Morcos tekintettel figyelem a visszapillantóból, ahogy Gavin a kocsija tetejére csap dühösen, majd elindul. Nem tudom, miért gőzölt be ennyire igazán. Oké, hülyeséget csináltam, tisztában vagyok vele, de azért még nem kell ennyire... fölkapni a vizet. Nem tudom, hogy mire tippeljek, miért ideges. Mert belerángattam? Mert idehívtam, hogy segítsen? Mert csak egy szaros kis üzenetet hagytam neki? Mert nem szóltam még azelőtt, hogy elindultam volna? Vagy mert nem kértem engedélyt arra, hogy önállóan döntsek az életem egy fontos részéről? Fogalmam sincs. Most esik csak le, hogy lényegében nem is ismerem még teljesen ezt a pasit és, talán nem is fogom megismerni. De ő sem ismer még engem, így nem tudja, hogy semmit nem fog azzal elérni, ha neki áll ordítani velem, mert amint úgy kezdem érezni, hogy megalázó számomra a helyzet, én is agresszióval válaszolok, az pedig a mi esetünkben életveszélyes is lehet.
A várost jó alaposan megkerülve jutok el Gavin lakásáig, dehát meg kell bizonyosodnom róla, hogy senki sem követ. Leparkolom a kocsit, majd bevágtatok anélkül, hogy köszönnék a srácnak, aki ott ácsorog. Aztán visszatolatok és odabökök egy "köszönöm, hogy átadta az üzenetet" szöveg, hogy azért ne tűnjek nagyon bunkónak, végül felvonulok az egyik vendégszobába. Nem, most semmiképp nem akarnék Gavin szobájában lenni. Kell ez a kis szabad zug és egy jó fürdő. Igen. Az mindenképp kell, úgyhogy el is indulok a zuhanyzóhoz, útközben pedig ledobálom magamról a ruhákat.
A víz pirosasra vált többször is, ahogy egy-egy sebem mosom le, közben pedig felordítok párszor, ahogy a forró víz igazán marni kezdi. Itt legalább megengedhetem magamnak, hogy ordítsak egy jót. Arcom a plexinek nyomom és úgy üvöltök bele a zuhanyzóba, miközben némiképp összébb próbálom nyomni a mély vágást a karomon, végül amint kilihegem magam, elzárom a vizet és egy törölközőt csak arra szentelek, hogy a vért letörölgessem magamról, ahogy csordogál. Nem akarok mindent összevérezni, de a nappaliba kicaplatok mégis ruha és minden nélkül, hogy az elsősegélydobozt magamhoz vegyem, végül elvonulok abba a kis vendégszobába, vagy mibe.
Neki állok leápolni magam, közben többször is hangosan felszisszenek és szentségelek, majd eszembe jut, vajon hazaért-e már Gavin. Minden bizonnyal nem, mert akkor már itt toporzékolna.
Óvatosan bekötözgetem a kisebb sebeimet, miután alaposan lefertőtlenítem, majd előkeresek egy tűt. Azt is belemártom a fertőtlenítő folyadékba és hálát adok az égnek, amiért a bal karom lett szétvágva, mert fordított esetben nem tudnám összevarrni a sebem. A törölközőt magamra csavarom, leülök az ágyra, fogaim közé szorítom a takaró sarkát és neki is látok. Mért van az, hogy jobban viselem, ha szétvágják, mint azt, ha varrni kell?

Szenvedek. Piszkosul fáj ez a rohadt varrás, de leginkább az fáj, hogy ezzel az egésszel talán megint elértem, hogy rohadtul magamra maradjak. Talán ennyi volt ez a boldog együtt élés és társai. Szoknom kell, hogy talán mostantól mindig egyedül kell leápolnom a sebeim, mert Gavin nem lesz itt.
Lepillantok a sebre. Az első öltésen vagyok túl és remeg a kezem, könnybe lábadt a szemem, na meg persze rohadtul fáj. El leszek egy ideig, ebben biztos vagyok, de aztán végszóra meglátom, ahogy berongyol a három kutya, amiből már tudom, hogy megérkezett a gazdijuk.
Épp a második öltéshez készülődök lélekben és már bánom, hogy nem vettem magamhoz egy üveg whiskyt is fájdalomcsillapító gyanánt, de ekkor megjelenik Gavin. Félve -tényleg, komolyan félve- pislogok fel rá, de ő csak elveszi a tűt és közli, hogy harapjam továbbra is a takaró sarkát.
Ujjaimmal a térdemre markolok, hogy még véletlenül se mozduljak meg, miközben neki lát varrni a sebet. Úgy harapom a takarót, hogy azon csodálkozom, a fogaim nem törtek még ki. Egy pillanatra azon is elgondokozok, hogy nem-e azért akarja ő csinálni, hogy akarattal fájdalmat okozzon, de ezt elhesegetem magamtól. Olyan körültekintően csinálja és tudom, hogy a lehető leggyengédebben, hogy kizárható az, hogy így akarna bosszút állni. Mikor aztán végez kiveszem a takarót és sóhajtok párat.
-Tudom, de mennem kellett Gavin. Ezek tudtak rólad is és... -sóhajtok egyet, mert nem igazán vagyok kitárulkozós fajta, de most azt próbálnám közölni vele, hogy úgy érzem, miatta érdemes volt megpróbálnom végeznem velük és megszabadulni a múltamtól, hogy nyugton lehessünk. Vele akarok lenni és folytatni ezt az egészet, ami kettőnk közt van, mert kíváncsi vagyok, merrefelé haladnánk.
-Gondoltam, lezárom végre a múltam, hogy teljesen rád koncentrálhassak.- lesek fel rá komoly arccal és állom a tekintetét. Dühös, ettől pedig azt hiszem még inkább az lesz. Azt fogja levonni belőle, hogy miatta mentem bele, de ez nem igaz. Ő ösztönzött és az teljesen más. Belőle merítettem ahhoz erőt, hogy végre szembe szálljak a maffiával és ez nagy szó. Eddig nem volt semmi és senki, akiért úgy éreztem volna, hogy érdemes megküzdenem velük, de most itt van Ő. Érte érdemes volt, még akkor is, ha majdnem ott maradtunk mind a ketten.
A combomat már bekötöttem, ezért is köti le inkább a figyelmemet ekkor már Gavin sérülése. Fel is tápászkodok és két vállára pakolom a kezem, hogy addig taszigáljam, míg le nem ül a helyemre.
Amennyiben nem akadékoskodik -már pedig ajánlom neki, hogy ne tegye-, leöntöm picit a sebét fertőtlenítővel, a tűt is elintézem és, ha már befoltozott ő is engem, én is leápolom az ő sérülését. Figyelmesen varrom össze, közben fel sem nézek rá, mert akkor látná rajtam, hogy rohadtul szégyellem magam és legszívesebben sírnék, mert ez a nyamvadt luk miattam tátong a mellkasán.
-Nem akartalak bajba sodorni.- sutyorgom végül, közben letörlöm óvatosan a vért én is egy vattával, ahogy ő tette az imént és felegyenesedek. Vicces, hogy ha állok előtte, mikor ül az ágyon, még akkor is épp, hogy magasabb vagyok nála. Szóval, nem kell erőlködnöm, hogy a szemeibe nézzek és lássam, hogy még mindig nem nyugodott le teljesen. Kiborítottam és rémisztő milyen, ha ideges.

Azzal ellentétben, hogy várom, mikor kezd el ordibálni velem vagy, csak simán szítani a vitát, nem történik ilyesmi. Egyelőre halkan beszélek hozzá ő pedig utána halkan válaszol, ami meglep. Egészen addig azonban, amíg fel nem emeli a fejem, hogy ránézzek, inkább a sebével kötöm le magam. Varrni már nem kell és letörölni sem, így inkább csak lesegetem és körülötte simogatom a bőrét. Nem tudnék most rá nézni. Bár, ez nagyon nem érdekli, mert végül az állam alá nyúl és kényszerít rá, hogy rá emeljem a tekintetem.
Először azt hiszem, hogy majd arról kezd beszélni, mennyire idióta vagyok és még egyszer ne csináljak ilyet vagy hasonló, de már annál kíváncsivá válik pillantásom, hogy "Magamra vagyok mérges.", mert nem tudom, hogy érti. Aztán felvilágosít én pedig érzem, hogy pillanatok alatt felhevülök és ezerrel kezd a szívem kalapálni. Nem tudom, hogy ez most egy szerelmi vallomás akar-e éppen lenni de, ha az is, akkor életem legszebb szerelmi vallomása. Mondjuk, nem is hallottam még sokat, de akkor is... még filmben sem láttam szebbet.
Őrülten édesnek tartom, hogy pusztán azért volt leginkább ideges ma, mert attól félt, hogy elveszít és, mert szokatlan neki ez az érzés. Képtelen vagyok nem arcára simítani tenyereim és az ölébe mászni, már amennyire fájós combomtól bírok.
-De időben odaértél és megmentettél Gavin. Nem lett komolyabb bajom és itt vagyok.- sutyorgom ajkaiba, közben egyik kezem arcán tartom és alsó ajkát simogatom hüvelykujjammal, másikat pedig tarkójára simítom és a hajával babrálok. Komolyan azt hittem, hogy pusztán szakmai szemszögből akar majd leteremteni vagy, mert miattam kockáztatnia kellett az életét, de erről szó sincs. Olyasmit mond, amitől érzem, hogy némi bizsergés is végig cikázik rajtam és egészen az ölemig meg se áll. Jézus Isten, beindított azzal, hogy félt az elvesztésemtől. Nem is gondoltam, hogy még ezzel is be tud valaki indítani, de a tudat, hogy így ragaszkodik hozzám és, hogy ennyire fontos vagyok neki, számomra a legromantikusabb dolog a világon. De főleg azért, mert én is így érzek.
-Dehát, már egymáséi vagyunk. Ez a folytatás. Én szabad lettem Gavin. Nem kell menekülnöm többé, veled lehetek.- vigyorgok az arcába teljesen kábultan és önfeledten, mert most végre tényleg azt érzem egy kis ideig, hogy boldog vagyok. Viszont van egy olyan érzésem, hogy nem lesz így sokáig. Tekintete valahogy annyira... elgondolkodó és... borús. Nem tudom, hogy még mindig a düh miatt van-e vagy, csak van valami, ami miatt borús lehet a kedve. Talán, most akarja közölni, hogy nincs ennek értelme így, mert nem akar miattam idegeskedni? Vagy mi a fene van?

Nem is tudom, hogy nyugtathatnám még jobban, így csak tovább cirógatom az ajkát és simogatom a tarkóját, hátha megnyugszik végre és eljut a tudatáig, hogy nincs semmi baj, itt vagyok vele. Meglepett. Őszintén meglepett, hogy mindezt közölte velem, de esküszöm, életemben nem esett még ilyen jól semmi. Most már azt is tudom, milyen amikor azok a bizonyos pillangók röpködnek az ember gyomrában, mert ezt érzem. Boldog vagyok és semmi mást nem akarok, csak ezt a pasit a magaménak tudni. Vannak szeszélyei ahogy nekem is, de mindezekkel elfogadható és mindezekkel együtt szerethető. Számomra az. Az pedig, csak ráadás, hogy a jelek szerint ő is így érez. Velem akar lenni. Egy bonyolult, kissé pszichopata nőszeméllyel, akinek szintén vannak defektjei.
-Sssh. Nincsen "de, ha nem". Felesleges rágódni a "mi lett volna ha?" kérdéseken, mert már megúsztuk. Itt vagyunk mindketten élve, aránylag épen és egészségesen. Ne rágd magad ezen, mert én semmi mást nem érzek, csak hálát, amiért ott voltál nekem, akármikor is értél oda. Világos?- sutyorgom továbbra is, miközben tekintetem összeakasztom az övével és legszívesebben el se engedném, de ő mindenhova pislog végül, csak rám nem. Valami... valami nagyon bántja. Látom rajta és én utálom nézni, ahogy szenved vagy bánkódik. Miért teszi? Hiszen, minden rendben van végre. Örülnie kellene, nem szomorkodni és azon agyalni, mi lett volna, ha meghalok.
Aztán kinyögi én pedig simán hanyatt vágnám magam az öléből meglepettségemben, ha nem ülnék olyan biztosan a combjain és nem kapaszkodnék a nyakába. Elkerekedett szemekkel pislogok csak rá és jó ideig még levegőt is elfelejtek venni. Besorozták? Hát ezért ilyen letört? Nem csodálom, mert most az én kedvemnek is annyi. Végre... végre örülhettünk volna, hogy részemről nem fenyeget senki, nála pedig nem tudok hasonlóról, erre tessék. Besorozták? De mégis... hogyan? Miért?
-Micsoda? Ezt... ezt nem értem. Miért soroztak be? Nem vagy hivatásos katona! És... mi a... komolyan nem értem.- mászok ki az öléből, közben hisztérikusan nedves hajamba túrok és elsétálok a nappaliba azért a whiskyért, ami már korábban is eszembe jutott egyszer. Most tényleg kelleni fog, szóval fogok mellé két poharat és visszasétálok hozzá, de nem ülök az ölébe. Leülök az ágy szélére mellé és töltök mindkettőbe.
-Mikor kell menned? És hova?- pillantok oldalra az arcába teljesen kétségbeesetten. Az nem egy ilyen kis nyamvadt akció, ha "besorozták". A katonákat háborúba küldik, nem baseball meccsre. Te jó ég! Mi van, ha nem jön haza? Mi van, ha elveszítem? Még a gondolatra is görcsbe rándul a gyomrom és érzem, hogy könnybe lábad a szemem, ki tudja ma hanyadjára. Csak épp most nem fizikai, hanem lelki fájdalom miatt. Ezt nem fogom kibírni...

Most bizonyosodott be, mennyire jobb, ha az ember úgy áll a dolgokhoz, ahogy én álltam nem rég. A jó után valami iszonyat nagy szopás jön. És ez mindig így van. Ahogy nappalra éjszaka, nyárra ősz és társai, mindig ez jön. Miért is gondoltam egy percig is, hogy bármi is probléma mentes lehet az életemben valaha? Ennyit arról is, hogy szívhatjuk egymás vérét tovább, mert arra akkor nem reagálok, csak egy vigyorral, de miután kinyögi a sereges dolgot, már viccnek is rossz az egész. Mi vagyunk azok az emberek, akiknek soha, semmi nem lesz egyszerű. Nem lesz szép nyugis élet, kutyák, gyerekek vagy más baromság, csak egy-két szép pillanat, amiért kinyalhatjuk a saját hátsónkat a sors szerint, hogy egyáltalán ez jutott.
Miközben hallgatom, ahogy elmeséli kicsit részletesebben, akaratlanul is az én helyzetem jut eszembe, vagyis ami volt és lehúzom a whiskyt. Alkalma van talán tisztázni magát. Nem mondhat erre nemet, de a kurva életbe is! Miért? Olyan nagy kérés lenne, hogy csak egy picit élvezhessük a nyugis napokat?
-Szóval... akkor ennyi volt, igaz?- pillantok fel rá tanácstalanul, közben a könnyeim nyeldesem. Nem akarok sírni. Csak a gyengék sírnak és én nem vagyok gyenge. Erős vagyok. Kibírtam már sok mindent, ezt is ki kell.
-És, ha nem jösz vissza Irakból? És meddig kell ott lenned? Egy hónapunk van és aztán? Ülhetek egyedül valahol és rághatom a körmöm, hogy élsz-e még vagy... francba is!- vágom el a poharat dühömben a nappaliig, ahol a három kutya meglepetten kapja föl a fejét szinte egyszerre és lesnek be hozzánk, hogy mi a fene van. Nagyokat sóhajtok és próbálok nem arra gondolni, milyen lehet egy agyvérzés de gyanítom, az ilyen.
-Ezt nem utasíthatod vissza. El kell menned, hogy tiszta lappal indulhass. Neked legalább meg van így rá az esélyed.- sóhajtok egyet és próbálom pozitív oldalról szemlélni a dolgokat és előadni, hogy ezt gondolom helyesnek. Megpróbálom megnyugtatni Gavint, holott én szívem szerint törnék, zúznék és könyörögnék neki, hogy ne törődjön semmivel, maradjon itt. De ezt nem kérhetem tőle. Önző dolog lenne. Szóval, próbálom elhitetni vele, hogy annyira nincs kifogásom a küldetése ellen.

Magam sem tudom mit akarok mondani azzal az "ennyi volt"-tal. Nem akarom magára hagyni. Sok mindenre vágyok még az életben, de arra nem, hogy Gavint itt hagyjam és megint egyedül legyek, mikor találtam egy ilyen pasit. Aki képes volt értem a számára teljesen ismeretlen ellenséggel szembe nézni és úgy berontani oda, mint valami hős lovag. Aki mindezek után még azon aggódik, hogy majdnem elveszített. Végre egyszer az életben azt érzem, hogy valakinek fontos vagyok és szüksége van rám. Nem, nem akarom azt se, hogy elmenjen! Önző vagy sem, azt akarom, hogy itt maradjon velem. Rohadt életbe!
-Én nem... nem tudom...- sóhajtok, mikor visszakérdez, majd az ismeretlen időtartamra megint csak nyelek egy nagyot. Hát persze. Mint azok az idióta filmek, amikor a nők a sötét ruhás katonatisztet várták, akit, ha megláttak már tudták, hogy ennyi volt. Tudom, hogy képes lennék várni rá. Nem ez a dolog nehezebbik része, mert azzal ellentétben, hogy leléptem a maffiától, hűséges típus vagyok. Nem sűrűn szeretek valakit, de azt sokáig teszem és talán, csak a halál veheti el tőlem. És itt ezen van a hangsúly. A halálon.
Válaszolni sincs időm, mert Gavin szemeiből pár könny indul útnak, én pedig úgy érzem magam, mint aki most döfte hátba. Mit mondtam? Nem arra utalok én, hogy tűnjön el most rögtön, de vissza tartani sincs képem. Pedig szívem szerint azt tenném. Közölném vele, hogy Ő az enyém és nem mehet el innen. De akkor mégis, hogy tudna elindulni Irakba, ahol talán visszakaphatja az életét. Különös és elég morbid vicc, hogy ott vagy meghal, vagy új életet kap.
Ahogy a fürdőbe vonul, bár nem jelenti be minek megy oda, egy sóhaj után utána csörtetek. Amint beérek, letérdelek elé, elhúzom kezeit az arca elől és olyan forrón csókolom, amennyire csak tudom. Minden szenvedélyem és szerelmem beleadom, mert igen, azt hiszem szeretem. Szóval úgy próbálom most csókolni, hogy ezt Ő is érezze. Akarom Őt. Végre valahára feltett szándékom, hogy megpróbáljak életben maradni és normális életet élni.
-Nem fogok eltűnni Gavin. Korábban kell ahhoz felkelned, hogy engem lerázz.- vigyorodok el, miközben tovább csókolom, tenyereim pedig arcára simítom és hüvelykujjammal letörlöm onnan azt a pár sós könnycseppet. Édes Istenem, ha tudná, mennyire nem akarom elveszíteni.
-Legszívesebben azt kérném, hogy ne hagyj itt, hogy ne hagyj magamra, de ez rohadt önző lenne tőlem, mikor te esélyt kapsz az új életre. Csakis azt kérhetem tőled, hogy visszavonszold hozzám azt a formás hátsódat. Ennyit kérek, érted? Gyere majd vissza hozzám épségben.- sutyorgom ajkaiba, miközben újra és újra végig simítok a fején, az arcán, nyakán vagy épp mellkasán. Az se izgat jelen pillanatban, hogy mindez rohadtul nem romantikus úgy, hogy ő a budin gubbaszt konkrétan. Akarom, hogy érezze, hogy szükségem van rá. Nagyon is.
-Elhiszed, hogy várni foglak? Minden kibaszott nap lesni fogom az ajtót, hogy besétálj rajta.- bújok oda hozzá, amennyire csak tudok, átölelem derekánál és fejem mellkasa ép részén pihentetem, hogy lehetőleg ne nyomorgassam meg a sebét. Semmilyen téren nem akarok neki fájdalmat okozni.

Teljesen megtört. Nem gondoltam, hogy Őt ma még láthatom így, mikor a mai nap folyamán megjelent már előttem úgy, mint Hádész, a hadisten. Erős és határozott volt akkor, mint aki semmitől sem fél, de most kiderült, hogy egy hős is félhet. Nagyon is, és ez csak még inkább szerethetővé teszi számomra, Az, hogy így láthatom semmi mást nem jelent nekem, csak azt, hogy tényleg fontos vagyok neki és bízik bennem. Egy pillanatig se gondolok vele kapcsolatban olyasmire, hogy gyenge lenne vagy hasolnó, mert tudom, hogy nem az. Egyszerűen csak kétségbeesett és rohadtul nem tetszik neki ez a helyzet. Megjegyzem, nekem sem.
-Gavin, figyelj rám.- kezemmel felém fordítom az arcát és szinte kényszerítem rá, hogy pillantson rám azokkal a gyönyörű kék szemeivel melyek most olyan bánatosan pislognak rám, hogy a lelkem is belehasad.
-Szóba sem jöhet, hogy meghalsz, megértetted? Szó sem lehet róla. Nem fogsz itt hagyni, ha már magadhoz láncoltál. Nem teheted ezt velem.- sóhajtom, közben érzem, hogy lassan rajtam is eluralkodik a kétségbeesettség, de erőszakkal gondolok arra, amit egyszer mondott nekem, hogy én azért kellek neki, mert erős és határozott nő vagyok. Hát most szükség van erre a határozottságra és, hogy némi lelket öntsek belé. Akármire gondolhat, csak arra nem, hogy meghal. Nem ez a jó hozzáállás.
-Elképesztően jó vagy, érted? Te vagy a legjobb gyilkos, akit ismerek és akár ki vagy képezve, akár nem, ez ott is jól jön majd. Gyors vagy, erős, ügyes és kitartó. Amit ma is tettél... -pár pillanatig csak makogva keresem a megfelelő szavakat, mert tényleg elképesztő volt számomra az egész - olyan voltál, mint Rambo és pusztán azért, hogy engem ments. Ha arra fogsz gondolni ott, hogy velem lehess, szerintem még többre leszel képes. Maga Isten se fog eltenni láb alól, érted?- magyarázok teljesen meghatottan, ahogy megjelenik ismét előttem a villódzó tekintete, ahogy értem jött. Szinte éreztem, ahogy minden idegszála azt ordítja, hogy "Hagyjátok, mert ő az enyém!" és ez őrülten romantikus. Ha ugyanezzel a lendülettel megy tudom, hogy nem lehet baja. Hiszek benne... nagyon is.
Szavaira az én arcomon is legördül végül pár könnycsepp. Nem bírom ki, hogy örömömben ne ejtsek párat, hiszen olyasmiket mond nekem, amiket életemben nem hallottam még. Én vagyok a legjobb dolog... megveszek ettől a pasitól. Képtelenség lenne nem szeretnem.
-Az is maradok édes. Itt leszek neked, bármeddig is kell várjak, mert velem sem történt még semmi ehhez fogható. Áldom az eget, amiért összeakadtam veled Oroszországban.- vigyorodok el és komolyan elmormoltam már ezért pár köszönetet. Gőzöm sincs, ki rendelte így; Sors, Végzet, Isten vagy akármi más, de hálás vagyok neki.
-Maradj itt velem, Gavin. Komolyan. Többet nem fogom ezt mondani, de maradj itt. Jó ez így. Megoldjuk és rendben meg lennénk továbbra is ebben a formában. Nem kell neked tiszta lap. Ott a céged, itt a lakásod és itt vagyok neked én. Kell neked az a tiszta lap mindenképp?- buknak ki belőlem azok a kérdések, amelyeket még akkor agyaltam ki, amikor kinyögte mi van. Amikor elhatároztam, hogy maradásra bírom. Csak ezek után láttam jobbnak, ha inkább bíztatom és erőt adok neki, de nem. Miért hazudjam, hogy azt akarom, hogy menjen és legyen szuper katona. Akarja a fene. Magamnak akarom.
-Maradj itt nekem.- sutyorgom végül ismét ajkaiba és gyengéden megcsókolom. Most sokkal inkább érzelmet és könyörgést viszek bele, miközben továbbra is szorosan ölelem magamhoz. Magamnak akarom. Nem adom az FBI-nak. Szálljon le róla mindenki...

Háború. Azaz, amit a mi korosztályunk nagy része, csak filmekben láthatott, köztük én is és tudom, hogy még, ha nézem is valami kitalált sztoriban, akkor is csak az jár a fejemben, hogy felesleges és rohadtul nem emberhez méltó dolog. Főleg azért nem, mert mindig olyanok küzdenek, akiknek közünk nincs az egészhez. A kisember küzd meg azok helyett, akiknek el kellene végezni a piszkos munkát. Mi is ezt tesszük lényegében, csak nem ekkora tételben. Minket is megbíz valaki, mert pénze van és csak ül, miközben mi elvégezzük az ő munkáját. Rohadt szemetek.
-Tudom, persze, hogy tudom.- sóhajtom, közben folyamatosan cirógatom valamerre. Próbálom megnyugtatni a jelenlétemmel, de őszintén szólva azt veszem észre, hogy én vagyok csak egyre inkább zaklatott. Ahogy egyre jobban eljut a tudatomig a dolog és egyre jobban felfogom, mik a következményei ennek... kezdek pánikba esni. Mi lesz velem, amíg Ő távol lesz? Mihez fogok kezdeni megint egyedül, ha már egyszer beleszoktam ebbe az életstílusba, hogy mindig velem van? Mi lesz velem, ha nem tér haza? Eljutottam odáig, hogy nem nagyon akaródzik elképzelnem a jövőt nélküle. Nem akartam hagyni magam, de mégis eluralkodtak rajtam az érzelmek, ahogy rajta is. Belezúgtam és minden tervemben, ami csak eszembe jut, Ő is ott van és azt akarom, hogy ott is legyen. Olyan nagy kérés ez?
-Nekem sem kell, Gavin. Nem akarom, hogy ilyen áron... én veled akarok lenni. Nekem ez így jó, hidd el. Nem vágyom kertesházra New Jersey-ben, családi autóra meg unokákra. Tökéletesen jó ez így.- na jó, ez hülyeség, mert még eljöhet az idő, amikor vágynék ilyesmire, de majd megoldanánk akkor. Most jelen pillanatban még az se biztos, hogy hónapok múltán nem ölnénk meg egymást és mégis értünk akar harcolni. Időnk nincs kitapasztalni, hogy egyáltalán hosszú távon működne-e ez, de kockáztassa érte az életét? Ez képtelenség.
Nyakamba csókol párszor, ami ugyanúgy hat idegeimre, mint máskor. Beindít, de most sírhatnékom van ettől. Főleg, ahogy benyög egy olyan szöveget, ami tipikus hülye hollywoodi filmekben szokott lenni. Mi az Isten?! Majd a szelleme is itt fog cikázni, ha meg hal nem? Aztán legyek boldog egy asztrálsíkos akármivel... megőrülök, komolyan mondom.
-Még egyszer ilyet mondasz, és kisétálok innen. Komolyan mondom. Mint valami idióta film. Az a rohadt szellemes film jut eszembe róla, mikor köcsögöt csinál a csaj hajnalban a pasi meg lemegy neki segíteni.- írom körül azt a romantikus filmet, aminek a címe most nem jut eszembe, de megindító és ugyanakkor rohadtul elszomorító. Majd én is keresek valami boszorkányt, hogy beszéljek Gavinnel? Nagy lófaszt!
-Kell a whisky.- sóhajtok végül és eleresztem. Ezzel most felhúzott, szóval feltápászkodok, megigazítom magamon a törölközőt, amit újra csomóra kell kötnöm a melleimnél, majd kisétálok és neki látok az üvegnek, mivel a poharam darabokban van. Meg én is...

Észre se veszem, csak mikor beszélni kezd ő is róla, hogy nagyon komoly téma felé tereltem akaratomon kívül a beszélgetést. Család, gyerekek... ez nekünk még nagyon meredek, viszont amit Gavin mond, az nem tud megrémíteni. Más esetben szerintem elrohannék, ha a pasim azon agyalna, hogy meg tudna-e majd nekem idővel ilyesmiket adni, de valahogy tőle ez nem hangzik ijesztően. Csak azt tudom ebből is, hogy komolyan gondolja kettőnket. Valahogy én is egyre inkább ezt érzem. Játéknak indult vagy nem is tudom minek. Azt hittem, hogy akkor este, csak a testi vágy ugrasztott minket egymásnak, de azt hiszem tévedtem. Túlságosan jó vele minden. Még felébredni is filmbe illő mellette és épp ezért akasztott ki most ez az egész olyan nagyon. Szépen haladunk és tök jól alakult minden köztünk erre most ön ez...
-De jelenleg nem az tesz boldoggá, ha azon agyalhatok, hogy egyszer majd valamikor lehetne-e tőled gyerekem. Lehet, hogy nem is lennénk meg együtt annyi ideig, fene tudja. Nekem most van szükségem rád és ezért borít ki ez az egész.- sóhajtom, miközben lóbálom magam mellett a whiskyt, majd hátat fordítok, ahogy tovább beszél, mert másképp elbőgném magam. Így is közel állok hozzá, hogy zokogva összetörjek valamit, csak épp visszatartom, mert nem akarom, hogy úgy lásson. Attól csak neki fájna még jobban.
Nem is válaszolok arra, hogy majd beszélünk mi akkor is valahogy, ha elmegy. Ja. Levelezünk vagy max nagyon ritkán fel tud majd hívni. Csodás lesz. Most érzem először azt, hogy sokkal könnyebb lenne neki nélkülem, mert így egyedül én tartom talán vissza. Ez a gondolat viszont, hogy nem is kellett volna megpróbálnunk ezt az egészet azonnal elsuhan, amint hozzám simul hátulról és a nyakamba csókol. Lehunyt szemmel sóhajtok egyet és érzem, hogy némiképp ellazzulok suttogásától és attól, ahogy ajkaival megcirógatja az arcom. Kell nekem ez a pasi. Sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok már attól, ha jelen van. Hát még, ha megérint.
-Menj csak.- simítok végig az arcán, ahogy hátra nyúlok, mad leejtem magam mellé a kezem és megvárom, míg besétál a fürdőbe. Egészen addig szobrozok ott, amíg meg nem hallom, hogy csordogál a víz. Akkor aztán a whiskys üveggel együtt elindulok az erkélyre, leülök a kis székre ami kint ácsorog, majd felpakolom lábaim a korlátra és kieresztem az összes könnyet, amit eddig magamban tartottam. Hangosan zokogok, ami elég régen esett már meg velem. Sőt. Utoljára talán akkor, mikor nagybátyámtól búcsúztam és hálálkodtam neki, amiért segített lelépni.

Nem sokat látok az egyébként gyönyörű városból, ami főleg így sötétedéskor lélegzetelállító, mert a sok könnytől homályosan látok. Nem győzöm letörölgetni őket, aztán mikor feladom, hogy esetleg sikerülne elállítani őket vagy valami, szépen kortyolgatni kezdem a whiskyt. A három kutya közül az egyik kicsámborog hozzám az erkélyre, elterül a székem mellett és bánatosan pislog fel rám. Elképesztő, mennyire meg tudják érezni az állatok tényleg, ha az ember szomorú vagy ideges. Azonnal odapártolnak, mint egy igazi jó barát. Bánom, hogy nem volt még soha kutyám. Mindig csak láttam őket messziről a gazdijukkal vagy épp filmekben, de saját nem volt még. Viszont úgy tűnik, hogy most nyertem hármat arra az időre, amíg Gavin távol lesz. Vagy igazából azt se tudom, hogy szeretné ezt az egészet. Maradjak a lakásán vagy... menjek vissza a szállodába? Nem is tudom, hol lenne jobb. Mindkét helyen Ő jut eszembe mindenről. Lehet, hogy végig bőgném azt az időt, amíg távol lenne. Vagy kezdhetnék magammal valami törvényeset is és, mire hazaér, büszkén mutogathatna az oldalán.
Lenyúlok a blökihez, megsimogatom a fejét és elmosolyodok, miközben tovább potyognak a könnyeim.
-Asszem nem ártana összebarátkoznunk.- sutyorgom a kutyának, majd a tágas ablakon át a fürdő ajtaja felé pillantok. Kissé aggaszt már, hogy Gavin nincs sehol. Elképzelni sem tudom őt, hogy érinti igazán ez az egész. Mármint, ott legbelül. Mondta, hogy retteg, de ettől még nem tudhatom igazán, milyen érzés és mennyire retteg. Azt hiszem, én seperc alatt nemet mondanék egy ilyenre. Mi értelme az egésznek, ha ott is hagyhatja a fogát? Vagy visszajön karok meg lábak nélkül...
Nagyot sóhajtok, miközben feltápászkodok, megpaskolom még kétszer a kutya buksiját, majd immár odabent leteszem az üveget és kicsit rendbe szedem a képem. Letörlöm a könnyeim, magamra kapom a köntösöm, aztán úgy döntök, bemegyek Gavinhez. Félek, hogy baja esett.
Csendben nyitok be a fürdőbe, ahol azonnal őt keresem tekintetemmel, majd amint meglátom, hogy ott ücsörög a zuhanyzóban, fájdalmas tekintettel mérem végig. Teljesen megtört.
Odasétálok hozzá, leülök a zuhanyzó mellett a csempére, hogy ne legyen vizes a varratom és megsimítom a fejét. Nem szólok, hiszen nagy valószínűséggel nem is hallaná a víz csobogásától, csak csendben behajolok hozzá egy csókra apró, bíztató mosollyal az arcomon, majd kézen fogom és biccentek a fejemmel a fürdő másik része fele, arra utalva, hogy akár ki is jöhetne a víz alól. Nem hagyhatom, hogy teljesen magába zuhanjon. Sőt, mi több. Ha már ennyi időnk van csak egymásra, akkor azt ki kell használnunk.
Benyúlok, elzárom a vizet, aztán felé nyújtok egy törölközőt, ha sikerült feltápászkodnia és elmosolyodok.
-Arra gondoltam, elmehetnénk valahova ketten. Hogy... kicsit úgy töltsünk együtt időt, mint két normális ember.- biccentem picit oldalra a fejem apró mosollyal az arcomon, majd felágaskodok hozzá egy puszira.

Pocsékul van. Nem láttam még senkit így megzuhanva, mint most Őt, csak épp ez fáj is. Más nem érdekelne, ha így néz ki, de Gavint így látni nagyon rossz. Gőzöm sincs, mit is tehetnék érte, ezért ajánlom fel, hogy esetleg csináljunk valamit ketten, de már mikor kapaszkodva áll fel akkor rájövök, hogy nem fog menni. De nem is baj. Majd legközelebb, addig pedig itt leszek neki, bármire is legyen szüksége. Nem fogok tágítani mellőle, annyi szent. Nem fogom hagyni azt se, hogy teljesen elvegye az életkedvét ez az egész. A francba is, most erősnek kell lennem és nem törhetek meg én is. Akkor aztán szépek lennénk. Itt depiznénk mind a ketten, egyikünk az egyik sarokban bőgne, másikunk a másikban. Azt már nem. Igenis, boldogan fogjuk tölteni ezt az egy hónapot. Legalábbis, a helyzethez képest megpróbáljuk a legjobban eltölteni.
-Igen, tudom és semmi baj.- bújok hozzá és végig simítok párszor a gerince mentén, de közben elszomorít, hogy ilyen állapotban van. Nem bírom már visszatartani azt az újabb könnyáradatot, ami elő tör belőlem. Most már mindig így lesz? Gavin ilyen marad? Sosem tér vissza az az erős, akarnok, makacs de mégis érzéki, szenvedélyes és határozott pasi? Aki csak úgy lekapott a pultnál és bevonszolt a szobájába, mert épp engem akart a magáénak tudni? Ez az egész rohadt Irakosdi ki fogja facsarni belőle az életet és én ezt nem akarom.
Miközben hátát simogatom szipogok párat, persze olyan halkan, ahogy csak tudom, hogy még véletlenül se vegye észre, hogy itt bőgök miközben ölelem, majd rejtve letörlöm a könnyeim és anélkül, hogy ránéznék, kézen fogom és elindulok vele kifelé.
-Ülj csak le, én hozok valami vacsit, rendben?- motyogom még mindig nem nézve rá és amint lehet, kislisszolok a konyhába. Neki látok összedobni valami egyszerűt, amit mégis élvezetes befalni, úgyhogy a spagetti mellett döntök. Az nem is tart sokáig és azt hiszem, talán Gavin is szereti. Ha csak eszembe jut még több könny csordogál végig a képemen és esküszöm, elgondolkodok rajta, hogy talán az elmúlt huszon x évnyi könny most indul meg. Az viszont szép lesz. Az elkövetkezendő egy hónapban végig potyogni fog, ha tényleg így van.
Miközben a kaja fő, megállok a pultnak háttal neki dőlve és csak bambulok magam elé. Össze kell szednem magam. Nem lehetek én is idegileg roncs. Most nekem kellene a vigaszának lenni, de jelenleg csak lelomboznám a kedvét. Mi a franc lett velem is?

Hallgatom, ahogy rotyog a szósz, lesem a vizet, aminek lassan forrnia kéne a tésztához, de mozdulni igazán nincs kedvem. Annyi mindenen jár most az agyam, hogy a mozgáshoz már nem jut elég inger. Kimerül az egész annyiban, hogy maximum a karom tudom felemelni, amíg letörölgetem újra és újra a képem.
Egyedül, csak az nyugtat meg picit, hogy hallom, ahogy Gavin valamelyik kutyához intéz néhány szót. Legalább, annyi kedve még van, hogy meggyömöszölgesse szegény blökiket. Tuti, hogy érzik ők is, valami baj van. Hogy a fenébe ne éreznék. Sokkal több mindent éreznek már jóval előbb, mint mi. Például a természeti katasztrófákat és sok minden mást is persze, de a legjobban az emberre vannak ráállva a radarjaik. Lehet, hogy még jót is tesz Gavinnek, ha kicsit hülyül vele valamelyik kutya.
Többször is eszembe jut, hogy nem ártana ránéznem a kajára, de igazából teszek rá most. Mármint, persze, szeretettel csinálom én, csak erőm nincs megfordulni. Úgy döntök, ha leég, mire elszánom magam, akkor rendelek kínait vagy fene tudja. Nem ezen fog múlni, hogy milyen lesz az este.
Gavin jelenik meg végül és miután szorosan hozzám simul, forrón megcsókol. Legalább ez... ez még mindig ugyanolyan. Érzem belőle, hogy fontos vagyok neki és ... talán, hogy szeret? Nem tudom, igazából még nem ömlöngtünk egymásnak arról, hogy szeretnénk-e a másikat vagy sem, de szerintem ma mindenképp kiderült már.
-Megpróbálok nem sírni. Ne haragudj csak... össze kell kapnom magam.- sóhajtom, miközben végig simítok karján gyengéden, majd erőltetek egy mosolyt és sóhajtok pár jó nagyot, hogy abba maradjon a sírás. Aztán a figyelmem inkább a kajának szentelem és, mivel a víz már el is kezd forrni, beledobom a tésztát.
-Jajj, ne már. Ugye... mostantól nem kell majd amiatt aggódnom, hogy túl sok gyógyszert veszel be?- pillantok rá homlokráncolva, ahogy magába pakol három szem fogalmam sincs mit, aztán csak fejet csóválok, hogy ezzel adjam tudtára, mennyire nem tetszik a dolog. És én még azon agyaltam, hogy megmasszírozhatnám, hátha ellazul vagy valami. Most komolyan ez lesz? Idegroncsok leszünk és bogyókon élünk? Sosem hittem ezekben a szarokban. Oké, a fájdalomcsillapító néha kellett, de a többi... csak mérgezik az embert és függővé teszik, aztán azon kapja magát az illető, hogy már nem is tud normális lenni a gyógyszer nélkül. Ugyanaz, mint a drog.
Nem is szólok inkább többet, mert még rajta vezetném le a feszültséget, amit nem akarok. Inkább csak csendben leszűröm a tésztát, reszelek sajtot, aztán felpislogok a fenti szekrényekre, ahol a tányérok vannak. Na igen. Látszik, hogy Gavinre van méretezve a konyha, úgyhogy rá is pislogok segélykérőn, majd, ha hajlandó megszánni és lekapni nekem két tányért, tálalok is.
-Akkor mit csináljunk? Nézzünk valami filmet?- pillantok rá kíváncsian, miközben lerakom a két tányért a pultra és le is csüccsenek a bárszékre. Próbálom terelni a gondolatainkat. Az övét is és az enyémet is. Nem is kell szóba hozni se Irakot, se háborút, se búcsúzást... filmet is, talán nem is filmet kellene nézni, hanem valami hülye mesét.

Lassan kissé lenyugszok és úgy döntök, hogy inkább a jelenre koncentrálok, azaz élvezem ezt az estét, amennyire lehet. Főzök, vacsizunk, tévézünk és kész. Tök átlagos este végül is, pont amilyet akartam. Kicsit elrugaszkodhatunk mindentől, bár Gavinnek ehhez szüksége van pár szem nyugtatóra, ami nekem nem igazán tetszik, de végül csak mosolyogva fejet csóválok.
-Azért ne üsd ki magad teljesen. Nekem még szükségem lehet rád.- jegyzem meg halkan hamiskás mosollyal az arcomon és ezzel együtt arra is utalok, hogy egyébként is szükségem lesz még rá. Még Irak után is. Semmiképp se üsse ki magát semmilyen értelemben. Nem akarok megint egyedül maradni, ha már vele jól alakulnak a dolgok.
Igen. Mindenképp szükségem lesz még rá, hiszen a tányérokat is csak ő éri fel, pedig én se vagyok pici. És ahogy hozzám simul... minden egyes apró szőrszál azonnal az égnek mered rajtam és kellemesen megborzongok. Imádom, amikor ezt csinálja. Azt hiszem, nem ártana figyelmeztetnem, miféle következményei lehetnek a simulásnak. Úgy hat rám, mint rá az, ha a nyakát csókolgatom. Mert igen, megfigyeltem már, hogy elég csak a nyakára hintenem pár apró csókot, ha elkap a hancúrozhatnék. Ki is használom ezt, amikor csak alkalmam van rá.
-Rendben. Nézzünk.- vigyorodok el, közben kicsit összekutyulom a szószt a tésztával és huncut pillantást dobok felé a kaja fölül. A kis hedonista. Most vett be három szem nyugtatót és még próbál a szobába csábítgatni. Gyanítom, a film végére hat majd a gyógyszer ő pedig lehet még ott kidől. Viszont, akkor odafészkelem magam hozzá és vele együtt éjszakázok a kanapén. Nem vagyok hajlandó mostantól egy éjszakát se külön tölteni. Egy hónap... ennyi áll a rendelkezésünkre.
-Gondolod, hogy képes leszel még állni a gyógyszerek után?- vigyorgok rá huncutul és az "állni" szót a lehető legkacérabban ejtem ki, tekintetem pedig máris vágyakozva vezetem az arcára. Borzalmas, milyen hatással van rám. Bárhol képes lennék rá vetni magam, ha csak egy kicsit ingerel. Elég ehhez egy szó, egy pillantás vagy egy érintés... a kémia már bizonyos, hogy pokolian jól működik köztünk.
-Megtartasz? Micsoda bók. Köszönöm.- kuncogok fejet csóválva, közben neki látok én is falatozni és akaratlanul is újra eszembe jut a mai nap. Főleg azért, mert kezdem érezni a combomat. Lüktet és ég, ahogy a karom is, de ez nem fog semmiben sem megakadályozni.
-Hogy van a sebed?- jut eszembe erről Gavin sérülése, amit csakis nekem köszönhet és egy pillanatra el is szomorít a gondolat, hogy veszélybe sodorta magát miattam. Nem szeretném, ha ilyesmi még egyszer előfordulna, úgyhogy én is megpróbálom távol tartani magam a bajtól.