A szívem a torkomban dobogott miközben a taxi hátsó ülésén ismét a telefonom órájára pillantottam és megállapítottam, hogy nem fogok időben odaérni hozzá, hogy figyelmeztessem. A francba! Vagy hússzor próbáltam hívni, minduntalan hangpostára kerültem, ahogyan a titkárnője is, amikor kiderült, hogy baj van. A kínai befektető, akire Chase bácsi már olyan rég óta le akart csapni egy nappal korábban érkezett a városba és másnap már tovább is kell állnia, így a megbeszélt tárgyalásukat mindenképp előre kellett hozni ma estére. Csakhogy Chase elérhetetlenné vált. Egész héten az volt. Azután, hogy nála töltöttem az éjszakát miután beittunk nem is láttam. Smst küldött másnap, hogy ez a hét nagyon sűrű lesz számára, fontos tárgyalásai lesznek nagyobb projektek kapcsán, amikre minden idegszálával készülnie kell, de a hétvégén majd találkozunk és bepótolunk mindent. Szomorú voltam ugyan, hogy nem láthatom pár napig, de persze megértettem, hiszen tudom mennyire szeretne bizonyítani nagyapának, én pedig támogatni akartam ebben. Nem is hozzá mentem be ma késő délután a céghez, Lounak akartam csak beköszönni, akivel már régen találkoztam és akivel tényleg nagyon szoros barátságot kötöttünk a nyári gyakorlat alatt. Ő mesélte el azt is csak úgy mellékesen, hogy baj van és hogy Imelda nem éri el a nagybátyámat. Arról is beszámolt, hogy anyám éhes keselyű módjára kíván lecsapni a lehetőségre, hogy elorozza a befektetőt Chase orra elől és így ő nyerje a nagy üzletet. Amikor Imeldához fordultam természetesen ridegen viselkedett, nem akarta megmondani merre van a naptár szerint a főnöke, így nem maradt más választásom, újra cselhez kellett folyamodnom, amiben szerencsére Lou ismét közreműködött. Így sikerült lefirkálnom gyorsan a címet, majd taxiba vágtam magam, közben újra és újra próbáltam Őt felhívni. Hiába. Tudtam, hogy feltehetőleg egy másik tárgyalásába trappolok majd bele, de úgy éreztem erről az egészről, amire anyám készült és a kínai fószer hamarabbi dobbantásáról muszáj tudnia, hogy még időben cselekedhessen. A taxi egy három emeletes lakóépület előtt állt meg, elegánsnak tűnt, biztos valami panzió lehet, vagy klub vagy ilyesmi, ha itt kell tárgyalnia. Kifizettem a taxist, majd besiettem az épületbe. Meglepődtem, hogy az ajtóval szemközt egy recepciós pultot pillantottam meg, de hamar túltettem magam a dolgon, ez is alátámasztotta a panzió, klub, egyéb feltevéseimet.
- Miben segíthetek? – mért végig gyanakvó tekintettel a pult mögött ácsorgó férfi, aki se nem tűnt kedvesnek, se nem jóképűnek, ám annál antipatikusabbnak.
- Hammond… - ziháltam, még mindig nehezen kapva levegőt. – Chase Hammond…
- Igen?
- Hol… hol van?
- Sajnálom, nem árulhatunk el bizalmas információt az ügyfeleinkről.
- Nézze… élet-halál kérdése! Muszáj Őt megtalálnom, most! – nyomtam meg az utolsó szót – Szóval? Chase Hammond! Merre? – éreztem, hogy valaki figyel és egy pillanatra a férfi felé pillantottam, aki épp lejött a lépcsőn és egy pillanatra sem szakította el rólam a tekintetét. Fiatal volt, jóképű és a szemei… te jó Isten! Fürkészte az arcom, de én gyorsan elkaptam a tekintetem és újra a recepciósra szegeztem.
- Első emelet… 4-es ajtó. – felelte végül kelletlenül, én pedig már sprinteltem is felfelé, elhaladva a még mindig ott álló férfi mellett.

Miközben a lépcsőn haladtam különös érzés fogott el, amit képtelen voltam megmagyarázni. Pontosabban nagyon szerettem volna félremagyarázni. Azóta nem láttam Őt, mióta együtt aludtunk és…. Basszameg…! Újra megjelentek előttem a képek, ahogy másnap reggel felébredek, ő szorosan ölel magához, a fenekemnek pedig valami kemény préselődik a takaró alatt. Merevedése volt, nem is akármilyen. Nyeltem egy nagyot, ahogy akkor is… Ahogy ismét felidéződött bennem mit éreztem… újra bizonyossá vált számomra, hogy a pokolban fogok égni a gondolataimért. Élveztem ugyanis a közelségét és… valami különös dolog fogott el, forróbb és vadabb, mint annak idején, amikor a csókot tanultuk. Megkívántam. A. Tulajdon. Nagybátyámat! Sokkolt a felismerés, ezért kurva hamar le is léptem, próbálva úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Mert ez nem történhetett meg. És most újra látni fogom… pedig nem készültem fel. De fontos! Ez pedig majd elmúlik! Ugye? Ahogy a többi kép is... Gyorsan megráztam a fejem, hogy össze tudjam szedni magam, az ajtó előtt pedig kifújtam a levegőt. Nagyon halkan kopogtam, talán nem is volt hallható de rögtön be is nyitottam, hogy aztán…
- Uramisten! – szakadt ki belőlem az elém táruló látványtól, az arcom pedig hulla sápadttá vált. Chase két nővel volt a szobában, az egyik épp előtte térdelt szájában a férfi farkával, valami vörös csipke cuccban, míg a másik az ágyon feküdt meztelenül, széttárt lábakkal és magát simogatta, várakozó tekintettel, hogy ő legyen a soros.
- Mi az cica, te is beszállsz? Gyere csak, szorítunk helyet... – pillantott rám vigyorogva, amitől felkavarodott a gyomrom.
- Basszus… - hátráltam, majd a következő pillanatban csapódott mögöttem az ajtó, én pedig futni kezdtem, amennyire csak a lábam engedte. Ki akartam szabadulni innen azonnal, minél távolabb kerülni és… basszameg! Basszameg! Ez nem lehet…
- Hé jól vagy? – szólt utánam egy hang, de nem figyeltem rá, csak futottam.
- Várj meg! – sietett utánam és kapott el, hogy maga felé fordítson. Kapkodtam a levegőt, a szemeim könnyesek voltak, a fejem zúgott.
- Men… mennem kell…. most…. kérlek… muszáj
- Gyere velem. – ezzel mielőtt még bármit is mondhattam vagy tehettem volna, átkarolt és kiterelgetett az épületből, egyenesen a kocsijához, amibe beültetett és sietve elhajtott a helyszínről. Sokkot kaptam, ezért fel sem fogtam semmit, csak a képeket láttam újra és újra… a két nővel és… nemnemnem! A telefonom csörögni kezdett, a képernyőn pedig Chase fotója jelent meg. Öklendezni kezdtem, ezért kinyomtam. És újra… újra és újra… minden alkalommal azonnal újra hívott én pedig végül kikapcsoltam a telefont. Nem bírtam… képtelen voltam.
- Nyugalom kislány… vegyél mély levegőt. – szólt a férfi, akire csak most pillantottam ismét és esett le kivel is van dolgom. A lépcsős pasas a szép szemekkel. Azt se tudom ki ő, mégis hagytam, hogy magával rángasson onnan, ahol…. basszus.
- Pillanat. – szólt, mikor az ő telefonja szólalt meg, ajkaira pedig pofátlan mosoly görbült, ahogy lenyomta a fogadás gombot, füléhez tartva a telefont.
- Chase Hammond! Hát szervusz öreg barátom…. – szólt a telefonba negédes hangon, közben továbbra is az utat figyelte, az esti vegasi forgalmat.
- Csak nem elvesztettél valamit? Vagy tán én hiányoztam?


 Outfit: Josie
Dylan

Miközben a mellettem ülő ismeretlen férfi telefonja megszólalt elrebegtem magamban egy néma imát, hogy ne valami pszichopata kéjgyilkossal legyen dolgom vagy valami annál is rosszabbal, aztán kínomban magamban fel is nevettem szinte egyből. Lehet bármi is rosszabb annál, mint amit néhány perce kellett látnom? A sokk nem akart enyhülni, a szorítás a mellkasomban, a hányinger, a csalódottság… De mégis miért? Miért borultam ki ennyire? Hiszen kiskorom óta tudom, hogy Chase Hammond közel sem egy szent, anya és nagyapa jócskán meséltek nekem a nőügyeiről, mégis… mintha kitépték volna a szívemet a helyéről, amikor megláttam őket. Pokolian szeretném hinni, hogy pusztán az az oka, hogy itt találtam rá, holott tárgyalásra hivatkozva nem találkozott velem és nem az, hogy…. nem! Az lehetetlen! Nem az nem történhet meg! Hogy az Isten verje meg! Nem lehet köze a csókokhoz, amiket annak idején váltottunk, sem a zuhanyzós jelenethez vagy a merevedéshez aznap reggelről… Akkor tényleg a pokolban jutna a lelkem!
- Basszus. – bukott ki belőlem, amikor a pasas beleszólt a telefonba és a tudtomra hozta, hogy épp a nagybátyámmal beszél. Ezek szerint ismerik egymást… barátok… Ez talán annyiból megnyugtató, hogy nem valami őrülttel van dolgom. Mégis olyan furcsa a stílus, ahogy a férfi szól hozzá… A szívem hevesebben kezdett dobogni még a korábbinál is, az arcom pedig még sápadtabb lett a tudattól, hogy Vele beszél.
- Ó tudtam én, hogy erről van szó! – húzódott még nagyobb mosolyra a pasas ajka.
- Mondanám, hogy te is rohadtul hiányoztál nekem öreg harcos, de félő akkorát kamuznék, hogy a karma azonnal lecsapna és itt csapna belénk a mennykő az út kellős közepén. Igazán kár lenne értem, de még annál is nagyobb a bájos útitársamért, nem gondolod? – a srác felém pillantott és megnyugtató mosolyt varázsolt az arcára. Kacsintott is egyet.
- Játszmámból? – úgy tett, mintha nagyon meglepődne. – Halvány fogalmam sincs miről beszélsz. Hát szoktam én játszadozni? Ilyennek ismersz Chase? – kuncogott, de közben a vezetést is folytatta.
- Tudod… szívesen megmondanám, hogy hol vagyunk, de… nem, most is kamuzom. Nem szívesen mondanám meg, egyrészt mert rühellem a pofád, másrészt pedig mert eszem ágában sincs átadni neked a lányt. - felelte halál lazán.



 Outfit: Josie
Dylan

Forgott körülöttem a világ, ezért a fejemet az ülés támlájának döntöttem és lehunytam a szemeimet, de azonnal meg is bántam, mert egyből magam előtt láttam, ahogy az a nő… NEM! Újra kinyitottam őket, közben éreztem, ahogy a könnyek megállíthatatlanul gördültek végig az arcomon, a testem pedig képtelen abbahagyni a remegést. Az ajkamba haraptam, próbálva megnyugodni, de minden ellenem fordult, egyetlen szervem sem fogadott szót, én pedig viharosan közeledtem az összeroppanás felé.
- Kérlek… ki… ki kell szállnom…. kérlek… - fel sem fogtam, hogy a férfi miről beszél a nagybátyámmal sem azt, hogy voltaképpen merre is tartunk, csak azt éreztem, hogy nem kapok levegőt, hogy valami veszettül fojtogat és ha nem enyhül itt halok meg. Pánikroham… erősebb, mint valaha. A srác felém kapta a pillantását, majd éles kanyart vett, amitől a kerekek csak úgy csikorogtak, az autók dudáltak, de ő ügyet sem vetett erre.
- Nyugalom… mindjárt megoldjuk. – felelte, de továbbra is a fülén tartotta a telefont.
- Baszki Hams… te aztán alapos munkát végeztél… szegény lány tiszta roncs. – a hangja szenvtelen volt, semmi érzelem nem tükröződött benne.
- Kérlek…. állj meg…. kérlek…
- Shhh…. nézz rám Kedvesem… ide rám… - emelte meg az állam – mély levegő. Elintézem ezt, aztán mindent megoldunk, rendben?
- Nem…én…
- Mi a neved szépségem?
- Kérlek…
- Persze szívesen hívlak annak, amit látok… Szépségem, Gyönyörűn, Angyalom, Hercegnőm… jövendőbeli Mrs. Hanning… de szeretném tudni a nevedet is. Mondd el szépen.
- Jo… Josie….
- Josie… - ismételte bólintva – Dylan vagyok. – mutatkozott be ő is, miközben félrehúzódott. Azonnal kipattantam a kocsiból és odébb sétáltam, jobban mondva futottam, mert hányingerem lett. Eltüntem egy fa mögött. Dylan ekkor visszafordult a telefonhoz.

- Szóval… Josie…. Azt hiszem a kislánynak valamilyen rohama van. Mit kell tudni róla? – kérdezte közben az ujjaival a kormányon dobolt.
- Úgy látom valami különleges darab, ha a nagy Chase Hammond ennyire kiborul a ténytől, hogy velem van. Csak nem szerelmes lettél haver? Bár… meglepő lenne, mert ehhez szívre lenne szükséged és mint tudjuk annak hiányában szenvedsz. Nameg… megcsalni egy ilyen példányt… igaz ezzel sincsen különösebb problémád. Szóval mi a sztori?



 Outfit: Josie
Dylan

- A rohamáról kérdeztelek faszfej! – sóhajtott Dylan türelmetlenül – Gyógyszert szed? Súlyos? Tudsz erről valamit vagy ennyire messzire nem jutottatok még? Jesszus egyáltalán a nevét tudtad vagy megdugtad párszor és csak mentél tovább ahogy szoktad? – keserűen elmosolyodott, ahogy szöget ütött a fejében valami.
- Őt kitől csábítottad el Hams? Melyik barátodat szúrtad ezúttal hátba? – váltott csevegő hangnemre, mintha csak az lenne a téma, hogy odakint épp szakad az eső. Nekem mindeközben kellett néhány perc, hogy egy kicsit lejjebb tudjak nyugodni és legalább a hányingerem elmúljon, ha a remegés nem is akart szűnni. Továbbra is kapkodtam a levegőt, miközben dőltek belőlem a könnyek, képtelen voltam megálljt parancsolni nekik. Nem értem… nem értem mi üthetett belém, de pokolian fájt. Az a kép beégett a retinámba és mintha minden pillanatban újabb és újabb sebet ejtett volna bennem. Ki akartam verni a fejemből, azt akartam, hogy meg se történt pillanat legyen, pedig pontosan tudtam, hogy ez lehetetlen. Már megtörtént. Becsapott… hinni akarom, hogy csak ez fáj… csak ez fájhat…
- Kell még pár perc Hercegnő? – hallottam meg Dylan aggódó hangját az autóból, mire csak erőtlenül bólintottam. Össze kell kapnom magam, de gyorsan.
- Jólvan. A pasid aggódik…. üzensz neki valamit?
- Nem… nem a… pasim…. a nagy… nagybátyám. – roskadtam le a fa tövébe felé sem pillantva, miközben eszembe jutott, hogy voltaképp, hogy is kerültem ma oda, ahová nem kellett volna. – Csak… figyelmeztetni akartam… az ügyfele előbb jött… és ha nem hívja fel… anyám le fogja nyúlni előle… emiatt kereste ma mindenki... - szipogtam.
- Nocsak nocsak… - Dylan hangja egyszeriben megváltozott, diadal költözött bele, miközben elfordult tőlem, így nem hallottam a szavait.
- Szóval ezekben a pillanatokban épp elbuksz egy üzletet és…. egy unokahúgot is. – csettintett a nyelvével jól szórakozva, majd megmarkolta a kormányt és megköszörülte a torkát.
- Tudod öreg harcos, nem vagyok a spoilerek híve, sőt rettenetesen nagy kicseszésnek tartom őket, de a kedvedért most az egyszer kivételt teszek és válaszolok. Részletesen. – a hangszín, amire a férfi váltott könyörtelen lett és jéghideg, áradt belőle a bosszúvágy és a gyűlölet.
- Hogy mit akarok? Elpusztítani téged. Hogyan akarom? Lassan… fájdalmasan… hogy sokat szenvedj és könyörögj a kegyelemért. Hogyan érem ezt el? Nos… azt hiszem a megoldás épp a fa tövében gubbaszt könnyek között. – vett egy drámaian mély levegőt – Elveszem tőled azt, ami a jelek szerint a legfontosabb neked. Gondoskodom róla, hogy a kislány megtudja ki vagy te valójában, meglássa azt a mocskot, ami az egész lényedet átitatja. Megmutatok neki mindent Chase. Elérem, hogy megundorodjon tőled, hogy rád se bírjon nézni, hogy megvessen és hogy feltegyem az i-re a pontot… még talán meg is dugom. Mit szólsz? Mire végzek vele… összetöröm és te tudni fogod, hogy ez az egész miattad történt, te vagy az oka. Bár sajnálom szegényt, hiszen nem tehet róla, hogy belekeveredett ebbe, de hát… szerelemben és háborúban mindent szabad ugyebár.



 Outfit: Josie
Dylan

- Chase, Chase, Chase… - Dylan hangja továbbra is jéghideg maradt és könyörtelen, ajkaira mégis valamiféle jeges mosoly húzódott, miközben a férfi fenyegetését hallgatta.
- Sosem vettél elég komolyan cimbora, de talán majd most… Szóval tizenhat éves, jó tudni. Na és melyik kategória? A laza erkölcsű lányok közül való vagy…. tudod mit? Ne is mondd… Ahogy elnézem inkább az ártatlan angyal kategória, aki még az első csókján sem lehet túl. Vagy épphogy csak. Na de majd én segítek az elsőiben, hiszen mindig is a védtelen lányok pártfogója voltam. Akárcsak te. – a végét már szinte köpi az undortól.
- Tudod nem szeretném, ha lemaradnál a műsorról, elmondva mégsem olyan szórakoztató, mintha végig velünk tartanál, így jófej leszek és vonalban hagylak. Sőt… ha rendes leszel még emlékeket is csinálok neked. – aztán újra oldalra fordult és kinézett a kocsiból.
- Jó szórakozást cimbora. – ezzel zsebébe süllyesztette a telefont épp akkor, mikor elindultam visszafelé a kocsihoz.
- Jobban vagy Hercegnő? – pillantott felém, miközben beszálltam és bekötöttem magam.
- Igen, azt hiszem.
- Még mindig nagyon sápadt vagy és reszketsz.
- Csak szeretnék hazamenni és aludni, azt hiszem az elég.
- És mivel óhajtod megmagyarázni anyuciéknak, hogy ennyire taccson vagy? Igaz élnék halnék azért, ha légy lehetnék a falon, amikor közlöd anyukáddal, hogy: „most láttam az öcséd pöcsét egy bordélyban”… de talán nem lenne szerencsés. – ciccegett, én pedig nyöszörögtem egyet kínomban. Sajnos igaza van. Ha anyu észreveszi, hogy valami baj van, addig nem áll le, míg ki nem húzza belőlem. Vagy ha neki nem sikerül, akkor rám uszítja apát és nagyapát…
- Akkor… kitehetnél egy barátnőmnél…
- Akinek a szülei idővel biztos hívják a tieidet puszta udvariasságból, hogy ott vagy… - lőtt vissza egyből.
- Akkor… Chase bácsi. Felhívom, megkérem, hogy jöjjön értem és majd együtt kitaláljuk… együtt mindig mindent meg tudtunk oldani, most is menni fog… - nyúltam a táskámba a telefonomért, mire Dylan egyszer csak kikapta a kezemből.
- Hé add vissza!
- Nem tehetem Hercegnő.
- Ne hívj így! Így csak egy valaki szólíthat…
- Chase bácsi? – vigyorog – Képes lennél ezek után a szemébe nézni? Hogy rajta kaptad egy bordélyban?
- Eddig is tudtam, hogy kurvapecér… igaz nem a szó szoros értelmében… de ez még nem a világ vége. Semmin sem változtat köztünk.
- Igazán?
- Mit róhatnék fel neki? Hogy egy egész heti tárgyalásmaraton után nem az volt az első dolga, hogy rám érjen, hanem elment kiengedni a gőzt?
- Tárgyalásmaraton? – robbant ki belőle a röhögés – Hammondéknál így szokás hívni?
- Miről beszélsz? És add már vissza a telefonom!
- Hát kicsilány… szeretnék én is nagyapádnak dolgozni, ha a tárgyalásokat kupiba szervezi…
- Mi?
- Ráadásul egész héten? – hírtelen szánakozó hangra váltott – Szépségem, ne sajnáld ennyire szegény agyonhajtott Chase bácsit, hiszen őt csak a nők használták agyon a héten, senki más.
- Te… tessék?
- Jól hallottad szívem… egész héten ott dekkolt és minden nap más-más nőket húzott fel.
- De… de nekem azt mondta… hogy ezért nem tudunk találkozni, mert sok a fontos tárgyalás és majd hétvégén…
- Ha-zu-dott. – ejtette ki lassan, tagoltan, én pedig hírtelen úgy éreztem, mintha valaki magasból a mélybe lökött volna. Az nem lehet…



 Outfit: Josie
Dylan

- Ha… hazudsz. – csak meredtem a férfira, aki épp az imént közölte velem, hogy a nagybátyám átvert engem egész idő alatt és azért nem ért rám, mert az egész tetves hetet egy kuplerájban töltötte.
- Ő soha… soha nem hazudna nekem…. nekem nem…
- Pedig épp ezt tette Szépségem. Sajnálom, hogy épp nekem kell ezt közöljem veled, de Chase Kibaszott Hammond a szemedbe hazudott. Egész idő alatt a lányokkal volt, ha nekem nem hiszed el visszaviszlek hozzájuk, hogy megkérdezhesd.
- Ő soha nem…. nekem soha nem…
- Sajnálom Josie.
- De… de miért?
- Talán ráunt a jófej nagybácsi szerepre és lazítani akart… a nők mindig is a gyengéi voltak.
- Nem… hiába volt valaki képben… én mindig elsőbbséget élveztem… ahogy ő is nálam… Mindig!
- Hát most a farka fontosabb volt. Ideje beletörődni, hogy a jelek szerint már nem vagy olyan fontos neki…
- Valami biztosan történt… valami, ami miatt erre volt szüksége… biztos, hogy történt…
- Vágod, hogy épp az ördög ügyvédjét játszod kislány? De erre nincs megfelelő mentség, szimplán hazudott neked.
- Beszélnem kell vele… most! Add vissza a telefonom!
- Azt hiszed ez a legrosszabb dolog, amit tett? Hogy hazudott neked? Kislány… nagyon sok mindent nem tudsz még róla! Nem az az ember, akinek mutatta magát neked.
- De ismerem… én tényleg ismerem.
- Valóban? Nos, akkor biztosan nem fogok tudni újat mutatni neked róla. De azért mit szólnál hozzá, ha tennénk egy próbát?
- Miről beszélsz?
- Megmutatom neked kicsoda Chase Hammond valójában, ahogy én ismerem és amit eltitkolt a kis unokahúgicája elől. Mit szólsz?
- Nem tudsz újat mutatni.
- Akkor bólints és próbáljuk ki. Sőt… fogadjunk! Ha nem sikerül meglepjelek, máris elviszlek hozzá, egyetlen szó nélkül és bocsánatot kérek, amiért kételyt ébresztettem benned. De ha én nyerek… -megnyalta a száját.
- Akkor?
- Minden újdonságért, minden olyanért, amit sosem hittél vagy tudtál róla… teljesíted egy kívánságom. Nos, mit szólsz? Hiszel annyira Chase bácsiban és a köteléketekben, hogy bevállald kicsi J? – haboztam néhány pillanatig, az ajkamba haraptam és latolgattam a dolgokat, de aztán győzött bennem a hitem és a kíváncsiságom.
- Mutasd. – szólaltam meg végül halkan – Mutasd meg, amit szerinted látnom kell.
- Vagyis áll a fogadás?
- Áll. – kezet nyújtott, amire kezet fogtam vele, ő pedig újra beindította a kocsit.
- Nos… irány az első állomás. – ezzel a gázra taposott, mire felsikkantottam.
- Bocs szívem… kapaszkodj. – mosolygott oda, aztán elővette a telefonját és gyorsan pötyögött rajta valamit, amit én nem láttam.

„Ha nem tudnám, hogy vérrokon, esküszöm azt hinném, hogy a kislány szerelmes beléd haver. De jó lesz ezt megtörni” – küldte el Chasenek, továbbra is vonalban tartva őt. Húsz perc telhetett el, míg odaértünk a helyhez, ami elé leparkolt.
- Első szabály… dresscode! Ez így túl apácás…
- Ez az iskolai egyenruhám…
- Izgató, de így nem fognak beengedni velem. Megengeded? – de nem várta meg, míg bólintok vagy valami, megszabadított a nyakkendőmtől, kigombolt néhány gombot az ingemen és összeborzolta a hajam.
- Így már szexi…
- Baszki úgy érzem magam így, mint…
- Semmi pánik gyönyörűm. Észvesztően festesz és így odabent se lesz baj. – kacsint és még igazgat egy kicsit rajtam, hogy utána beterelgessen, csak biccentve a kidobóknak és a vendégeknek.
- Mi…. mi ez a hely?
- Aminek látszik… Burlesque bár, ahol a nagybátyád törzsvendég. Az az asztala… - bök a fejével egy helyre, oda is vonszol.
- Második szabály… bólogass mindenre, tedd, amit mondok és élvezd a helyzetet.
- Mi? – de már nincs időm felfogni a dolgokat, mert máris az ölébe ránt és szorosan átölel, közben rendelést ad le egy lengén öltözött pincérnőnek. A színpad felé kapom a tekintetem, ahol elkezdődött közben a műsor, ezt kihasználva Dylan pedig gyorsan lő egy képet rólunk, ahogy az ölében ülök, mélyen dekoltált felsőben, ami alól kivillan a fehérneműm, rövid szoknyában, ő pedig átölel.

„Ugye milyen szép pár lennénk?” – küldi Chasenek.


 Outfit: Josie
Dylan

- Ez nem nagy cucc! – szólaltam meg pár perc után, ahogy elnéztem a táncos lányokat, akik valami furcsa tollboás szerkóban táncoltak a színpadon.
- Nem akartam rögtön a legrosszabbal indítani, gondoltam előbb szoktatlak a közeghez.
- Oké, tehát Chase burlesque bárokba jár, hogy nézegesse a táncoló nőket, miközben iszik. Micsoda aljadék, hol a fal, hogy elé állítsam és lelőjjem? – forgattam meg a szemem. Ahhoz képest, ahol rátaláltam ez a hely igazából semmi extra. Sőt, ami azt illeti még a hangulata is megvan.
- Itt kezdtünk annak idején, amikor még kicsik és ártatlanok voltunk - mondja színpadi sóhajjal.
- Voltatok valaha ártatlanok?
- Aú… ez fájt kicsi J.
- Mint mondtam, tudom milyen Chase bácsi… tudom, hogy több nőt döntött meg, mint amennyi ellepi Amerikát… szóval, ha csak ennyi, akkor indulhatunk hozzá.
- Közel sem. – ezzel felrántott a helyemről és már vonszolt is vissza a kocsijához. Beültetett, majd megkerülte az autót és visszapattant a vezető ülésbe, hogy máris tovább induljon.
- Egyébként… honnan ismered őt? – szólaltam meg halkan egy idő után.
- Ó a mi szerelmünk réges-régi történet, fene se tudja mikor kezdődött… - vigyorgott, mire kikerekedtek a szemeim.
- Mármint… ti…
- Jó segge van a nagybátyádnak…
- Uramisten!
- Csigavér Prüdéria Harmon, tény, hogy láttam meztelenül, de nem benne dolgoztam csak vele együtt…
- Te… tessék?
- Régen sok mindenen osztoztunk… több lányon is egyszerre. – kacsintott, mire nyeltem egy nagyot.
- Az… érdekes lehet. – az érdekes lehet? Baszki… ezt jól megmondtad Josie!
- Ki kellene próbálnod. Megvan a varázsa, ha egyszerre két pasi kényeztet.
- Ha te mondod…
- Miért, azt is élvezed, amikor egy teszi, nem?
- Nem nyilatkozom.
- Ó-ó… csak nem azt akarod mondani, hogy még szűz vagy kicsi lány?
- Nem tartozik rád!
- Ezen sürgősen változtatnunk kell. Kimaradsz az életből kislány! Legalább az első csók megvolt már?
- Semmi közös hozzá!
- Az első csókot sosem felejti el az ember… örökre beleég. A tiéd milyen volt Josie?
- Jó – motyogom.
- Csak jó?
- Sokat piszkálsz még?
- Nem, ha rendesen válaszolsz.
- Oké… ha érdekel… életem első csókja… csókjai… a tökéletes csókok voltak. Most boldog vagy? Űberelhetetlenek
- Na és ki volt a szerencsés elkövető?
- Magánügy.
- Ki volt?
- Trystan Collins… - füllentettem, hiszen mégsem vallhattam be, hogy Chase volt az.
- A pasid?
- Nem… már nem beszélek vele.
- Ó… megcsalt? Bántott?
- Inkább azt mondd meg, hogy hová megyünk!
- Hamarosan megtudod!
- És azt, hogy miért gyűlölöd ennyire a nagybátyámat?
- A nagybátyád összetörte a szívem. Lenyúlta és megdugta a barátnőmet, akiért odavoltam, hogy aztán eldobja, mint egy használt gumit. Ennyit jelentett neki Poppy és a barátságunk.
- Basszus… - nyelek egy nagyot – De… de ő nem kezd házas nőkkel és… foglaltakkal sem. Ez szabály nála!
- Nos… nem mindig volt az. Ezért pedig meg akarok fizetni neki.
- Hát erre menne ki ez az egész? Bosszút akarsz állni? Dylan Hanning bemutatja: ha az élet citrommal kínált, legyél egy keserű fasz! Óriási! – keserűen felnevetek.
- Tudod… most pont olyan bosszantó vagy, mint Chase!
- Köszönöm, ezt bóknak veszem! – közben Dylan megint pötyögni kezd.

„Szerinted ilyen hamar véget akarok vetni a bulinak? Még csak most kezdem az estét! Akarod tudni hol van a kislány?” – ezzel lő egy szelfit, amin csücsörítve az arcomhoz hajol és elküldi.
- Pfúj, hagyjál már! - lököm el, mire csak nevet és vezet tovább, de már egy fülessel az egyik fülében, nehogy lemaradjon Chase reakcióiról.



 Outfit: Josie
Dylan

Egy ideig csendben vagyunk, miközben a piros lámpa előtt ácsorgunk a többi autó között, nekem pedig elkalandoznak a gondolataim oda, hogy Chase úgy érezte, hogy hazudnia kell nekem. Vajon miért? Hiszen soha nem volt még olyan dolog, olyan helyzet, amivel ne tudtunk volna együtt szembenézni és felülkerekedni. Miért kellett azt mondania, hogy egész héten nem ér rá, mert tárgyal, amikor aztán kufircolni ment? Miért hitte, hogy nem érteném meg, hogy most épp erre szorul valami miatt? És ami ennél is jobban érdekel… mi késztette rá? Mi történhetett, ami miatt szabályosan elmerült a mocsokban? Mert legyünk őszinték, akármilyen nőt megkaphatna, ő mégis odament… Miért?
- Nagyon elkalandoztál kislány. Hol jársz?
- Hazudott nekem Dylan. Chase Hammond hazudott nekem.
- Hát igen…
- Te ezt nem értheted. Mi… ő meg én… ami velünk van az különleges, tudod? Szorosabb, erősebb, mint bármi más ezen a világon. A másik felem, a bizalmasom, cinkosom, támaszom, a levegőm, a mindenem… és ez fordítva is igaz…
- Volt… - fejezi be komolyan.
- Ne tedd múlt időbe. Még mindig így van… így kell lennie! Ezen semmi sem változtathat. – pillantok le a karkötőmre és a kis horgony medálra. – Ketten a világ ellen… amíg csak élünk.
- Ez gyönyörű és nem, most nem viccelek hidd el… bárcsak én is megélhetném valakivel. De Josie, ha ez igaz… hogy tehette ezt veled?
- Nem tudom… - motyogom és érzem, hogy gombóc keletkezik a torkomban.
- Én úgy látom, hogy nem csak ebben vert át téged, de erre hamarosan te is rájössz majd és aztán, ha van egy csepp kis eszed is, messzire elkerülöd.
- Miért akarod elvenni tőlem? Hogy megbüntesd? Hogy árts neki? És arra nem gondolsz velem mi lesz nélküle? Hogy belepusztulok, ha elveszítem?
- Megmutatom a valóságot és igen azért, mert bántani akarom őt… és mert te jobbat érdemelsz nála. – ezzel leparkolt egy helyre, majd kipattant és kisegített.
- Na gyere kislány, második állomás. – vonszolt be, de a hangja hírtelen derűsebb lett.
- Isten hozott az otthonunkban… - harsant fel és egy kicsit előre tolt, hogy a hátam mögé kerülhessen és szemérmetlenül videóhívást indíthasson Chase-el.

A szemeim elkerekedtek, ahogy lesétáltam a lépcsőn és egy hatalmas terembe kerültem, ahol a falak sötétek voltak, mindent halvány vörös fény világított be, tompán, fülledten. Középen egy hatalmas medence helyezkedett el, amiben pucér párok estek egymásnak és ami körül szintén zajlott az élet. Úgy tűnt, hogy a résztvevők kicsit sem zavartatják magukat, hogy új ember érkezett, sőt mintha még élveznék is a figyelmet. Voltak akik kettesben, de olyanok is akik hárman-négyen estek egymásnak a földön, a fal mellett, szőnyegen, asztalon.
- Te jóságos… - nem is értem a végére, azt hiszem újra sokkot kaptam. Kacagás, nyögés, sikolyok… ezek töltötték be a levegőt és valami furcsa szag… ami elég kábító hatással bírt.
- Ez egy…?
- Igen.
- És ők…
- Bizony…
- És ezek itt… - böktem a falra, amin egy polc telis-tele hevert különböző játékszerekkel a tizennyolc plusszos korosztály számára.
- Dildók, bimbó csavarók, ostorok, pénisz pumpák, láncok, bilincsek… - sorolta Dylan vigyorogva, miközben tökéletes operatőrhöz hűen minden egyes lépésemet lekövette. Én ezt továbbra sem láttam, mert mögöttem állt, ő viszont a döbbenetet és a sokkot simán felvette.
- Chase és én törzsvendégek vagyunk itt… mondhatni a második otthonunk.
- Ez… komoly? – pördültem meg, mire zsebre süllyesztette gyorsan a telefont.
- Halálosan. Nem tetszik? Itt aztán igazán szabad lehet az ember, megélheti minden vágyát és soha nem kerülnek ki innen, tegyen bármit is.
- Engedj ki innen… - indulok kifelé sápadtan, de elkapja a csuklómat.
- Fogadtunk… és már több újdonságot is megtudtál Szent Hammondról szóval… ideje törleszteni. Azt kívánom elsőnek, hogy maradj.
- Nem akarok – rántottam el a kezem és újra elindultam, de újra elkapott.
- Maradj… még nincs vége az estének. – tuszkolt vissza. - Élvezd a látványt… mert szerintem neked is tetszik… és meg merem kockáztatni, hogy még ki is próbálnád… - hajol közel a fülemhez.
- Undorító vagy!
- Te pedig prűd! Lazíts már! Nézd csak milyen jól érzi magát mindenki! – ezzel egy sarokba visz, ahol leültet. Hányingerem van, de próbálom tartani magam.
- Mi ez a szag?
- Ez? Ópium… lélegezd be és lazulj el.
- Basszameg! – takarom el az arcom, de ő csak nevet.
– Chase imádja, teljesen felszabadul tőle.


 Outfit: Josie
Dylan

- Most komolyan nem fogsz levegőt venni? – nevetett a férfi és már a térdét csapkodta, annyira jól mulatott.
- Próbálkozom… - vetetettem oda dacosan, de úgy tűnt ezzel csak növelem a jókedvét ahelyett, hogy észbe kapna végre.
- Nem tudsz élni kislány, de majd én megtanítalak! – csettintett párat, mire néhány nő megindult felénk a szoba végéből.
- Következő feladat… ne fedd fel, hogy ki vagy, sem azt, hogy Chase a rokonod… és csak szállj be a játékba. – magyarázta, a következő pillanatban pedig szorosan húzott magához, hogy az érkező nők mellénk tudjanak telepedni.
- Nahát Dy, ezer éve nem láttunk már.
- Bizony rosszfiú, merre kódorogtál?
- Hiányoztál nekünk!
- Hölgyeim… ti is rettenetesen hiányoztatok nekem, sejtelmetek sincs mennyire.
- Na és ki a kislány? A barátnőd?
- Igen, a barátnőm. Bemutatom nektek Josiet. Josie… a hölgyek Anna, Gaby és Sophie.
- Sandy!
- Sandy… bocsánat édes! – kacsintott a srác.
- Szia Josie – köszöntöttek kórusban, mire csak zavartan intettem egyet.
- Kis félénk… de mi majd betörjük, igaz lányok?
- Ó, de mennyire!
- És hol hagytad a másik csini fiút?
- Igen, hol van Chase?
- Ő is hanyagol minket egy ideje… két rosszfiú.
- Egész héten keményen tárgyal… - vetette oda Dylan rosszmájúan, miközben felém sandított. Duzzogva fontam össze magam előtt a karjaimat és elfordultam tőle.
- Kár… pedig az a pasi aztán igazán tudja, hogy mi kell egy nőnek…
- Amire a nyelvével képes… - sóhajt a Sandy nevű lány álmodozva.
- Te már találkoztál vele Josie?
- Egyszer-kétszer… - vetettem oda, miközben lefejtettem Dylan kezét a combomról.
- És mit gondolsz róla?
- Semmit.
- Ugyan már kislány… ki vele… köztünk marad.
- Itt minden köztünk marad. – kacsintott Dylan.
- Helyes… - böktem ki végül.
- Bővebben? Nyugi cica, beszélj nyugodtan, hiszen nyitott a kapcsolatunk. – bökdösött meg Dylan, mire sóhajtottam.
- Hát jó… Isten megteremtett egymilliárd férfit, megalkotta a tökéletes arcot, és Chase Hammondnak adta. – kezdtem bele, mire a lányok kuncogni kezdtek – Odavagyok a szemeiért… azt hiszem képes lennék órákig is bámulni őket, mert teljesen elveszek bennük. Ahogy a mosolyát is imádom. Olyan igazi rosszfiús, amiről pontosan tudod, hogy annyi bugyit lemosolygott már… de nem érdekel, mert reméled, hogy egy nap csak neked szól majd. Vicces és kedves és intelligens… nagyon jó vele beszélgetni, még, ha a munkája is a téma, mert nagyon ért hozzá, elképesztő szenvedéllyel csinálja.
- Mást is úgy csinál…
- Na és a csókja… azt hiszem arra nincsen szó. – nem megyek bele a részletekbe, hiszen erről nem tudhatnék, de talán Dylan elhiszi, hogy ezt most csak gyorsan impróztam a játéka kedvéért.
- Na és ha választhatnál, hogy Dylan Hanning vagy Chase Hammond vigyen ágyba?
- Én mindkettőt vinném – kuncog Sandy, én viszont fülig vörösödöm, de aztán gonosz pillantást vetek Dylanre.
- Team Hammond… bocs szivi. Túl jó teste van. – nyomok egy puszit az arcára, mire a lányok nevetnek.
- Megértelek édes, semmi pánik. De te most velem vagy itt. – ezzel magához ránt és megcsókol, mire ledermedek és beletelik néhány másodpercre, mire el tudok húzódni.
- Hogy ti milyen édesek vagytok.
- Ne aggódj kislány, ha szerencséd van, akkor rajtod is osztoznak majd a fiúk… - kacsint Anna, nekem pedig ettől szabályosan ugrik egyet a gyomrom.
- Rajtatok már mind…?
- Bizonyám – nevetnek egyszerre. Egyre rosszabbul érzem magam itt, a mellkasom egyre jobban feszít, menekülni akarok.
- Lányok… vigyétek Josiet magatokkal és táncoljatok nekem egy kicsit… - szólal meg egyszer csak Dylan, mire falfehéren nézek rá.
- Kizárt!
- Adós, fizess! – kacsint.
- Gyere kislány… - ráncigál fel az egyik lány magával és hiába tiltakozom, feltekerik a zenét is a háttérben.
- Majd mi mutatjuk hogy kell…. csak csináld te is. – ezzel egy rúd körül álltak neki táncolni mind a hárman, nekem pedig elkerekedtek a szemeim. Nincs az az Isten! Kizárt!
- Gyerünk kicsi J! – kiáltotta Dylan. Basszus… én és az a rohadt fogadás…. ki kell jussak innen, de mielőbb. De hogyan? Chase… basszus mibe keveredtem miattad! Zavaromban végül táncolni kezdtem és bár kissé nehezen oldódtam fel, a végére egész belejöttem.
- Vetkőzz cica! – vetette oda Dylan, a lányok pedig máris akcióba lendültek, hogy elkezdjék kigombolni az ingem és kibújtassanak a szoknyámból. Maradt a fehér csipkés melltartóm és bugyim. Dylan minden pillanatot rögzített, míg nem figyeltem és elküldött Chasenek.
- Ugye milyen tehetséges a mi Josienk? – szólt bele a telefonba – Ki hinné, hogy egy kis ópiummal máris ezt lehet kicsalogatni belőle. – gyorsan visszasüllyesztette a telefonját a zsebébe, mire visszaértem hozzá.
- Most boldog vagy te szemét? – vetettem oda visszatérve, gyorsan visszabújva a ruháimba.
- Le vagyok nyűgözve gyönyörűm.
- El akarok menni innen. Most!
- Még maradjunk egy kicsit.
- Fázom… nem érzem jól magam - tényleg rázott a hideg, talán mert nem vagyok hozzászokva a cucchoz vagy a sokk miatt… fene se tudja. Dylan kibújt az öltönyéből és rám segítette.
- Így már jobb?
- Igen… köszönöm. – zsebre dugtam a kezem és ekkor kitapintottam a telefonom és… egy slusszkulcsot? Baszki.
- Felfrissítem magam, rendben?
- Persze kicsi J. Arra… - bökött a fejével a megfelelő irányba, majd elmerült Sandy csókjában, aki az ölébe terpeszkedett. Öklendeznem kellett, de egyúttal hálás is voltam, mert így elterelték a figyelmét, én pedig felosonhattam a lépcsőn és kisiethettem a helyről. Bepattantam Dylan kocsijába és idegesen beindítottam a járművet, hogy aztán csak hajtsak… nem is tudtam merre.
- Oké Josie… csak ügyesen… tanultad már valamennyire, hogy kell…. nem lehet nagy baj… - közben remegő kézzel elővettem a telefonomat a zakó zsebéből és bekapcsoltam. Rányomtam Chase nevére, de a telefon foglaltat jelzett.
- Basszus… nem hiszem el… - még mindig sokkosan vezettem, valahogy kifelé a városból, mire pedig észbe kaptam annál a romháznál találtam magam, amit Chasenek találtam az új projektjéhez. Leparkoltam elé és szinte öntudatlanul mentem be az épületbe, hogy aztán leroggyak a sarokba és kibuggyanjon belőlem a sírás az egész rohadt este miatt. Mindeközben Dylan észrevette, hogy megléptem, így dühösen vette fel a telefonját.
- Ti aztán rohadt egyformák vagytok…. te a csajomat nyúltad le… az unokahúgod pedig a kocsimat… Szép család! Lehet, hogy a kislány nem érezte jól magát mégsem? - a végén azért vigyorgott.
- Összeroppant volna?



 Outfit: Josie
Dylan

Sejtelmem sincs róla mennyi idő telhetett el, míg a könnyeimmel küszködve próbáltam megemészteni az elmúlt néhány óra eseményeit. Túl sok volt. Először a hely, ahol Chasere találtam, nem is akármilyen helyzetben, aztán az alak, aki szabályosan kimenekített onnan, hogy aztán magával rángasson a pokol legmélyebb bugyraiba azzal a szándékkal, hogy bemutassa nekem a nagybátyám sötét oldalát… És a sok sztori… a lányok… az ópium… Basszameg! A legjobban mégis a hazugsága fáj… Chase hazudott nekem és hiába próbálok meg mentséget találni számára, hiába igyekszem felmenteni Őt magamban… nem sikerül. Ezt jelentené számára a ketten a világ ellen? Ennyit ér neki az, ami kettőnk között van? Nem… Az nem lehet! Fenébe! Zaklatottan keltem fel a padlóról, az agyamat teljesen elborította a köd és mire észbe kaptam már megint Dylan Hanning autójában találtam magam, lábammal tövig nyomva a gázpedált, miközben visszafelé tartottam a városba. Nem volt tervem, legalábbis tudatosan biztosan nem, egyszerűen csak azt akartam, hogy ez az éjszaka véget érjen, hogy a történtek valahogy semmivé foszoljanak és újra ott találhassam magam, ahol minden tökéletes közte és köztem, ahol ketten vagyunk a világ ellen és ahol nem választhat el minket senki és semmi. Aztán egyszer csak… Durr…

- Hogy mi…? – de mire Dylan Hanning feleszmélhetett volna, már elterült az arcát ért ütéstől, lesodorva az asztalon heverő poharakat, amik hatalmas csattanással törtek szét a padlón.
- Te rohadék! – miközben feltápászkodott megérezte a szájában a fémes ízt, ami felhasadt ajkából származott. Letörölte a vért az inge ujjával, hogy aztán a férfi után iramodjon és rá vesse magát. Mindketten a padlón végezték, Dylan pedig viszonozta Chase jobbhorgát, majd csak, hogy szimmetrikus legyen, adott egy ballost is.
- Komolyan azt hiszed, hogy csak ennyi volt Hammond? Hogy végeztem a kicsilánnyal? Ugyan már barátom… ez még csak az első kör volt… sok mindent tartogatok még az ártatlan Josie számára. – őrült mosoly tűnt fel az ajkain, miközben lekászálódott, jobban mondva lerángatták Chaseről. Épp abban a pillanatban, mikor a telefonja megszólalt. Már épp kinyomta volna, mikor a kijelzőn álló felirattól megdöbbent.
- Rendőrség?! – felvette kihangosítva, már csak megszokásból.
- Mr. Hanning? Itt George Trent rendőrfőnök…
- Üdv, miben segíthetek?
- Sajnálattal tájékoztatom uram, hogy az autója…
- Igen, tudom, hogy elvitték… pontosabban… kölcsön adtam valakinek…. nem lopás történt, ha ezért aggódik.
- Az autója és a sofőr…. balesetet szenvedtek. A kocsi totálkáros….
- Balesetet??? – Dylan rémülten pillantott Chasere – És a sofőr…. a lány, aki vezetett… ő…. ő vele….
- A kisasszonyt épp ellátják a kórházban. Nincs információm még az állapotáról… az egyik járőrünk értesített engem, ezért jelentkeztem azonnal.
- Kö… köszönöm. – Dylan bontotta a vonalat, de mire felnézett Chasenek már csak hűlt helyét találta.

Felszisszentem, ahogy a doki az utolsó öltéssel bíbelődött a homlokomon, tekintetem pedig a véres ingemre siklott. Megúsztam, egész olcsón, pár kisebb vágás, karcolás, aminek a doki szerint nem marad nyoma, kivéve egyet, ami a csuklómon keletkezett, a karkötőm alatt. Arra azt mondta, hogy egy kis heg maradni fog utána. Mégsem érdekel. Élek… még ha pácban is vagyok.
- Van valaki, akit értesíthetünk? – kérdezte a férfi, mire csak megráztam a fejem.
- Nem… nincsen…
- A rendőrség azt hiszem nem fogja firtatni a dolgot, legalábbis erre enged következtetni, hogy aki behozta magát már elment…
- Ez jó hír….
- De nem szeretném felügyelet nélkül elengedni…
- Nincs kit felhívnom… - hajtottam le a fejem észre sem véve, hogy már nem csak ketten vagyunk a szobában…



 Outfit: Josie
Dylan

- Így ni. – ezzel az orvos elégedetten elvágta a cérnát és megvizsgálta a műremeket, amit a homlokomra készített. – Szép. Felszívódó varratokat használtam, így nem kell majd bíbelődni a kiszedésükkel és a gyógyulás is gyorsabb lesz. Mint mondtam, nem marad utána heg, csak ott a csuklóján… ott elég mély lett a vágás. – végig simított azokon az öltéseken is gyengéden.
- Szerencséje volt, ugye tudja?
- Szerencsém?
- Ha nem lett volna bekötve vagy a másik autó, ami magába rohant nagyobbat csapódik, mi most nem beszélgetnénk Ms. Harmon.
- Szerencse…
- Tényleg nincs senkije, akit értesíthetnék?
- A szüleim frászt kapnának és miután túlestek a lábon kihordott infarktuson és a kétoldali agyvérzésen, valószínűleg Svájcba száműznének…. a nagyapám… azt hiszem a mai napig lelkes híve a guillotinenak… a nagybátyám pedig…
- A nagybátyja? – kérdezett vissza, de egyszerűen képtelen voltam válaszolni. A torkomban újra éreztem a fojtogató gombócot, a vállaim előre estek, a kezem pedig ökölbe szorult.
- Mi történt önnel ma este Ms. Harmon? Mert úgy tűnik mintha csak a poklot járta volna végig. – a férfi már egy ideje észrevette az ajtóban ácsorgó alakot, mégsem adta jelét, úgy érezte ártalmatlan, okkal van ott, ahol.
- A poklot… - keserűen elmosolyodtam, miközben a karkötőre siklott a tekintetem, ami a varratok felett pihent a csuklómon.
- Azt hiszem épp ott jártam vagy legalábbis egy borzasztó rémálomban, ami úgy kezdődött, hogy a nagybátyám hazudott nekem…
- Sajnálom.
- Hát még én.
- Na és mit mondana neki… ha most itt lenne a szobában?
- Őszintén? Sejtelmem sincs doktor úr.
- Nos… akkor itt az ideje, hogy kitalálja Ms. Harmon. – ezzel bátorítóan megszorította a kezem és felállt, én pedig abba az irányba kaptam a fejem, amerre a doki is nézett. Ott állt Ő… Chase Hammond teljes megvert valójában… Ledermedtem.
- Ha úgy érzi nem képes rá… ha felzaklatja vagy ártana önnek… nyomja meg a csengőt és hívjuk a biztonságiakat. – szólt még vissza az orvos megnyugtatásképp, majd aggódó arccal elhagyta a szobát, alaposan kikerülve az ajtóban álló férfit. Megremegtem, miközben képtelen voltam elszakítani róla a pillantásomat, hiszen itt van… A másik felem itt van… mégis fáj… pokolian fáj…
- Hazug… - suttogtam, mert csak ennyire voltam képes, közben éreztem, ahogy egy pánikroham ismét kezd eluralkodni felettem, a könnyeim pedig eleredtek.  – Hazug…



 Outfit: Josie
Dylan

Figyeltem, ahogy közelebb lép, mégis megtartja a távolságot kettőnk között, mintha félne a reakciómtól. Félhet is, mert perpillanat nem tudom kontrollálni magam és fogalmam sincs arról mit tennék, ha megérintene, ha újra érezném a közelségét, az illatát…
- Sajnálod? – ebben a pillanatban, ahogy megismételtem a szavait képek milliói árasztották el az elmémet arról, hogy az a két nő mit művelt vele abban a szobában, miközben én abban a hitben voltam, hogy szegény a sok tárgyalása miatt nem ér rá velem találkozni. Aztán jött a bár, meg az a hely, ahol a három nő arról mesélt mennyire „tehetséges” a nagybátyám… Összeszorítottam a szemeimet néhány pillanatra, mintha így kitörölhetném őket a fejemből, mintha így megszűnnének az emlékek és az egész meg sem történtté válhatna… Pedig tudtam, hogy ez lehetetlen és most már örökre magamon fogom viselni ennek az éjszakának a nyomait…
- Mégis mit sajnálsz Chase? Hogy hazudtál vagy, hogy lebuktál? – néztem bele ismét mélyen a szemeibe, miközben próbáltam tartani magam, hogy ne omoljak teljesen össze.
- Vagy azt, hogy végig basztad a hetet, míg nekem szükségem lett volna rád? – oldalra billentettem a fejem.
- Tudod mit? Nem akarom tudni. Nem bírok el több hazugsággal Tőled… - bárki másról lett volna szó, sokkal könnyebben viseltem volna, sokkal könnyebben tudnék túllépni rajta, hiszen az emberek hibáznak, hülyeségeket csinálnak, de Ő…. Ő más… A kapcsolatunk sokkal több, erősebb volt minden másnál, sosem hazudtunk vagy titkolóztunk egymás előtt, mindig önmagunk voltunk és ettől volt minden tökéletes. De ő tönkre tette. Hazudott nekem, így pedig elbizonytalanított mindabban, amit magunkról hittem.
- Ketten a világ ellen… - siklott a tekintetem ismét a karkötőmre és az alatta megbúvó varratokra. Megremegtem a csalódottságtól. Lecsatoltam magamról az ékszert és hozzávágtam.
- Add annak, akivel komolyan is gondolod… - a hangom ismét megremegett, miközben a könnyeim nem akartak elapadni. Aztán tett felém még egy lépést, én pedig önkéntelenül is hátrébb léptem. Nem… most nem megy… most nem. Az ujjam a gombra siklott és lenyomta, miközben nem szakítottam el róla a tekintetem.
- Kifelé… - suttogtam épp mikor a biztonságiak megjelentek, hogy közre fogják a férfit.
- Zaklatja Önt ez az ember kisasszony? – várt megerősítést az egyik őr, mire bólintottam.
- Igen. – suttogtam, majd hátat fordítottam, hogy ne is lássam, ami történik.
- Na gyerünk cimbora, ideje mennie. – terelgették kifelé. Ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, feltört belőlem a zokogás és a padlóra rogytam. Ő tette ezt velünk, nem Dylan Hanning… egyedül Ő.



 Outfit: Josie
Dylan