Túl sokat dolgozok. Megint. Tudom, hogy így van, mégsem változtatok. Nem akarok. Ma mégis úgy láttam jónak, hogy hamarabb meginduljak haza. Bármennyire is szeretek az irodámban állni a nagy üveg előtt, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a lenti forgalomra, mégis jobb hazaindulni. Pedig lenne mit nézni. Karácsony van és a forgalom nagyobb, mint valaha. Még sincs kedvem hozzá. Napok óta az a kisebb veszekedés jár a fejemben, amit Josieval folytattam. Karácsonyfa. Komolyan meg akarja tartani az egész felhajtást? Egy élő fát tenni a lakás közepébe és úgy tenni, mintha mindannyian maximálisan boldogok lennénk? Nem látok sok értelmét. Főleg azért, mert tudom, hogy amint lecseng az egész, üresnek fogja érezni magát. Mintha semminek nem lenne értelme. Elmúlik a különlegesség, marad az átlagos hétköznap és ami eddig jónak tűnt, most valósággal feleslegessé válik. Tudom, hogy így lesz. Egy időben én is próbálkoztam ezzel az egész karácsony dologgal, de mindig ez lett a vége. Nem hiszem, hogy ezt akarja ő.
Mégis... a fenébe is, nem bírom kiverni az érveit a fejemből! Úgyhogy még szép, hogy egy rohadt fenyőfaárus felé vezetek hazaúton. Igaz, hogyha úgy vesszük, az egészet az utolsó percre hagytam, mégis ott ácsorog egy kapucnis fazon és készségesen mutatja meg nekem a legszebb és egyik legnagyobb megmaradt fáját. Azt sem tudom, hogy fog ez beférni a lakásba, de majd megoldja a fickó, úgyis én biztos nem fogok vele szenvedni. Jön szépen utánam a saját kocsijával és majd felhozza, felállítja a nappaliban én pedig majd akkor fizetek.
Kell jó húsz perc, mire elérünk egyáltalán vele a liftig. Kiderül, hogy oda nem fog beférni a fa, így marad a lépcső. Legalábbis neki. Az ajtó előtt várom meg, hogy felérjen vele és tárom ki előtte a bejárati ajtót. Azt hiszem, kell egy kisebb takarítás, ha nem akarunk még egy hétig tűlevelekben járni. De ez már biztos, hogy nem az én bajom lesz.
- Tegye csak oda középre. Az ablak mellé - intek az erkély melletti kis részre, bár fogalmam sincs, hova szokás állítani egy fát.
Jó helyen lesz ott. Később biztos nem állok neki pakolgatni. Így is jó másfél, talán két méter magas ez a fa, nem fogom huzigálni. Hamar kész kis vagyok számolok le a fickónak, mire ő nagy hanggal köszöni meg és tűnik el pillanatok alatt. Csapódik az ajtó én pedig végre elkiabálom magam;
- Megjöttem! - pedig nem szoktam így hazaérni.
A megszokott, hogy ha nagyon későn esek be, már irány is az ágy, minden csúszik át másnapra. Vagy ha hamarabb, akkor konyha és egy hideg sör pihenésként. De most nem. Most próbálok úgy tenni, mint aki értékeli az egész karácsonyi maszlagot, mert ő annyira szeretné! Azt még nem tudom, hogy díszek híján mit teszünk a fára, de majd feltalálja magát. Vág ki csillagokat vagy tudom is én. Erre már nem gondoltam.
- Josie! - szólok újra, szinte azonnal és egy pillanatra megdermedek majd a fürdőszoba felé pillantok.
Persze, hogy a legrosszabbra gondolok, de nagyon, nagyon remélem, hogy megjelenik előttem és nem kell oda bemennem azzal a gondolattal a fejemben, hogy talán... esetleg... megint...

Meg nem tudom magyarázni, miért nem vagyok képes kiverni a hangját és az érvelését a fejemből. Mégis így van és hazafelé úton csak megállok egy utcai árusnál, hogy szerezzek egy nyavalyás fát. A legnagyobbat, legszebbet, amit csak most kapni lehet itt. Ígéretek, pár dollár előre és máris milyen készséges a kapucnis fickó! El is hozza, fel a lakásba és oda teszi le, ahova én mondom neki. Majdnem fél órába telik, mire ott áll a fa, ahol én pillanatnyilag jónak láttam. A fickót kifizetem és már el is tűnik. Ideje kiengedni a hangom és közölni Josieval, hazajöttem. Csakhogy nem érkezik választ. Szinte azonnal elfog egy belső félelem és a fürdőszoba felé siklik a tekintetem. Nem tehette. Legalábbis ez ismételgeti a fejem, mégsem vagyok képes megnyugodni. Lépnem kellene. Odamenni, benyomni az ajtót és megnézni, ott van-e. De képtelen vagyok mozdulni. Szerencsére csak megjelenik és a saját szobájából néz ki. Egy pillanat alatt felengedek. Elég látható módon nyugszok meg és azonnal felveszem a "meglepetés!" arcot, miközben széttárom a karom a nagy fa előtt.
- Ez egy fenyőfa. Szerettél volna egyet, ma pedig átgondoltam és... - nem bírom végigmondani a mondatot, mert egy pillanat alatt fordít hátat és tűnik el a szobájában.
- ... szereztem egyet - fejezem be halkan, értetlenül állva ott továbbra is széttárt karokkal.
Mi a fenét csináltam rosszul?! Ezt szerette volna, nem? Megfordulok és végignézek a fán. Semmi gond nincs vele látszólag, nem tudom elképzelni, hogy nem tetszik neki, azért tűnt el olyan hirtelen és csapta be maga mögött a szobája ajtaját.
- Hé, szépségem! Így kell megköszönni az ajándékot? - állok meg az ajtó előtt, halkan kopogva be rajta.
Hülye módon még a fülem is rászorítom az ajtóra, hátha hallok valamit. Ha eddig nem volt komoly okom az aggódásra, most már van.
- Nem nyitnád ki az ajtót? - teszem fel a nagy kérdést és továbbra sem tágítok.
Eszem ágában sincs ellépni innen és hagyni, hogy bent duzzogjon vagy bármit is csinál. Ott állok ha kell egy órán át. Ha mégis megunom, akkor elérem, hogy bejussak. Pótkulcs vagy bármi. Feltalálom magam, azon nem fog múlni. Lehet, hogy egyszerűbb lenne hagyni az egészet és kivágni a fát a folyosóra, vagy az erkélyről ledobni aztán vigye, aki akarja. De nem teszem meg. Egyelőre biztosan nem. Talán majd ha eléri, hogy elveszítsem a türelmem.

Bármennyire elleneztem ezt a fenyőfa dolgot, csak szereztem neki egyet. Annyira szerettem volna én pedig miért ne tehetném meg, hogy vegyek? Legalább látni fogom mosolyogni és cserébe fogadni merek, hogy valami különleges vacsorával készül majd. Megéri. Bőven megéri. Már csak a mosolya miatt is megéri. Legalább lesz egy jó napja, nekem pedig nem kell attól tartanom, hogy az orvos, a talán és minden ellenére újra megpróbálkozik... Tévedtem. Legalábbis nagyon úgy tűnik. A csend, ami fogad máris a legrosszabbat juttatja eszembe. Rá kellene vennem magam, hogy benézzek a fürdőszobába, de nem megy. Aztán mégiscsak megjelenik. A saját szobájából lép ki, én pedig az előbbi aggódásom ellenére is nagy mosollyal nézek rá és tárom szét a karom a fa előtt. Még csak nem is furcsállom a csodálkozó tekintetét és azt, hogy rá kell kérdeznie, mit is lát. Készségesen magyarázom el neki, de a várva várt hatás elmarad. Ekkor már tudom, hogy valami nincs rendben. Aztán megfordul, eltűnik a szemem elől és becsapja az ajtót. Nem tudom mozdulni. Ott állok majdnem egy teljes percig és azon gondolkozok, hogy mit is csináltam rosszul. Most először igazán jót akarok neki, engedek a hülye karácsony és ünnepeljünk kérésének, erre tessék! Állhatok ott az ajtaja előtt, a saját lakásomban és kérlelhetem, hogy engedjen be. Már épen azt hinném, hogy nem történik meg. Hogy pótkulcsra lesz szükségem, vagy be kell nyomjam az ajtót erővel, amikor csak lenyomja a kilincset az ajtó pedig készségesen tárul résnyire előttem.
Egy pillanatig mégis hezitálok. Továbbra sem értem, hogy mi a fene történt. De aztán belépek és anélkül, hogy körülnéznék, guggolok le elé. Túlzottan ismerős a helyzet. Ő a földön, a dög pedig egy pillanat múlva a lábamnál.
- Ha megharapsz megint, kicsinállak! Észnél vagyok, nincs rá szükség - mondom a kutyának, mintha tényleg értené.
Egyre rosszabb vagyok! Úgy beszélek ahhoz a bolhazsákhoz, mintha ember lenne, nem csak egy állat. Alig láthatóan megrázom a fejem és innentől Josieé minden figyelmem.
- Hé, hé! Nézz rám, szépségem! - kérlelem és ha magától nem megy, akkor is magamra irányítom a tekintetét. - Nagy levegő. Lassan be... és ki... szádon keresztül be, orrodon ki... csak lassan... - magyarázom neki és én is pont így veszem a levegőt, hogy ösztönözzem.
Ismerős a helyzet. Szerencsére nem saját magamon tapasztaltam. A szomszédban volt még régen egy fiú. Képes volt így kikészülni már csak attól, hogyha veszített egy játékban és neki is pont ezt mondogatta minden egyes alkalommal az apja. Akkor csak nevettünk, majd csendben figyeltünk, miután elmagyarázták, milyen veszélyes is tud lenni. De legalább egy életre megmaradt, hogy ilyenkor mi segíthet.
- Jobban leszel, csak rám figyelj - mosolyodok el, hogy nyugtassam.
Fogalmam sincs, min sikerült ennyire kiakadnia, de ezt ráérünk később is tisztázni, amikor képes lesz rendesen levegőhöz jutni és nem kell tartanom ahhoz a fejét, hogy rám nézzen.

Nem tudom, meddig lettem volna képes teljes nyugodtsággal ott ácsorogni az ajtaja előtt és kérlelni, hogy engedjen be. Szerencsére nem sokáig teszteli a türelmemet. Talán egy perc sem telik bele és már résnyire nyílik előttem az ajtó. Szinte szét sem nézek bent, csak őt keresi a tekintetem kissé aggódva. Azonnal guggolok le elé. Pár másodpercre van szükségem, hogy rájöjjek, mi van vele és mit is kellene tennem. Először is jó lenne elérni, hogy rám nézzen, de úgy tűnik, magától még ez sem megy neki. Ezen ugye ne múljon, nyúlok én felé és emelem fel a fejét, hogy a szemeibe tudjak nézni. Olyan lassan és megnyugtatóan próbálok beszélni, amennyire csak bírok, miközben egy minimális aggodalom továbbra is ott van bennem.
Sokkal több időnek tűnik számomra, mire rendeződik a légzése, mint a valóság. Talán egy, vagy két percbe kerül mindez, de úgy tűnik, mintha már negyed órája itt guggolnék előtte, miközben ott mászkál mellettünk még az a dög is. De végre... végre úgy tűnik, hogy összekapja magát. Legalábbis nem zihál annyira, mint eddig. Innentől már rendben lesz. Szándékosan nem teszek fel neki kérdéseket, pedig azért érdekelne pár "miért" válasz, de azzal még ráérünk. Csak köré fonom a karom, amikor úgy bújik hozzám, mint eleinte azokon az éjszakákon. Nehéz megállni, hogy ne toljam el magamtól és adjak neki egy csókot. Nem értem, mi történt, de ráér a magyarázkodással. Ő mégis hamar belekezd.
- Hova kell menned? - kérdezek vissza értetlenül, majd továbbra is magamhoz ölelve nézek körül a szobában.
Most először azóta, hogy bejöttem ide. Aha. Bőrönd és nyitott szerkények. Nem mondanám, hogy tetszik a dolog. Eleinte bőszen hallgatok is, mert nem akarok elhamarkodottan válaszolni. Az orvos azt mondta... gondolom akkor nekem pedig egyet kell értenem vele.
- De ez még nem ok arra, hogy ne adj egy csókot, amiért ilyen szép fát szereztem neked. Vagy ez nem is az? Csúnya? - beszélek, most nagyon is lényegtelen dolgokról.
Nem akarok arról tárgyalni vele, hogy akkor most elköltözik vagy sem. Teljesen eltűnik az életemből, vagy csak bérel egy lakást? Erre ráérünk később. Ahogy arra is, hogy én végiggondoljam, melyik verzió mit vált ki belőlem. Most azt mondanám, mint gond nélkül képes lennék elengedni. Akár most azonnal is. De van egy olyan érzésem, hogy a valóság az, csak úgy vagyok hajlandó elengedni, ha ad egy címet, telefonszámot... bármit, ahogy el tudom érni. Sőt, talán egy ígéretet is, hogy minden hétvégén meglátogat. Csak azért, hogy főzzön nekem, természetesen. Mi más is lenne az ok, hogy ilyet kérjek tőle? Csak és kizárólag a főztje!

Tényleg nem értem eleinte, hogy mi baja van. Már az is elég aggódásra adott okot, amikor nem válaszolt egyből, aztán, hogy csak úgy eltűnik a szobájában egyetlen szó nélkül, most pedig az el kell mennie szöveg. Értetlenül nézek magam elé és próbálom felvázolni magamban, hogy is gondolta ezt. Hiába ismétli el újra, nem leszek sokkal okosabb. Nem tudom, miért akar most olyan hirtelen elpakolni innen. Mert az lassan egyértelművé válik, hogy elköltözik. Mi másért is lenne az ágyán a nyitott - és érdemben szinte üres - bőrönd. Bármennyire is érdekel és szeretnék egy magyarázatot, mégis inkább terelem a témát. Még most sincs túl jó formában és nem akarom, hogy újra meg kelljen küzdenie minden lélegzetvétellel. Inkább a fát hozom fel témának. Látom rajta, hogy nem igazán érti a váltást, de nem is az a lényeg. A kezem viszont még ekkor sem veszem le róla. Ott pihentetem rajtam őket a lábán. Persze jobb lenne, ha a hátán tudnék apró köröket rajzolni, de így legalább látom a szemeit.
- Persze, hogy felesleges felhajtás meg minden. De te szeretted volna. Ilyen egyszerű - magyarázom, mintha ez magától értetődő lenne, azt pedig minden gond nélkül figyelmen kívül hagyom, hogy az én véleményemet osztja.
Vagy legalábbis ezt beszéli be magának. Igazából fogadok, hogy nem így gondolja. Pont olyan jó dolognak tartja, mint eddig, csak talán így könnyebb... elköltöznie innen? Ha nem vagyok vele kedves és figyelmes, ha csak a megszokott önmagam adom? Akkor könnyebben fog neki menni és akkor jobb lesz mindenkinek? Kérdéses, hogy tudok-e vele úgy viselkedni most így hirtelen. De majd kiderül. Egyelőre viszont talpra állok, amíg ő megcélozza az ágyat és leül rá. Talán az a terve, hogy folytatja vagy igazából elkezdi a pakolást, de helyette újra a beszédnél kötünk ki. Most már legalább megtudom az igazi okát. Azt, hogy pontosan hogy értette.
- Szóval teljesen fel akarsz szívódni - vonom le röviden a következtetést egy bólintás kíséretében. - Te is ezt szeretnéd? Eltűnni innen? Tényleg úgy hiszed, hogy ez segít? - teszem fel sorban a kérdéseket, majd elhallgatok.
Egyszerűbb a megoldás, mint gondolná. Ha úgy látja, hogy tényleg ez fog neki segíteni, akkor minden gond nélkül elengedem. Csak egyetlen dolgot kell nekem mondania és úgy teszem ki innen, hogy átgondolni sem lesz ideje sajnálja-e vagy sem.
- Ha tényleg menni akarsz, csak mondd azt, hogy szeretsz és magam teszlek ki innen pillanatok alatt - mondom ki a megoldást és várakozva nézek rá.

Szereztem fát. Annyira szerette volna. De úgy tűnik, minden felesleges. Nem érti, hogy miért viselkedek egyszer így, másszor úgy. Talán még magam sem tudom. Ez amolyan keresem a helyem dolog. Elég nehéz megtalálni az egyensúlyt, hogy vele rendes legyek, másokkal pedig hozzam a megszokott énem.
- Csak miattad meg a mosolyod miatt, amit szerettem volna látni - erősítem meg a feltételezését és teszek hozzá még egy kicsit mosolyogva.
Nem mintha sokat javítana a helyzeten. Attól még pont olyan kiismerhetetlen maradok neki és nem is sikerül mosolygásra bírnom. Később már valahogy nekem sincs hozzá kedvem. Nem azt mondom, hogy földbe döngöl a tény, hogy elköltözik, de az már valahogy nem esik jól, hogy eltűnik az életemből, nem csak elpakol innen. Marasztalnom kellene? Ellent mondani a doki szavának, akit én fizetek - nem is keveset kap, hogy helyretegye Josie lelkét.
- Akkor nem ment, de most megpróbálhatod. Aztán ha nem megy, újra próbálkozol - magyarázom egy apró bólintás kíséretében, de a hangom valahogy nem olyan magabiztos, mint szeretném.
Aztán persze összeszedem magam hamar. Mikor már ott ül az ágyon és nagyon úgy tűnik, hogy nem biztos a döntésében, rásegítek egy kicsit. Ha valahol mélyen ott is van benne a félsz, hogy nem akarom elengedni, tudom, mivel változtathat ezen. Csak azt az egy szót kell kimondania és máris túl komollyá válik számomra minden. Tudom, hogy így lesz. Mindig így van. Csak azt kell mondania, hogy szeret és én magam fogom kidobni innen. A baj ott kezdődik, hogy túl hirtelen vágja rá és bármennyire szeretném, először nem hiszem el, hogy igaz. Így sokat nem ér, ő pedig már el is rohan és nem tudom rajta számon kérni, mennyire volt most őszinte. Nézek arra, amerre eltűnt, majd megfeszül az egész testem, amikor a fürdőszoba ajtót hallom csapódni. Mégsem megyek utána. Nem és nem. Azt mondta, szeret. Ha igen, ha nem, a lényeg egy, ki kell tennem innen. Úgyhogy helyette kezdek el pakolni. Egy idő után már a kutyáját húzom, mert bármennyire is úgy tűnt az utóbbi időben, hogy elviseljük egymást, most nagyon nem tetszik neki. Kapaszkodik a nadrágomba és az éles fogaival hasítja a finom anyagot. Egy idő után csak lerugdosom onnan, mire hallom, hogy a fürdőszoba elé megy nyüszíteni és kaparni az ajtót. Jó tíz perc múlva én is követem, a becsukott, púpos bőrönddel együtt. Ott kellene hagynom neki és elvonulni a szobámba egy üveg sör társaságában, mégis bekopogok.
- Komolyan beszéltél? - kérdezek rá talán kicsit megkésve, de muszáj hallanom újra azt a szót, hogy lelkiismeret furdalás nélkül tehessem ki innen.
Talán még arra képes leszek, hogy már ma éjszakára szerezzek neki egy szállást. Innentől pedig már minden rajta múlik. Nem hiszem, hogy számíthat a segítségemre. Legalábbis majd igyekszem teljesen kihúzni magam.
- Itt vár a bőröndöd - teszem még hozzá, mielőtt érdemben válaszolhatna és elállok az ajtóból.
Ha összeszedi a bátorságát, minden gond nélkül ki tud jönni felőlem. Még rám sem kell néznie, ha úgy jónak látja. Minél tovább húzza az időt, annál tovább hátrálok a konyha és a söröm felé, ami most nagyon is hívogatónak tűnik. Nekem annyi elég, hogy hallom, még él és mást nem csinál bent, csak sír. Abba nem lehet belehalni.

Nem hittem igazán, hogy kimondja, szeret. De mégis megtette és most el kellene döntenem, hogy komolyan gondolta-e vagy csak így akarta megkönnyíteni magának a költözést. Mégis egész hamar arra a következtetésre jutok, hogy bármelyik is a helyzet, ezzel döntött. El akar innen tűnni. Én pedig akkor segítek neki. Lehet, hogy ő órák alatt nem haladt semmire a pakolással, nekem viszont csak percek kellene ahhoz, hogy minden ruháját bedobáljam a szekrényből a bőröndben, miközben az a dög cafatokra szaggatja a nadrágom alját. Nem tetszik neki, hogy a gazdája cuccait piszkálom. Sajnálom bolhazsák, ez van. Innentől úgyis fájdalmas búcsút veszünk egymástól. Az egyetlen dolog, ami nem számít a pakolásban normális dolognak, hogy az iratok nélküli pénztárcám is beledobom a kupac tetejére meg egy kisebb szálloda névjegykártyáját. Majd miután lenyugodott, úgyis észreveszi. Rajta múlik, hogy kezd-e vele valamit. Onnantól már nem az én bajom.
Most viszont kicipelem a bőröndöt a fürdőszoba mellé és pár másodpercnyi hallgatózás után beszólok neki. Nem kopogok, nem akarok bemenni, csak felteszek egy egyszerű kérdést, majd mielőtt válaszolhatna, még pár szó. Talán nem is akartam én tudni a választ. Amint elég időm lesz, úgyis könnyedén meggyőzöm magam arról, hogy igen, komolyan mondta és máris minden könnyebbnek tűnik. Mert ez volt a jó lépés. Hogy kitegyem innen. Így is túl sokáig maradt. Hiszen majdnem elveszítettem. Túlléptem a saját szabályaimon. Akkor kellett volna kitennem, amikor már éreztem, hogy megkedvelem és fájna, ha elveszíteném. De nem tettem meg, úgyhogy itt a következmény.
De most mindent helyreteszek. Hátrálok az ajtótól amíg már a konyhaajtó melletti falnál állok és úgy dőlök neki, mintha épp csak nyaralni küldtem volna el őt. Várom, hogy megjelenjen és végignézzem, ahogy kisétál az ajtón. Ha nem jönne egy perc múlva, valószínűleg eltűnnék a konyhában és keresnék magamnak egy sört. Vagy valami ütősebbet. De nyílik az ajtó én pedig rezzenéstelen arccal hallgatom végig szavait. Legalábbis ez a terv. Így utólag végiggondolva már nem vagyok benne biztos, hogy nem látszott valami fájdalmas rándulás rajtam, amikor csak kimondta, hogy komolyan gondolta, szeret. De nem szólok. Még csak rá sem nézek úgy igazán.
- Úgy lesz, szépségem - mondok még ennyit, egészen halkan, miután ő kikiabálta magát.
Még most is arról győzködöm magam, hogy ez a helyes lépés. Végül is, a doki neki ezt mondta, én pedig orvos nélkül is tudom, hogy a kelleténél jobban megkedveltem. Nincs ezen mit továbbgondolni. Az viszont nem bűn, hogy amikor már nem érzem magamon a pillantását... amikor minden figyelme arra irányul, hogy felkapja a nadrágszaggató dögöt és a bőröndöt maga után húzza, tényleg ránézzek. Utoljára. Gondolom.

Mondanom sem kell, nem így tervezem a nap hátralévő részét. Nem azért jöttem haza hamarabb, nem azért beszéltem egy kapucnis, valószínűleg alkoholista fickóval, nem azért hozattam egy rohadt nagy fát a lakásomba, hogy ez legyen a vége! Soha nem akartam tőle hallani, hogy szeret. Teljesen mindegy, hogy hazugság volt-e a mostani, vagy sem. De ugye most már nem számít. Egyre több dolog van, amit rohadtul nem tudok irányítani és egyre több olyan nap, amikor nem úgy alakulnak a dolgok, mint én szeretném. Remélem ebből nem lesz rendszer. Nagyon remélem. Talán ha ő nem lesz az életem része, akkor még ilyen szinten is visszaáll minden a normális kerékvágásba. De most még itt van és egy részem nagyon nem szeretné elengedni. Mégis megemberelem magam és úgy állok a konyhaajtó melletti falnál, mintha csak nyaraláshoz pakoltam volna neki össze. Még az sem túlzottan zökkent ki a nyugalmamból, hogy kiabálni kezd, amint kilép. Az egyetlen, ami kicsit meglep, amikor kijelenti, hogy tényleg komolyan beszélt. Komolyan mondta, hogy szeret, nem csak azért, mert azt mondtam, így kiteszem innen könnyedén. De most már nem számít. Így is, úgy is menni fog és kész. Arra viszont, amikor azt mondja, hagynom kellett volna meghalni... már határozottan megrándul az arcom és olyan haraggal nézek rá, amit még akkor sem láthatott rajtam, amikor a fejem fölé vágta a sörösüveget. Legszívesebben megragadnám a karját és addig szorítanám, amíg be nem látja, hogy baromságokat beszél. Helyette viszont csak pár szó csúszik ki a számon.
- Jobb ha odafigyelsz arra, hogy mit beszélsz! - nem teszem hozzá, hogy "különben", de elég egyértelműen ott van a mondat végén kimondatlanul is.
Nem tudom, hogy képes lennék-e bántani, de nem is számít. Csak van annyi esze, hogy nem ismétli el, hanem fogja magát és tényleg eltűnik innen. Nem mintha ennyire szeretném, ha kisétálna innen... vagy de! Az a cél! Csak menjen már! De még kiabál én pedig meg sem próbálom elkapni a felé repülő kulcsot. Hagyom hozzám vágódni és leesni a földre. Akkor sem nyúlok hozzá, amikor már becsapódott az ajtó ő pedig szó szerint kisétált az életemből.
Az első dolgom, miután nagyjából észhez térek és képes vagyok megmozdulni? Odasétálok a fához és úgy ahogy van, kiráncigálom az erkélyre, majd ledobom az emeletről. Nem érdekel, hogy kit talál el, ahogy az sem, hogy több tüske is megmarad a kezemben. Fáj, persze, hogy fáj, de nem törődök vele. Majd az ital, amit hamarosan leöntök a torkomon, megszünteti.
- Akkor is ez volt a jó döntés - motyogom az orrom alatt, az egyetlen baj, hogy rohadtul nem hiszem el a saját szavaimat.