Név: Gordon Dark

Becenév: Gordon

Kor: 35

Születése hely, idő: 1978 május 29. USA, New York

Tartózkodási hely: Las Vegas

Csoport: szenvedélybeteg

Anyagi háttér: Középosztály

Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Életunt, cinikus férfi. Sok vihart megélt, éppen ezért már semmi sem lepi meg. Ismeri és kellőképpen gyűlöli az emberi lélek sötét oldalát, ám ebbe éppúgy beletartozik a sajátja is. Hirtelen haragú, és gyakran meggondolatlan, de alapvetően igazságos és nem rosszindulatú. Humora olykor gyilkosan gúnyos, és nem érdekli, kit bánt meg vele, mindig elmondja a véleményét. Határozott világképpel rendelkezik, amibe nem fér bele a hősiesség, önfeláldozás, szerelem, és egyéb, nemesnek tartott dolgok. Azt vallja, hogy az ember ösztönlény, és a saját szükségletei hajtják. Egyetlen dolog hajtja: makacs, talán elpusztíthatatlan vágya, hogy kiderítse az igazságot. Ehhez tartozik, hogy szélsőséges esetekben még az önbíráskodástól sem riad vissza.

Külső: Magas, majdnem két méteres (egészen pontosan 197 centiméteres) jól megtermett férfi. Idősebbnek tűnik valós koránál, az ital és az életmódja miatt. Fekete bőrű, sötét szemű és szakállú. Válla széles, végtagjai erősek, igazi óriás, de már nincs olyan jó formában, mint aktív rendőrként. Félnivalója egy kocsmai verekedésben azért még így sincs: puszta testalkata okán igen nagy fizikai erővel rendelkezik. Öltözködésére nem igazán ad: többnyire kopott, régi, erősen divatjamúlt öltönyöket hord, valamint ugyanazt a kabátot. Tipikusan nem túlfizetett rendőrnyomozó, külsőre, még ha jó ideje nem is az a valóságban.

Előtörténet:
Kibiztosítani… Vagy milliószor hallottam ezt a kattanást, aztán cső a szájba… Nem. Valami nem jó. Még nem.
Leengedtem a fegyvert, és letettem magam mellé a betonra. Na akkor gondoljuk át ezt az egészet még egyszer… Egy nagy korty a vodkából… Ez a sz@r is el fog fogyni nemsokára… Akkor már muszáj lesz felkennem az agyam az Impala ajtajára, vagy ha nem, hát vennem kell egy új üveggel…
Fejemet hátradöntöttem, míg neki nem ért a kocsi alvázának. Ittam még egy kortyot. Nem messze ott volt a szaxofon… De mit játszhatnék még? Már minden dalt eljátszottam, amit érdemes volt. Az utolsó dal, a legnagyobb dal… annak nincs zenéje. Nincs rá szüksége. Az utolsó pia… Kis híján felnevettem. A vodkára néztem. Ez a kommersz mocs0k lesz az utolsó piám? Legalább vettem volna márkásat. De most már mindegy.
Felvettem a szaxofont. Ha van hangszer, ami tud sírni, akkor ez az. És most sírt, még egyszer utoljára… Elsiratta az életemet.
New York-ban születtem. Amerikai vagyok, annyira, amennyire ember amerikai lehet. Valaha szerettem azt a r0hadt csillagos-sávos lobogót, sőt, fel is esküdtem rá. Hazaszeretet… Az is mekkora hü/yeség. Pedig én is egy voltam a sok fánkzabáló, sörivó, fegyvert hordó, hazaszerető new york-i zsaru közül. Szolgáltam és védtem…
Apám is zsaru volt. Emlékszem, gyerekkoromban alig láttam. Jó zsaru volt, jobb, mint én. Persze korrupt volt, de ki nem? Anélkül nehéz lett volna eltartania minket. Anyámat is a munkáján át ismerte meg: egyszer azt mondta nekem, beleszeretett a hangjába. Anyám volt az éjszakás diszpécser. Nem rossz, mi? Ilyen romantikus fazon volt az öregem. De ő már rég nyugdíjas volt, mikor én a testülethez kerültem.
Emlékszem, kölyökkoromban minden este vártam apámat, én meg anyám, vagy Beth néni, anyám nővére, ha anyám is dolgozott… Szegény Beth néni… Öt éve vitte el a rák. Vagy hat? Régen. Szóval esténként vártam apámat. Ez egy szertartás volt köztünk. És ha hazajött, én mindig odavittem neki egy sört a hűtőből… És mindig tudtam, hogy milyen kedve van. Ha elvette a sört, akkor nem volt rossz napja… Jóízűen megitta, beszélgettünk, és anyám vagy Beth néni közben hoztak nekünk vacsorát. Ha nem vette el… Akkor nem beszélgettünk a napjáról, és nem ettünk semmit. Eleinte kevés volt az ilyen nap, de ahogy idősödtem, egyre több lett. Tizenhat vagy tizenhét voltam, amikor egyszer odavittem neki a szokásos esti sörét. Ő már addigra öreg volt, és én nem vártam otthon minden este. Volt, hogy elmentem a haverokkal valahová, vagy csak deszkáztam a városban, vagy a jazzklubban hallgattam a szaxisokat… De akkor egyszer az apám azt mondta, vigyek egy sört magamnak is.
Beszélni akart velem. Kibontottuk a sörünket. Nem akkor ittam először, de apámmal az volt az első. Ugyanaz az olcsó lötty volt, amit máskor is ittam már, de most más íze volt. Felnőtt-íze.
Megkérdezte, mi akarok lenni. Mondtam, hogy zsaru. Akkor sokáig hallgatott, és csak a sörét kortyolgatta. Aztán végül megszólalt.
-Ma egy családon belüli erőszakhoz riasztottak minket. Szimpla eset volt, járőröknek való, csak azért mi mentünk, mert mi voltunk a legközelebb. Mikor bementünk, megérztük a szagot. Mindennek vérszaga volt. És tudod, mit találtunk? Egy férfit, a kezében jégcsákánnyal. Véres jégcsákánnyal. Mellette feküdt a felesége meg a lánya, nem lehetett idősebb nálad. Remélem, nem ismerted. A férfi zokogott. Azt mondta, nem maradtak csöndben. Nem maradtak csöndben, ezért ő agyonvágta mindkettőt egy kib@szott jégcsákánnyal! Tényleg zsaru akarsz lenni?!
Az én gyomrom akkor lustán fordult egyet. De nem jött ki a sör. Bólintottam, hogy most már annál inkább. Mert meg akarom állítani az ilyen beteg állatokat. Apám csak szomorúan mosolygott. Azt mondta, egyszer majd megértem.
Megvolt az érettségi, megvolt az első szeretkezés is a banketten egy szőke lánnyal, valami osztálytársnőm barátnőjével… Azt sem tudom már, hogy hívták, de még emlékszem az illatára és a melleire. Férfi lettem, legalábbis azt hittem. Jött az egyetem. Én voltam a sztár, a rögbicsapat kapitánya… Elmehettem volna a Patroits-hoz, de én inkább állományba vetettem magam, mikor végeztem. Zsaru akartam lenni, mint az apám. Az apám, aki akkorra már túl volt két szívrohamon, alig állt a lábán, és aki sosem biztatott, hogy legyek zsaru. Nem mondta, hogy ne legyek, és tudtam, hogy büszke rám, de azt hiszem, ő jobbat képzelt el nekem. Talán igaza is volt.
Kilenc évig voltam zsaru. Jó zsaru, a Testület oszlopos tagja. Szerettem zsaru lenni, szerettem a társaimat is.
Na itt van a gebasz, mi? Én azt hittem, mindenki olyan, mint én. Pedig nem. Persze fogadtam el pénzt, mert szerettem jól élni. Felőlem annyi piti tolvaj meg simlis kis senkiházi lóghatott meg, amíg tejelt, amennyit csak láttam. De a gyilkosok, az erőszaktevők… Én azokat sosem engedtem el.
A többiek igen. És amikor felelősségre vontam őket… Akkor hirtelen előkerült egy rakás bizonyíték, és mind azt mutatta, hogy egyedül én vagyok korrupt az egész nyomorult testületben, és az elmúlt kilenc év összes futni hagyott gyilkosa miattam mehetett el…
Kirúgtak, és fegyelmi tárgyalás indult ellenem. Apám közbenjárására felmentettek: ő tudta, hogy nem vagyok bűnös. De soha többé, sehol nem lehettem zsaru. Elárultak azok, akikre az életemet bíztam nap mint nap, és akik rám bízták az életüket…
Inni kezdtem, egyre durvábban. Aztán mikor már nem bírtam megmaradni a városban, leléptem. Utazgattam, át Amerikán... Utaztam és ittam, és ha véletlenül olyasmit láttam, ami ellen rendőrként fel kéne lépnem, nem hunytam szemet… És végül elkerültem ide, Vegasba, amit a bűn városának hívnak. Magánhekus lettem, és térdig, majd állig gázoltam a mocsokba. De elég volt. Semminek sincs értelme, és csak a r0hadt pia maradt nekem. Vegas végezni akar velem... És itt ér véget.
Nincsen semminek semmi értelme. Gyilkosokat láttam kisétálni a bíróságról nyomozati hiba miatt… Láttam gyerekeket meghalni, és öregembereket, akik rettegtek a saját unokájuktól…
Elég volt.
Az utolsó pia… Az utolsó korty…
Fegyver a kézben… Kibiztosítva… Lesz0pja a pisztolycsövet, ahogy zsarukörökben mondják… És már csak egy dolog van hátra…