Nehéz nyilatkozni. A napok olykor roppant gyorsasággal, néha pedig őrül lassan telnek, mintha nem is akarna vége lenni. Leah és Eric mellett valóságos kaland az életem, de mind ahányszor eszembe jut, hogy ha Emily is itt lenne velünk, sokkal szebb és jobb lenne minden. Könnyebben tudnék azonosulni az élettel. Ketten lennénk két gyerekre és a munkára, házimunkára, bevásárlásra, takarításra, most viszont egyedül vagyok mindenre. Már egy bizonyos beosztás szerint intézem a napi teendőimet, és mivel Leah éjjelente minimum ötször felébred, minden lehetséges szabad időt kihasználok, hogy alhassak. A melómat is hazahoztam, amivel még egy ideig nem fogok teljes mértékben foglalkozni. A főnököm megmondta, hogy ebben a helyzetben ő se cselekedne másként, csak ülne otthon és a gyerekeivel foglalkozna. A helyettesem persze végig bent van helyettem az irodába és a fontos papírmunkákat megcsinálja, de én magam is amit tudok itthon elvégzek és már faxolom is a melóhelyre csak, hogy kerek legyen minden.
A legnagyobb gond mégse ezzel van. Sokkal inkább Erickel, kit teljesen megviselt Emily váratlan halála. Azt remélte, hogy majd hazahozom Leah-val együtt, de sajnos nem így alakult. Azóta kezelhetetlen, csörög, csattog, nem hagyja a ház népét aludni. Kiabál, felesel és kellemetlen, ijesztő dolgokat rajzol, amit a mai napig nem tudok hova tenni, pedig már két hét eltelt a gyászos, szomorú eset óta. Én magam is olyan vagyok, mint egy mosott sz*r, éjjelente gyerek módjára olykor sírva alszok el, ha pedig végre eljutottam az alvásig, biztos, hogy öt perc múlva már ébredhetek, mert Leah éhenkórász és várja az ennivalót.
- Gyere szépségem - emelem ki Leah-t a fehér baldachinos kiságyból, hogy áttéve a pelenkázó asztalra, új anyagba bugyoláljam. Meglepő módon nem sír sokat, csak éjjelente van állandó jelleggel ébren. Mind emellett egy imádni való, mosolygós kislány, akit Eric annak ellenére imád, hogy eleinte azt hitte, ő ölte meg Monát. Ennek ellenére éjjel nappal vele van, beszél hozzá mesél neki. Talán ez az egyetlen, ami megmaradt benne, mint régi Eric. Az új emberekhez való szeretetreméltó viszonyulása.
- Eric, fel tudsz öltözni vagy segítsek? - szólok át neki a szobájába, mire csak halk "igen" válasz érkezik - ha valami nem megy szólj és megyek.
Na erre már semmi reakció. Ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy átmenjek és megnézzem mit csinál, de mikor megfordulok már ott ül a fotelban.
- Nem akarok Doktornénihez menni... itthon akarok maradni mesét nézni.
- Hé, öcsi - szólok hozzá óvatosan, mintha attól félnék, hogy a hangom hallatán elszaladna - beszélgetsz egy kicsit vele és utána jöhetsz haza mesét nézni jó? Még fagylaltot is kaphatsz.
- Olyan zöldet?
- Olyan zöldet igen - mivel ha nekiállok tiltakozni vagy ellent mondani neki, ő rögtön elkezd sírni, hisztizni és pampogni, így jobban járok, ha minél óvatosabban beszélek vele csak, hogy ne kerüljünk viszályba míg elérjük Cécile rendelőjét.
Óvatosan feladok Leah-ra egy fehér rugdalózót, majd a melegre való tekintettel elhagyva a vastagabb ruhadarabokat, csak beleteszem a hordozóba, amit könnyen be tudok kötni a kocsiba is.
- Mehetünk? - nyújtom a kezemet Eric felé, ki először vigyorogva elindul felém, hogy megragadjon, végül akaratosan elszakítja rólam a tekintetét és előttem elballag a bejárati ajtóig, hol várakozva rám, halkan énekelget valamit.

Menet közben a kislányt Abiéknél szállásolom el, hogy minden figyelmemet Ericre összpontosíthassam.
Ahogy beérünk a kórházba, már útba is igazítanak minket, és ketten indulunk el a doktornő rendelője felé. Cécile régi jó barátja volt Monának, többször járt már nálunk, bár Eric még nem nagyon ismeri. Talán ha egyszer maximum kétszer beszélgettek, de akkor se túl sokat. Mindig Emily szoknyája mögé menekült.
Amint elérjük az ismerős ajtót, megtorpanok, és határozottan bekopogok, ezzel jelezve érkezésünket.

to: Cécile
words: ....
note:
music: Angel

The first steps

Lassan egy hónapja annak, hogy egyszerűen semmi időm nincs arra, hogy akárcsak egy kicsit is anyáskodjak a szenvedélybeteg csoportom körül. Azt hiszem, hogy túl sok munkát vállaltam a nyakamba, és félek, hogy kudarcot vallok, és már nem fogom sokáig bírni. A csoportomat egy bizonyos ideig óráig átvette az egyik munkatársam, de ki tudja, hogy vajon mennyire megy neki ez az egész? Legutóbb, amikor érdeklődtem, csak egy nem túl meggyőző "megyeget" választ kaptam, de végül is ki hibáztatná a betegeket? Nekem is borzasztóan nehezen nyíltak meg, hát még egy idegen embernek milyen nehezen fognak, aki nem is az állandó kezelőorvosuk lesz?!
Nehéz napot hagyok ma is magam mögött. Viselkedési zavarokkal küzdő, általános iskolás kisfiú, aki körzővel szurkálja az osztálytársait és magát is, a szülei pedig teljesen értetlenül állnak a dolog előtt. Le merem fogadni, hogy a szülők állnak ennek a megoldatlan problémának is a hátterében! Mindenesetre, annyit sikerült már elérnem nála, hogy ne legyenek hiszti, és dührohamai, amikor nem találja a körzőt sehol, és rájön, hogy elvették tőle. Ugyanakkor ott vannak még a hallássérült gyerek betegeim is, akikhez dupla annyi türelem szükséges...
-Fene egye meg! - Szisszenek fel, amikor váratlanul megzavarja az eddigi csendet egy halk kopogás, ami most -így belerondítva a relaxációm kellős közepébe-, hirtelen nagyon is hangosnak tűnik. Visszabújok kényelmetlen magassarkúimba, aztán adok magamnak pár másodpercet arra, hogy kicsit magamhoz térjek, és már tépem is fel az ajtót...
-Úristen! Ryan?! - Hőkölök hátra, meglepett pillantásokkal mérve végig a férfit. Hallottam, hogy mi történt. Borzasztó az egész! Monához sokat jártam, ameddig börtönbe volt, és bár Ryannek nem igazán említette, utána is rendszeresen eljárt még hozzám, amolyan "utókezelésekre". Szegénynek nagyon meggyűlt a baja az emberekkel...
-Gyertek beljebb... - Állok végül félre az ajtóból, amint sikerül valamennyire feleszmélnem. A kisfiú -aki nyilván Eric-, dacosan bújik el Ryan lába mögé. Egyértelműen nem tetszik neki a dolog.
-Mi szél hozott erre benneteket? - Kérdezem tapintatosan -megszokásból kézzel formálva néhány betűt-, miközben már sejtem, hogy mi is lesz a téma.

to: Ryan
words: ....
note: ....
music: I follow...

Nehéz épp ésszel gondolkodni a nap huszonnégy órájában úgy, hogy egyedül maradtam két gyerekre, a házimunkára és a még sorolhatnám hány ezer dologra férfi létemre.
Még a ház kipakolása is hátra van, mivel Emilyvel közös megegyezés alapján úgy házat vettünk nem messze a munkahelyemtől, hogy minél hamarabb hazaérhessek, ha valami baj van. Na ezek után háromszor olyan nagy szükség lesz arra a házra, és minden lehetőség meg van rá, hogy még a héten átköltözzünk oda. A bútorokat természetesen viszem magammal, mivel minden ami ebben a lakásban van az én pénzem gyümölcse, én válogattam össze a darabokat, és nem fogom itt hagyni már csak azért is, hogy az utánam következő, aki idejön boldogabban és otthonosabban érezze magát. Nem adom ám én olyan könnyen a portékámat!
De jelenleg felesleges a házzal foglalkozni, mivel jelenleg a legfontosabb dolgom az, hogy elvigyem Ericet egy pszichológushoz, hogy az beszélhessen a fejével, kielemezze a rajzait, melyeket megállás nélkül készít. Az említett lapokat bele is csúsztatom az aktatáskámba, amit megragadva Leah hordozójával együtt, másik kezemben Eric apró kacsója, már el is hagyjuk a lakást.
Colinéknál az volt neki az első, hogy alaposan szemügyre vegye Connort és egy óvatos puszit nyomjon a homlokára, majd ezt megtegye Leah-val is, hogy aztán szaladhasson is oda hozzám könyörögve, hogy legalább a kocsihoz menet a nyakamban ülhessen. Eleget téve a kérésének, már ezzel a kis idilli pillanattal indulunk el, immáron teljes gőzzel a doktornőhöz, hogy az elszórakozzon egy kis ideig a gyerekkel.
Nem kell sokat kocsikázni, hogy elérjük az említett személy munkahelyét és irodáját. Mikor viszont ajtót nyit, a lehető legfurcsábban üdvözöl minket.
- Ömm... nem... Eric és Ryan. Úristen nem létezik - rázom meg kelletlenül a fejem, de végül csak elmosolyodok, még akkor is, ha nehezemre esik. Eric már akkor belépett mögém, mikor meglátta Cécile alakját. Mintha rettegne a nőtől, pedig azt hinné, hogy szőke hercegnős külseje majd elnyeri a tetszését. Úgy néz ki, neki a sötét haj a fixa ideál. Talán a húgom miatt nincs oda Cécile-ért?
Az invitálásra már beljebb is lépek, viszont Ericet úgy kell behúznom a méretes nyíláson. Akkor is csak csap egyet jelezve, hogy nem tetszik neki az ötlet, hogy itt kell lennie.
- A kellemetlenség szele... Amint látod egy kis, hogy is fogalmazzak? Nehézségek adódtak a nagyfiú viselkedésében. Amióta Emily.... amióta Emily nincs velünk, mintha teljesen kicserélték volna. Elhidegedett nem csak tőlem, de Colinéktól is, nevelhetetlen, nem csinál meg semmit, amit az előtt igen. Tudom, hogy rettenetesen nagy trauma volt ez neki úgy, hogy imádta. Mintha már az anyja lett volna. De azóta nem túl kellemes témákban is rajzol, ami... megrémít - néha az én hangom is megremeg, de végül előveszem a táskámból a rajzokat. Van amin temetést ábrázol, van ahol halottakat. Csukott szemeket, síró embereket. Van akik hiányoznak a képről, de olyan is akad, hogy azok vannak rajta akiknek nem lenne szabad. Nem értem.

to: Cécile
words: ....
note:
music: Angel

First steps

Egyáltalán nem számítottam arra, hogy pont ebéd idő után fog majd valaki kopogtatni az ajtómon, ráadásul úgy, hogy nem várok "ügyfelet". Minden betegemet ma áttetettem a délutáni és reggeli órákra, így eleinte csak értetlenül állok a tény előtt, hogy valaki igenis hozzám jött, aztán csak egy gyors fejrázással kitisztítom az elmémet, és már nyitom is az ajtót a váratlan vendégeknek. Nem számítottam rájuk. Egy percig sem fordult meg soha a fejemben -még a temetésen állva, és őket nézve sem-, hogy hozzám fognak majd segítségül fordulni. Mona sokat mesélt annak idején Ryan ikertestvéréről, és az ő élettársáról is. Szent meggyőződésem volt, hogy nem lesz szüksége Ryannek szakemberre a tragédia feldolgozásához, amikor ilyen jó emberek veszik körbe, és gondoskodnak róla, de úgy néz ki, hogy egy magamfajta pszichológus is tévedhet.
Meglep az ironikus megszólalása, és ugyanakkor némi feszültséget is csal belém. Nem is tudok őszintén mosolyogni az egész megjegyzésen. Inkább csak olyan kínos mosoly kerül az arcomra, de az se sokáig. Beharapott alsó ajakkal, magam előtt szorosan összekulcsolt kezekkel hallgatom, amit mond. Szóval nem is neki lenne szüksége szakemberre, hanem egyenesen ennek a kis picúrnak. Hát persze, gondolhattam volna! Már az első percekben éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel Erickel. A rajzok láttán először csak elgondolkodva összeráncolom a homlokom, majd felveszem a szemüvegemet, és úgyis megvizsgálom tüzetesebben.
-Mmm... nos, így első ránézésre azt tudom csak mondani, hogy ezekkel a rajzokkal próbálja meg feldolgozni a traumát. Tudod, egy kisgyerek életében nagyon fontos a játék. Ha mondjuk balesetet szenvednek, van hogy addig játsszák el újra és újra az egészet, ameddig túl nem lesznek rajta. - Az így elsőre talán kissé bonyolult lehet, de bízom benne, hogy tudta követni.
-Eric minél többször rajzolja le az eseményeket, annál könnyebb lesz neki. - Pillantok le a még mindig morcos kisfiúra mosolyogva, aztán újra vissza Ryanre, ekkor visszavéve a mosolygásból.
-Kértek valamit? Kávéval, teával és vízzel tudok szolgálni. - Mutogatok, fél szemmel a kávéfőző, víz forraló és palackos vizek felé pislogva.
-És... Istenem de buta vagyok! Ne haragudj, annyira szét vagyok esve. Üljetek le. - Kezdek el kapkodni rögvest, így húzva ki az íróasztaltól azt a két széket, ami a betegeknek van fenntartva.
-Hogy vagytok? - Jutok el végül idáig is, próbálva minél tapintatosabb lenni. Nem akarok már most belefutni ebbe az egész terápia dologba. Mindent csak szépen sorjában.

to: Ryan
words: ....
note: ....
music: This is the life