Lélekben jobban készültem a vacsorára, mint fizikailag. Nem vagyok egy főzőcskézős típus. Megrendeltem az ételt, amit kedvenc szakácsom örömmel készített el rendelésre. Elvégre mindig hozzá járok enni és mivel otthonra is készíttetek vele rendesen és megtudta, hogy rég látott húgomat várom vele, még inkább kitett magáért.
E mellett figyeltem arra is, hogy olyat is rendeljek, ami Rebeca korosztályának is megfelel. Alaposan kifaggattam az ízlésével kapcsolatban, de olyat is rendeltettem, amire emlékszem, hogy kedvelte. Alkoholt nem, mivel nincs még huszonegy és a szabály az szabály.
Nem üzleti vacsora, hanem baráti, így annak megfelelően egy vászonnadrág-ing kettős megfelelt. Fehér nadrág, kék ing, tökéletes párosítás.
Nem tudom, hogyan fog alakulni a vacsora és tudom, hogy nem is veszekedni jöttünk össze. Azt nem akarom.
A kaputól egy kacskaringós lépcső vezet fel a házhoz, ami egy kisebb dombon áll, de kintről sem látni be. Fák és furfangos falak állják útját a kíváncsiskodóknak. Hagyományos keleti típusú ház, modern ízléssel, hogy ha partit rendezek, ne feszengjenek az európaiak, de hazámbéliek sem. És természetesen, rend és tisztaság mindenütt.
Sejtettem, hogy nem lesz pontos. Csésze teát kortyolok inkább, azzal is lefoglalom magam. Ahogy meghallom a csöngőt, máris megnyomom a kapunyitót, ami halkan berregve jelzi, hogy bejöhet. A teraszon várom be.
Végignézek gyorsan rajta. Slampos, meg kell hagyjam, de sokkal jobban kitett magáért, mint ahogy a parkban kinéztem belőle. Most azonban nem érdekel. Mosolyra szalad a szám, a húgom van itt. Eljött.
-Szia! – adok két puszit, nem többet. Egy kicsit a feszességből is adok le.
-Örülök, hogy eljöttél, gyere be. Vagy előbb a kertben nézel körbe?
Nem hinném, hogy kíváncsi rá. Sznob rongyrázás a köbön, ha az ő szemszögéből nézem, számomra meg a szükséges magamutogatás. Egy kalyibában nem lehet partit rendezni, vagy megbeszélést, nívós ügyfelekkel.
Csak mi vagyunk ketten, senki más. Szabadon beszélgethetünk, önmagunk lehetünk. Én is adok le a tartásból, elvégre a húgom érkezett hozzám.
-Készítek teát. – nem az én reszortom, női dolog, de egyedül élek. Nem rángathatok mindig ide valakit, hogy az asztalomra kerüljön bármi is. A víz forrt, leöntöm az adagot és kitöltöm Rebecának.
-Előre jelzem, hogy nem kötelező megenni, ha nem ízlik, vagy tele vagy. – otthon nem lehetett válogatni. Valahol megértettem a szüleim, elvégre anya otthon robotolt és hálátlan dolog lenne az ételben turkálni, mert éppen nem azt akarok aznap enni.

Az ölelés ismételten jól esik. És mivel se szülő, sem más nem látja, én is átölelem és hajára is puszit nyomok.
-Kell a rongyrázáshoz. Egy kis szobával is beérném.  – aminek azonban a legjobbnak kell lennie. A fejrázást érti és nem is erőlteti. A kert neki is csak a kiülős pihenést és a kerti partit jelenti. Végül szavakban is megkapom.
-Megadtam, mit szeretnék látni és leellenőriztem, amikor elkészült.  – azt már nem teszem hozzá, hogy kétszer építtettem át, mert a tervező cseppet sem értette, hogy mit értek a kert fogalom alatt.
-Teázóba sem szoktál menni a barátnőiddel?  – csak finom érdeklődés, nem több. Hagyományos, esti, könnyű tea.
Elmosolyodok. Lezser, mint mindig. Észreveszem a sebet, tudok is róla, hogyne tudnék. Ám nem fogom szóvá tenni, most biztosan nem. -Sokan teszik és még többen nem, tény.  – a sok sznob hiéna még a zsebébe is dugna a finom falatokból és mint a sáskahad lepi el mindig az asztalokat. Borzalom. Semmi fegyelem nincs bennük. Kapnak eleget, senki sem fog éhen maradni.
– Egész nap? Így még kevesebb fér a pocakodba, mert összement. – a lezserség nálam is megvan, de ez a maximum.
-Az iroda csábítóbb.  – tovább mosolygok. Vannak futó kapcsolataim, érdekkapcsolataim, nem vagyok szentéletű. De erről nem kell mindenkinek tudnia.
A házat később is körbe tudom mutatni, előbb az étel, hiszen Rebeca talán tényleg nem evett. És talán nem csak ma. Nagyot sóhajtok magamban. Bízok valahol benne, hiszen elég sokáig kibírta egyedül. De most már itt vagyok én.
-Gyere.  – mutatom előre az utat. Tágas folyosó, elhúzható falakkal, igazi, hagyományos japán ház, mégis az itteni éghajlathoz és nyugati igényekhez is alkalmazkodik részben. Éppen azért ilyen nagy, mert két kultúrának kell benne harmonikusan egyben lenni. Abba az étkező részbe megyünk, ami a hagyományos keleti normákkal rendelkezik.
Az asztalon gazdagon rakott étellel itallal. Sült steaktől kezdve a sushiig minden van.
-Nem én főztem, ne engem dicsérj. – hagyom, hogy a megfelelő helyet válassza ki magának, ahol kényelmes, majd magam is leülök a láb nélküli, támlás székhez. Eszem ágában sem volt a lábakkal rendelkező asztalt és székeket berakatni.
-Szolgáld ki magad, válassz, ami jól esik.  – természetesen azért segítek szervírozni.
Magamnak a szokásos rizs, zöldség, hús kombót válogatom össze.
Villa, kanál, evőpálcika mind van. A szokásos nyitás után folytatom csak a beszélgetést.
-Arra számítottam, hogy barátot is hozol.  – tény, hogy nem mondtam, de számomra alap, hogy ha valakinek párja van, az is eljön.
-Régóta vagy itt Vegasban? – valahol el kell kezdeni a közeledést, ismerkedést. Ezt választottam.

Felnevetek, egyszerűen mindig igaza Rebecának velem kapcsolatban. Még most is. Pedig egy kis kuckó sokkal meghittebb. Ez itt csak külsőség.
-Mmmm megtisztelő, hogy gazdagnak tartasz. Inkább rabszolgának érzem magam, akit elkapott… - hunyorogva tekintek rá. – gépszalag? Gépszíj? – legyintek. – A nyugatiak nem értik a keleti kertrendezést. Kénytelen voltam meghívni Sato bácsit.
Az életemet én magam irányítom, még ha nem is úgy tűnik néha. Ha kell, szende szüzet is játszok az ügy érdekében. Vagyis… inkább Suzanne-t kérem meg erre. Nagyszerű csapattárs.
-Gondolhattam volna. – biccentem kicsit félre a fejem. – A barátaidat meg egy teaház nem túlzottan fogja meg.
Valahol szerencsénk van, hogy itt másként dívik a karcsúság. Reika a héten hívott fel, hogy lánya megint kórházban van, mert annyira fogyókúrázik. Ilyen a zenei szakma ott, de számomra szánalmasan vékonyan néznek ki.
-Akkor jó.
Félrefordított fejjel, játékosan összeszűkített szemekkel tekintek rá.
-Nem, megdönteni a bíróságon szoktam, főleg érveket. - majd elmosolyodok. Egy kis tréfa mindenkinek jár, bár az én fanyar humoromtól inkább életkedv megy el.
A ház családügyileg csupasz, mivel nem a saját házam, ezért nem is célom úgy berendezkedni, hogy otthonos legyen. A magánéletemet nem akarom kiteregetni partik idején képekkel a családról. Az magánszféra.
A szavakra beugrik pár manga kocka, amiket tanulmányoztam, közöttük volt bizony köténykés férfi kép is. Rásandítok, hogy ezt vajon direkt mondta így, de nem hinném, így nem hozom fel.
-Azt sem tudom, mi mire való. – a konyha nekem valóban csak dísz, hiába teljesen felszerelt és a legmodernebb kütyük vannak benne.
Látom a szenvedését, ahogy leül, de nem tágítok. Éppen ezért alakítottam így a helységet, nem szeretném, ha Rebeca elfelejtené a saját kultúráját.
Evőpálcikát markolok fel, és azzal szedegetek. Egyenes hát, törökülés, ahogy szokás egy ilyen támlás széken.
-Próbálkozom. Mármint a nem elfelejtéssel. Hanem, hogy hátha bevallod, van valakid. De nem faggatózom. – legyezek a kezemmel. Nem akarok erőszakos lenni. De bátyként úgy vélem, a húgomnak kell férfi, akire támaszkodhat. No, persze, olyan, aki megfelel a mi családi elvárásainknak is. Így valahol most könnyebb is, hiszen ki tudja, ha éppen olyan férfi mellett horgonyzott le, aki nem megfelelő, azzal komoly gondban lennék.
-Négy. – ujjaimmal is mutatom.
Én bizony számon tartom, mert mindig precíz vagyok. A kíméletlenségben is. Báránybőrbe bújtatva. Még jutottam el életem azon szakaszába, ahol elgondolkodok azon, mennyire is jó ez így nekem.
-Átadom. – már én is eszek és egyetértek. Még a rizs is isteni, márpedig azt is el lehet rontani.
Eszek még egy keveset, mielőtt válaszolnék.
-Februárig maradok. – ha megvan a szerződés. Nincs nálam esély a kudarcra, nem engedhetem meg magamnak. Így februárig mindenképpen maradok.
Egy ideig még eszegetek, ám végül mégis megszólalok.
-Na jó, nem köntörfalazok, a húgom vagy, nem a kollegám, ügyfelem. – leteszem az evőpálcikát és megtörlöm a szám a kendőben. Hatásvadászat? Igen. Előre megkomponált mű, amiben most az egyszer és kivételesen, a testvéri énem is benne van. Ettől még nem lesz könnyebb az elkövetkezendő pár hónap, sőt, nehezebb.
-Nem vágyom vitára. Nem fogok erőszakoskodni. Csak szeretnék minél több időt tölteni veled, újból megismerni, mint testvér. Áll az alku? – egy másodpercig meredek rá, aztán leesik az utolsó mondat, vagyis kérdés, amit feltettem. – Nem úgy értettem a kérdést.
Nem akarom elveszíteni a húgom, vagy hogy megutáljon.

Bólintok egyet.
-Aaa…. gépszíj. – olyan tekintettel nézek rá, mint akit forró olajjal öntöttek le. – Én választottam az ügyvédi pályát. És ha érvényesülni akarok, akkor meg kell felelni dolgoknak. Például papírmunkázni. – na, azt utálom. Fölös nyűg. De mivel éppen a szavakon lovaglás az ügyvédek erőssége, így muszáj mindent lejegyezni.
-Sejtettem, hogy ezt fogod válaszolni. – először sóhajtok, majd végül felnevetek halkan.
Már akkor sem bírt megmaradni egy helyben, amikor otthon volt. Nem is baj, most tegye, ezzel ismeri meg a világot és az embereket.
-Remélem, a feleségem az is lesz. – bár a szüleim fogják kiválasztani a leendőbelit, azért arra is figyelnek, hogy némi összhang azért legyen közöttünk. Különben tényleg a poklok házassága lesz. Egyelőre a munkám még mindig fontosabb, de a nyomás egyre nagyobb rajtam. Rebeca nem tudja, de jövő februárig tart az az ultimátum is, hogy ki legyen választva a feleségem és meglegyen az eljegyzés, hogy májusban megtarthassuk az esküvőt.
-Pedig abban reménykedtem, hogy megmentesz. – nem, mintha meg is akarnék tanulni kotyvasztani. Se időm, se kedvem, se türelmem nincs hozzá.
A pasitémára megáll az evőeszköz a kezemben, szinte vad oroszlánként tekintek a húgomra. Kibújik belőlem a védelmező báty.
-És kik voltak azok a balfékek? – vonom össze a szemöldököm. – Ha bántottak, nem fogják megúszni.
Vissza kellett volna fognom magam, de nem tudom. A húgom mindig is kényes pont volt az életemben. Védeni akarom, még a szüleimmel is képes voltam miatta szembe szállni. Ha tudná, mennyi nyomot sepregettem el a szüleink elől.
-Még szép. – nem hánytorgatom fel. Nem volt túl jó időszak, sok időbe tellett, mire lenyugodtak a kedélyek.
-Legalább a karácsonyt együtt tölthetjük. Ha van kedved, persze. Nem erőltetem.
Nagyon szeretném. Karácsonyra nem tudok a szüleinkhez hazautazni, de ők nem is tartják meg. Nekem a munkám miatt muszáj megtartani a nyugatiak ünnepeit, szokásait, számukra ez természetes.
Figyelem a kifakadását a mondanivalómra, holott éppen befejeztem, amit mindenképpen el akartam mondani. Tehát gondolt rám, ránk és …
Megtörlöm a szám szélét, a kendőt az asztalra teszem, hátradőlök egyenes háttal és karba fonom a kezem. Elmosolyodok.
-Hát ez szép. Kibököm, hogy mi nyomja a bögyömet és máris parázol. Azt tudod ugye, hogy akár erővel is hazavihetlek még? Bármikor megtehettem volna, ahogy találkoztunk. – hagyok egy kis időt neki. – De nem tettem. – Nem tettem meg. Az erőszaknak semmi eredménye nincs.
-A házam nyitva áll mindig előtted. – előrehajolok és a zsebemből kiveszek két kulcsot és egy összehajtott papírt.
– A kulcsok és a zárkódok. Akkor jössz és mész, amikor akarsz. Ha akarsz, ide költözöl, ha nem akarsz, akkor nem költözöl ide. Szeretnék veled többször találkozni, de a te életed, éled, ahogy akarod. Én viszont nem szeretnélek kizárni az életemből, a húgom vagy.
Nem viccelek. Komolyan mondom. Lerohanásnak tűnik, de éppen ne a húgom előtt lenne nyitva a házam?

A kérdésre a szokásos, zárkózott mosollyal válaszolok. Eszem ágában sincs elárulni, hogy rendszeresen rajzolok mangát. Mivel ez nem a hivatásom, csak hobbi, ezért ebben nyomás sincs rajtam, hogy szűk határidőben rajzoljak. Igazi lázadás a javából, azonban mivel nem teregetem ki, álnéven jelentetem meg, ezért nem tud róla igazából senki.
-Szeretek túrázni. Azt hiszem. – tekintek rá. Ez igaz is, kell a pihenés és a mangarajzoláshoz környezetismeret. – És neked van hobbid? – töröm a fejem, hogy mivel szeretett még foglalkozni hugi, de magamból kiindulva sejtem, hogy most már teljesen mással foglalkoznak.
-Túl vagyunk már pár jelöltön. – kuncogok egy rövidet, mert felbukkan előttem pár jelölt. A külső is fontos, sok partit szervezek. De nem szeretem a butuska nőket, még akkor is, ha tudom, hogy főként itthon lesz majd. A megfelelő mennyiségű okosság lehetőséget ad majd neki, hogy ne rám akaszkodjon, mint egy pincsikutya, hanem kicsit a saját életét is élhesse. Maradi vagyok, de nem annyira, hogy azt erőszakoljam rá, feladjon mindent, csak mert a feleségem.
A válaszra megreccsen a kezemben az evőpálcika. Hirtelen szalad fel a pumpa bennem. Leteszem a pálcikát, látszódik egy vékony sáv, ahol megtört, de nem tört ketté. Másikat veszek elő.
-De utána ne gyere hozzám sírva. Mert akkor nem állok jót magamért. – igaz így sem, mert akkor ezek szerint jók a megérzéseim. Még sem minden rózsás. Fel is fogom keresni megint a magánnyomozót és leülök vele elbeszélgetni, hogy ne csak megfigyelés és kis utánajárás legyen. Bár még így is eléggé megőszítem, mert a kis információ is elég részletes nálam.
De azután váltok is, nem kívánok első alkalommal balhét kirobbantani. Ami azt illeti, második alkalommal sem.
-Hmm.. majd még kigondolom, mit érdemelsz. Még a végén virgácsot fogsz kapni, semmi mást. – előredőlök egy kicsit, mosolyogva.
A hazamenetelre csak mosolygok. Tudom, ha akarnám, akár jogilag is megtehetném, nem tart semeddig sem elintézni. Azonban Rebeca a húgom. És szeretném, ha boldog is lenne és a szüleim is. Ez így nem lenne jó megoldás.
-Tudod, hogy sokszor megvédtelek. Vagyis nem tennék ilyet. – inkább úgy csavarom a szálakat, hogy önszántából és jó érzéssel akarjon a családhoz visszatérni. Sok terv van a fejemben.
-Téged csak ez éltet. – csóválom a fejem. – Ha meglesz az ara, hivatalosan be lesz jelentve. – számomra olyan, hogy házasság előtti viháncolás létezik, de az nem „otthon”. És ritkán. Kevés időm van magánéletre.
Felderül az arcom, amikor végül is nem mond nemet. Igent sem mondott, de nem zárkózott el attól, hogy akár huzamosabb ideig itt legyen. Nem a számító fivér örül bennem, hanem az a báty, aki már régen látta húgát.
-Ennek örülök. – mosolyodok el.
Befejezem a tálat, majd a konyhába megyek, pontosabban a kamrába. Szobahőmérsékletűnél hidegebbnek kell lenni pár desszertnek, ezért a kamrába tettem be.
-Mindjárt jövök, hozom a desszertet és az innivalókat is.
Nagy tálcával jövök be, rajta vegyesen finomság. Majd fordulok még egyet és hozom az innivalókat is. Tea, kóla, dobozos üdítők, mindkét kultúrából ugyanúgy, mint édességből.
Ismét helyet foglalok, előtte mindent odarakok Rebeca elé, hogy tudjon választani.
-És mi jóval foglalkozol? – nem véletlen kérdezem így. Sejtem, hogy nem egyszerű az élete, a rosszra nem akarok rákérdezni. Tulajdonképpen tudom, hogy nem minden kerek az életében.

-Biztos vagyok abban, hogy nem vagyok biztos, hogy szeretek túrázni. Ahol voltam eddig, azokat kedveltem.
Kikapcsolta a környék és a látvány, legalábbis egy ideig nem a munka volt a fejében.
-Igen. – tekintek rá. Emlékszem, hogy milyen hangja van, volt, amikor nekifogott mindig énekelni. – És még te mondod nekem, hogy kapcsoljak ki? – csóválom a fejem mosollyal. Tipikus bagoly mondja verébnek. De azért annak örülök, hogy ha nincs ideje annyira szórakozni, akkor biztos dolgozik, elfoglalja magát. Vagyis, tudom, hogy dolgozik-e vagy sem.
Tartózkodó mosollyal hallgatom végig a menyasszony mizériát.
-Nem kell japánnak lennie. – csak ennyit válaszolok. Azt nem teszem hozzá, hogy elsősorban apámnak kell, hogy megfeleljen. Azonban mindig találtam okot arra, hogy nemet mondjak. Mindig megtaláltam a kiskaput. Egyedül a februári határidőre nem találtam kibúvót. De akkor sem akarom elkapkodni.
Hunyorítok egyet, majd lenyugszik az a villanás is az arcomon, ami a dühömnek tudható be.
-Tudod, hogy nem tennék olyat, ami neked rosszul esne. Inkább ráülök a kezemre, csak a vállamon sírd ki magad. – az él eltűnik a hangomból is, már ha volt. Nem vitatkozni ültünk össze. Majd kicsinálom másként az ipsét és ártatlan képet vágok hozzá. Sokféleképpen lehet bosszút állni. Stílszerűen a saját pályámon fogom megszorongatni a tökeit, ha megérdemli.
-Miért mentél el? Az… legalább négy csomag virgács. – mosolygok rá.
Valóban tennék olyat, amivel megbántanám. Kényes egyensúly, amihez elég csak egy keveset kibillenni és borul minden. Komoly játszmák sorozata van előttem. És erről csak én tudok.
Sejtelmesen és sokatmondóan pillantok Rebecára.
-Mindenkinek más jelenti az élvezetet. – például egy szál cigi. Az kéne. Hülye és ócska hasonlat. De a lényege ugyanaz.
-Most megsértődhetnék, hogy nem miattam akarsz itt lenni. – felnevetek, látszódik rajtam, hogy csak viccelek és jólesik, hogy az első, igazán komolynak mondható lépésen túl vagyunk.
-Vigyázok a vonalaidra. Annyit eszel és veszel, amennyi jól esik. – hagyományos édességek felé nyúlok. A nyugati édességekből a cukrászdák süteményeiért és csokijaiért vagyok nagyon oda. De most nem kívánom.
A kaszinón alapban nem lepődnék meg. De tudom, hol dolgozik és hol dolgozott. Tudok az esetről is. Nagyon szeretnék rátérni erre, de nem akarok.  
-Nem lep meg, elég sok van belőlük a városban. És mennyire élvezed? Valóban? – dőlök kissé hátra, majd vissza. – Mit is nem szeretnék tudni? – gyorsan felemelem a kezem. – Nem, ezt nem kérdeztem.
Nem sok édességet vettem, már a teámat veszem magam elé. A kávéra most nem vágyom, cigizni pedig nem cigizek a házban.

-Már előre kíváncsi vagyok, miket akarsz nekem mutatni. Énekelni nem tudok, ezt előre mondom. – vigyorgok, de már előre is kíváncsi vagyok, mi az, amit nekem akar mutatni. Ez is sokat megmutat abból, hogy ki is lett Rebeca.
-Attól, hogy nem hiszed, én még élvezem. – veszek egy újabb falatot a számba. Nem mindig a szórakozás kapcsolja ki az embert. Szeretek a szavakon lovagolni és megtalálni a rendszerben a legkisebb hibákat, hogy azon tovább segíthessek. A rendszert szeretem.
-Te sem mondod el, mit várnál el jövendőbelidtől. – mosolygok rá, s eszek tovább. – Remélem majd az leszek a feleségembe. – hiszek a szerelem első látásra, azonban hiszek abban is, hogy lehet dolgozni a szerelmen. – És te? Voltál már szerelmes? - ha kérdeztem már, akkor is megkérdezem még egyszer. Ez a téma nagyon érdekel.
Az okfejtése jogos. A hirtelen felindulást, mintha szél sodort volna el, már nincs is.
-Minden perc tökéletes a maga nemében. Megértelek. De van egy szint, amikor a kontrolt elveszítheted. Csak szeretném, ha tudnád, hogy akkor ott vagyok én, hogy megvédjelek.
Láttam az aktáit. És nem akarok többet ilyet látni. Megértem, hogy élni akarja az életét, kellenek a rossz dolgok megtapasztalása is, de fogalma sincs, hogy mennyire aggódunk érte és milyen rossz volt a fotókat látni. Mondhatnám, hogy magának kereste a bajt, de ez nem igaz. Erről a családom is tehet. Ha rendesebbek vagyunk, akkor nem történt volna meg mindez.
-Mmm… még gondolkodom. A jók kapnak ajándékot. Rendesen viselkedtél, akkor kapsz, nem csak virgácsot. – de azért látszódik az arcomon, hogy valóban örülök, hogy eljött most ide.
Jól sejtem ám, hogy ez a cukkolás a lepedőakrobatikával nem fog most lezárulni. Fel kell készülnöm, ez egy nagyon gyenge pont az életemben. Mások szerint. Én elvagyok, mint a befőtt.
-Legközelebb csak fotót küldök utánad. – felnevetek, mert értem én a célzást, és Rebeca humorát nagyon szeretem.
Eltöprengek az osztó munkán.
-Sok emberrel találkozol, némelyik még vissza is térő, sőt. Akár össze is barátkozhattok. De azt hiszem, az tiltott. – viszont nagyon sok mindent megtud, amit nem kéne. Vegas nem a rózsaszín fellegek világa egy olyannak, mint Rebeca.
-Nem, valóban nem akarok. – teszem le a bögrét. – A te életed, úgy alakítod, ahogy neked jól esik. És nagyon jól bírod a gyűrődést, meg kell, mondjam. – ezt elismeréssel mondom. Egy kamasznak a felnőttek világa a lázadás, ha otthon van. Ha viszont kilép a nagybetűsbe, elég hamar pofára esik. Meg kell tanulnia evickélni a hullámok között, különben lesüllyed.
-Azt hiszem, a kerti nyugágyra vágyom, meg a cigimre. A társaságodban. Jössz? Van kedved?
Ha jön velem, akkor felmarkolok kint egy hamutálat és a zsebemből előhalászom a cigimet és a tűzgyújtót.
-Cigizel? Mondd, hogy nem. – de ha igent mond, akkor elé tartom a cigarettatárcát, kinyitva, hogy kivegyen belőle egy szál cigit, majd meggyújtom neki.
Csak ezután gyújtok rá a sajátomra, már vártam a slukkot.
A kert a teraszról is belátható, egy része fokozatosan bontakozik ki, ahogy halad benne az illető. Tervezési remekmű.
-Nem reméltem, hogy egyszer majd összefutunk. Bár, talán most ez az első hosszabb utam. – fújom ki a füstöt. Ha nem cigizik Rebeca, akkor úgy ülök és fújom, hogy hozzá semmi esetre se jusson el.

-A csúszdaparkot inkább kihagynám kipróbálásra. – most már kuncogok. Azért elképzeltem, hogyan néznék ki, ahogy éppen gyermeki sikkantgatással csúszok lefelé. Elég renoméromboló. A másik kérdés pedig az, hogy mennyire lesz erre időm. Az úgy nagyon rossz, ha ki van centizve az időm. Megbántani sem akarom hugit.
-Dick? – kérdezek vissza. Nem rémlik, hogy most Dick nevű lenne az életében, aztán leesik. – Jaa, az a Dick. – megdörzsölöm az állam. Nem mondok inkább semmit.
-Ha hazamegyek, valóban nem. – túl jó a logikai érzéke, sosem vitattam. Kár, hogy nem talált „rendes” munkát. Bár tény, hogy abba elég hamar belekockulna és a végén még az emeltről dobná ki az asztalt.
Az ajándékra csak egy képet vágok, amiben az, hogy kedvelem és a virgács csak ugratás volt, egyértelmű. A virgács mellé más is jár.
-Majd küldöm mércével. Csak hogy lásd. – biccentem oldalra a fejem.
-Anyától meg a humorodat. – kell a humor, hogy ki lehessen bírni. Néha nekem is felbukkan anya hangja a fejemben, amikor egy komoly és nagyon felelősségteljes tárgyalás közben vagyok, ahogy éppen elmondja, hogy Jimmy mindig olyan, mint egy sült malac, dupla adag citrommal és hasonlók. Furcsa páros a szüleink. Anya is komoly, apa mellett nagyon is, de azért ha nem volt ott, a humora megcsillant. Én jóval kevesebbet örököltem ebből, átadtam ezt huginak.
-A város parkjába? Itt tisztább a levegő. – elvégre úri negyed, környék, itt a legjobb a levegő. – Piknikezni én se öltönyben megyek. Most sem abban vagyok. – mosolygok és rázom a fejem.
-Nem szoktam sokkal, köszönöm, hogy aggódsz. – jól esik aggodalma és furcsa, hogy mondja, elvégre a renitenskedő éppen Rebeca. Két szál cigi egy nap maximum, de van, hogy egy hétig se gyújtok rá. Most kívántam meg csak. A mostani rendelkezések nagyon korlátozóak és még csak az kéne, hogy áthágjam ezeket. Még ha csak kicsi is a vétség.
Amikor mellém vackolja magát, úgy ülök, hogy ne érje a cigifüst. De mikor a vállamra hajtja a fejét, meglepődök és egyben az összes báty szeretet előtör bennem. Eloltom a cigit. Átölelem, hogy kényelmesebb legyen neki és nekem meg, hogy közelebb lehessen hozzám. Mint régen, amikor kicsik voltunk. Ha valaki látna most az irodából, mentőt hívna, hogy biztos megkattantam.
-Aminek meg kell történnie, előbb-utóbb megtörténik. – hümmentek egyetértően.
-És merre voltál eddig? – felemelem a másik kezem. – Nem ellenőrzés. Csak gondolom máshol is voltál. Ott milyen élményeid voltak? Volt értelme eljönnöd? Bár akkor visszajöttél volna. Szóval? Élmények? Amit nem akarsz, nem mondasz el, tudod.

A vigyázással nagyon érzékeny pontomat tudja érinteni Rebeca. A szokásos faarccal reagálok erre, ami mögött nem lehet ismerni, mit is érzek akkor éppen pontosan. Fájó pont a mai napig a gyávaságom, amit annak tartok, mert nem mentem utána. Sokszor szálltam szembe apámmal, védve Rebecát. De, amilyen akkor volt, nem tudtam semmit sem tenni. Ma már tudom, hogy lett volna megoldás. Meg akarom védeni. Egy bátynak ez a dolga. És én akarom megtenni, nem pedig apám kényszerít rá.
-Mmm…. jöhetsz. Bármikor szívesen látlak. És apáékkal sem találkozol. Már külön lakom.
Tudom, hogy nem fog jönni, ha nem szervezkedek addig, hogy jöjjön. De ez nem most lesz. Előbb nekünk kell ismét összehangolódni, hogy megnyerjem a bizalmát. És az sem kérdés, hogy jól fogok viselkedni.
-Érdekes is lenne, végig lazát… nyomni egy egyeztető tárgyalás alatt.
Apa szigorúsága néha nagyon erős, és csak anya jelleme tudta lecsiszolni a kemény és éles élt. De anya nagyon szereti és nem akarja elhagyni. Erősebb, mint apa. Csak becsülni tudom.
-Akkor… menjünk a hegyekbe. Mégis csak jobb, mint a szmogos park. Még hogy itt snassz. – ha tudná, mennyibe kerül a bérleti díja. Tény, hogy nem én fizetem, és még így is olcsóbb, mint a szállodai „luxus”.
Nem húzódik el tőlem, amikor átölelem. Régi idők buknak fel emlékeimben.
-Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. – nem mondok többet. Értek a szép szavakhoz, a csűréshez, csavaráshoz, de neki nem szeretnék ilyet bemutatni. Annyira.
- És te? Gondoltál arra, hogy hazalátogatsz? Nagyon hiányoztál. Aggódtunk érted.
Csendben és némileg magamban morogva hallgatom szavait.
-Haragszom rád. Tudtad a telefonszámom. Még ha csak fel is hívsz és elmondod, mi van… - simítom meg karját, de sokkal inkább a megrendültségemet akarom takarni. – Előbb-utóbb meglesz, amit szeretnél. Apából még is van belőled. A kitartás.
A rosszakról pedig tudok. Elég sokat. Jó tudni, hogy itt van a karjaimban. És hogy tulajdonképpen nincs baja. Láttam azt a sebet, de nem akarok most róla beszélni. Még az is jó, ha csak itt ülünk, csendben.

-Elhiszem. – miért ne hinném? Anya sokat tépelődött, szépen gyűltek is az ősz hajszálak fején.- Ha jössz és szeretnél anyával találkozni, szólj. – mindent csak lassanként adagolva. A bajt apa jelenti. Ő nem annyira hideg fejjel megfontolt, mint én, aki lépésenként halad mindig. Kicsit előre, minden egyes alkalommal.
-Sokat melózunk, nagy a hajtás. – vonom meg a vállam és zárom a kérdést.
Nagyot sóhajtok a pikniknél.
A közelebb húzódására még jobban hozzá húzódóm én is. Pedig már egy milliméter sincs közöttünk. Ha ki akarok mozdulni, akkor vezetni szoktam. Akkor csak száguldozok a gondolataimmal és a sebességgel.
-Ezért változtattad meg a neved. Várható volt. Nem vagy elveszett. – mosolygok.
-Azért apa aggódott is. Hiába úgy tűnt, nem. Az egoja azért sértve volt, rendesen. – valahol megérdemli. Ma már más világ van, és én is ragaszkodom a hagyományokhoz, de nem mindenáron.
-Nem kell magyarázkodnod. Nekem végképp nem. – felelem halkan. Nem a múltra akarok már koncentrálni, hanem a jövőre és a jelenre. Tény, hogy ennek érdekében a múltra is rá kell majd tévedni. Nem örülök neki, de egyszer túl vannak rajta.
Szomorúan veszem észre, hogy a vacsorának vége is. És ezzel együtt hugi látogatása is.
-Örülök, hogy jól érezted magad. Gyere máskor is. És ez nem udvariaskodás. Gyere. Jó látni téged, veled lenni.
Felállok, ekkor ér az ölelés. Visszaölelem. A húgom.
-Elengedlek. De csak egy feltétellel. A szobádat te rendezd majd be. Az emeleten a második ajtó balra.
Jelentőségteljesen tekintek rá.

Amikor megtudtam, mit tett akkor hugival, oltári balhét csaptam, arra nagyon jól emlékszem. Apa megérdemelte. Nehéz időszak volt mindannyiunknak. Ma már tudom, hogy a mai eszemmel simán megütném apát és pszichiáterhez küldtem volna.
Nem erőltetem a válaszát, mindezt rá bízom. Így a helyes. Úgy akarom a család részévé tenni, hogy nem fogja észrevenni. Manipulatív vagyok. És önző. Akarom, hogy velem legyen, hogy tudjak róla. De nem akarom elvenni a függetlenségét. Teljesen. Én is független vagyok, még ha úgy is tűnik, hogy nem.
-Nem feszegetem a témát. – sóhajtok egyet. Látom és hallom rajta, hogy teljesen ki van akadva rá. Én is. Csak én számító vagyok és most már én vezetem az orránál fogva apámat. Nem tud róla.
-Emlékeztess rá. – vonom fel egy pillanatra a szemöldököm.
-Nem is azt mondtam. – nevetek fel, majd műkomolysággal felelek. – Éppen ezért nem rendeztem be a szobádat. A felét úgyis kihajítanád.
Na és persze bölcsen hangszigeteléssel láttam el. El tudom képzelni, milyen rekord hangerővel hallgat zenét. A kert elég nagy, hogy a szomszédok ne hallják, de engem zavarna. Arról nem is beszélve, hogy külön gardrób és fürdőszoba jár hozzá.
A kapuig kísérem ki, ott még kap egy búcsúpuszit. Eszem ágában sincs hazáig vinni. Egyrészt nem akarom látni, hol lakik, még ha tudom is, másrészt had tegyen, amit akar.
-Rendben! Szia!
Visszatérve a házba azért elpakolok. Előtte leülök és akkor jut eszembe, hogy nem pakoltam be neki ételt. Bár lehet, hogy azon is megsértődne.