-Csak annyira, amennyire te is. – válaszoltam elhalón, de nyilván egyedül azért, hogy az enyém legyen az utolsó szó. Nem is lett volna fontos. A karjai…a csípőmön, ajkai az enyémen, az a rekedt nevetés- amit olyan ritkán hallok- a vigyor ami arcára telepszik. Igen, ez érdekelt.
- Ooh, holnap egyedüli felelősnek téged…téged teszlek meg. – vágtam vissza komolytalan súllyal a hangomban. Eszemben sem volt egyedül őt okolni. Ha ez, amit most csinálunk hiba, akkor én ugyanúgy sáros vagyok minden eges csókkal, amit az ajkára nyomok vagy amit elfogadok tőle. Bánom ezt? Dehogyis. Hihetetlen jó volt. De ha tényleg ujjal akarunk mutogatni, akkor ott a whisky.
A csókok üteme pedig megszakadt. Meglepetten, szemeim tágra nyílva kapcsolódtak a pillantásába. Enyhe borzongás remegett végig rajtam, ujjaim közé fogtam és cirógattam finoman arcának élét.
Ha lett is volna mondanivalóm, azt a torkomra forrasztotta egy új, hirtelen ért csók. Agyam ismét kikapcsolt. Ismét? Már azóta, hogy heveny táncba kezdtünk, borít az a kellemesen puha sötétség ami blokkolja a gondolataimat. Ha nem így volna talán már régen véget vetettem volna ennek. Jobb lenne csírájában elfojtani, eltépni magam tőle, elmenekülni. De nem akartam. Kb ennyi, amivel indokolni tudom.
Odaadón válaszoltam csókjára, simultam karjai közé, amennyire csak lehetett. És amikor már nem ment tovább, és a szuszból is kifogytam, ajkaim a szája helyett mást ízleltek meg, legalább addig, amíg újra nem kapkodnom kellett a levegő után. Lélegzetem végigkövette arca élét, ahol az előbb simítottam, az álla vonalát, állkapcsát, hozzábújva a fülcimpájához is eljutottam. Aztán újra. És újra, a következő csókig.
- Hm?- kérdeztem roppant értelmesen, mikor elszakadtunk egymástól. Fejem kicsit oldalra biccentve bámultam le rá. Ahogy felemelkedett, lábaim két oldalára húztam, felültem az ölében. Elgondolkodtam. Illetve ennek álcázva elbambultam. Azután bólintottam, igazat adva neki. Van mielőtt, és tényleg…tényleg okosabb lenne józan döntést hozva itt és most megállni.
Csókjai nyomán, amik az arcomat érték, mosolyogva lehunytam a szemeim.Nem akartam válaszolni…- Amennyire lehet…- de kicsúszott. Amennyire lehet. Amennyire tudjuk, amennyire képesek vagyunk tagadni a nyilvánvalót, vagy amennyire csak akarjuk. Most, ebben a lélektanilag kétes irányba boruló másodpercben nem fűlik hozzá a fogam. A többi nyálgépnek a rendőrségen akármilyen mesét kitalálhatunk, mi pedig majd elbirkózunk a dologgal magunk. Van egy sejtésem arról, hogy fog ez történni, de keserű ízt hagy a számban, nem is akarok erre gondolni. Egy, vagy több csókocska még nem a világ.
Helyes. Halvány vigyorral, gyengén fogaim közé fogtam ajkait, buzgón merültem el a csók heves forgatagában. Ellenkezés nélkül hagytam, hogy megint váltson, forduljon a helyzet. Automatikusan simítottam combom az oldalára. – Azt szeretnéd? – mert menne. Csak nem akarom. Legalábbis ezzel hitegetem magam. Ajkaim csak a pár szó erejéig érintették ajkát, nem csókoltam pedig, erős volt a kísértés. Még volt itt valami. – Silas. – suttogtam kis hatásszünettel. – Még te sem tudsz kényszeríteni olyasmire, amit nem akarok. – jelentettem ki nagyon komolyan. Megnyugtatni akartam. Vagy…vagy valami olyasmi. Hogy ha eljön az a része az estének, amire egy porcikám sem kívánkozik arcon taknyolom és elpárolgok. Ha terhemre lenne bármi is, rég nem itt lennék Silas alatt, éhesen tépve meg ajkait. Nyelvem puhán simított végig az övén, most sikerült visszafogni azt a mohóságot, ami elönt valahányszor hozzám ér.