Arról álmodtam, hogy ismét fejvadász vagyok. Még mindig. Hogy az az este nem történt meg. Hogy nem követtem életem egyik…egyik? Határozottan életem legnagyobb hibáját megelőző döntést nem hoztam meg. Még mindig a kopók oldalán kapom el a bűnözőket, úgy ahogy ők nem tudják, ahogy nem tudnák soha, hiszen a rendőrei ők, nem léphetik át a saját szabályaikat. Én igen.
Remekül éreztem magam.
Ugyanakkor utálom az ilyen álmokat. Az ébredés után elszáll az egész, eloszlik, és csak a kínzó hiány, a csalódottság marad. Mindez már nem lehet valóság többé, életem ezen szakasza lezárult. Valószínűleg sosem találkozom apámmal úgy, ahogy régen. Lehet nem is találkozunk többet. Sem a barátaimmal. Legfeljebb a börtönben. A tárgyalásokon.
Hogy keverhettem magam ekkora hülyeségbe? Miért hoztam magam ilyen helyzetbe? Mi vitt rá?
Nem hiszek a véletlenekben.
Viszont fogalmam sincs, hogy mi az oka mindennek. Mert biztosan van. És megborzongat, ha bele gondolok, a sorsom most már menthetetlenül összekapcsolódott ezzel az arrogáns s.ggfejével. Azzal, hogy segítettem neki, felelősséget vállaltam. A fogamat szívva teljesítem. De marha idegesítő. Az állandó fecsegésével. Az „én akkor is jobban tudom” hozzáállásával.
De kénytelen vagyok így is segíteni neki. Ha nem tenném, lebukna. Magával rántana engem is. Igen, jól sejted. Még mindig félnótásnak nézem.
Ricsaj rázott fel. Igaz nem aludtam, de nem is voltam teljesen ébren. Valahol a kettő között lebegtem. Nagyon mélyen elgondolkodtam, nem akartam tudomást venni az új környezetemről. Idegen volt. Félelmetes. Új. Kényelmetlen.
Újabb zörgés. Az előbbinél halkabb.
Ő lesz az.
Sóhajtva felültem. Az órámra néztem. Fél egy. Három órája fekszek éberen, mozdulatlanul, szobám csendjében. Szoba? Ugyan. Egy ágy van benne. Egy pici szekrény a holmimnak. És ennyi. Nem rendezkedtem be. Ezzel véglegesítenék mindent. Nem akarom ezt.
Egy pulcsit magamra kapva lépkedtem ki a folyosóra. Mezítlábasan. Rövidnadrágban. Kócosan. Sápadtan. Morgósan. Körbepillantottam, és a fény, a zajok irányába indultam. Ott lesz. Már nem is lehetne, hiszen ketten élünk itt. Ketten. Kettecskén. Magányosan.
Kopogás nélkül nyitottam be. A látvány felkészületlenül fogadott.
- Te meg mi a frászt csinálsz? – meredtem rá, nagyjából, ahogy a beszámíthatatlanokra néznek, ha valami hülyeséget tesznek. Nem, valóban nem kedvelem Holdent. Valahol talán mégis. De ezt nem éreztetem vele. Sehogy, semmilyen formában.
Az ajtófélfának dőlve vártam a válaszát. A magyarázatát. Remélhetőleg kapok…nem úgy, mint amikor próbálja megjátszani a nagyfiút. Aki mindent tud, aki nem szorul segítségre, aki remekül megvan magában is. Persze. Pont Holden.

Hatalmas erő kellett ahhoz, hogy legyőzzem természetes zavaromat. Hogy ne vörösödjek el, és ne kezdjek habogni, valami rongyot kerítve, amit maga elé tarthat, mert ez… komoly? Komolyan itt ácsorog előttem, anyaszült meztelenül, a legnagyobb lelki nyugalommal? Teljesen kész a pasas.
De azért végigmértem. Most miért? Nőből vagyok. És jól néz ki. Határozottan. Mármint, na. Nem puhány, egész szépen kisportolt, és a…
Megráztam a fejem, és ezután kategorikusan csak az arcát pásztázta a tekintetem. Kifejezéstelenül, majdnem közömbösen. Nem volt rám írva, a gondolataim okozta kislányos zavar.
Szavait szemrebbenés nélkül engedtem el a fülem mellett. Naná. Hogy csatlakozzak. Elfelejtheti.
Rám fér? Hogy-hogy rám fér? Homlokráncolva fogtam ujjaim közé pár tincset, és szimatoltam közéjük. Lőpor és eső illat. – Jó. Ha végeztél. –biccentettem, karomat összefonva magam körül. Közeledik. Túl közel van. Mégis mi a fenéért mondja mindezt nekem? Komolyan ennyire lassú a felfogása? Már egyáltalán nem az a módi mint régen.
- Már a legkevésbé sem érdekelnek a kis ügyeid. Ha nem tűnt volna fel, már nem a magadfajták felkutatása és sittrevágása a dolgom. Mi a frászért kutatkodnék utánad? – fintorodtam el kissé megvetően. – A semminél nem remélek tőled többet. – forgattam meg a szemeim És valóban. Csontba maróan fájdalmas a gondolat, hogy most már, csak és kizárólag magamra maradtam. Egyetlen ember van, akiben maradéktalanul megbízhatok, egyetlen akire számíthatok. Én. Egy aljas, alakoskodó bűnöző nem tehet értem semmit. Minek kedveltessem meg hát vele magam?
De valami szöget ütött a fejemben. Ha nem látnám olyan borúsnak az életemet, a jelenlegi helyzetet, talán el is mosolyodok a gondolatra. A feltételezésre. Az okok nevetségesek valóban, de azért érdekel. – Ha akkora gondot jelentek, ha csak kolonc vagyok, ugyan miért nem teszed meg? Egy golyó a fejbe, két méter föld egy elhagyatott helyen. Ilyen egyszerű. Miért fáradsz a szívességgel, hogy életben hagysz, oh nagy Maslow? – léptem én is közelebb, pislogás nélkül állva tekintetét. Olyan gondolatokat ébresztett bennem a pillantása, hogy legszívesebben elkaptam volna a szemeimet, más irányba, de a büszkeségem, az a konok önkép, ami nem engedi a gyengeséget, gátat vetett ennek. Erős vagyok. Nem hagyhatom, hogy ő másnak gondoljon. És ennek bizonyságáért akármit megteszek.
- Persze Holden, akármikor. – húztam le pulcsim cipzárját és levéve magamról, a székre dobva azt. Majd én is megindultam a fürdő irányába, azonban ahelyett, hogy az ajtón keresztül a kádhoz vettem volna az utat, a bejárat melletti asztalhoz lépek és felhuppanok rá. – Utánad esetleg. – nem, nem ijedtem be. De ahhoz, hogy ő meztelenül, vagy a mostaninál hiányosabb öltözékben lásson…minimum egy Jézus feltámadása szintű csodának kell történnie.
Persze nem mulasztottam el. Nőből vagyok meg aztán azzal hogy kiestem a szakmámból nem fogadtam vakságot…ahogy elhaladt mellettem, ismét alaposan végigmértem. Hátulról is, ha már elölről remek kilátás nyílt rá. Mindenre. Komolyan, hogy lehet valaki ennyire szégyentelen? Ő pedig zavartalanul beslattyogott a fürdőbe. Én pedig szem forgatva lengettem meg előre-hátra a lábaim. Idegesítő fazon.
És betoppan a másik srác is.
- Szóval szeret a kollégái előtt meztelenkedni…ezt észben tartom…- tehát nem nekem szólt a műsor. Ez megnyugtat. Másfelől, meg miféle nárcizmus veheti rá, hogy még férfiak előtt is élvezettel szellőztesse meztelen hátsófelét. Meg a többi testrészét. – Nino igaz? – sandítok rá elgondolkodva .- Milyen név az a Nino? Gúnynév? Becenév? – szórakozottan a nyelvem rágcsálva bámultam fel róla a plafonra. Nino. Érdekes. A viselője is.