to: Soan  

El sem hiszem, hogy tényleg kiment a fejemből, hogy ma mi is lenne a teendőm. Ezért is döbbentem le annyira mikor a házvezető nőnk feljött hozzám, hogy értesítsen arról, hogy megérkezett az esküvői ruhám tervezője, hogy megejtsük az utolsó ruhapróbát a nagy nap előtt. Nem akartam magam ismét abban a ruhában látni, de mégsem állhattam elő az igazsággal. Még apu sem tud róla és nem akarom, hogy úgy értesüljön erről, hogy valaki olyantól tudná meg aki nem én vagyok. Mert ez olyan hír, amit személyesen tőlem kellene hallania. Ezért magamra erőltettem némi mosolyt és izgatottságot, hiszen ilyenkor a menyasszonyok rettentőek izgulnak és megállás nélkül mosolyra húzódnak ajkaik, nem? Próbáltam azt a látszatot kelteni, hogy nagyon örülök, hogy ismét magamra vehetem a ruhámat. Mert tényleg tökéletesen áll rajtam és a ruha is tökéletes, de nekem mégis nem tetszik, mert tudom, hogy nem a megfelelő ember húzta a kezemre az eljegyzési gyűrűt.
- Nagyon szép. - Szavaimat intéztem a tervező felé, aki kritikus szemmel méregetett, de aztán csak elmosolyodott mikor mindent rendben talált. Vagyis majdnem mindent, még a fátyol hiányzik. Mikor feltette akkor volt csak igazán teljes az összhatás. Tényleg gyönyörű a ruha, de mégis úgy érzem, hogy mindjárt megfulladok benne, pedig nem szűk rám, akkor mégis miért érzem úgy, hogy egyre nehezebb lesz levegőt vennem? Csak ott álltam a tükör előtt, néztem magam az esküvői ruhámban és legszívesebben sírni akartam volna, de nem a boldogságtól. Majd a tükörből megpillantottam, hogy Soan belépett a nappaliba. Nem tudtam megszólalni, hogy valami magyarázatot adjak számára, hogy miért vagyok talpig fehérben. Mégsem mondhatom neki, hogy ez nem az aminek látszik, mert ez bizony az aminek látszik. Most pedig még kettesben sem vagyunk, mert a ruhám tervezője még mindig engem vizslat, hát ha még lényűgözőbbe tudná varázsolni a ruhámat. Szívem a torkomban ver, mert nem akarom, hogy Soan azt gondolja, hogy meggondoltam magam velünk kapcsolatban, mert az akivel lenni szeretnék az csak is kizárólag Soan.

to: Soan  

Még nem volt rá megfelelő alkalmam, hogy mindenki elé kiálljak az igazsággal, de legyünk őszinték ilyen hírre egyáltalán létezik megfelelő alkalom? Rohamosan fogy az időnk, ahogy egyre közelebbinek tűnik az esküvőm napja. Most pedig itt állok ebben a gyönyörű ruhában és legszívesebben tényleg sírni volna kedvem a kétségbe estéstől. Nem tudom mégis mit gondoltam akkor mikor azt hittem, hogy tudnám úgy szeretni Alexet, mint Soant. Én tényleg megpróbáltam, nagyon akartam és a józan eszem is azt diktálta, hogy Alexhez kell feleségül mennem, viszont a szívem egészen mást sugall. Nem lehetek önző és nem tehetem meg ezt velük, Alex jobbat érdemel tőlem, egy olyan nőt aki képes szeretni őt. Ami azt illeti szeretem Alexet, de nem szerelemből. Akit igazán szeretek és képtelennek tartom leélni nélküle az életemet az Soan. Most mégis abban a ruhában állok a tükör előtt amiben Alexhez mennék feleségül, mi ütött belém? Nem is ez a legrosszabb az egészben, hanem az, hogy Soannak tökéletes időérzéke van és pont meg kellett akkor jelennie, mikor az esküvői ruhám főpróbáját tartom.
- Köszönöm. - Zavarban voltam és szégyelltem is magamat, ezért nem volt bennem annyi lélekerő, hogy képes legyek ránézni. Annyira rossz embernek érzem magam és túlságosan sokatmondó volt számomra, hogy húginak hívott, semmi jót sem sejtek ebből kifolyólag. Biztosan azok után ami történt közöttünk nem lehet kellemes számára az esküvői ruhámban látnia.
- Nos a ruha magában nagyon szép darab, de a menyasszony kisugárzása és szépsége teszi csak igazán gyönyörűvé. - Máskor jól esne ha ilyen bókokat kapnék, de most ez mégis annyira rémes volt.
- Köszönöm Cynthia. Megtennéd, hogy pár pillanatig kettesben hagysz a bátyámmal? -  Halványan mosolyogva kérdeztem meg a ruhám tervezőjét, aki viszonzásképpen rám mosolygott, majd aprót bólintott és meg is indult az ajtó felé. Kellett pár pillanat, hogy tudjak vele beszélni, csak tudni szeretném mi jár a fejében, mert nem akarom, hogy egy szó nélkül elviharozzon, és ne tudjunk erről az esetről beszélni. Soant ismerve a legelső dolga az lenne ilyenkor, hogy volán mögé ül, aztán féktelen buliba veti bele magát, csak hogy enyhítse csalódottságát, bánatát. Vajon mennyi alkohol képes elfelejtetni vele azt, hogy esküvői ruhában látott meg?
- Nézd, nem akarok mentegetőzni mert ez pontosan az aminek látszik, de esküszöm kiment a fejemből, hogy ma lesz a ruhapróbám. - Nem akartam mentegetőzni, mégis félig meddig azt tettem. Én csak félek, hogy mit fog ezek után mondani. Úgy éreztem visszakaptam és ismét az enyém, nem akarom ezért elveszíteni.
- Nem akartam, hogy így láss, ahogy a ruhát sem akartam még egyszer felvenni, de hát meg kellett tennem, hiszen senki sem tud még rólunk. - Érhető okokból ezt a mondatot halkabbra vettem, mert Cynthia a közelben lehet és neki nem kell ezt hallania. Most pedig Soan előtt állok talpig fehérben és ennél kétségbeesettebb még ha akarnék sem lehetnék.

to: Soan  

Ilyenkor nagyon szeretném tudni, hogy mi járhat Soan fejében. Még csak véletlenül sem akarom, hogy azt gondolja, hogy a nem régiben vele töltött szenvedélyes éjszaka nekem semmit sem jelentett. Mert akartam és még mindig akarom! De, igen mindig van ilyenkor egy de! Fogalmam sincs, hogy hogyan tudnám ezt megmondani másoknak. Szeretem Soant, ebben egy pillanatig sem kételkedek, csak abban, hogy nem leszünk túl erősek ahhoz, hogy kibírjuk azt a nagy nyomást ami ránk fog nehezedni ami után mindenki tudomást szerez majd rólunk. Ez nem csak egy olyan egyszerű dolog, amit bejelentünk majd pár napra rá mindenki elfelejt és minden úgy zajlik, mint előtte. Nem! Ezzel mindent megváltoztatunk! Akár életeket is, de főleg a miénket. Hatalmas döntés lenne részünkről, hogy végre befejeznénk a titkolózást, ennyivel magunknak is tartozunk már.
- Ez nem úgy hangzik, mintha tényleg hinnél nekem. - Ha nem tud nekem hinni, ez azt jelenti hogy akkor a bizalomnak is lőttek. Nem akarok esküdözni, de tényleg elfelejtettem, hogy ma Cynthia be fog toppanni a ruhával. Nem érdekelt annyira az egész ruha mizéria, hogy ne felejtsem el ezt a megbeszélt időpontot. Őszintén csak Soan jár a fejemben és nem igazán tudom, hogy az együtt töltött éjszaka óta most hányadán is állunk.
- Én el akartam már mondani nekik, de még mindig nem érzem magam hozzá túl erősnek és félek, attól tartok, hogy ki fogok futni az időből. - Iszonyúan kétségbe voltam esve, szó szerint vissza kellett tartanom a belőlem kikívánkozó könnyeket. Mindenért csak magamat hibáztathatom, hiszen én sodortam magam ilyen szituációba. Hogy is gondoltam, hogy hozzá tudok menni bárkihez is, aki nem Soan.
- Kérlek Soan, találkozzunk tíz percen belül a szobádban. Szeretnék veled beszélni, de először le szeretném venni a ruhámat. Kérlek csak hallgass meg. - Megértem, ha ezek után nem szeretne már semmiről sem beszélni velem, de azért mégis remélem, hogy miután kibújtam a ruhámból és felsietek a szobájába akkor ott fogom találni.
- Cynthia! - Szóltam hangosabban a tervezőnek, hogy meghallja, hogy hívtam és segítsen minél előbb kibújni a ruhámból. Közben Soanra kérlelően néztem, remélem tényleg megteszi hogy most hátat fordít nekem, de csak azért mert elindul a szobája felé.

to: Soan  

Sosem akartam, hogy ez megtörténjen, most mégis ez lett. Miért mindig az történik velem, amitől a legjobban félek? Annyira ragaszkodom hozzá, hogy pont ettől taszítom el magamtól? Az nem lehet. Hiszek abban - hinnem kell abban - hogy minden jóra fog fordulni. Csak végre át kell esnünk ezen az egészen és végre egymás mellett lehetünk boldogak. Mellette önmagam tudok lenni és vele elhiszem, hogy hozhat bármit a sors, mindig ott lesz mellettem. Nem akarom azt hinni, hogy a mi szerelmünk csak egy véletlen volna, hiszen még mindig ugyan úgy érzek iránta, mint a legelején, ezen semmi sem tud változtatni. Soan a legszebb ajándék amit valaha kaptam életemben, nem akarom azért elveszíteni, mert túlságosan félek a döntéseim következményeitől.
- Csak azt ne hidd, hogy szívesen parádézok előtted ebben a ruhában. Már így is elég fájdalmat okoztam neked és el tudom képzeni mit érezhetsz, hogy így látsz. - Mert neki is, de magamnak is sok fájdalmat okoztam akkor mikor úgy gondoltam nekünk jobb lesz egymás nélkül. De már akkor is tudtam, hogy mennyire nehéz fog lenni, és akármennyire is próbáltam túltenni rajta képtelen voltam, mert a szerelem nem múlik el egy csettintésre.
- Nem tévedsz, még mindig Alex menyasszonya vagyok. - Lehajtott fejjel mondtam neki, mert képtelen lettem volna a szemébe nézve közölni vele. Tényleg még a gyűrű is az ujjamon van, csak azért mert képtelen voltam felbontani a jegyességemet. Ez nem olyan könnyű, mint amilyennek mások gondolják. Senkit sem akarok megbántani, mert tudom, hogy a döntésemnek súlyos következményei lesznek, de így az egyetlen személy akit bántok az Soan, pedig ha valakit akkor őt nem szeretném. Miért mindig azokat bántjuk a legjobban akiket szeretünk?
- Soan! - Elcsukott hanggal szóltam utána, de tudom nem fog visszafordulni és meghallgatni. Ekkor lépett be a ruhatervezőm, nekem pedig magamra kellett erőltetnem a mosolygást, hogy azt a látszatot keltsem, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Segített kibújni a ruhából, hogy vissza vegyem eddigi öltözékemet. Még a rengetek elintézni valómra hivatkozva köszöntem el Cynthiától és már rohantam is Soan szobája felé. Már a kilincsen volt a kezem, mikor megláttam az erkélynél, ezért mély levegőt vettem, fogalmam sincs mire számíthatok, de azért mégis oda mentem hozzá.
- Jobban érzed magad ha iszol? Mert akkor a pohár helyett az üveget kellett volna magaddal hoznod. - Kikaptam a kezéből a poharat, nem akarok vele veszekedni, de azt sem szeretném, hogy miattam igyon. Nem akarom, hogy miattam bármi baja is történjen, de akármennyire nem akarok dolgokat, előbb vagy utóbb mindig bekövetkezik a baj.
- Szeretnék veled beszélni, de ha nem vagy rám kíváncsi akkor már itt sem vagyok. - Nem kényszeríthetem arra, hogy meghallgasson, ahogy azt is megérteném ha most inkább egyedül szeretne lenni, vagy minél messzebb tőlem. Akit ezért hibáztatni tudok az csak is magam vagyok.

to: Soan  

Biztosra veszem, hogy Alex nélkül is bonyolult lenne az ami közöttünk van, volt hiszen akkor is hadilábon álltunk, most pedig... Semmi sem annyira egyszerű. Sosem szerettem volna Soannak semmi rosszat sem, most mégis én vagyok az a nő az életében aki megkeseríti a minden napjait. Mikor lett minden ennyire komplikált? Szeretjük egymást, mégsem vagyok még arra képes, hogy mások tudtára is adjam, talán még mindig nem bízom meg benne kellőképpen, vagy csak a saját gyávaságom tart vissza. Nem tudom feladni a vele való kapcsolatomat, de Alexnek sem tudom megmondani, hogy számomra nem jelent többet egy jó baráttól. Mert mindvégig szerettem, de nem szerelemből, mert már szívemet másnak adtam.
- Igazad van valóban nem tudtam, de te sosem beszélsz az érzelmeidről, ezért ez nem is annyira meglepő, hogy ismét kizársz ahelyett, hogy bármit is mondanál. - Elfogadtam, hogy Soan nem olyan férfi aki nyíltan beszél az érzelmeiről, de azért azt nem akarom elfogadni, hogy engem szeret és nekem sem mondja el, akár azt hogy ebben a pillanatban hogyan érez. Mert én dühös vagyok magamra és erre az egészre, hogy sikerült belekeverednem. Legszívesebben hátat fordítanék az eddigi életemet, de Soant képtelen lennék elfelejteni. Nem lennék képes itt hagyni, nem akarom, hogy vége legyen! Úgy tűnhet, hogy csak játszadozom az érzelmeivel, de nem erről van szó, ez sokkal bonyolultabb ennél.
- Tudom, hogy hibáztatsz azért mert még nem beszéltem vele rólunk, de te sem álltál elé, hogy beszámolj neki arról, hogy szeretsz. - Nem akarom Soanra hárítani a felelősséget, de ha tényleg ennyire zavarná a kialakult helyzet akkor tenne ellene, nem? Én tényleg azt hittem, mikor már nem bírja tovább oda fog állni Alex elé és beavassa a részletekbe, lesz ami lesz alapon. De egyikünk sem tette meg eddig, mégis mire várunk még? Most pedig itt állok ebben a ruhában és ha tovább így folytatjuk akkor nagyon gyorsan az oltár előtt találom magam Alex oldalán. Akarjuk mi ezt? Nem.
Csak hallgattam és teljesen igaza volt, mégsem tudtam semmit sem mondani. Fogalmam sincs hogyan vagyok képes a tükörbe nézni. Anyámat a mai napig utálom, hogy képes volt aput otthagyni, de mégis neki legalább volt annyi bátorsága, hogy mert lépni és a szívére hallgatott. Én miért nem tudom megtenni? Mert nem akarok olyanná válni, mint ő volt, vagy csak túl sok elvárása van mindenkinek velem szemben, mert azt hiszik rólam, hogy olyan tökéletes lennék? Ha tényleg olyan tökéletes volnék, akkor sosem szerettem volna bele a saját mostoha bátyámba.
- Igazad van, egyébként is semmi okod nincs arra, hogy rám hallgass. - Én csak mindössze nem szeretném, hogy miattam kezdjen bele ebbe az önpusztító életmódba, ahol számára az egyetlen megoldást az alkohol jelenti. Őszintén nem tudom mit vártam volna tőle, talán nem kellett volna utána jönnöm, mert minden oka megvan arra, hogy ne akarjon látni azok után, hogy az előtt még az esküvői ruhámat próbáltam.
- Ha a könnyebbik utat választanám akkor már régen képes lettem volna arra, hogy elengedjelek. - Hátat fordít nekem, ez tényleg remek! Ennyire azért nem kell érdekelnie az amit mondok, már csak dühből is utána lépve elé állok, ha tovább akar menni akkor félre kell állítania.
- Tényleg azt csinálok, amit akarok? Mert akkor ezt nagyon akarom! - Ha nem lök el magától akkor abban a pillanatban egészen közel lépve hozzá simítom kezeimet vállaira, majd mohón kezdem el falni ajakit. Ha pedig ellökne magától, akkor sem hagynám, hogy még elmenjen.

to: Soan  

Ezt iszonyúan elszúrtam. De gondolom az most egyáltalán nem tud lényeges lenni, hogy én ezt nem így akartam, csak sodródtam az árral és hirtelen megtörtént. Félek. Talán attól, hogy nekünk már megvolt az esélyünk együtt, de mégsem tudtunk élni a lehetőséggel. Most itt van egy második esély és tudom is, hogy hogyan lehetne helyre hozni a dolgokat, de akkor mégis miért nincs annyi bátorságom, hogy ki is merjek azért állni, amit valójában akarok? Nyilvánvaló, hogy nem Alex mellett akarok lenni, de arra sincs semmi garancia, hogy Soan képes tényleg megváltózni miattam és felhagyni az eddigi kaszanova életével. Abba pedig inkább nem is szeretnék bele gondolni, hogy mi van akkor, ha csak azért ragaszkodik hozzám ennyire, mert közeleg az esküvőm napja és végleg elveszíthet. Ha csak azért kellek neki? Nem, nem akarom ezt hinni!
- Ugye nem hiszed azt, hogy ezt csak azért teszem, hogy téged büntesselek? - Valahogy mindig fordítva alakulnak a dolgok. Nem akartam neki sosem fájdalmat okozni és nagy valószínűséggel én vagyok az a személy az életében, aki eddig a legnagyobb fájdalmat okozta neki. Én csak azt hittem, ha Alex mellett leszek, akkor képes leszek rajta túllépni és elfelejteni azt, hogy valaha is szerettem. De eddig egyikünk sem volt képes erre a lépésre. Most pedig mindenért bűntudatom van, mert eddig mindenkinek csak hazudtam, mert azt hittem, hogy egyszer csak hirtelen valósággá fog válni, hogy beleszeretek Alexba és Soant eltudom felejteni és akkor a sok hazugságból végül valóság fog válni.
- Ezt én is jól tudom. - Újfent lesütöttem tekintetemet, mert most nagyon is nehezemre esik ránézni. Mert az én gyávaságom végett nem mertem még lerántani a leplet kettőnkről. Túl nagy következményekkel fog járni, ha napvilágra kerül a mi szerelmünk és fogalmam sincs arról, hogy készen állók-e rá, ahogy arról sem, hogy Soan valóban ezt akarja-e.
- Tudom, hogy hibás vagyok, hiszen minden miattam történt. Én akartam tovább lépni, mert nem éreztem azt, hogy tényleg szeretnél és már nem bírtam tovább. Bármi is fog változni kettőnk között, ha mindenkit beavatok, vagy minden ugyan olyan fog lenni, mint régen? - Nem arra célzok, hogy nem mondom el nekik, hogy miért döntöttem úgy, hogy nem akarom az esküvőt. Mert mindenkinek tartózok azzal, hogy végre őszinte legyek, de mégis tartok attól, hogy ha nyilvánosságra kerül is a kapcsolatunk minden ugyan olyan fog lenni, amilyen volt és hát az nekem nagyon nem volt jó, azért is kerültem bele a mostani helyzetbe.
- Soan, nem akarlak elengedni, egyszerűen nem vagyok rá képes, sokáig próbáltam, de nem megy. Tudod miért? Azért mert szeretlek. - Nem csak pillanatnyi fellángolás ami közöttünk volt, se nem múló szeszély csak mert nekünk sosem lett volna szabad egymásba szeretnünk.
Egy pillanatra teljesen ledermedtem, mikor tudatosult bennem, hogy mire is kért meg. De talán így tényleg könnyebb lesz, innentől három lehetőség is fennáll. Vagy észre sem vesznek minket, vagy mégis, de ami a legrosszabb, hogy nem merem megtenni és a gyávaságom végett örökre elveszíthetem azt a férfit, aki a legjobban szeretek.
- Ha ezt akarod. - Akkor meg is fogja kapni. Elég is volt a sok hazugságból, éppen itt volt az ideje annak, hogy megtudják az igazat, még akkor is ha most saját magunkat készülök lebuktatni. Ezért újra megcsókoltam, nem érdekelve, hogy ennek milyen következményei fognak lenni, mert az akit innentől kezdve meg szeretnék csókolni, az csak is Soan.

to: Soan  

Legszívesebben most azonnal elsírnám magam szavai hallatán, de sikerült rájönnöm az elmúlt időkben, hogy semmivel sem jobb a helyzet, ha utat adok könnyeimnek. Mert mostanában mást sem csináltam, csak sajnáltam magam, amiért sikerült bele keverednem ilyen helyzetbe és rengeteget sírtam, de erről persze senki sem tud, mindenki csak a boldog menyasszony látja, ha rám néz. Én pedig megerőltetem magam minden nap és mosolygok, még akkor is ha sírni lenne kedvem. Már magamra sem ismerek, sosem szerettem volna ilyen helyzetbe kerülni, főleg nem ilyenné válni. Mindenkinek meg akartam felelni, de végül kétszínű lettem és mindenkinek hazudtam és még mindig hazudok. Ez így nagyon nincs rendben, de nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy helyre hozzám azt a tömérdek hibát, amit eddig elkövettem.
- Sosem szerettem volna neked szándékosan fájdalmat okozni. Én csak azt hittem, hogy mire ez a nap bekövetkezik már mindketten túl leszünk egymáson. - Az pedig egyáltalán nem kérdéses, hogy ez nem így történt. Mindketten képtelenek vagyunk elengedni a múltat és ez azért jelent valamit. Én tényleg szeretném vele ismét megpróbálni és azt mondani mindenkinek, hogy igen Soan barátnője vagyok és szeretem. Vajon ez a nap mikor fog bekövetkezni? Ha sokat várunk, akkor lehet sosem.
- Soan, hidd el én is ezt szeretném. - Mondani könnyű, ugye? Nem akarom hitegetni sem pedig hamis ábrándokba kergetni, még akkor sem ha most nagyon úgy tűnik. Én tényleg csak is rá vágyom, de nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy akár ebben a pillanatban mindenki elé állva beszámoljak arról, hogy mennyire szeretem. Mégis miért ennyire nehéz őszintének lenni? Annyi ideje titkolózunk már, hogy el sem hiszem, hogy akár itt van a lehetőség arra, hogy innentől kezdve ne kelljen titkok között élnünk.
- Biztosan rosszul esne és nagyon szíven is ütne a dolog. - Újból csak lesütött szemekkel mondom, mert tényleg nagyon megalázó lenne a kialakult helyzet, ha tényleg ezt kellene tennie. Eddig jól megvoltunk az ilyen helyeken együtt. Együtt voltunk, mégis külön. De mostantól csak is vele szeretnék lenni és azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy egymással vagyunk.
- Azt hiszed attól más lenne a helyzet, ha neked is lenne valakid rajtam kívül? Nem mintha nem rettegnék minden egyes nap, minden egyes percében attól, hogy elveszíthetlek. - Könnybe lábadt szemekkel és remegő térdekkel közöltem vele. Én nem azért csinálom ezt vele, mert annyira jól esik, hanem mert még nem érzem magam elég elszántnak, hogy mindenkinek csalódást okozzak azzal, hogy kiderül rólam, hogy nem az vagyok, akinek eddig gondoltak. Mert mindenki szemében én vagyok Mia, a tökéletes és kedves menyasszony. Mindenkinél kicsapnám a biztosítékot, ha kiderülne, hogy bizony a mostohabátyámmal szoktam lefeküdni, de nem pusztán élvezetből, hanem azért mert szeretem és vele akarok lenni.
- Soan, ezt mégis miért kellett? - Nem az Alexos megjegyzésére célzok, inkább azt figyelembe sem veszem. Én mindössze nem értem miért szerette volna, hogy megcsókoljam, úgy hogy akár meg is láthatnak minket, aztán mégis csak elhúzott, hogy ne legyenek szemtanúk.
- Én készen álltam tényleg arra, hogy megtudják az igazat, vagy szerinted így túl egyszerű lett volna? Esetleg meggondoltad magad és meghátrálsz? - Nem értem miért viselkedik most így velem, el is tolt magától, mintha nem szeretné, hogy a közelében legyek. Az előtt még azt akarta, hogy csókoljam meg, most pedig annyira elutasító velem.

to: Soan  

El sem akarom hinni, hogy ezt tényleg kimondta. Habár, megérdemlem, hogy így beszéljen velem, sőt ennél sokkal rosszabbat is érdemelnék. Mert csak hitegetem, de tényleg meg akarom tenni ezt a lépést, csak még mindig túl bátortalan vagyok rá. Nem is értem miért nincs bennem annyi bátorság, hogy mindenkinek megszámoljak kettőnkről. Talán csak félek a következményektől, vagy attól, hogy már akkor nem fogok neki kelleni. Mert tényleg mi van akkor, ha csak azért ragaszkodik hozzám ennyire, mert fél attól, hogy soha többé nem lehetek az övé? Mert arra nincs semmi garancia, hogy együtt fogunk maradni azután, hiszen annyi minden történhet még. Én pedig félek. Csak aztán nehogy két férfi közül végül egyiket se kapjam meg, de valójában Soan az, aki mellett lenni szeretnék.
- Ne mondj ilyet kérlek. - Nem hiszem el, hogy komolyan ezt mondta. Egyszerűen nem így akartam az egészet és nem fogok tőle így elbúcsúzni, nem is azért töltöttem vele azt a bizonyos éjszakát, mert csak egy utolsó alkalomnak szántam. Azért feküdtem le ismét vele, mert még mindig szeretem. Szeretnék vele lenni, csak még tényleg nem állok arra készen amire kellene. Miért ennyire nehéz?
- Én tényleg azt szeretném, hogy újra együtt legyünk, csak még mindig túl bonyolultak ehhez a körülmények. - Pedig csak meg kellene mondanom Alexnak, hogy nem szeretnék hozzá menni, aztán pedig az egész esküvőt úgy ahogy van lemondani, mert lassan tényleg nem fog erre alkalmam nyílni és amire észbe kapok már ott fogok állni az esküvői ruhámban az oltár előtt és akkor már nem nagyon tetetek semmit sem.
- Mégis mit mondhatnék? Azt, hogy nem bírnám ki, ha mással kellene téged látnom? Vagy azt, hogy biztosan bele is őrülnék a tudattba, hogy valaki mást fogsz majd úgy szeretni, mint egykor engem? - Mert ez a helyzet, hiába nem voltunk együtt még nagyon tudott fájni, hogy mással láttam, attól tartottam, hogy majd jön egy másik nő, aki majd képes lesz arra, hogy bepótolja az űrt ami miattam tátong benne. Eddig szerencsés voltam, hogy nem talált helyettem senkit, de akármikor bekövetkezhet ez a katasztrófa, ha továbbra is ennyire bátortalan vagyok.
- Nem akarom, hogy ez még egyszer előforduljon. Soan, te vagy az a férfi, ami mellett lenni szeretnék. - Ha jelenleg az életemben nem szerepelne egy másik férfi is, aki még mindig a vőlegényem, akkor ez sokkal könnyebb lenne és már nyíltan is képes lennék vele lenni. De mégis attól tartok, hogy mindenki csalódni fog bennem, biztosan senki sem fog megérteni, hogy nekem miért pont Soanra van szükségem.
- Őszintén? Nem hiszem, hogy készen álltam rá, de ha sosem fogok készen állni, akkor mégis mi lesz velünk? - Szeretném megtenni ezt a lépést, másra sem vágyok jobban, minthogy mindenki megtudja, hogy szeretjük egymást, de olyan nehéz megtenni az első lépést a boldogságunk felé.

to: Soan  

Őszintén tőle már semmit sem várnék el, azt hiszem nagyon is tisztában vagyok az érzelmeivel, ahogy azzal is, hogy már biztosan tudom, hogy még mindig szeret és bármire képes lenne miattam, ameddig én képtelen vagyok végre mellé állni. Pedig akarok, nagyon is akarok! De olyan nehéz szembe nézni az igazsággal és végre felfedni a kapcsolatunkat mások előtt is. Akik ilyen sokáig élnek ekkora tikok között azoknak nem könnyű az ilyesmi, vagyis számomra nem, mert ugye az én helyzetemet még az is bonyolítsa, hogy menyasszony vagyok és pár nap múlva azt is elmondhatom magamról, hogy feleség, ha nem lépek közbe.
- Minden okod megvan arra, hogy megbánts. Szóval ha szeretnél még valamit mondani akkor csak tessék, zúdíts rám mindent. Mondd csak el, hogy mekkorát csalódtál bennem, hogy már eleged van abból, hogy hitegetlek és nem vagyok képes az eljegyzésemet felbontani. De akár azt is mondhatnád, hogy te tőlem sokkal jobbat érdemelsz, mert ez lenne a valóság. - Én csak arra vagyok képes, hogy pár elfeledhetetlen éjszakáért megszenvedtessem hosszú, hosszú időn keresztül, pedig sosem akartam ezt tenni vele, de mégis valahogy megtörtént. Soan az a férfi akit szeretek, de talán azért kellene elengednem, mert én csak számára szenvedést jelentek. Ettől sokkal többet érdemel tényleg.
- Mi van akkor, ha azért nem megy, mert nem vagyok teljesen biztos abban, hogy működne közöttünk a dolog? Soan én szeretlek, de ez először sem volt ahhoz elég, hogy tényleg működő képes legyen a kapcsolatunk. - Elcsukló hanggal közöltem neki, el sem tudja képzelni mennyire nehéz volt ezt kimondani. Igen, bizonytalan vagyok kettőnkkel kapcsolatban, még akkor is ha tudom, hogy szeretjük egymást, de ez vajon elég lesz ahhoz, hogy átvészeljük az előttünk álló keménynek tűnő időszakot?
- Számtalanszor szerettem volna bebizonyítani, de aztán mégsem voltam rá képes. Tudom gyáva vagyok, ezzel pedig azt kockáztatom, hogy örökre elveszíthetlek. - Már megint könnybe lábadtak szemeim, még belegondolni is rossz, hogy egyszer eljöhet az a nap, mikor már más mellett fogja megtalálni a boldogságot, de ha valaki akkor Soan az, aki megérdemelné, hogy boldog legyen.
- Veled látom szépnek a jövőt, de vajon tényleg lesz nekünk olyan, hogy közös jövünk? - Nem azt várom el tőle, hogy nyújtson be nekem garanciát és biztosítson arról, hogy örökké velem fog maradni és nem csak azért kellek neki annyira, mert most érzi a legjobban azt, hogy elveszíthet.
- Az már biztos, hogy tényleg egyszerűbb lenne így. - Nem akarok neki hátat fordítani, de ameddig nem vagyok képes Alexnek és apámnak megmondani rólunk az igazat addig tényleg nincs sok értelme kettőnkről beszélni.

to: Soan  

Egyetlen egy módot látok arra, hogy helyre hozzam a kapcsolatunkat, de ahhoz tényleg nem érzem magam elég bátornak. Tényleg úgy hittem, hogy annyira szeretem, hogy bármire képes lennék érte, akkor ez mégis miért esik ennyire nehezemre? Pár pillanat lenne az egész, hogy mindenkivel tudassam, hogy én Soant szeretem, de mégis annyira rettegek a következményektől, főleg azért mert fogalmam sincs arról, hogy mire is számíthatok abban az esetben, ha felfedjük a kis titkunkat mindenki előtt.
- Mindenkinek tartozok azzal, hogy megtudják rólunk az igazságot. Mégis annyira nehéz megtenni a kezdő lépéseket azután, hogy ilyen sokáig a mi ketten közös kis titka volt. - Tényleg nem értem magam és már nem is tudom, hogy kiben nem bízok valójában, valószínűleg a saját döntéseimtől tartok, mert eddig is beigazolódott, hogy mindig elszúrom a dolgokat, ha a szerelmi világomról van szó. Szeretem Soant, tőle eddig még senkit sem tudtam jobban szeretni, mégis rettegek attól, hogy mások is megtudják mit érzek iránta. Biztosan elítélnek majd minket, hiszen ha úgy nézzük akkor a mostoha bátyám, engem meg egy kis cafkának fognak elkönyvelni, mivel engedtem a csábításnak, pedig nem lett volna szabad, sem pedig helyes. Mégis szeretem!
- Te is pontosan tudod, hogy képtelen vagyok nélküled élni. - Ha tudtam volna, akkor már régen külön utakra tértünk volna, de mindig vissza térünk újra és újra egymás mellé azért mert képtelenek vagyunk elszakadni egymástól. Nem tagadom valószínűleg sokkal könnyebb lenne az életünk abban az esetben ha ez sosem történt volna meg közöttünk, nem is akartam, de a szívünknek képtelenek vagyunk parancsolni.
- Mindenért én vagyok a hibás belátom. De talán még nem késő, hogy mindent helyre hozzak. - Nem akarok napokon belül az oltár elé sétálni abban a fehér ruhában, hacsak nem Soan fog ott állni Alex helyett, amit persze kizártnak tartok. Alexot is szeretem a magam módján, hiszen régóta ismerem és amolyan gyerekkori barátok vagyunk, de ez a szeretet nem elég ahhoz képest amilyen szerelmet érzek Soan iránt.
- Azt hiszed, hogy engem ez nem aggaszt? - Biztosan minden menyasszony alig várja ezt a napot, de én rettegek tőle. Hiba volt az egész, elszúrtam, de ehhez azért van némi köze ahhoz is, hogy Soantól eleinte nem azt a bánásmódot kaptam amit úgy éreztem nekem kapnom kellene. Ezért is szakítottunk és így kerültem bele Alex karjaiba. Ha tehetném vissza mennék az időbe arra a napra mikor kimondtam, hogy vége és vissza csinálnám az egészet, de sajnos erre nincsen lehetőségem.
- Van is okom a kételkedésre, vagy te nem úgy hiszed? Először nagyon elrontottuk, miből gondolod, hogy most ezt nem fogjuk? - Én már lassan mindenben kételkedek, de abban biztos vagyok, hogy szeretem, ez semmit sem változott az idő alatt ameddig nem voltunk együtt. Mindvégig csak is kizárólag őt szerettem és még mindig szeretem is.
- Mégis hová mennél? - Most kapott el csak igazán a pánik, mert egyre jobban érzem mekkora veszíteni valóm is van, mindazért mert gyáva vagyok és tartok a következményektől. Pedig csak fejest kellene ugranom a boldogságba, de mégsem hiszem, hogy ez tényleg kijárna nekem.
- Soan... - Szóltam még utána, de csak haladt tovább, tőlem egyre messzebbre. Vajon meddig lesz képes elmenni ahhoz, hogy képes legyen elfelejteni?

to: Soan  

Már túlságosan hozzá szoktam, hogy a mi kapcsolatunkat titkok lengik körül, hogy rólunk senki sem tud, mert annyira ügyeltünk a kis részletekre, hogy sose bukjunk le. Most pedig mikor le kellene erről az egészről rántanom a leplet mégis nehezemre megy, vagyis egyelőre még sehogyan sem megy, mert még mindig a gondolattal próbálok megbarátkozni, hogy mi van abban az esetben, ha nem éppen úgy reagálnának ránk, ahogyan azt elvárnám. Soan az a férfi aki mellett igazán boldog vagyok, de mégis mindenki Alex mellett szeretne tudni, hiszen nem tudják, hogy az én szívem már egy másik férfiért dobog.
- Azt hiszed nem vagyok ezzel tisztában? - Nagyon is jól tudom, hogy ha nem teszek valamit gyorsan akkor örökre el fogom veszíteni azt a férfit, akit tényleg szeretek és a kapcsolatunkra már rá lehet mondani, hogy csak a múlt volt, egykori régi szép emlék, a mi kis közös titkunk, de semmi több már annál. Én pedig nem akarok fájó szívvel vissza tekinteni a múltra egy kis nosztalgiaként, mert jól tudom, hogy hibát követnék el, ha nem Soan mellett döntenék. Egy életen át bánnám, én pedig ezzel a következménnyel képtelen is lennék együtt élni.
- Megértem, hogy már nem tudsz nekem hinni, hogy minden szavam szerinted üres ígéret lenne, de ha nem is hiszed el nekem ezeket, én még ettől még mindig ugyan annyira szeretlek. - Iránta az érzelmeim a külön töltött idő alatt mit sem változtak. Szeretem és szeretném, ha újra képes lenne ezt elhinni nekem, hogy erősen magához öleljen és csak érezzem, hogy szeret. Nekem többre már nem is lenne szükségem, csak ennyire vágyom.
- Nélküled kezdtem bele, ezért nélküled is kell helyre hoznom. - Hinni szeretnék abban, hogy még ezt sikerül nekem helyre hozni. Elképzeléseim vannak arról, hogy hogyan is tudnám tényleg megtenni, még csak a gyakorlati résznél vagyok megtorpanva, mert fogalmam sincs arról, hogy képes leszek-e Alex szemébe nézni és közölni vele, hogy mást szeretek.
- Soan! Higgy abban, hogy nem sokára mindenki tudni fogja, hogy szeretlek és egy párt alkotunk. - Ha nem tud már miben hinni, akkor itt van ez amiben hihet, persze nem tartom kizártnak, hogy már ezt sem tudja nekem elhinni. Sok volt részemről a betartatlan ígéret, pedig világgá is kürtölném, hogy mennyire szeretem, csak mégis tartok valamitől, amiért még erre nem voltam képes.
- Nem, dehogy! Nem vagyunk ugyan ott! Hónapokkal ezelőtt képtelen lettél volna beszélni az irántam érzett érzéseidről. - Most pedig képes azt is kimondani, hogy szeret, én pedig gondolkodás nélkül bármikor a karjaiba vetném olyankor magamat, de Alex még mindig a vőlegényem és nem volt szép tőlem, hogy engedtem a csábításnak és megcsaltam, még akkor sem ha azzal a férfival feküdtem le, aki életem legnagyobb szerelme.
- Azt hiszed, hogy ott jobb lesz? - Nem fogok ott lenni, ebből a szempontból tényleg elviselhetőbb lesz számára a környezet, de mi van a benne élő eleven emlékekről rólam? Azt csak nem tudja egyik percről a másikra kiverni a fejéből.
Már meg sem állt, csak haladt céltudatosan egyenesen a szobája felé, én pedig csak néztem, ahogy egyre jobban távolodik el tőlem. Aztán különös zajokat hallottam a szobájából kiszűrődni, mondani sem kell, hogy éppen mit művel, kitalálom magamtól is, de nem akarom hagyni, hogy miattam kárt tegyen magában.
- Mégis mire jó ez az egész? - Nem érdekel, hogy most én vagyok az utolsó személy, akit látni szeretne mégis utána mentem, sőt kopogás nélkül be is nyitottam hozzá. Megértem, hogy dühös, csalódott és kezd kiábrándulni belőlem, de akkor sem hagyhatom, hogy miattam bármi őrültséget is tegyen magával. Nekem még mindig fontos, még mindig szeretem.

to: Soan  

Szavait hallva nagyot nyeltem, pedig úgy éreztem annyira hatalmába kerített az idegesség, hogy teljesen kiszáradtam. Elgondolkoztató az, amit mondott. Őszintén nem tudom rá a választ. Meglehet, hogy megváltoztam, vagy akár Soan akkor egészen más nőnek gondolt, most pedig észre vette, hogy milyen is vagyok valójában, csak nehezére esik neki elhinni, hogy mindvégig ebbe a nőbe volt szerelmes. Az pedig fáj, hogy úgy gondolja nem is ismer, csak úgy, mint az, hogy nehezére esik hinni nekem, de ezért igazán nem tudom hibáztatni. Akaratlanul is játszadoztam az érzelmeivel arra várva, hogy elmúljon a közöttünk lévő szerelem, mégis még nagyobb fájdalmat sikerült ezzel okoznom, mint valaha is szerettem volna. Sőt, egyáltalán nem akartam, hogy fájjon, egyikünknek sem.
- Megváltoztam volna? - Azért mégis meglepetten kérdezek rá, hiszen még mindig számít Soan véleménye, akármilyen kérdőjeles viszonyban is vagyunk még jelen pillanatban egymással. Talán a körülmények hatására kissé másabb lettem, meglehet, hogy Alex is hatott rám és ez az egész esküvővel járó stressz sincs a legjobb hatással rám. Viszont én magamon nem vettem észre, hogy más lennék, habár néha ingerlékenyebb és feszültebb is vagyok mindezek végett. Szép lassan elfog tűnni az a Mia akit Soan szeretett bennem, úgy hogy még észre sem veszem?
- Nem elég? Azt hittem az elegendő, ha te tudod mit érzek irántad, de ezek szerint mindenkivel tudatnom kellene, hogy képes legyél hinni nekem, ugye? - Nem állok még készen rá, félő hogy az időből pedig ki fogok futni, aztán pedig annyira balszerencsés leszek, hogy az életemben szereplő mindkét férfi megfog utálni, végül pedig egyedül maradok. Ez most számomra túl bonyolult, sokkal könnyebb lenne ha nem az esküvőm előtt állnék, na meg ha Soan nem a mostohatestvérem lenne, akivel már jó ideje viszonyba kezdtem, közben pedig Alex is beszállt a ringbe a kegyeimért.
- Sajnálom. - Ennél őszintébben ha akartam volna sem tudnám mondani. Tényleg sajnálom, most már mindent amit csak tettem vele. Annyira magatehetetlennek és gyengének érzem magam, akárhányszor elhatározom, hogy ez a nap az lesz, amikor mindenki tudomást fog szerezni kettőnkről, valami végett mindig visszatáncolom. Félek, de mitől?
- Volt! Oh, ha képes lettél volna erre előbb is, akkor most nem tartanánk itt. - Ezt nem az orra alá szerettem volna dörgölni, de azért mégis jogos kijelentés volt a részemről. Azt gondoltam nem szeret igazán, hiszen sosem mondta, csak kezdtem magam ágymelegítőnek érezni és valójában ez volt az a nyomos ok, amikor azt mondtam én ebből nem kérek inkább, mert csak fájni fog, de rájöttem, ha nélküle kell élnem az még ennél is jobban tud fájni.
- Nem hiszem el, hogy komolyan azt gondolod jobb lesz neked, ha távolabb leszel tőlem. Tudod a távolság nem változtat az érzelmeken, akármilyen messze leszel tőlem, attól még ugyanúgy szeretni fogsz. - Nem azért mondtam, hogy kínozzam, mert ha azt szeretném akkor azt közölném vele, hogy semmi értelme elmennie, hiszen Alex meg én nem sokára úgyis keresünk egy közös otthont magunknak. Mármint abban az esetben, ha nem merek lépni a saját boldogságom érdekében és hozzá megyek egy olyan férfihoz, akit csak barátként tudok szeretni.
- Nehogy azt hidd! Téged nem lehet kioktatni, sem pedig megmondani azt, hogy mit tegyél, mert annyira makacs és önfejű vagy, hogy sosem tudtál rám hallgatni! - Nem szeretnék vele veszekedni - habár kétségtelenül közel állunk ahhoz - de azért mégis kibukott belőlem. Soan az egyszerűen csak Soan, nem is tudnám igazán jellemezni. Nem hibátlan, sőt tele van hibákkal, de én azzal együtt tudom szeretni.
- Azért mert amire vágyom azt csak tőled tudnám megkapni? - Néztem egyenesen szempárjába, nem ijedtem meg attól a dühös tekintetétől, csak szép lassan haladtam felé egyre közelebb. Ha engedte akkor gyengéden megfogtam kezét, ami lassan bal mellemre csúsztattam. Persze ettől szívem is gyorsabb ritmusban kezdett el verni, ahogy a légzésem is szaporábbá vált.
- Érzed? Nem várhatom el tőled, hogy hinni tudj nekem, de az én szívemben az első hely mindig is a tiéd fog maradni, azért mert csak is téged szeretlek. - Javítani szerettem volna a helyzeten, de nem tartom kizártnak, hogy csak rontottam rajta, mert ezek után nehezebben tud elmenni innen, pedig minden jel szerint most szeretne tőlem minél távolabb lenni. Én pedig nem bírnám elviselni ha magamtól távol kellene tudnom, egyszerűen minden túl bonyolult körülöttünk, de a szívem választotta az csak is Soan.

to: Soan  

Alig akarom elhinni, hogy Soan tényleg képes ezt mondani. Tényleg így gondolja, vagy azt hiszi ha ezzel álltatja magát, na meg engem akkor minden könnyebb fog lenni? Mert nekem ezzel csak fájdalmat tud okozni. Mégis meddig fogunk még egymásnak fájdalmat okozni? Valójában nem tudom, hogy megváltoztam-e volna, vagy csak Soan máshogy tekint rám a történtek után. Akkor ez azt jelenti, hogy már nem is tud rám úgy nézni, mint régen, már nem is képes szeretni? Nem, az lehetetlen! Ez is micsoda nevetséges közhely, tényleg akkor tudjuk meg csak, hogy mennyire fontos valaki számunkra, mikor rájövünk, hogy akár el is veszíthetjük. Azt hiszem meg is érdemelném, hiszen nem vagyok még mindig képes mások előtt felfedni a kapcsolatunkat, de mégsem vagyok annyira erős, hogy elengedjem. Egyszerűen érzem, hogy képtelen lennék már nélküle létezni.
- Tényleg így gondolod? - Még mindig hitetlenkedve nézek rá, nem akarom elhinni, hogy most ezen kell keresztül mennünk. Ezzel csak azt éri el, hogy még jobban Alex karjai közé taszít. Ha elég erős lennék és nem félnék a következményektől, akkor most Soan karjai között lehetnék boldogan, ehelyett közel állunk egy nagyon vitához, ami mind ez miatt történik. Nem olyan könnyű felbontani egy jegyességet, pár nappal az esküvő dátuma előtt, még akkor sem ha az a férfi, akire mindvégig vágytam itt van előttem.
- Mert te sokkal erősebb vagy tőlem. - Jelen pillanatban annyira rossznak érzem magam, hogy egy másik férfival hitettem el, hogy szeretem, aki már fel is húzta az ujjamra az eljegyzési gyűrűmet, mikor azt a bizonyos gyűrűt Soannak kellett volna. De most már késő bánat, megtörtént, de még nincs késő ahhoz, hogy ezen változtassunk, csak éppen nem vagyok képes Alex szemébe nézni és bevallani neki a csúnya valóságot.
- Mégis mit mondhatnék már ezek után? Ezt iszonyúan elszúrtam, sosem szabadott volna megengednem, hogy idáig jussunk, de most mégis itt tartunk. - Mások előtt még mindig titkoljuk az érzelmeinket, amit egymás iránt táplálunk, annyit titkolózás és tiltott percek után, amit együtt töltöttünk nehéz elhinni, hogy végre nem kell többé mások előtt titokban tartanunk a kapcsolatunkat. Pedig olyan egyszerű lenne, csak egyszer kellene mindenki elé kiállni és bevallani az igazat, de mégis miért ennyire nehéz ezt megtenni?
- Ezt nem akarhatod komolyan! - Remélem, nagyon remélem, hogy most csak a dühe és a csalódottsága az, ami végett azt mondta, hogy menjek csak nyugodtan férjhez. Mégis mit hisz, hogy akkor majd mikor kimondom az igent egy szempillantás alatt minden vége fog szakadni, ami eddig közöttünk volt? Mert szerintem nem!
- Azokról az érzelmekről, amiket még irántam érzel, de már számtalanszor megbántad, hogy még mindig érzed őket. - Egy ilyen szerelem nem múlik el csak olyan hirtelen. Tudom, hogy még mindig szeret, de már kezdi feladni a reményt, amit persze csak magamnak köszönhetek, mert eddig csak hitegettem.
- Úgy beszélsz, mintha nekem már most is annyira könnyű lenne tükörbe nézni. - Mert már nem az néz vissza rám, aki hónapokkal ezelőtt. Tényleg megváltoztam volna, vagy csak én látom magamon a változásokat? Lényegtelen is, aki most néz vissza rám az nem tetszik.
- Akkor az lesz a legjobb, hogy hagylak menni. Talán ez lesz mindkettőnknek a legjobb... - Könnyes szempárral nézve rá kezdtem el hátrálni az ajtó felé. Nem akarok vele játszadozni, sem pedig se veled se nélküled játékot űzni vele. Szeretem, ezért el kell engednem, máskülönben még ennél is nagyobb fájdalmat okoznék neki.