

Engem még mindig nem varázsolt el Vegas. Dobáljanak meg kővel, vagy zárjanak kalodába, de tökéletesen úgy tekintek rá, mint mondjuk New Yorkra, vagy Los Angelesre. Hűű.. egy nulla vagyok, tisztában vagyok vele, mert hát más már hatszor eldobta volna az agyát, ha nem többször, és mindent megtenne, hogy itt lehessen. Keressen fel, cserélek vele egy időre szívesen. Szerencsémre, és tárcáméra, még nem kapott el a kaszinó láz, aztán ki tudja mikor kattan valami a fejemben, hunynak ki a normalitást jelentő fények odafent, és verem el a kicsinyke vagyonom a roulette asztalnál. Aztán innen egyenes út az adósság felé, kétes helyekről szerezni pénzt, és lám, máris oda, a patyolatfehér életutam. Rémisztő képek, de jóóó!
Inkább csak megráztam a fejem, kissé morcosabbra sikeredett ábrázattal, és egy apró sóhajjal tekintettem körbe. A tragacs, amit busznak neveznek, lustán és zötykölve haladt. Nem volt kedvem olyan sokat gyalogolni, és még a bokám se heverte ki a nagyszerű esést, amit egy egyszerű, de annál rosszabb lépés okozott. Igazából ha nem bámultam volna olyan okosan ki a fejemből, meg sem történt volna ugyebár, de mindig csak utólag okosabb az ember. Sajnos. De nem ez a lényeg, hanem a kikapcsolódás, és önfeledt bla bla bla, szóval annyi, hogy kidugtam a fejem otthonról a mindennapos hajtás után. Megbeszélt találka helyett csak spontán valami, hiszen az ismeretségi köröm még igencsak szegény, de annál gazdagabb. Érdekesebbnél érdekesebb arcok kerültek mellém, és ennek talán még örülök is, ha épp nem tojnak a fejemre. De bocsánatos bűn, én sem teperek komolyabban, hogy legyenek körülöttem. A tragacs közeledett a célomhoz, és felálltam. Egy verseny-nyugdíjas sebességével haladtam az ajtó felé, kapaszkodva mindenbe, mint valami kismajom. A gombot nyomva, egyhamar fékezett a busz, én pedig már szálltam is lefelé, remélve, hogy senki nem siet annyira mögöttem, hogy levágjon a pár fokos lépcsőről. Nem vagyok az erőszak híve, mert nem, de attól még nagyon szívéjesen megköszönném, választékos szókinccsel. Érti, aki érti, és majd idegondolja a megfelelő szavakat. Megérkeztem. De hogy hova, még magam sem tudom. Vagyis a konkrétabb célt nem, hisz a buszmegálló csak fél siker. Nem csövezhetek itt, még a végén megsajnálnak, és aprót dobálnak nekem. Milyen vicces is lenne, de inkább, magamban dúdolva, és mosolyogva, sántikálva haladtam bele a vakVegasba, és kattogó agytekervényekkel döntögettem magamban, hova akarok, és hova nem akarok belesni. A kirakatok számomra unalmasak, ritka, ha egy leköt egy másodpercnél tovább, és még érdekeset is nyújt, de hát, nem tagadhatom le, hogy mi vagyok, csak jól álcázom. Ellenben voltak más helyek is a sok-sok üzlet mellett, kisebb pubok, érdekes nevű helyek, és kávézók. Utóbbi keltette fel az érdeklődésemet, olyannyira, hogy még a bambulást, és az agyam kiürítését is felhagytam. Megtorpanva olvastam ki a betűket, és döntöttem. Úgy hallottam, ha erre jár az ember, akkor mindenképp be kell ülnie a Hard Rock Café-ba, mert az olyan menő. Nos, akkor megteszem. Igaz, tanú nincs rá, meg egyedül is vagyok, ami fele annyira menő, de akkor is elmondhatom, hogy jaaa, jártam itt, csudiklassz mi? Kezem egyhamar tapadt az ajtóra, nyomtam befelé, és besántikálva néztem szét. Tény, jól kinéző hely, olyan, ahova az ember már csak azért is bemegy, mert mutatósan néz ki, és még fel is kapott. Helyet keresve, egy közép tájt elhelyezkedő asztalkánál leltem meg a székem, mely bizonyára csak a fejemben várt rám, és leülve dőltem hátra. Lábamat az asztal alatt kinyújtva helyeztem pihenőre, és a kis itallapot felcsapva, máris a pincér után kutattam. Egyhamar leltem meg, még oda is jött, és várta a kívánságom, ami csak egy kávé volt, soook-sok tejszínhabbal. Felírva reppent félre, hagyott magamra ismét, és addig is, szétnézve bambultam el ismét, zárkóztam kicsit a fejembe, és gondolkodtam el értelmetlen dolgokon. Igazándiból utálok egyedül lenni, és nem tagadom, kívánom, hogy leljen meg valaki, mert akkor legalább már lesz egy jó pont ebben a hűs, unalmas napban.. De amilyen a szerencsém, nem lesz. Uccu neki.

Day 1. Mondhatnám, hogy ez az első olyan nap vegasi ittlétem alatt, hogy kimozdulok huzamosabb ideig az utcára. Eddig rendszerint csak a sarki közértben tettem tiszteletemet az eladó hölgynél pár apróbb termék felvásárlása miatt. Hiába jöttem Vegasba, a törvény keményen lesújtani vágyó vasökle itt is utolért. Még nem köröznek teljes erőbedobással, ami szokatlan az amerikai rendőrségtől. Tétováznak, hogy itt vagyok-e egyáltalán, vagy mondjuk Afrikában mulatom az időt. Képeim még ebben a bizonytalan helyzetben is felvillannak a híradókban, ahol a bemondónő vagy férfi teljes óvatosságra inti a lakosságot. Fantomképem ott virít az újságokban a többi keresett személy között vagy a boltok üvegfalain. Néha már úgy érzem magam, mint egy elveszett kutya, akit a gazdája lelkesen meg akar találni. Csak nem igazán mondható szerető gazdinak a rendőrségen felbukkanó emberek sokasága. Homlokomat az ablaküvegnek nyomom, miközben cigarettám csonkját szívom el lassanként teljes tüdőkapacitásomat felhasználva erre az egyetlen cselekedetre. Valójában túl sokat néztem a televíziót ahhoz, hogy tudjam hogyan működik az igazságszolgáltatás. Persze azok csak filmek és sorozatok mégis van némi valóság alap bennük. Hibáztak a forgatókönyv írók, illetve a szereplő válogatók, amikor csinos hölgyeket és urakat vettek fel dolgozni. Ha egyszer elfognának kötve hiszem, hogy egy 170 centis szőke bombázó libbenne be az ajtómon egy szál golyóálló mellényben és egy pisztollyal. Inkább egy olyasmi, sokkal reálisabb elképzelés élősködik a fejemben, hogy a kommandósok egy emberként rontanak majd rám a lépcsőházban. Annyian lesznek biztos, mint egy tele football stadion. A nő pedig, aki majd letartóztat egy hólyag lesz - legalábbis személyiségre biztosan - akkora szemüveggel, mint amekkorát Európában nem is gyártottak még. Haja kócos lesz és síros, de az akció kedvéért hátra fogja copfba, amitől úgy néz ki inkább mintha reggel túl sok zselét kent volna a fejére. Ajkaim fintorra húzódnak és csak beledobom cigaretta csikkemet a hamutartóba a többi közé, majd divatos és elegáns - parasztosan - kockás ingemet megigazgatom magamon és a félregombolt gombokat a helyükre rakom. Ez lesz az első nap, hogy elhagyom a lakást huzamosabb időre bárki miatt is. Napszemüvegemet magamhoz veszem és három lépésből átszelem a kis szobát, amit bérlek. Ennek még úgy ahogy meg is fizethető a bérleti díja és számlák sem túl magasak. Minek nagyobb, ha senki nem lakik velem és senkit nem akarok felhozni? Bár mondjuk méretei alapján fogalmazzunk úgy, hogy állatkínzás történik. Előszobám nincs, lényegében azonnal a szobába lépek be, amint kinyitom az ajtót. A bejárati ajtótól jobbra van a fürdőszobám, ami alig egy lépésnyi, de nem reklamálhatok, ha már egy mosógép belefért. A fürdőszobával szemben van a konyha, ami szintén nem egy hatalmas bálterem, de ebbe is befért egy hűtő a többi csip-csup dologgal egyetemben. A hatalmas szoba meg hat lépésből átsétálható. Hobbit lakás. Megteszem ezt a szerény hat lépést a bejárati ajtóig, ahol arcom felét takaró napszemüvegemet fölveszem, hogy csökkentsem annak esélyét, hogy bárki is felismerjen a célszemélyen kívül. A szomszédok annyit tudnak, hogy súlyos kötőhártya gyulladásom van és órákat zokogok, hogyha napfény éri a szememet. Bár már lassanként meg is vakulhatok, amennyi ideje ezt hazudom nekik. Az ajtón kilépve a lépcső felé veszem az irányt rohamléptekkel és pillanatok alatt a kapu előtt találom magam, ahol az egyik számomra legkedvesebb szomszédom ácsorog és nézi a kapu ládájába beledobott szórólapokat és újságokat. Dagi Dougnak nevezem, de azt hiszem a dagi eléggé finom kifejezés az ő termetére. Bolygó Dougnak kéne nevezni, de a Dagi Doug túl jól hangzik. Orra elől kikapok egy mai újságot, aminek címlapján kócosan ott virítok egy fegyenc táblával a kezemben, fejem mellett pedig irgalmatlanul nagy betűk adják tudomásul az olvasóknak, hogy az okosok újabb nyomra bukkantak. Gratulálok hozzá, kedves rendőrség. Az újságot a hónom alá csapva igyekszem kikerülgetni az emberek tömegét, akik szembe jönnek velem az utcán. Az egész embersereg telefonál és a lényegesnek gondolt ügyeit intézi, miközben egyik ember tűnik el a másik után a szmogfelhőben, amit a kocsik végeláthatatlan sora hagy maga után. A sárga taxik idegesen dudálnak az előttük szobrozóknak, hogy haladjanak és ne a kocsiban álmodozzanak, de volt már olyanra is példa, hogy a pasast az asszony kezelésbe vette a pirosnál és a dolgok kissé elhúzódtak. Felbőszült autósor húzott el mellettük, akik bosszankodva, mutogatva és üvöltözve küldték el őket a világ másik felére.
Negyed órányi roppant izgalmas séta után megállok és fölnézek a Hard Rock Café nevű helyre, ahová találkozóra invitáltak napokkal ezelőtt. Thane Moore. Honnan ismerem én? Tarkómat megvakarva lépek be a kávézóba, ahol azonnal leviszi a fejemet a dübörgő rock zene maximumra föltekert hangja. Ha most valami rajzfilmben lennék, akkor a szemüveg a fejemen tuti megrepedne és száz kis darabra törne, de szerencsére ez minőségi kínai áru, úgyhogy csak a harmadik-negyedik szám között fog megrepedni. Az ajtót gyorsan becsukom és biccentek egyet igazából nem is tudom kinek, mert alig figyel rám valaki. Köszönni meg végképp nincs értelme, hiszen a kutya nem hallaná meg ilyen őrjöngő zene mellett. Hogy fogunk mi így akkor beszélgetni? Lehet, hogy sehogy, csak nézzük egymást. Az sem egy rossz dolog. Napszemüvegemet levéve kockáztatom meg, hogy senki nem vesz majd észre és nem fújnak riadót. Párszor körbe kell néznem a kis kávézóban, mire megtalálom azt akit keresek és legszívesebben elnevetném magam. Már tudom, hogy ki ő. A vörös hajú vézna fiúval osztálytársak voltunk még régebben. Pumuklinak csúfolták a vörös haja miatt, na meg persze szexuális beállítottsága miatt nem szívlelték őt túlságosan és el kellett költözniük. Még mindig jobb ezért elköltözni, mint azért, mert a fél állam a fejedet akarja egy ezüst tálcán, ízlésesen körberakva virágokkal. Határozott léptekkel és sűrű bocsánat kérésekkel tolakszom el a székek mögött és állok meg Thane mögött arcomon egy aprócska vigyorral.
-Bu - érintem meg hirtelen a vállát és a reakcióját meg sem várva ülök le elé a székre. Az újságot lefelé fordítva teszem az asztalra és pakolom rá a szemüvegemet, mindeközben végig mosolygok a kis Pumuklira.

Moraj.. érthetetlen szavak egyvelege.. kacajok.. veszekedés és még egy lánykérés is. Egy hely a sok körül, ahol megannyi örömöt, bánatot, ellenszenvet, haragot élhet meg egy átlag ember. És mindez pár óra keretében. Így vágyik a nép magánéletre.. miközben mások előtt teregeti ki a szennyest. Az előttem ülő pár éppen egy nemkívánatos harmadik személyen veszekedtek, nem túl diszkréten. Ott aztán elszabadultak az indulatok. A helység másik végében tapsvihar hallatszott, gratulációk hangzottak el. Durrant a pezsgő, mire tehetetlenül és akaratlanul is megrándultak izmaim. Bár a rockzene, ami a hifiből szólt valamelyest elfedte ezeket a hanghatásokat, mégis úgy éreztem, mintha teljes csend uralkodna. Talán a háború hagyott bennem mély nyomokat, mind lelki, mind fizikai szempontból. Viszont a legjobb az egészben az, hogy nem emlékek idézik fel ezeket a zavarokat.. zsigereimből ered.
Hogy mit keresek itt? Egy nőre várok! Nem is akármilyen nőre! Minden szempontból különleges hölgyeményre, aki mellesleg nem a feleségem. Ennek ellenére titkos találkának sem lehet hívni, hiszen nincs szó szerelmi háromszögről az én esetemben. Pusztán csak közvetítek egy kis szórakozást, az egyik cimborám részére, az elkövetkezendő születésnapja alkalmából.
- Jó napot! Mivel szolgálhatok? - szólalt meg mellettem egy idegen férfihang, enyhén felém görnyedve, amitől kezdtem feszengni.
Azt vallom, ha lehet, tartsuk meg a tisztes távolságot, sosem lehet tudni... A srácon ugyan az az "egyenruha" volt, mint a többin, a haja kócos volt, és ahogy láttam nem volt túl összeszedett.
Az udvariassága nem leplezte eddigi szétszórtságát. Az órámra pillantottam, és szem ráncolva vettem tudomásul, hogy tíz perce várok itt. Egy nagy sóhaj kíséretében a fickóhoz fordultam, hogy rendeljek valamit, amíg meg nem érkezik a társaságom.
- Egy hosszú kávét. - feleltem röviden és tömören, majd hátradőltem, és nézelődve vártam tovább, türelmességre törekedve.
A dzsekim teljesen lecipzároztam, mert a kinti cudar időjárást felváltotta a kellemes meleg légkör, mit a dohányszag még pikánsabbá tett. Megdörzsöltem borostás arcom, közben a bejárat irányába szökött tekintetem. Annak ellenére, hogy még nem találkoztam a nőstény ördöggel, előbb utóbb csak megtalál. Számomra nem ismeretlen a külseje, viszont, hogy ő rám ismer-e az már más tészta. Legutóbbi telefonos csevejünkben lekötöttem, hogy mi lesz rajtam. Másra nem tud támaszkodni.

Végre összeszedtem magam, kievickéltem a gödörből, amibe magamat löktem bele az elmúlt hetekben. Nem mondom, hogy teljesen felhagytam a pornóval, hisz jó magam épp mostanában kezdtem dolgozni egy saját filmen. A sztori nagyjából megvan, hamarosan kezdődnek a szereplő válogatások, és talán nemcsak a kamera mögött fogok szerepelni. Otthon apám kiosztott, amiért nem hallott felőlem, és pár embert, aki drogot adott nekem, eltett láb alól. Apu már csak ilyen, így védi a kislányát… de annyi szent, ő is ki volt borulva, láttam rajta, még ha megpróbálta titkolni is. De igaza van, és mai napig nem tudom mi üthetett belém. De már jobban vagyok, jobban is érzem magam, és escort lányként dolgozom olykor, persze megválogatom az ügyfeleimet. Nem akarok megint kísértésbe esni, és nem akarok mindenképpen szexuális viszonyba keveredni az emberekkel. Szex függő vagyok, azt mondta az orvos, hogy a drogok mellékes dolgok voltak, hogy még extrémebb élményt érhessek el, hogy még izgalmasabb dolgot próbálhassak ki, ami kielégít, mert lassan immunis leszek a normális szexuális viszonyokra. Valami ilyesmit mondott. Ezért is nem akarom kísérteni a sorsot, és csak is kísérőként megyek el, egy estélyre, színházba, megnyitóra, és utána mindenki megy szépen haza. Nehéz megállni a dolgot, és teljesen nem is mondhatok le a szexről, főleg a pornó miatt… igazából még kétséges, hogy szerepeljek-e a filmben, elég ha csak nézem, ha vizuálisan ingerel a dolog. Ha mentálisan elégülök csak ki. És mind emellett elkezdtem ismerkedni is, ami mivel ismert pornó színésznő vagyok elég nehéz feladat, de talán ha lenne egy normális kapcsolatom, ha érzelmileg is meglenne minden, nemcsak a testi kontaktus, akkor az is sokat segítene.
Ezért kicsit furcsa, hogy most egy találkozóra megyek, ahol egy férfi akar velem arról dumálni, hogy a barátját meg akarja lepni valamivel, általam.
Ahogy belépek a helyre, mintha a királynő lennék legalább, úgy jönnek oda, segítik le a kabátot, és bámulnak.
- Köszönöm. – mondom kedvesen, majd szemlélem a helyet, hisz egy férfit keresek kabátban… de kissé hideg volt, szóval mindenki kabátban van, de csak egy alak ül egyedül a helyén, hacsak nem kiment a partnere a mosdóba. Egy tincset igazítok a fülem mögé, megigazítom a ruhámat, lesimítom. Kényszer cselekvés. Majd elindulok lassan, de mégis határozottan az asztal felé.
- Jó napot… Mr Wayne?! Ha minden igaz magával beszéltem telefonon. Sydney Crawford vagyok. – nyújtok udvariasan kezet, az Angelina meg maradjon csak meg a mocskos életemnek, most érett, üzletasszony képét akarom kelteni.

St. Emerich Church - A padsorok, beltér...

- Batman... - morgom az orrom alatt és vigyorgok. Azt hiszem megvan az új neve. Az atyámnál meg más barom megszólításoknál ez sokkal jobban hangzik. Amolyan saját kis poén, amit senki nem ért. Még én sem teljesen.
Amíg ezt magammal. nagy gondosan megbeszélem haladok előre. Néha, néha majdnem elhasalva a földön, de végül csak kiérek. Egy pillanatig sem habozok, hogy merre induljak. Még akkor sem, amikor felteszi a kérdést. Csak felemelem az ép kezem és a kocsma irányába mutatok. Minél közelebb érünk, annál nagyobb vigyor ül a képemen.
- Már csak pár lépés... - mondom, mintha őt kellene biztatni és nem saját magamat meggyőzni arról, hogy nincs olyan messze, mint amennyire én érzem. Még számolni is kezdek, ahogy egyet-egyet lépek, de aztán abbahagyom. Nem vagyok teljesen biztos a sorrendben.
Úgy vágom ki magam előtt a kocsma ajtaját, mintha az enyém lenne. Csakhogy az nem akar mozdulni. A rohadék! Aztán rájövök, hogy húzni kell. Oké. Sebaj. Kis hiba. Mindenkivel megesik. Elsétálok a piák irányába és amikor már biztosan ülök az egyik széken, csak akkor kutatok újra a tekintetemmel Batman után. Csak remélem, hogy majd ő rendel... és valami olyat, ami üt. De ha már az ütésnél tartunk, lehet segítene, ha találnék valami balhét. Lehet, hogy laposra vernének, deee attól még lehet haszna a verekedésnek.
- Szokott verekedni? - teszem fel a kérdést, miközben a kezemmel úgy mutogatok, mintha jelbeszéddel próbálkoznék.

- Kár. Pedig az jó - nyögöm ki egy nagy sóhaj kíséretében.
Igazából fogalmam sincs, honnan gondoltam, hogy pont ő fog verekedni. Lehetséges, hogy ez a Batman dolog zavarta meg az amúgy is őrült agyam. Egy a lényeg, hogyha balhéba keveredek, akkor rá nem hiszem, hogy számíthatok. Nem mintha szükségem lenne bárkire! Kiverem én egyedül bárkinek a fogát... ha nem vagyok ilyen rohadt tompa, mint most.
- Valami erős... - motyogom az orrom alatt, ahogy megérzem a kérdő pillantást.
Egy másodperc erejéig előtör a józan énem, de szerencsére hamar elnyomják a bennem dolgozó bogyók. Ha ez mégsem lenne elég, ha észnél maradnék akár egy percig, a kezemre nézve nem lenne szükségem több okra, hogy miért erős italt rendeljek. Célravezetőbb a fájdalom ellen, mint bármilyen fájdalomcsillapító. A másnaposságot meg már régen megszoktam.
Alig tűnik fel, hogy a pultos továbbra is csak bámul, ahelyett, hogy az italt intézné. Látom, hogy az atya nagyon próbálja győzködni, de ő csak itt áll és nem Hozza Az Italt! Ha lehetséges lenne, most biztos, hogy ideges lennék, de így teljesen hidegen hagy a dolog. Lassan fordulok körbe a bárszéken és vigyorogva iszok bele a mellettem otthagyott italba. Elégedetten ürítem ki az utolsó kortyot is és úgy nézek a pultosra, mint aki ellen most nyertem fogadást.
- Nem kérek... semmit - vágom rá, egész gyorsan és közben úgy viselkedek, mint egy dacos kisgyerek. Ráadásul élvezem. Úgy látszik ezt nem tompítja el semmi.
Csak arra várok, hogy a pultos eltűnjön és mondjuk a raktárból hozza azt a sört. Az biztos, hogy egy percig sem fogok habozni. Bemászok és kiöntöm magamnak azt az italt. Kár, hogy valószínűleg nem fog a dolog olyan egyszerűen menni, mint szeretném.