- Felébresztettelek? - sandítottam az órára, majd vállat vontam, mert beugrott, hogy Silas ismét munkába lép estétől. Szuper. Vége a nyugodt éjszakáknak, ugyanakkor az unalmas pótléktól is megszabadulhatok, akit ideiglenesen mellém osztottak ki, míg Silas lábadozik. Ennyire merev és szertartásos nőt még az életben nem láttam. De azért csinos volt.
- Kávét. - bólintottam gépiesen és már megindultam a konyha felé, de megtorpantam, hogy azért minimális magyarázattal szolgáljak a riasztásra. - És már engedtek is melózni? Vagy mivel fenyegetted meg a dokit? - vigyorodtam el, bár ez is vérszegényre sikeredett. Azóta a telefon óta eléggé dekoncentrált vagyok, ezért kellett pár néma perc mire felfogtam Silas szavainak lényegét és még reagálni is tudtam rá.
Az ismeretlen ismerős hangja, aztán valamelyest felriasztotta az érzékszerveimet. Hirtelen futott át az agyamon, hogy mennyire jó, hogy Ben nincs már itthon, és Silas pedig...De ezek sem nyugtattak meg. Irreális módon már a rémület foglalta a legkisebb hányadosát a bennem kavargó érzelmeknek. Most már dühös voltam, bosszús. Ki a fene vette a bátorságot és a bőrt a képére, hogy betörjön az én lakásomba...hozzám?!
Ciccenve tűrtem, hogy Silas maga mögé irányítson, hiszen az én fegyverem messze nem volt kézközelben. - Oh igen...lehet kezd kicsúszni a kezeim közül a neked rendezett meglepi buli. - dünnyögtem gunyorosan, némileg feszülten. Nem tetszett ez a helyzet, de legalább vigasztal a tudat, hogy hamarosan a végére járunk ennek. Vagy így, vagy úgy. Bár ha még egy golyót bekapna, erősen kétlem, hogy azt már megköszönné nekem Silas. És nyilván már én sem hagynám annyiban a dolgot. Mert az én lakásomban nem lövöldözhetnek az emberek csak úgy, következmények nélkül. Fene a belét ennek a szemétládának...
A konyhából csörömpölés hallatszott, Flynn pedig annak rendje és módja szerint ugrott be ellenőrizni a helyzetet. De mire én is követhettem volna, már egy fegyvercső fúródott a bordáim közé. Egy kéz ölelte át a mellkasom, és egy bűzös izzadt test feszült a hátamnak. Rémület viaskodott a hányingerrel, tenni akarás a tehetetlenséggel. De mégis, elsősorban mérges voltam. Még mindig.
Legszívesebben üvöltve vetettem volna rá magam a pasasra. De az a stukker....Meg aztán egy, ingerülten sziszegett "engedj el te balf.sz..."kétlem, hogy sokat lendítene a helyzetemen. Pedig olyan nagy volt a kísértés. Hogy nem is akartam ellenállni neki. - Jobban jársz ha elengedsz. Feltéve ha nem szeretnél egy tizenkét milis átmérőjű szabályos lyukat a koponyádba. - suttogtam idegesen, megpróbálva elszabadulni tőle. De a szavaimat vagy nem hallotta, vagy nem hatották meg túlzottan, karja viszont erősebben csavarodott körém. Szinte már fájt, de nem adtam meg neki azt a kéjes örömet, hogy felnyögjek.
A pisztoly a halántékomnak szorult, és önkéntelenül megforgattam a szemeim üregükben, mikor tekintetem végre találkozott Silaséval. Enyhe rémülettel kerestem a pillantását, valami irreális hang azt súgta, hogy ő, egész biztos talál megoldást. Fogalmam sincs honnan jött ez a nagy bizalom irányába. De reménykedtem, hogy nem csal meg.
- Nem viszel sehová! – csattantam fel. – Silas lődd le!- parancsoltam oldalra moccanva, de a karja nem hagyott nagy mozgás teret. A pisztoly csövének koccanására halkan felszisszentem. Ejtettek már túszul? Nem? Hát baromira nem jó móka.
- Flynn…- szóltam rá nyomatékosan, bár feleslegesen. Valószínűleg én is azt tettem volna a helyében. Felesleges a hiszti, a kiabálás. Falfehéren ébredtem rá a jelenre, a valóságra. Engem most elvisznek.
Minden porcikám tiltakozott ez ellen az aberrált vadállat ellen. Nem akartam egy légtérben…egy kocsiban összezárva lenni ezzel a szörnyeteggel. Már csak azért sem, mert elevenen élt bennem annak az estének az emléke. Nagyot nyeltem. Abban biztos lehet, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy engem ne kötözzön ki sehová…
Undorodva borzongtam meg nyálas csókjára. Ez még jobban felkorbácsolta indulataimat, belül szinte őrjöngtem, amikor kinyitottam a szemeimet, íriszeimből is ez sugárzott ki.
Némán tűrtem, hogy kitaszigáljon az ajtón, és a kocsi előtt sietve olyan színes kábelkötőt rögzítsen a csuklóim köré. Beirányított a kocsiba, fegyverét végig rám szegezve, be az anyósülésre. Ő mellém helyezekedett és begyújtotta a motort. Kitapintottam zsebemben a telefonom. Ezt persze nem felejtettem el. A fegyverem bezzeg még mindig a konyhapulton hever. Gratulálok Bayle.
- Hová visz? – kérdeztem, miközben a lehető legnagyobb távolság felvételére törekedtem ami nem is volt könnyű, tekintve hogy régi típusú kocsit vezetett, és ebben mindig mindenki egymás hegyén-hátán utazik, összeszorulva. Kicsi volt a hely.
- Ez maradjon meglepetés, cicám…- hajolt közelebb az arcomhoz, mire én ösztönösen, húzódtam el. Már jócskán magunk mögött hagytuk a házat, vele együtt Silas-t is. Nem tudom mit tervez. Tervez-e valamit egyáltalán?