Abszurdul ritka szabadnapjaim egyikét élvezem éppen, és meglepő, hogy mennyire nem is hiányzott. Nagyon könnyű beleszürkülni a hétköznapokba, amik a kórházban sosem látszanak egyhangúnak. Vagy csak azért nem érzem még a monotonitást, mert nem dolgozom éppen? Mert az új környezet, az új státusz, és úgy egyáltalán a frissen végzett orvosok világmegváltó lelkesedése ül rajtam? Hát, utóbbit valószínűleg kihúzhatjuk. Már amennyire fáradt az átlag a képzés végére, lelkesedésről szó sincsen. Tudom, miért nem hiányzik, hogy kezdjek valamit magammal. Magammal, kórházon kívül, az úgynevezett magánéletben.
Azért élvezem úgy a munkám, mert kitölti a réseket. Amíg túlvállalhatom magam huszonnégy, negyvennyolc, stb órás műszakokkal, sem kell azzal foglalkoznom, hogy mi van a fertőtlenítőszagon és a fényes folyosókon túl.
Amikor mégis kiokád magából a sürgősségi, elfoglaltságot keresek. Csak ne kelljen gondolkodni. Számot vetni a világgal. Nyomaszt, hogy nekem kéne kézbe venni a sorsom, inkább dobnám oda a gyeplőt a lovak közé, hogy fussanak amerre akarnak. Sodródom szívesen, alakuljon magától az élet, legyen ahogy lenni akar. A lehetőséget persze nekem kell megadnom, de hogy ennél többet is tegyek az ügy érdekében? Merci non.
Itt ülök hát most is Dr. Reyes várójában, valami magazint lapozgatva, egész addig míg az asszisztens be nem szólít. Csak hogy ellensúlyozzam a fehér köpeny varázsát, ami már elkezdett második bőrömmé válni, ma sötét színeket öltöttem, csak azért is alapon. Ne lehessen rám fogni, hogy nem igyekszem. A divatos, koptatott farmer valahol a kék és sötétszürke árnyalat közt ingadozik, az ingem fekete, elegáns és fiatalos. A cipő minőségi, és tökéletesen passzol. Adok magamra, és ez legalább annyira látszik a ruhatáramon, amennyire rajtam. "Ha már úgy is nézel ki, mint akinek baja van, az a vég" mondogatta anyám mindig, és tartotta is magát a hitvallásához. Soha senki nem kent még magára annyi vakolatot mint ő egy-egy alkalom után amikor teljesen szétcsapta magát, és másnap elindult, hogy újra szétcsapja.

Az irodába lépve pillantásom érdeklődve fut körül a berendezésen, és állapodik meg a hozzám hasonló korúnak látszó doktornőn. Igazán nagyon csinos, talán előbb hinném modellnek, mint lélekbúvárnak, ha meglátnám valahol az utcán... persze, nem véletlenül választottam nőt. Ugyan, nem tartom valószínűnek, hogy bármi kisüljön az ülésekből, azt sem tudom, meglátogatom-e többször is, de hallottam azt a pletykát, hogy a páciensek egy bizonyos idő után hajlamosak beleszeretni a terapeutájukba. Na, az nekem nem hiányzik, ezért óvintézkedésből minden férfi doki oldalát élből elvetettem.
-Az vagyok, nagyon örvendek. - viszonzom a kézfogását barátságos mosollyal. Érdekel ez a nő, akit a múltamban, jelenemben engedek mindjárt vájkálni, és ezt nem is leplezem. Nem vagyok tőle zavarban, inkább kíváncsian fürkészem mozdulatait, gesztusait, miután helyet foglalok az egyik fotelben, laza, de nem udvariatlan testtartásban. Engem Úrnak neveltek, így, ha nem is vagyok nyársat nyelt, akkor is megmarad az egyenes tartásom, tudatában maradok, hogy nyeglén terpeszkedni az ősbunkók szokása, és azt is tudom, mit kezdjek a kezeimmel, hogy se pótcselekvésekbe ne másszak bele hosszú távon, se az esetleges kiegyensúlyozatlanságom ne árulják el. Összefont ujjakkal a támlának dőlök.
-A tegezés nekem is tökéletesen megfelel. - villantom meg ismét szolid de nem zárkózott mosolyomat. -Meghát, szerintem nincs is akkora korkülönbség közöttünk, hogy ne tűnjön erőltetettnek. - engedek meg egy megjegyzést is magamnak. Nem mintha úgy gondolnám, hogy Dr. Reyes szeretne magáról beszélni, elvégre a pszichiáernek épp az objektív távolságtartás lenne a szakmája... érdekes lesz ez a menet, megtudni például, mennyire megalapozottak a lélekbúvár-sztereotípiák.
-Tudod, ez az első alkalom, hogy hasonló rendelőben járok. - kezdek is csevegésbe, mintha csak egy magánéleti találkozón volnánk. Vagy nem? Nem látom értelmét, miért kéne másképp szólnom hozzá, mint bárki máshoz. Ebből valószínűleg magától is adódik a kérdés, hogy most akkor mit keresek itt. Ha nem, és csak várakozó pillantást kapok, kifejtem magamtól is.
-Igazából hirtelen ötlet volt... nem rég költöztem csak Vegasba, sőt egyáltalán az Államokba. Nincs sok ismerősöm, legalábbis egyelőre, és kezdenem kell valamit a szabadidőmmel. Mindenféle dolgot kitalálok, táncstúdióba járok, holnap meg kutyát sétáltatok egy menhelynek... ez az ismerkedésnek is jót tesz, de azért egész napra nem elég. Szóval mindig marad idő amit ki kell töltenem, és egy ilyen pillanatban jött ez is. A pszichiáter. Valaki említette, hogy jár, nekem meg erről eszembe jutott az apám lesújtó véleménye a terapeutákról is, meg azokról is akik járnak... és rögtön megtetszett az ötlet. És - mosolyodom el a fordulatot kihangsúlyozva - abban a pillanatban rájöttem arra is, ez mennyire gyerekes. Csak azért elmegyógyászhoz menni, mert tudom, hogy az apámat mennyire irritálná? Nos, ha valahol, akkor ebben a logikában van gubanc. - nem szégyenkezem, elvégre itt orvosi titoktartás van. Kíváncsi vagyok, mi jön ki ebből az egészből, így nem vagyok lusta arra sem hogy kezdőlökést adjak a társalgásnak: a sablonos szülő-témát. Ami az én esetemben sajna tényleg egy problémás pont.