Név: Emily Moira Davies
Becenév: Em, Ems, Mily, Momo
Kor: 22
Születése hely, idő: USA, FL, Miami & 1992. 01. 13
Tartózkodási hely: USA, Nevada, Las Vegas
Csoport: Fejvadász
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Mond, biztosan készen állsz arra, hogy megtudd, ki vagyok valójában? Elég erősnek hiszed magad ahhoz, hogy ha most megnyílok neked, egy életen át magadban hordozd a titkaim, társam légy jóban és rosszban, barátként, vagy szövetségesként, ha pedig hívlak ott teremj, és kérdés nélkül fogd az ásót, mikor azt mondom, megöltem valakit? Hát jó, ha semmiképpen sem tudlak eltántorítani, akkor tessék, itt a könyörtelen valóság rólam:

Nézz meg jól, és mond el, hogy mit látsz…
Egy angyal arcú, szőke tüneményt, akire bármikor ráillik a „lány a szomszédból” skatulya, hisz bár te és én nem ismerjük egymást, mégis ahogy a tekinteted összefonódik az én égszínkék lélektükreimmel, azonnal elfog az a bizonyos, „mintha csak ezer éve barátok volnánk” érzés, amitől egyből megnyílsz nekem, bízni kezdesz bennem, és elhiszed minden egyes szavamat. Azt gondolod egy olyan lány, mint én, akinek ilyen tiszta a pillantása, mint az enyém, sosem lenne képes hazudni neked, sosem döfne hátba, vagy árulna el téged, épp ellenkezőleg, ugrik és segít, amikor csak tud. Naivnak vélsz, ártatlannak, akit védeni kell ettől a mocskos, fertőzött világtól melyben élünk és mindent megtennél azért, hogy engem sose rontson meg a kegyetlen élet. Gondoskodni akarsz rólam, közel kerülni hozzám, pedig valld be őszintén, hiába ezek a szép gondolatok, ez az idillikus kép amit arany keretbe foglaltál rólam… valahol mélyen te is érzed, hogy mindez pusztán csak a látszat. Ugye így van?

Tudom, hogy hinni akarsz bennem, hogy már - már betegesen ragaszkodsz az általad, s az igazat megvallva sokak által elképzelt lányhoz, de bármennyire nem célom, hogy elkeserítselek, mégis kénytelen vagyok. Te és én jobban különbözünk, mint azt gondolnád. Te sosem ártanál másoknak, sosem hazudnál, vagy csalnál a céljaid elérése érdekében, ám én igen. Félreértés ne essék… nem hobbi szinten űzöm a kis játékaimat, nem ebben élem ki perverz hajlamaimat, pusztán csak rá kellett jöjjek arra, hogy az élet nem habos torta, sokkal inkább egy kemény, szabályok nélküli játék, amiben csakis akkor maradhatok életben, ha eltiprom mindazokat, akik ellenem törnek, akik bántják a családomat, vagy azon keveseket, akiket őszinte szívvel a barátomnak nevezek. Meg kellett tanulnom, hogy még a legártatlanabbnak tűnő emberek is tudnak veszedelmesek lenni, pontosan azért, mert senki sem gyanakszik rájuk, és a legkőszívűbbnek látszó alakok is lehetnek kedvesek. Hogy nem feltétlenül mindig az akar jót nekem, aki egyből ugrik és kihúz a bajból, vagy, hogy egy mosoly mögött általában sokkal több minden van elrejtve, mint ahogyan azt az ember gondolná.

Kezded már kapizsgálni, hogy ki vagyok? Én vagyok a forgószél, ami egyetlen szempillantás alatt felforgatja az egész életedet, amint összetalálkozunk, a tűz, amiről pontosan tudod, hogy ha közelebb merészkedsz hozzá alaposan megéget majd, mégsem bírod türtőztetni magad. Én vagyok a csilingelő kacaj a társaság kellős közepén, a ringó csípő a táncparketten közvetlen melletted. Én vagyok a lány, aki minden bizonnyal majd a képedbe önti a martinit, és aki reggel nem hagyja meg a számát, egy forró éjszakát követően. Én vagyok a kéz, ami érted nyúl ha bajba kerülsz, de az is amelyik a mélybe taszít ha ellene fordulsz. Ha kedvem tartja, a legjobb barátod vagyok, de lehetek a legrosszabb rémálmod is. Rólam álmodsz éjszakánként, ahogy rabul ejtem a pillantásod, mosolyra húzódnak az ajkaim, és flörtölök veled, majd felkelek és kilépek az ajtón, te pedig többé nem látsz, nem érinthetsz, csak emlékezhetsz.

Az vagyok, akiről azt hiszed könnyedén kiismerhető, minden egyes mozzanatát előre látod, de aki azután a hátad mögött mosolyog, és a legváratlanabb pillanatban lep meg valamivel. Ha felbőszítesz, nem csak a csípős nyelvemmel találhatod szembe magad, és a villámokat szóró szemeimmel, hanem a cipőm sarkával is, amit hidd el, épp a megfelelő helyre juttatok majd. Tudok megértő lenni, kedves és barátságos, de gyanakvó is, ha a helyzet megkívánja. Több nyelven beszélek, így ne csodálkozz, ha egyszer csak megszólítalak, mikor épp rólam beszélsz, és azt gondolod egy szavadat sem értem. Bárkivel, bárhol megtalálom a közös hangot, ám, hogy később meg is tartjuk e, az már nem csak rajtam múlik.

Mit gondolsz, lassan elég lesz már? Bár úgy látom nem, én mégis azt mondom, viszlát! Talán idővel majd többet is megtudsz rólam, ám addig is érd be ennyivel, már így is többet hallottál, mint kellett volna.

Külső: Nos lássuk csak… 173 centiméter magas vagyok, a súlyom pedig hozzávetőlegesen úgy 53 – 56 kilogramm között szokott mozogni. Joggal állítható, hogy a testalkatom filigrán, sportos hála a rengeteg edzésnek, elsajátított harcművészeti technikáknak, amik formában tartanak, a megfelelő táplálkozásról már nem is beszélve.
Hosszú, nagyjából váll alá érő, méz szőke tincsek keretezik kissé talán kerekded arcomat, amiket az esetek többségében természetes hullámokban viselek, javarészt kiengedve. Egyedül edzések ill. munka alkalmával szoktam lófarokba kötni, de amúgy inkább az előbb említett mód híve vagyok.
Szemeim mandulavágásúak, íriszeim csokoládébarnák, amik tökéletesen képesek megtéveszteni mindenkit, és az ártatlanság illúzióját kölcsönzik számomra.
Az öltözködési stílusomra nem is tudom… talán az egyedi volna a legmegfelelőbb jelző, s hogy miért? Azt állapítsd meg te magad ha személyesen is találkozunk!  

Előtörténet: Las Vegas mióta csak az eszemet tudom a meglepetések városaként él a tudatomban. A sosem nyugvó, zajos, bűnözőkkel teli városka, ami hemzseg a korrupciótól, a prostituáltaktól, a drogtól és a szerencsejátéktól, az átlag emberek számára nem jelenthet túl sokat, ám nekem, aki itt nőttem fel, itt jártam iskolába, itt találtam rá az első szerelemre és jöttem rá arra is, hogy a cigaretta kurva büdös, nekem ez a hely nem mást jelent, mint az otthont, a biztonságot, a békés poklot. Tiszta paradoxon nem igaz? Ch… tulajdonképpen az egész életem az, egy kibaszott nagy paradoxon, amibe véleményem szerint még a nagy Sigmund Freud bicskája is beletört volna annak idején. Jó mi? Nézd világ, itt állok én, Emily Davis, akit az édesapja egészen kicsi korától fogva jogi pályára szánt, akiről az édesanyja csak úgy áradozott a barátnőinek, mint a tehetség, a szerénység, a jóság, és a kedvesség mintaszobra, akinek a bátyja nem volt más, mint egy balfasz drogdíler, és, aki egy szép napon azon kapta magát, hogy a legjobb barátnője fejvadászt faragott belőle, most itt állok egy templom kapuja előtt és azon tűnődöm, mennyi apró van nálam. Most komolyan, én az abszolút ateista, aki világ életében azt vallotta, hogy az egyetlen felsőbb hatalom, amiben hajlandó hinni, az saját maga, és semmi más, vörösre sírt szemekkel, remegve ácsorog egy graffitivel elcsúfított épület előtt, és abban reménykedik, békére, megnyugvásra lelhet odabent… Hol normális dolog ez?

Bár az eszem tudta, hogy amire készülök ostobaság ,semmi több, a szívem, a lelkem, vagy az elborult elmém, a kétségbeesés sújtotta, gyenge Emily Davis, mégis arra kényszeríttet, hogy felsétálva a kopottas lépcsőfokokon, benyissak és a gyóntatófülke felé fordítsam a lépteimet. Hogy mit vártam tulajdonképpen? Magam sem tudom. Sosem hittem istenben, a megváltásban, a gyónás szentségében, most azonban, néhány órával azt követően, hogy a bátyám halálhíre elért hozzám, valami mégis azt súgja, hogy egy papra van szükségem. Ha másért nem, hát azért, mert bármit mondok a másik félnek, örökre hallgatnia kell a szavaimról…
- Van itt valaki? - szóltam be halkan, ám válasz helyett mindössze egy idős ember hortyogása törte meg a templom csendjét. Fasza… a padre tehát jót szundikál a fülkében. Nincs ezeknek ágyuk? Vagy köti őket a szegénységi fogadalom? Esetleg a meló vagy egy dühös apáca elől bujkál éppen? Egy biztos… érdekes éjszaka elébe nézünk.

- Ébresztő! - léptem be a saját fülkémbe, majd, hogy alaposan kiverjem az álmot az öreg szeméből, a fülke falára koppintottam a fegyveremmel.
- Mi… mi… mi az isten?
- Ejnye atyám, hogy beszél?
- Én… én csak… bocsáss meg Uram!
- Szépen vagyunk!
- Mi járatban gyermekem?
- Maga szerint?
- Gyónni jöttél?
- Valami olyasmi.
- Katolikus vagy leányom?
- Ha arra gondol, hogy fejbe lettem e locsolva hátulgombolós koromban, akkor a válaszom igen, katolikus vagyok.
- Ez minden, ami az egyházhoz köt?
- Mit számít ez?
- Nagyon is sokat gyermekem, hiszen…
- Tudja mi a helyzet? Hát jó, basszameg… igen, ez miden, ami az egyházhoz és istenhez köt, nem voltam elsőáldozó, nem szoktam imádkozni, nem gyóntam még soha életemben és sosem dobtam pénzt a gyűjtőperselybe. Azt se tudom, mennyit kell. Öt dolcsi elég?
- Nézd leányom, én csak akkor segíthetek ha…
- Ha? Ha mi atyám? Ch… nem is tudna segíteni rajtam…
- Isten mindenkin…
- Igazán? Tényleg? Feltámasztja a bátyámat? He? Visszahozza nekem Ethant a másvilágról?
- Emlékezz csak vissza Lázár…
- Én Ethanről beszélek atyám! Válaszoljon! A maga istene vissza tudja adni nekem a bátyámat? Megbünteti azt a ribancot, aki a legjobb barátnőmnek vallotta magát, és, aki nem átallott végezni a testvéremmel, csak, mert az menekült előle? Igen? Feleljen, az isten verje meg!
- Gyermekem a káromkodás…
- Tisztában vagyok vele, hogy nem szép dolog. Képzelje, egész jó nevelést kaptam. A felső osztályba születtem, a szüleim gazdagok, és mindent megadtak nekem, amire csak vágytam. Magántanárokat fogadtak mellém, 4 nyelvre taníttattak meg 10 éves koromig, és még a küzdősportoktól sem tiltottak el, hiába aggódtak miattam, mert látták, hogy az engem jobban érdekel, mint a zongoraóra. Kívülről fújom az etikett szabályait, hála annak a rengeteg unalmas partynak, vacsora meghívásnak és társadalmi eseménynek, amire el kellett mennem velük, de most egyszerűen nem bírom türtőztetni magam. Meg tudja ezt érteni?
- Elragadtak az érzelmeid gyermekem, ez természetes akkor, ha elveszítünk egy számunkra fontos személyt, ám…
- Nincs ám atyám! Tudja mi van? Bosszúvágy! Gyűlölet! Gyilkos indulatok! Én, aki arra tettem fel az életemet, hogy olyan szemétládákat üldözzek, akik bemocskolják a világot, olyanokat, mint az a féreg, aki végzett a barátommal három éve, épp én készülök gyilkolni. Tudja milyen érzés ez? Amikor a bosszúvágy, és a kín méregként terjed szét a testemben, és már az sem érdekel mik a lehetséges következmények, egyedül csak az éltet már, hogy Minea Jade Weiss a lábaim előtt térdepelve könyörögjön a bocsánatomért, én pedig a fejébe ereszthessek egy golyót.
- Mond gyermekem… őszintén… te nem cselekedtél volna hasonlóképpen ha…
- Nem! Soha a büdös életben! Minea és én barátok voltunk, az isten verje meg! Esküt tettünk, hogy mindig vigyázunk egymásra, bármit megbeszélhetünk, és, még ha nem is értünk egyet, segítjük a másikat, erre ő meggyilkolja azt a személyt, aki a világon a legkedvesebb számomra! Bűnhődnie kell, érti? Bűnhődnie kell! - csaptam bele ököllel a falba, s, hogy a feltörni készülő könnyeimnek még idejében az útját tudjam állni, alaposan beleharaptam az ajkaimba.

- Fogalmam sincs, miért jöttem ide…
- Arra vágytál, hogy meghallgasson valaki.
- Lehet.
- De Emily…
- Micsoda??? Honnan tudja a nevem?
- Nem hagyhatod, hogy a sötétség eluralkodjon feletted. A bosszú az enyém, mondta az Úr, te pedig…
- Elég! Hallgasson!
- Fordulj inkább istenhez… az egyház menedéket nyújt a sebzett…
- Menjen a pokolba! - löktem ki hirtelen a fülke ajtaját, majd forrongva az indulatoktól végig siettem a padok között a bejáratig. Már majdnem kint jártam, ám egyszer csak megtorpantam és visszafordultam a persely felé.
- Tessék… a hallgatásáért. - ezzel egy százast csúsztattam be a kis lyukon, majd végleg a hátam mögött hagytam a templomot, és Harris atyát.
- Rettegj Minea… Többé nem lesz nyugalmad!