Név: Claire Trammont
Becenév: Sátán...
Kor: 27
Születése hely, idő: 1985. 04. 13. / United Kingdom - London  
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: körözött
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális



Jellem: Olyan vagyok, akár egy arculcsapás. Egyenes jellem, mindenkinek kertelés nélkül megmondom a véleményemet; viszont tudok hazudni, nagyon is jól. Számomra az 'élet' szó azt jelenti: kihívás.
Állandóan összeütközésbe kerülök a környezetemmel és gyakran úgy vágok bele a harcba, hogy nem mérem fel az ellenfelem erejét. A kudarc azonban nem tör le, még be sem gyógyultak a sebeim (akár testi, akár lelki), már újra a küzdőtéren vagyok, új célért, új eszményekért, új dicsőségért harcolva. Az akadályokat egyetlen elsöprő rohammal győzöm le. Számomra egy a fontos: győzni, élre kerülni. Harc közben szerzett sebeimmel nem törődöm, veszteségeimre fittyet hányok. Kudarcaimból nem tanulok, képes vagyok századszor is nekirugaszkodni egy akadálynak, gondolván, ezúttal egészen biztosan legyőzöm.
Nincs érzékem ahhoz, hogy megkülönböztessem a kicsit a nagytól, a lényegeset a lényegtelentől, mert csak rohanni tudok. Szeretem a kalandos, extrém dolgokat, a rohanó és robbanó természetemnek megfelelő változatosságot.
Imádok mozogni, sportolni, lételemem a jövés-menés, nem tudok nyugton ülni. Nem telik el nap anélkül, hogy ne futnék pár kilométert. Odavagyok néhány extrémsportért is: a hegymászásért, a snowboardozásért és a sárkányrepülőzésért.
Nem igazán gyűjtök régiségeket, nem őrizgetek családi ereklyéket. Nem szeretek a gyermekkoromra emlékezni, vagy beszélni róla, mivel nem volt épp 'móka és kacagás'.
Ahhoz vagyok szokva, hogy amit mondok, a környezetem ellentmondás nélkül elfogadja. Talán ezért is gőzölök be gyorsan, ha ellenállást tapasztalok. Ilyenkor általában először nem az indulat tör ki belőlem, hanem a gúnyos, szarkasztikus megjegyzések; később azonban kibukik belőlem és volt már rá példa, hogy törtem és zúztam. Haragtartó vagyok, de tudok bocsánatot kérni - előbb vagy utóbb, de inkább utóbb. Akit letepertem, azon nem állok bosszút, hiszen azt a csatát már megnyertem.
Határozott és rámenős vagyok. Leginkább a robbanékonyság, a becsvágy és a bátorság jellemez. Imádom felrúgni a hagyományokat és a korlátokat; a magam útját járni, olykor tilosban. Meg nem alkuvó természet vagyok, aki nem befolyásolható.
Szeretek parancsolni és képtelen vagyok az engedelmességre, ez az alaptermészetem. Párkapcsolatomban is szeretek irányítani. Számomra magától értetődő, hogy mindenki az én fejemmel gondolkodik, és az én szívemmel érez. Gyakran hiszik rólam, hogy önző vagyok, pedig csak hiányzik belőlem az empátia. 'Azt hiszem, én olyan vagyok, mint egy magányos farkas... nem azt mondom, hogy egyáltalán nem szeretem az embereket, de - az igazat megvallva - csak akkor kedvelem őket, ha lehetőségem van mélyen a szívükbe és a fejükbe látni.'
Nem szeretem megmutatni érzelmes oldalamat, a legtöbb ember szemében én mindig is a kemény, kőszívű harcos maradok, aki csak önmagáért él. Igen, egoista vagyok, viszont tudok szeretni.
Rossz szokásom, hogy káromkodok és sokat cigizek.



Külső: Alkatom magas, vékony, de vannak domborulataim. Gyengének tűnhetek, de van bennem némi erő! Bőröm fakó - itt-ott sebhelyek éktelenkednek testemen -, hajam sötétbarna, de színét, hosszát, fazonját gyakran változtatom. Erre szükségem is van, hiszen körözés alatt állok. Hajamhoz színben tökéletesen illő aranybarna, olykor zöldes színű szempár társul. Nem mosolygok túl sokat, ha mégis, csak ajkam szeglete görbül kegyetlen kis mosolyra. Állandóan megmagyarázhatatlan, sötét légkör vesz körül, ami egyben vonzza és taszítja is az embereket. Csinos arcom, hívogató tekintetem, vörösre rúzsozott ajkam azonban határozottan csalogató a férfi nem számára - amit ki is használok. Előkelőnek tűnök, de, ha nem lenne pénzeszsák a férjem - az a rohadék, mocskosul sármos, középkorú faszi -, nagy valószínűséggel egy rohadt kis senki lennék, valami kokó-hajhász kurva, aki az egyik bárban tekereg a rúd körül és, aki a bugyijába kapja a fizetését.



Előtörténet:
- Gyűlöllek - mondja ő.
- Tudom - vonok vállat -, én is téged.
Azt hiszem, mindig is apakomplexusban szenvedtem, csak korábban nem akartam bevallani magamnak. De most, itt heverek egy középkorú férfi mellett és olyan örömöt okozott nekem, bassza meg, amilyet korombeli ritkán. Ezért vagyok vele. Na jó, a pénzéért; de az, hogy a szex kibaszott jó, csak hab azon a bizonyos tortán. Hogy hogy kerültem ide? Fondorlattal, szívem, meg némi ravaszsággal, szavaim hatalmával és súlyával, na meg női bájaimat bevetve. Bár úgy beszéltem mindig is, mint egy rohadt kurva - és úgy is viselkedek -, szavamnak éle és sarka van, tökéletesen forgatom őket, ezzel megszerezve bármit és bárkit.
Anyám tanított erre, akit az élet okított. Apám elhagyta egy fiatalabb nőért, amikor tizennégy éves lehettem - vagy tizenhárom? - és ő ezt személyes kudarcaként élte meg. Hónapokig sanyargatta magát, önbántalmazásba kezdett, ivott, mint a görény és pénzért szinte bármire képes volt. Bármire!
Életem egy részét Londonban éltem le. Anyámat támogattam, annyi pénzt adtam neki, amennyit tudtam, vigyáztam rá, mert hihetetlenül labilis lett. Nap, mint nap azt hajtogatta, hogy hasznavehetetlen, értéktelen, hogy nem kell senkinek és, hogy öngyilkos lesz. A gimi mellett pincérnőként dolgoztam. Szar volt minden.

Emlékszem a villódzó fényekre, ahogy a kék és piros reflektorok táncoltak a házunk falán. A lépcső hideg korlátjába kapaszkodtam és úgy néztem a nyomozóra.
- Öngyilkosság volt - mondott még valamit, hogy sajnálja, meg megkérdezte, hogy segíthet-e, de én... én csak boldog voltam - ezt persze jól lepleztem. Örültem. Nem annak, hogy anyám kicsinálta magát, hanem annak, hogy szabad a lelke. Több, mint öt éve halott volt; mert a halál nem az, amikor a tested megszűnik funkcionálni. Hanem az, amikor a lelked nem él. És nem mellesleg, én is szabad voltam. Gondtalan. Persze, anyám mély nyomokat hagyott bennem. Felnőttem. Tizenöt évesen egy teli kád vízből rángattam ki - heti rendszerességgel. Tizenhét évesen szorosan befásliztam felvágott csuklóit. Tizennyolc évesen minden félretett pénzemet - amit az egyetemre szántam - egy pszichológusra költöttem.
És akkor, tizenkilenc évesen, minimális pénzösszeggel a zsebemben úgy döntöttem, elköltözök abból a házból, ahova olyan sok emlék köt. Sötét, fájdalmas emlékek.

Fél évig ki sem tettem a lábam Londonból, az iskola mellett dolgoztam tovább, hogy meglegyen a pénz a repülőjegyre. Első utam Amerikába vezetett, New York-ba.

'Gyilkosságra csak a vér és az idegrendszer hajtja az embert, az ősi küzdelmek emléke, az élet akarása, az erő öröme.'
A Nagy Almában gyilkoltam először. Elmondhatatlan érzés volt. Még most is végigszalad a hátamon a jóleső bizsergés.
Az egész pár héttel azután kezdődött, amikor a városba érkeztem. Megismertem egy férfit, Dean-t, alig volt idősebb nálam. Füvezett és LSD-zett. Annyira király volt a srác, imádtam vele lenni. Volt, hogy napokig ki sem mozdultunk a lakásából. Begyógyszereztük magunkat és egyszerűen elfelejtettük a világot.
Dean egy nap zihálva lökte be az ajtót. Arca véres és poros volt, kék-zöld foltok tarkították és vágások éktelenkedtek markáns arcán. Nem foglalkozott vele, helyette pakolni kezdett egy táskába.
- Mi történt? Mi van? - kérdeztem összevont szemöldökkel, véres, agyonvert arcát fürkészve.
- Kész. Vége a bulinak, cica - megütközve néztem rá. - Elcsesztem - tekintetem valószínűleg magyarázatot követelt, ugyanis abbahagyta a pakolást és beszélni kezdett: - Kamu cuccot adtam el, szétvertek a Central Parkban - nem is kellett többet mondania.
- Te nem vagy normális - túrtam a hajamba.
- Szerintem ide fognak jönni, el kell mennünk.
- Baszódj meg, Dean! Hogy lehetsz ilyen hülye?! - mentegetőzni kezdett, amire nem igazán reagáltam - talán csak egy-egy 'baszd meg'-gel -, helyette pakoltunk.

Pár óra múlva a vonatállomáson kerestük a leghamarabb induló vonatot, amikor egy mély tónusú hang szólalt meg a hátunk mögött:
- Dean, te buzi! - a mellettem álló férfi összerezzent, én pedig vállam fölött elnézve egy magas, feketével néztem farkasszemet. Nem egyedül jött: mögötte állt három másik néger. Igazi verőlegények, kétajtós szekrények, kolosszusok. Esélyünk sincs - gondoltam, majd Dean karjával maga mögé utasított. Elszántan néztem a feketékre, kezemet zsebembe süllyesztettem és a hideg markolatot a kezembe vettem, ujjamat a ravaszra fektettem.
- Szart adtál el?! Nekem, te fasszopó? - ordította, majd intett az embereinek, mire azok egy-egy fegyvert vettek elő. Az emberek az állomáson - bár nem voltak sokan azon az éjféli órán - felsikoltottak, összerezzentek és mindenki a kijárat felé tódult. Kivéve Deant és engem.
- Visszaadom a pénzed - mondta gyorsan Dean, védekezőleg felemelve a kezét.
- Késő - vont vállat a néger - Átbasztál. Mi lenne a jó híremmel, ha nem csesznélek szét?! - ördögi vigyor kúszott a sötét arcra.
- Beszéljük meg! Perká... - Dean hangja elcsuklott, miután a lövés eldördül. Elfojtottam egy kitörni készülő sikítást és előrántottam a pisztolyt a zsebemből. Lőttem. Háromszor. A főnököt a mellkasán találtam el, az egyik talpnyalóját a hasán, míg a harmadik golyó az állomás márvánnyal fedett falába fúródott.
Egy pillanatig némán álltam, ujjaim jéghidegen fonódtak a markolatra és a ravaszra. Hihetetlen mennyiségű adrenalin szabadult fel bennem, a vér a fülemben zúgott, szívem hevesen vert. Arcomra mosoly kúszott.

Futottam. Hátra sem néztem. Egyszerre futottam a feketék- és a zsaruk elől. Olyan gyorsan, mint még soha. Taxit fogtam és olyan messze mentem a belvárostól, amennyire csak lehetett. Majd stoppoltam. Trenton-tól Detroit-ig egy kamionos vitt el. Onnan pedig repülővel mentem a nyugati partra, először Los Angeles-be, majd - pénz híján - Vegasba vitt az utam. Abban reménykedtem, hogy majd meggazdagszom, jól pókerezek és, ha mellém áll a szerencse, más nem is kell.

A Puplre Mermaid-ben ismertem meg későbbi férjemet, Alexander Kehilt. Pókereztünk, majd miután elnyertem a pénzét, iszogattunk, végül egy luxushotel makulátlan, előkelő lakosztályában talált ránk a hajnal.
Nem akartunk komoly kapcsolatot, ezért évekig se veled, se nélküled kapcsolatban maradtunk, eljártunk vacsorázni és bulizni. Néha úgy viselkedtünk, mintha házasok lennénk, máskor legjobb barátokként buliztuk végig az éjszakát. Több volt köztünk, mint szimpla baráti viszony, de szerelemnek leghalványabb jelét sem tanúsítottuk a másik irányába.
Végül rájöttünk: nem tudunk egymás nélkül élni és összeházasodtunk. Életem egyik legboldogabb szakasza volt. De sajnos a jó dolgok is véget érnek: kapcsolatunk napról-napra rosszabb lett, elbasztuk egymás életét, darabokra téptük a másikat - olykor ez még átfordult egy vad és durva szexbe, de egyre ritkább volt. Majd egy nap bejelentette, hogy el akar válni és, hogy másik nőt szeret.

Válásunk gyors lefolyású volt: a két lakásából az egyik az enyém lett, az autó az övé, a motor az enyém, közös vagyonunk egyharmada az enyém. Boldog is lehettem volna, de egyszerűen nem hagyott nyugodni a tudat, hogy mást szeret.

Vegas-ban nem ismert senki. Elkezdtem tehát dolgozni, mint a 'normális' polgárok. Napközben pincérnőként, egy kellemes étteremben, éjszaka pedig pultosként egy bárban.
A 'normális' életre való törekvésem azonban hamar alábbhagyott. Újra a drogokhoz nyúltam, ám ezúttal mint dealer. Az új munkáltatóm lett a második férjem. Gazdag faszi, aki mindent megad nekem: ruhákat, ékszereket, munkát - mint dealer és mint alkalmazott, saját cégénél -, jó szexet, kokót és egyéb drogokat, luxus cikkeket, meg amit csak akarok. Egy baj van: boldogtalan vagyok. Hiányzik Alexander és nem tudok szabadulni az érzéstől, miszerint másnál kereste a boldogságot.

Titokban nyomozgattam egy kicsit. Nem kellett sokáig keresgélnem, hiszen ismertem Alexandert, tudtam, merre jár és mikor, nem volt nehéz megtalálni. Kiderítettem, ki a nő - Molly Artenon -, majd felfogadtam egy fejvadászt, Bastien Dormant, hogy minél hamarabb hozza házhoz a ribancot, hogy kicsinálhassam.

Életem ezektől függetlenül továbbra is folyik a saját medrében: kereskedek a drogokkal, a férjemmel - még, ha boldogtalanul is - élek, alszok és dolgozok. Hidegvérrel ölök, ha kell és otthonosan mozgok a Vegasi alvilágban.