Nem szoktam számolni a napokat, de most mégis megteszem. Állok a naptár előtt és újra, ma már vagy ötödjére leellenőrzöm, milyen nap van ma és mikor beszélgettünk egy jót utoljára Jennával. Szükségem lenne rá, mert minden piszkálódásunk ellenére, egyáltalán nem untam rá, ahogy ő sem rám. Az első pár nap még rendben volt nélküle. Kimagyaráztam magamnak. Elfelejtette, hogy megbeszéltünk egy találkozót. Elfoglalt. Vagy csak egyszerűen nem hallotta, hogy csörög a telefonja. Így, két hét és egy nap után viszont már kezd gyanús lenni a dolog. A falon lógó naptáron próbálom kivenni a napokat, hogy még egyszer megbizonyosodjak róla, jól számolok. Lehet, hogy kicsit nehéz a tollal rajzolt, gyerekes firka alatt kihámozni a napokat, de nem tévedhetek maximum egy nap. Az úgy akkor is két hét. Ha nem látnám, akkor is érezném, hogy túl sok idő telt már el, mióta nem keresett, nem jelentkezett és nem tudom elérni.
Elhúzom a szám, ahogy ellépek a naptártól és újra tárcsázok. Automatikus üzenetrögzítő? Ez új. Eddig csak vég nélkül csörgött, amíg szét nem kapcsolt a telefont, mondván "Hülye vagy, hiába vársz még egy órát, senki nem veszi fel". Nem tetszik nekem ez a rögzítő. Az viszont biztos, hogy nem fogok egy géppel beszélgetni és annak elmondani, amit szeretnék. Inkább leteszem, a telefont pedig nem éppen óvatosan végigcsúsztatom az asztalon.
Egyre nagyobb sebességgel kattog az agyam. Még ha el is szoktam tőle és kissé megkésve, de felismerem én, ha valaki nem akar velem beszélni. Ez viszont még nem azt jelenti, hogy feladom. Túl sok jóval jár a mi kis szerződésünk, amiből nem léphet ki csak úgy! Na jó, be kell látnom, igenis megteheti. De azért szólhatna nekem, nem? Legalább pár szó, egy sms, egy francos levél, kőtábla, tudom is én. De semmi jel. Lépésről lépésre átgondolom, mi minden történt, amikor utoljára itt volt, de semmi különös nem tűnt fel akkor a viselkedésében. Pont úgy mosolygott és pont olyan hangokat csikartam ki belőle, mint legelőször. Végül pont olyna édes csókkal váltunk el egymástól.
Jó egy órát vesztegelek a konyhában a fal mellett állva, mire elvetem a lehetőséget, miszerint én rontottam el valamit. Ennyire balf*sz nem lehetek, hogy eltolok valamit és még észre sem veszem. Az nem én lennék. Kénytelen vagyok előszedni a másik lehetőséget, miszerint valami baj történt. Ezúttal pedig nem voltam ott, hogy kihúzzam a csomagtartóból. Kicsit merész gondolat, de nagyon is valóságosnak tűnik. Úgyhogy magamra rántok egy farmert, fogom a kabátom és ráveszem az itt-ott szakad pólómra. Mit szám most pár kisebb lyuk? Évekig megvoltam ilyen cuccokban, nem fogok most megtanulni varrni! Bőrt varrok, az rendben van, de textilt? Blah. Irány a már megismert lakás. Tény, hogy a csomagtartós eset óta nem voltam ott, de még jól tudom, hol van. Már ha tényleg odaköltözött. Ha nem... akkor legalább a bátyját csak elérem így este nyolc után és ő megmondja, hogy mi a helyzet.
Zárom magam mögött az ajtót és szétnézek az utcában. Könnyű lenne elkötni egy kocsit, most mégsem teszem meg. Figyelmeztetem magam, hogy ezzel is le kell álljak, úgyhogy hagyom a könnyű megoldást. Helyette beletúrok a zsebembe, majd gyaloglás helyett buszra szállok. Ilyet sem sűrűn csinálok, de mégis csak gyorsabb ez, mint a séta. Bármennyire is szedném a lábaimat, a busz gyorsabban halad. Felszállok és jó negyedóra múlva már ott is állok az utcában. Egy pillanatig hezitálok. Nem vagyok biztos a házban. De aztán felismerem az ablakot, amin sikerült betörni az üveget. Nem vacakolva a kapunál csengővel, csak lenyomom a kilincset és a bejárati ajtóig megyek. Majd hangos kopogás, ami már szinte dörömböléssel ér fel. Nem tehetek róla, várakozás közben egyik lábamról a másikra állok. Nemcsak a piszok hideg, de a felkúszó idegesség miatt is. Mégis csak egy rendes lányról van szó, aki - nem - mellesleg veszett jó szerető. Nem akarom, hogy baja legyen.

Nem tudom még most sem eldönteni, hogy jó ötlet volt-e idejönni. Talán hagynom kellene az egészet. Végül is, lehetne a hallgatás egyértelmű jel arra, hogy hagyjam békén. De honnan tudhatnám biztosan? Elég sok bajba képes belekeveredni. Vagy az találja meg őt, én pedig tényleg nem mentettem meg mostanság senkitől és semmitől. Mi van, ha valami baj történt? Muszáj utánajárnom és itt toporogni a bátyja háza előtt. Először csak halkan kopogok, majd szinte már dörömbölök az ajtón. Fogalmam sincs, mi lesz a következő lépés, ha senki nem nyit ajtót. Egyre idegesebb vagyok, ahol telnek a másodpercek. Aztán meghallom a könnyű és halk lépteket. Megrándul a szám és valami furcsa mosolyt produkál. Ez csak nem a bátyja lépteinek a hangja! Ahhoz túl... könnyed.
Amikor nyílik az ajtó, elég egy tizedmásodperc ahhoz, hogy felismerjem őt. Szinte azonnal nagy mosoly jelenik meg az arcomon. Végre nyugodt lehetek afelől, hogy él és rendben van. Ekkor még nem jut eszembe, hogy akkor mégiscsak a másik lehetőség marad, miszerint eszében sem volt velem beszélni ezentúl. Akkor viszont már gyanakszok, amikor a képembe akarja vágni az ajtót. Reflexből mozdul a lábam és nyomom oda a réshez. Nem mondom, hogy nem jelenik meg az arcomon, egy fájdalmas fintor. Elég nagy erővel vágja hozzá, de még mindig jobb, mintha a kezem tettem volna oda.
- Hé, mi ez az egész? - kérdezem ahelyett, hogy én is köszönéssel indítanék. A lábam viszont eszemben sincs elhúzni addig, amíg meg nem bizonyosodok arról, hogy nem fordul meg még egyszer az előbbi a fejében. Amikor végül el is húzom onnan, a kezem cseréli fel a helyét. Na nem lépek be egyetlen szó és hívás nélkül, de azért jobban kitárom az ajtót.
- Ezek szerint jól vagy, csak velem nem akartál beszélni - mondom, de van egy kis kérdő hangsúly a mondat végén. Közben persze végigmérem, de semmi feltűnő sérülést nem látok rajta. Ettől függetlenül nem néz ki jobban, mint amikor a csomagtartóból szedtem ki. Elég szépen fejezem ki magam, ha azt mondom, hogy a veszett szexi, szinte semmi ruha ellenére is nyúzottan fest.
- Esetleg... bemehetek, vagy húzza a fenébe? - kérdezek rá végül nyíltan. Én még könnyedén elácsorgok itt, de szerintem neki nem sokáig lesz melege.
Az a lehetőség pedig, hogy most lelépek nem jelenti azt, hogy nem keresem többet. Túl jól működik közöttünk a testi rész és az egész kémia izé ahhoz, hogy egyetlen szó és magyarázat nélkül veszni hagyjam. De egyelőre miért is foglalkozok ezzel? Még nem mondott semmit. Az, hogy rám akarta vágni az ajtót, még nem elég meggyőző ok az én kemény fejemnek.

Nem volt más választásom, mint ide jönni. Ha tudnám, hol lakik hivatalosan biztos, hogy ott kerestem volna, de csak az a beszélgetés maradt meg a fejemben, hogy talán a bátyjához költözik. Úgyhogy ide vezet az utam. Annak biztos, hogy nem örülnék, ha az derülne ki, hogy valami baj történt és azért nem tudom elérni. De akkor sem fogok repesni az örömtől, ha kiderül, hogy szándékosan kerül. Csak egy percet ha állok az ajtó előtt, amikor is meghallom a lépteket. Egy pillanatra megkönnyebbülök, ahogy tudatosul bennem, hogy ez csak ő lehet. Az tény, hogy nem vagyunk barát és barátnő, de attól még aggódtam érte. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy teljesen felesleges volt. Azok után, hogy nyitja az ajtót és kis híján az arcomba is csapja, már értem, hogy mi a helyzet. Mégsem fogom magam és tűnök el egyetlen szó nélkül. Lehet, hogy nem tartok igényt semmiféle lelkizős, meg beszéljük meg mi volt a baj szövegre. De attól egy magyarázat még jól jönne. Úgyhogy reflexből mozdítom a lábam és teszem az ajtó útjába. Megérzem elég szépen, hogy nekivágódik a fa, de még csak fel sem szisszenek. Ez semmiség. A lényeg, hogy elértem, kijjebb nyissa az ajtót és ne próbálja újra az arcomba vágni.
- Neked egyszerűbb. Nekem viszont okoztál pár álmatlan éjszakát - mondom teljesen nyugodt és átlagos hangon. Egyelőre még nem igazán hiszem, hogy idegeskednem kellene vagy kiabálni. Mi értelme lenne? Tény, hogy hamar elveszítem a fejem, de ott még biztosan nem tartunk. De legalább újabb dolgot érek el, amikor nem küld el a fenébe, hanem csak behív. Nem valami nagy mosollyal, de nem is várom el.
- Felőlem aztán állhatunk itt is, ha nem akarod, hogy bemenjek. De egyetlen szó nélkül nem fogom eltűnni - mondom és ezzel még egy utolsó lehetőséget adok neki és csak ezután lépek be a házba. A kabáton csak lehúzom a cipzárt, de nem veszem le. Ha jól sejtem, úgysem maradok túl sokáig. Nincs értelme nekivetkőzni. Azért a cipő marad az ajtó mellett, de ennyi.
Megyek utána a nappaliig és csak akkor torpanok meg, amikor ő a fotelt választja. Oké, értem én, hogy mire megy ki a dolog. Eddig is értettem, hogy lehetőleg eltűnne a szemem elől, vagy engem tüntetne el. Egy a lényeg, nem akar a közelemben lenni. Vettem. De attól még úgy gondolom egy magyarázatot megérdemlek, nem? Úgyhogy leülök a kanapéra és egész kényelmesen elhelyezkedek.
- Aha. Ez úgy leesett a nagy mosolyodból meg minden - bólintok aprót, de a tekintetem nem veszem le róla. - De komolyan azt hitted, hogy ez a legjobb megoldás? Hogy nem jössz, nem veszed fel a telefont...? Nem hiszem, hogy... A fenébe is, legalább megmondod, hogy miért? - egész normális hangon kezdem az egészet, de a végére akaratlanul is megemel a hangom. Talán eddig nem is igazán értettem, mi minden változik meg újra, hogyha ő nem lesz. Elég kényelmes volt a mi kis megállapodásunk és most kezdhetek mindent elölről, ha jót akarok magamnak.
Most viszont már nem tűnik olyan kényelmesnek a kanapé. Jó lenne inkább felállni innen és járkálni kicsit, de csak ülve maradok és nézek rá.

Nem volt más ötlete? Most komolyan, ettől miért érzem úgy, hogy még nekem kell magyarázkodnom neki és bocsánatot kérni, amiért így alakult? Áh, nem vagyok észnél. Alig láthatóan megrázom a fejem és most már újra magabiztosan állok a ajtóban. Azok után, hogy az arcomba akarta vágni, egész hamar elérem, hogy mégis beengedjen. Csukom is magam mögött az ajtót. Mennyivel jobb ez így, mint amikor rám akarta vágni. Végül cipő hanyagul le, a kabátot viszont magamon hagyom. Nem tervezem sokáig maradni. Már azzal is beérem, ha mondjuk öt percet beszél, amíg elmagyarázza, hogy mi a fene siklott félre. Aztán itt sem vagyok. Veszett jó volt ez az egész. Kényelmes és mind a ketten jól éreztük magunkat. Ettől függetlenül, nem hiszem, hogy le fogok állni balhézni, hogy azért sem lehet vége. De azért egy magyarázatot szeretnék hallani tőle. Úgyhogy leülök vele szemben a kanapéra és csendben várok. Nem bánnám, ha ő szólalna meg először. Nem hiszem, hogy kérdeznem kell ahhoz, hogy tudja, mit kellene mondania.
- Máskor vegyél erőt magadon. Az sms még mindig jobb, mint a nagy semmi - mondom, de semmi szemrehányás vagy bántás nincs a hangomban. Szerintem más is így állna a helyzethez, nem csak én. Ha valakiről semmi hír, az soha nem jelent jót. Akkor már inkább egy rövid sms. Bármilyen személytelen is az.
Ez az egész viszont még mindig csak töltelékszöveg. Az igazi okot akarom tudni. Azt, hogy mi a fene történt, amiért meggondolta magát. Nem hiszem, hogy hibáztam volna, vagy bármi. Nem unhatott rám. Bár lehet, hogyha ez lenne a helyzet, azt is így közölné. Ha ez az ok, na azt nem biztos, hogy teljes nyugodtsággal fogadnám. Az azért már sértené az önbecsülésem. Annak ellenére, hogy eddig végül is semmi konkrét nem hangzott el, máris megemelem a hangom. Persze észnél vagyok és hamar lehalkítom újra. Főleg akkor, amikor meglátom, hogy összerezzen. Nem akarom én megijeszteni és főleg nem akarok, hogy megforduljon a fejében, félnie kell tőlem.
- Pedig nagyon úgy tűnt, hogy működik. Jó volt, nem? - beszélek figyelve arra, hogy véletlen se emeljem meg újra a hangom. A kezem ökölben, de ez nem olyan nagy dolog még. - Időben? Ezek szerint még nem bonyolítottad túl, igaz? - kérdezek rá nyíltan, mindenféle körítés vagy hezitálás nélkül. Nem mintha ha azt mondaná, hogy tévedek és máris érzéseket kevert bele, megrémülnék. Az viszont tény, hogy el akarnám kerülni az ilyesmit. Nem kell nekem komoly kapcsolat. Elegem volt a kötelességből, a szabályokból és abból, hogy kétszer át kell gondolnom, mit mondok. Az nekem nehéz. De akkor is...! Miért kell a színtiszta jónak véget vetni. Csak mert fél?
- Átgondoltad te ezt? Úgy értem, sutba vágod az egészet, mert... félsz, hogy mi lesz ha? - teszem fel a következő kérdésem, és félig akaratlanul, de előrehajolok, hogy közelebb kerüljek hozzá. Még így is bőven választ el minket tér, de attól még próbálkozok.

Tervezem, hogy nagyon hamar lelépek. Legalábbis ezzel a gondolattal megyek utána és eszemben sincs levenni a kabátot. Ugyan minek, ha pár percig maradok csak? Nem tudom, hogy tudna-e olyan választ adni, amit egyetlen bólintással elfogadnék és lelépnék. Azt hittem, hogy nem kell nekem különösebben magyarázkodnia, mégis azon kapom magam, hogy válaszokat várok.
- Velem lehet, de mással biztos - pontosítok egy kicsit, de még most sem mondom azt, hogy velem biztos nem. Most valahogy különösen nehéz elfogadni a gondolatot, hogy ez ennyi volt. Már kezdtem azt hinni, hogy lehet egy is mázlim és egy vagy talán két hónapig piszok jól érzem majd magam. Hiszen minden megvolt. Munka, tanulás, a fiam... és egy nő, akivel egy kis beszélgetés és megszűnik minden feszültség. De úgy tűnik, ennek most vége. Akkor sem fogadom még el.
- A túl jó, még nem jelent szerelmet sem semmi hasonlót - közlöm vele, bár ezt gondolom magától is tudja. A szavaim után a komoly téma helyett csak felkúszik az arcomra egy sokat sejtető félmosoly. Egy pillanat alatt fordul meg a fejemben az elképzelés, hogy ez volt az a bizonyos varázslatos mondat, ami után ő is elmosolyodik és minden rendben lesz.
De nem. Úgy tűnik, ez túl merész ábránd. Mert tovább magyaráz. Erre persze már én is elhallgatok egy röpke pillanatra. Fogalmam sincs, mennyire rémítene meg, ha azt mondaná, hogy már túlbonyolította érzelmekkel. De ilyenről láthatóan szó sincs.
- Most már úgysem hinném el, szóval nem - mondom egészen könnyedén, de nem le nem veszem róla a tekintetem. Lehet, hogy ezért gubózott fel annyira? Zavarta, hogy állandóan rajta tartom a szemem? Csak nem. Hamar meggyőzöm magam, és a következő percben már előrehajolok, hogy közelebb legyek hozzá. Még azért így is van távolság, de már sokkal elviselhetőbb.
- És nem éri meg a jó szex. Értem - dőlök hátra újra. A csalódottság akaratlanul is kiül az arcomra. Máskor lehet, hogy tovább harcolnék érte. Most viszont még a halk duruzsolást is elnyomom, ami kezd felerősödni a fejemben. Tudom, hogy a démonok szeretnék átvenni az irányítást. Elérni, hogy küzdjek és addig maradjak, kiabálja... bármi, amíg meg nem győzöm arról, hogy téved. De nem engedhetek nekik. Maradok hátradőlve, de ökölbe szorított kezekkel.
-  Áh. Ez már hihetőbben hangzik. De ha jól sejtem már így is bántottad. Ha nem is tud róla, hogy mit műveltünk a zuhany alatt - állok fel a kanapéról és lépek oda hozzá. Lehet, hogy szemét dolog, de részben győztek a démonok. Nem adhatom fel. Ez túl jó ahhoz, hogy kihátráljak és keressek mást.
- Az ágyban. Az asztalon. A konyhapulton - lépek minden egyes szónál közelebb tovább. - Csak még egyszer, aztán eltűnök. Már úgyis mindegy, nem? - állok meg előtte és nyújtom felé a kezem, hogy legalább a kanapéig eljussunk. Az még úgysem volt. Közben pedig az zakatol a fejemben, hogy milyen szerencsét flótás az, aki őt kifogta. Lehet, hogy érzelmekkel keverni, de attól még Jenna fergeteges partner!

Meg kellene rémülnöm és kihátrálni az egészből. Felesleges érzelmeket keverni az egészbe. Miért lenne rá szükség? Így is piszok jól éreztük magunkat. Ezért is vagyok képtelen csak annyiban hagyni. Az a legkevesebb, hogy mennyi időt vesztegettem arra, hogy elérjem. Most az nem igazán érdekel. Az zavar, hogy nem bírom szó nélkül elfogadni a magyarázatot és bólintani, hogy megértettem. Ez nekem nem megy. Nem adhatom fel ilyen könnyen. Ez túl jó ahhoz, hogy csak ennyivel vége legyen.
- Akkor ne hagyd, hogy megtörténjen. Egyszerű, nem? - beszélek, de azért most már az én hangom is bizonytalanabb. Nem csak azért, mert tudom, hogy ez nagyon nem így működik. Volt benne részem és tudom, hogy nem lehet parancsszóra szeretni vagy nem szeretni. Pedig milyen egyszerű lenne, ha úgy működni az egész, mint egy kapcsoló. Van nulla és egy. Bekapcsolod, vagy ki. Érzel és nem érzem. De rohadtul nem így van. És ha már érzelmek, be kell vallanom, hogyha maga a szó nem is rémiszt meg túlzottan, az már azért nagyobb hatással van rám, amikor ki is mondja, hogy belém szerethet. Ez már azért tényleg nem tetszik. Nem akarok semmilyen bonyolult kapcsolatot. Nem akarok újra úgy élni, hogy minden szavam át kelljen gondolni. Csak a jó részét akarom.
De úgy tűnik, ezt nem kapom meg. Persze nem adom fel. Próbálom meggyőzni. Elhitetni vele, hogy téved. Ez csak szex. Veszett jó szex, amire mind a kettőnknek szüksége van. De úgy tűnik, ő ezt megkapja mástól. Neki nem éri meg. Jó. Legyen. Nem fogok itt ülni fél délután és megvárni, hogy mondjuk a bátyja beállítson és kitegyen innen. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem állok fel, megyek oda hozzá és nem csikarok ki belőle még egy utolsó alkalmat. Fogadok, hogy el tudom felejtetni vele a "édes pasit" és csak én leszek legalább pár fél óráig.
Hiába a könyörgése, én ugyanúgy megyek oda és folytatom a felsorolást. Tudom, hogy hatásos. Hogy ha tovább folytatom, még egyszer megkapom. Persze azzal tisztában vagyok, hogy milyen szemét dolog ez részemről, de... ez akkor is megéri. Piszok jó vele és szükségem van még egy alkalomra! Nagyon úgy tűnik, hogy meg is kapom. Annak ellenére, hogy nem fogja meg a kezem, amikor felé nyújtom. Magától áll fel és csókol meg. Nekem tökéletes így is. A kezem csúszik a derekára és így húzom közel magamhoz. Az első pár pillanatban talán még mosolygok is közben, majd szinte azonnal érezni kezdem, hogy száguldásba fog a vérem. Veszettül kívánom és csak még jobban fokozza a vágyat a hevessége. Az a kétségbeesett érzés, amit sugall.
De elhúzódik, én pedig kénytelen vagyok engedni. Nem tudom, hogy tényleg messzire engedném-e, hogyha nem csattanna a keze az arcomon. Még így is utánanyúlok, de aztán úgy szorul ökölbe a kezem, hogy az egész szinte kifehéredik és már attól az erőtől remeg, amivel szorítom. Az arcom égni kezd. Először csak pár pont, aztán az egész, ahol csak ért a tenyere. Nem mondom, van egy perc, amíg mozdulatlanul állok előtte és kezdem elveszíteni a józan eszem. A démonok ujjongnak. Erre vártak. Csak ennyi kellett nekik. Egy pillanatnyi gyengeség, amikor elengedem magam. Ez pedig most itt van. Lassan emelem fel a fejem, de a szám összeszorítom, hogy még véletlen se mondjak semmit. Csakhogy ez nem így működik. Nem tudok, csendben maradni.
- Legyen. Remélem majd a kis szerencsétlen kezdő is olyan hangokat tud kicsikarni belőled, mint én - mondom, de még most is szinte csak a fogaim között szűröm a szavakat. Aztán indulok is az ajtó felé. Most lett elegem. Most adtam fel. Nem éri meg. Láthatóan nem fogja meggondolni magát, én pedig nem fogom semmire kényszeríteni.
Még intek neki, mielőtt eltűnnék a szeme elől. Cipő fel, a bejárati ajtót pedig elég erősen csapom be ahhoz, hogy halljam, ahogy bent pár üvegpohár egymásnak koccan. Kell valami bunyót keresnem, mielőtt teljesen megzakkanok. Le fogok én nyugodni idővel. Csak kell valami vagy valaki, akin levezetem a feszültséget. Akkor majd eltűnik az egész csalódás dolog és ha következőleg találkozunk, már mosolyogni fogok rá.