-- Aleana Grey & Gordon Devron --

Idegesen számoltam át még egyszer a pénzköteget, amit tegnap óta most először vettem ki a táskából. Általában megbízok az ügyfelekben, van amelyiket csak besúvasztom a többi közé, mert tudom, hogy úgy sem verne át. De ez az alak gyanúsnak tűnt, gyanúsabbnak, mint bárki más és a szakadt ruházata alapján nem a gazdagabbik fajtából való, tehát könnyen lehet, hogy pár száz dollárral kevesebbet fizetett. Ujjaimmal sebesen lapozgattam a zöld hasúakat, észre sem vettem, hogy visszatartottam a levegőt, míg megkönnyebbülten fel nem sóhajtottam. Sötét tincseimbe túrtam, majd letettem kezemből az asztalra a pénzt és egy cigarettát biggyesztettem ajkaim közé. Mindig azzal jönnek, hogy idő előtt meghalok, ha nem szokok le róla. Kár a gőzért, a drogok mellett ez eltörpül, nem beszélve a piáról, ami csak rá tesz egy lapáttal az egészre. Mindenkinek fel kellene fognia, hogy nekem ez a jó és így tökéletes az életem.
Összerezzentem, mikor az ajtón hangosan dörömbölni kezdtek. Idegesen pillantottam a bejárat felé és kezemet tördelve álltam fel. Mondtam egy szóval is, hogy nem félek semmitől? Akadtak összetűzéseim, nem is olyan ritkán, ugyanis vannak emberek, akik képtelenek beletörődni a vereségbe. Ezáltal úgy próbálják megmutatni, kikkel is van dolgom, hogy rám küldenek pár izomkolosszust és megveretnek. Mintha ők nem tudnák elintézni a saját dolgaikat. Na igen, bagoly mondja verébnek. Megnyújtott léptekkel, tettetett nyugalommal léptem az ajtóhoz és a kilincsre helyezve kezemet lenyomtam azt. Furcsa, hogy nem törték rám azonnal, innen valamelyest sejtettem, hogy nem egy "ellenségemmel" van dolgom.
- Na végre, ember! Három sms-t hagytam, kétszer hívtalak és már a portással is üzentem. El lehet téged egyáltalán érni, mikor épp nem te akarsz minket? - csípőre tett kézzel állt meg előttem a húsz éves unokaöcsém és kérdőre vont. Gordon Devron-t, akit a világon senki sem vonhat kérdőre, még ez a taknyos sem, akit családtagnak tekintek, pedig nem kellene.
- Mit akarsz, Dougie? - kérdeztem és a bárszekrényhez sétáltam, amin megannyi piás üveg díszelgett. Lekaptam a whiskey-t és teletöltöttem egy poharat vele, majd unottan kortyoltam, várva unokaöcsém válaszát.
- Hát, az van, hogy találkozóm van valakivel a Mirage-ben. Tudom, hogy nem szeretitek, ha ilyen helyekre mászkálok, de ha elkísérnél, nem lenne gond. Nagyon fontos, szóval légy szí'... - felpillantott rám, mint egy lelki sebzett, ártatlan kisfiú és megeresztett egy apró mosolyt. Felhajtottam a pohár tartalmát és elnyomtam a cigit. Más esetben sorsára hagytam volna, mert semmi kedvem a bébiszittert játszani, de így, hogy ott akartam tölteni az estémet, felesleges lenne visszautasítanom.
- Oké. Remélem van nálad minden, ami kell, mert innen egyenesen odamegyünk. - közöltem és visszavonultam a szobámba, hogy én is normálisan el tudjak készülni, a választ pedig már meg sem vártam.

Fél óra múlva kisétáltam a fürdőszobából és megnéztem magam alaposabban a tükörben. Az öltözékem tökéletesnek bizonyult és a hajam is úgy állt, ahogy annak kellett. Körbe fordultam és Doug-ot kerestem, aki mintha felszívódott volna. Két perc múlva valami kajával a kezében sétált ki a konyhából. Elmosolyodtam és kabátot vettem.
- Ugye tudod, hogy az legalább két hónapja áll a hűtőmben? - csak megvonta vállat és élvezettel majszolta tovább azt a sajtnak tűnő valamit.
Kocsiba szálltunk és indultunk, közben természetesen legalább ötvenszer összevesztünk, hogy milyen zene szóljon, így hát egyszerűen kikapcsoltam. Lehetetlen gyerek, nem csoda hogy keveset járok át hozzájuk. Igen, apám testvére sem legépeszűbb ember a világon, de legalább nem zargat, ahogy a fia.
Leparkoltam egy közeli sikátorban, ahol remélhetőleg semmi baja nem esik a kocsimnak, majd Douggal az oldalamon sétáltam be a hatalmas épületbe, melyből már kihallatszott a zene és a fékeveszett kiabálás. Akadtak részek, ahol teljes csend és nyugalom uralkodott, de a szerencsejátékosok imádtak hangot adni örömüknek.
Megálltam az egyik pole asztalnál és szembe fordítottam magammal a srácot.
- Lehetőleg ne mássz el messzire, nem akarlak félholtra verten a földről összekaparni, világos? - bólintott. - Oké. Adok pénzt, olyan hajnali kettő körül told ide a képed, csakhogy taxit foghassak és hazaküldhesselek. Érthető voltam? - ismét bólintott, majd eloldalgott. Nagyot sóhajtottam. Bármennyire nézett ki érett kamasznak, még akkor is gyerek volt, nem mellesleg kiskorú, tehát legalább egy évig még az apja nyakán marad.
Odasétáltam a pulthoz, ahol egy férfi szolgáltatta az italokat. Kértem egy vodkanarancsot, majd a roulette asztalhoz igyekeztem, ahol már javában fojt a játék. Úgy döntöttem, hogy egyenlőre csak messziről csodálom, mit ténykednek.

Unalom, mindig csak unalom. Lassan kezdem úgy érezni, hogy eszemet vesztem, ha nem változtatok lakhelyet minden harmadik-negyedik héten. Már évek óta rostokolok minden hónapban különböző szállodákban. Ezek után röhej, hogy még mindig van pénzem dögivel. Lehet ennek valami köze ahhoz, hogy nem a sajátomat költöm el, amit még otthonról hoztam, hanem más, vonzó és kevéssé vonzó alkatú férfiaktól csalom ki az életre valót?
A ruháimat nem igazán cipelem magammal. Van egy bőröndnyi, és az elég. Ha valamit már felvettem kétszer, mehet a kukába, így aztán még csak le sem járatom magam, hogy snassz vagyok. Minden, csak éppen az nem. Unottan préselem egymáshoz pilláimat, hunyorogva lesek ki a szálloda ablakán. Pocsék idő van. Vagy csak az unalom teszi?
Mély sóhaj kúszik ki ajkaim vékonyka résén. Már csak az utolsó simítás hiányzik. Megállok a hatalmas öltözőasztal előtt. Piperéimet szétszórva tartom. Minek a rend, ha holnap vagy holnapután úgyis másik helyre költözöm? Égővörös rúzsomat már szinte perverz élvezettel húzom végig felső, majd alsó ajkamon. Összecuppantom a szám. Leteszem a piperét, majd két hüvelykujjammal végigsimítok oldalamon, eltüntetve feszes, mélybordó ruhám utolsó apró gyűrődéseit. Nem, mintha túlöltöztem volna. Nem szokásom. Ahová megyek – bárhová is –, úgyis taxi visz, következtetésképp nem fogok fázni. Azért magamhoz ragadom a kellemes bundámat. Műszőr. Nem bolondultam meg, hogy felkapják a nevemet azért, mert krokodillal, tigrissel, rókával a testemen mászkálok. És még a végén bolhás is leszek. Esélytelen.
Mit is vigyek magammal? A legjobb lesz, ha semmit sem viszek. Egy kevéske pénz éjfekete, csipkés melltartóm egyik pántja alá, egy kevés a másikba is. Nem, mintha pusztán a testem nem töltené ki a feszes alsóneműt. Én csupán elővigyázatos vagyok, bár igen ritkán – sohával határos – esett meg eddig, hogy bárhol bármit is magamnak fizettem volna ki. Ha az ember egy kicsit is vigyáz a testére, és nem szégyell kirakatbabaként közlekedni a férfiak előtt úgy, hogy nem remegnek meg műszálas harisnyába bújtatott, csinos lábai, máris nyert. Lehet, hogy a lelkét elvesztette, de biztos, hogy minden más téren mindörökké gazdag marad. Ámen.
- Jó szórakozást, Madamoiselle - hallom hirtelen a londíner hangját. Aztán a taxisofőr is ugyanezt mondja. Fenekem szinte ég a tekintetüktől. Na, de kérem! Akinek esélye sincs megkapni, az ne is lesse, miről marad le. Megfeszítem tomporom izmait, ahogy magassarkúmra vigyázva elegánsan bevágódom a hátsó ülésre. Hogy itt milyen gazdag mindenki! Vagy csak én engedhetem meg magamnak, hogy meg a taxi is csillámló, fekete limó legyen?
Elgondolkodom, vajon miért beszélnek hozzám enyhén franciásan. Ismerik a származásomat? Na, ennyire ne legyek már hírhedt. Nem vagyok híres sztár, vagy valami. Lehet, hogy az lennék, ha anyámék mellett maradtam volna, de akkor sosem vakarom ki a seggemből az átkozott nevüket. Márpedig én önmagam akarok lenni, semmi egyéb. Szabad. A szabadság minden pénzt megér, ámbátor azt a mindent sem a sajátomból fizetem.
Ugyanolyan lassú mozdulattal szállok ki, mint ahogy beszálltam. Elegáns léptekkel úszom végig a bejáratig, majd impozánsan emelem jobb kezem az ajtónállóknak, hogy a néhány lépcsőfokon felsegíthessenek. Adjuk meg nekik az örömöt. Sok pancser.
- Bonsoir - biccentek rendkívül elegánsan, miközben hárman jönnek, hogy lesegítsék a kabátomat, amely a világ nyolcadik csodáját a közönségtől elválasztja. Eddig. Felsőtestem, főleg csupasz hátam kiszabadul a kegyetlen rabságból. Megrázom tincseimet, hogy hullámos fürtjeim édesen csiklandozhassák hátam és vállam csupasz bőrét. Szépnek lenni jó. A hátam tüzeléséből máris érzem – másoknak is tetszik, hogy szép vagyok.
Komótosan húzom habtestemet a bárpult felé. Festett szempilláimat nem rebegtetem kislányosan, inkább ördögi a pillantás, melyet körbevezetek a tömegen. Már szinte mindenki itt van. Ezt persze csak a szabad helyek csekélyes számából következtetem. Nagyon mély levegőt szívok be tüdőmbe, mielőtt még az alkoholszagú, bordélyszerű trónusokhoz érnék, ahol szőke pics@k rohangásznak tálcáikkal és pezsgőt hurcibálnak a vendégek feje fölött. Nosza, tegyék. Én csak töményet iszom.
Egyik kezem a csípőmön, a másikkal elegáns mozdulattal tépek ki egy nagyobb címletű papírpénzt melltartóm pántja alól. Semmi figyelemfelkeltés, csak a szokásos.
- Whisky lesz. Mézzel. Két jégkocka.
A pultos gyorsan reagál, szinte már tolja is elém a poharat. Egész jó. Szeretem, hogy a rúzsom sem kenődik el. Kitől is kaptam? Nem emlékszem. Neveket nem jegyzek meg valami gyakran. Ajkaimon végighúzom nyelvemet, hogy az első korty után lemossam róla a csillogó, mézes löttyöt. Kellemesen csípős, édeskés íze van. És épp elég hideg. Ellépek a pulttól, körbepillantok. Semmi izgalom. Semmi extra. Ez az este eddig baromira nem fekszik nekem. Vagy én nem fekszem? Nem, mintha egyébként annyira rossz lány volnék. Csak néha viselkedem úgy, mintha, de ez igen megtévesztő lehet. Nem, a lelkem mélyén még annál is sokkal romlottabb vagyok.

-- Aleana Grey & Gordon Devron --

Már vártam, mikor állít elém Dougie olyasmivel, hogy kevés volt a pénz, amit adtam vagy hogy menni akar, mert ráunt a helyre. Húsz éves fejjel, úgy hogy közben egy idegesítő kis kamasz, aligha találhatna itt bárkit, akinek kellene, de csak nyugodtan. Próbálkozzon. Visszagondoltam, hogy én hogyan és hol kezdtem. Az első nekem sem sikerült valami jól. Be akartam vágódni, ehelyett fület-farkat behúzva oldalogtam el, mert amellett, hogy leöntöttem magam az italommal, még orra is buktam egy férfi lábában. Ezek után természetesen az önbizalmam némileg megcsappant, de igyekeztem nem teljesen magamba kushadni. Azzal nyugtatgattam magam, hogy ezernyi nő van még a világon, akik csak rám várnak és addig legalább még időm is lesz megtanulni néhány fortélyt. Akadtak rokonok, akik ebben segítettek, példának okáért a nagybátyám, apám testvére, azaz Doug apja. Rendes alak, emellett hatalmas nőcsábász. Elvált férj, sebzett szív...tökéletes sztori, ha egy romantikus egyedet akar magába bolondítani. Én csak röhögök az ilyesmin, de lehet, hogy ki kellene próbálnom. Ha egy negyven éves férfinak bejött, nekem huszonöt évesen és jó képűen miért ne?
Közelebb furakodtam az asztalhoz és már épp beszálltam volna a játékba, mikor az egyik vadbarom röhögve megfordult és kiborította kezemből a vodkát. Idegesen feszítettem meg izmaimat, állkapcsomat összeszorítottam és legszívesebben képen töröltem volna, hogy legközelebb kétszer is megfontolja, ki mellett szeleskedik. A vigyor azonnal lemosódott arcáról, ajkai elnyíltak, majd összezárta őket. Összeráncolt homlokkal tettem le az asztalra üres poharamat és levettem a kabátomat.
- Bocs, öreg. Kifizetem. - mondta és már a pulthoz is sietett, ahol kikérte a piát. Nem várta meg, hogy odaérjek és megkóstoljam, esetleg biztosítsam afelől, hogy nincs semmi gond. Szimplán gyors léptekkel kiment a helyiségből. Nagyot nyeltem, hogy leküzdjem haragomat és már ott is termettem italomnál. A pultos úgy bámult, mint aki még nem találkozott ilyen esettel.
- Dobj már valami szalvétát vagy rongyot, te szerencsétlen! - morrantam rá, ő pedig fojtott mosollyal elém helyezett egy papírszalvétát. Jobb, mint a semmi. Elvettem és nagyjából felitattam pólómról a vodkát. Miután ezzel végeztem visszahajítottam a férfinak, majd kortyoltam a kikért italból, ami ha jól éreztem, martini volt. Nem a kedvencem, de jobb, mint a semmi. Elhatároztam, hogy ez után a whiskey jön, ugyanis annál pompásabb ital nincs a világon.
Szemem sarkából megpillantottam egy igen szemrevaló nőt, aki magában iszogatott, kicsit mintha elveszettnek tűnt volna. Arrébb csúsztam, észrevétlenül mustráltam alakját, amit az általa viselt ruha tökéletesen kiemelt.
- Szép estét! - köszöntöttem, hogy azért mégse tartson bunkónak. - Érdekesen fest így egymagában. Csatlakozhatok esetleg? - sosem értettem, a nők miért járnak egyedül szórakozni, ahelyett, hogy barátnőkkel vagy partnerrel jönnének, de ők tudják. Nem értem őket, soha nem is fogom. - Gordon vagyok. Remélem tegeződhetünk. - csibészes mosolyt biggyesztettem ajkaimra, miközben kortyoltam a borzalomhoz hasonló ízű martiniből.

Igazán megmosolyogtató a tény, hogy milyen zsivaj uralja ma este ezt a helyet. Keserű pillantással bombázom emberek hátát, miközben mézesmázos mosollyal az arcomon, lassan kortyolgatom a keserédes, jéggel mázolt italomat, és egyre hevesebben dobogó szívvel hallgatom, mi zajlik körülöttem. Kéne már valami társaság. Rendes társaság. Úgy értem, minimum egy jóképű, korban hozzám illő, pénzes pasi. Aztán, hogy az illető a szokványos értelemben véve mennyire jó, azt már nem fogja nézni semmi, de főleg nem én. Nem dív az érdeklődés annak terén, hogy kitől lopok ki némi pénzt az éjszaka folyamán, és kinek adok néhány csenendő csókot cserébe. Majdnem teljesen nem érdekel, jó esetben itt minden férfi úgyis alkoholszagú.
Szinte mellém folyik be egy alkohollal áztatott ruhájú, elég lenge srác. Szemem sarkából lesem, ahogy szenved. A nedves folton, amely ruháját rondítja, véleményem szerint legfeljebb némi meztelenség tudna segíteni, de nem játszom rá idegen csókákra. Ki tudja, lehet, hogy ez is szifiliszes. És amúgy is, minek kellene lefeküdjek valakivel, ha azt nem én akarom, és ha egyébként is megkaphatom, amit viszont nagyon is akarok: a pénzt?
Közelebb lépek hozzá. Azt hiszem, sikeresen beúsztam a látóterébe. Majd, ha abbahagyta a dohogást meg a szenvedést, minden bizonnyal észrevesz. Bár, ha nem, az sem érdekel. Találok másikat. Játszi könnyedséggel művelem, amihez egy rossz kislánynak értenie kell.
Nagy soká felém fordul, odaszól. Cseppet sem nevezném modorosnak, de legalább az arca azt tükrözi, hogy mindennemű kihívásra készen áll. Nos, én is. Így tehát, csak nem játékpartnerek leszünk? Kihívom egy igen életszagú párbajra. A tét némi pénz az ő részéről, azt még nem tudom, ő mit nyerhet el. A csibészes mosolyából ítélve vannak esélyei, bár a józanságomról akármennyi alkohol és akármilyen pasi után is híres vagyok, szóval ha nem akarom, még a harisnyatartómat se látja meg. Van vajon rajtam harisnyatartó?
Mosolyogva döntöm hátra fejemet, hajam a derekamat csiklandozza. Halk kuncogás tör fel torkomból a szavai hallatán. Érdekesnek inkább ő néz ki, akinek kevés híján olyan a ruhája, mintha a kicsi gyíkja odanedvezett volna rá. De nem teszünk szóvá ilyeneket. Nem poénkodhatom azzal, akinek a pénze kell. Oldalra biccentem fejemet, hogy lássam az arcát. Komolynak tűnő, szenvedélytől fűtött pillantásomat leplezetlenül vetem rá.
- Szép? Most, hogy látsz, Cicafiú.
Én sosem mondtam, hogy kedves vagyok. Vagy, hogy nem viselkedem úgy, mint egy önálltató, egoista lotyó. De aki elhiszi, és nem jár utána, sosem nyer – khm – mélyebb bepillantást. Ez egy ilyen játék. Annak ellenére, ahogyan a kezdetekben viselkedem, általában sikeresen megkapom, amit akarok.
- Érdekesen festenék, Monsieur? Fogalmazzuk úgy, hogy Ön is igen kirívó. No persze, nem mondom, hogy hátrányára szolgál.
Egy pofon, egy csók, így neveld a férfit. Esküszöm, már várom a kérdést „Meghívhatom egy italra?” Csakhogy, ezek szerint, neki eszében sincs hasonlót kérdezni tőlem. Már szinte szeretnék csalódottan mordulni fel, nem egy lovagba botlottam. Akkor ez van. Nem adunk fel el nem vesztett csatát.
- Csatlakozhat, Monsieur, csak nyugodtan. Épp semmit sem csinálok. Ha érdekli. Épp unatkozom. Segíthet benne.
Végignézem a gyönyörűséget, amint nagyot kortyol a poharából. Az éltető, csípős nedű lassan gurgulázik le torkán, gégéje utat enged neki lefelé. Legalábbis nézni, ahogy isznak, segít megállapítani, hogy egy egyén mennyire férfias. Igen, izgalmat és élvezetet lelek a férfinemben való gyönyörködésben, ez ronda tény. Bár, szerintem van férfi, aki örül vagy örülne neki. Szerintem nem vagyok olyan rossz az ágyban sem, bár ezt ők általában nem tudhatják meg soha.
- Szóval, most már tudhatom, kit tisztelhetek a nőcsábász mosoly mögött? Igazán örömmel tölt el. - mosolygok rá hűvösen, bár ahogy fogaim elővillannak a rúzstól vöröslő ajkaim mögül, az nyilván nem nyújt olyan visszafogott látványt. Felemelem poharam, apró kortyoktól szabadítom meg, miközben benedvesítem ismét a méztől édes szájamat. Finom. Majd csak ez után nyújtom neki lassú mozdulattal a jobb kezemet.
- Lea, Monsieur. Enyém az öröm.

-- Aleana Grey & Gordon Devron --

Felvontam szemöldökömet a kissé sértő becenévre, de végül is nem tettem szóvá felháborodásomat. Nem egy ilyesféle bájos, bár sokkal inkább megalázó névvel gazdagítottak életem során a nők, nem is lepődnék meg rajta, ha elszaladna a fülem mellett ez a megszólítás. Kortyoltam italomból és egyre csak az embereket pásztáztam, akik úgy tűnt, a kelleténél jobban szórakoztak. Gyakran jártam ide, szerettem ezt a helyet annak ellenére is, hogy nem egyszer vertek már laposra sikereim miatt. Az itteni alakok nem kimondottan szeretnek veszíteni s mint tudjuk, én sem. Két dudás egy csárdában pedig nem fér meg.
- Van egyáltalán olyan dolog, ami hátrányomra szolgálna? - halvány mosolyt villantottam s alig egy pillanatra tetőtől talpig végig mustráltam. - Miért lennék kirívó? - vontam fel szemöldökömet. Kis fáziskéséssel ugyan, de rájöttem, hogy ázott ruházatomra célzott, amiről igazán nem én tehettem. - Ja, igen. Vannak emberek, akik nem tudnak vigyázni...Még egy olyan ember jelenlétében sem, amilyen én vagyok. - közöltem morcosan kortyolva a martiniből, majd a félig immáron üres poharat a pultra helyeztem. Bőven elég volt egyenlőre, mellesleg kicsit érdekes lenne, ha előbb részegednék le, mint a partnerem, pláne ha egy nőről van szó, akivel általában mindig voltak terveim az éjszakát nézve.
Utáltam unatkozni. Nincs is borzalmasabb dolog annál, mint érezni, hogy az ég világon semmit sem teszel nemhogy mások, de még a magad érdekében sem. Csak bámulsz ki a fejedből és nem tudod, mit kezdj magaddal. Azt mondják az unalom csodákra képes, az én esetemben viszont általában csak megkeseríti az életemet. Veszteségek, magány, düh és ehhez hasonló dolgok születnek ilyenkor, amit igen nehezen viselek.
Végig pillantottam magamon és azon tűnődtem, mi lenne a teendőm. Abban biztos voltam, hogy nem fogok hazaloholni váltóruháért, mire pedig Dougot megtalálnám, ez a csinos nőszemély száz százalék, hogy lelépne. Nincs mit tenni, ki kell még bírnom ebben a szánalomra méltó öltözékben pár órácskát.
- Hm, megtisztelő. Bár az unatkozásban nem vagyok valami jó. Esetleg hozzásegíthetem valami izgalmasabb dologhoz? - az a csibészes mosoly ismét feltűnt arcomon és úgy éreztem, hogy az istenért sem tudom majd levakarni onnan, habár jól lehet nem is akartam.
A mosolyomra tett megjegyzésén vigyorrá szélesedtek ajkaim és kis híján nevetésben törtem ki. Fogalmam sincs, miért gondolják a nők mindig azt, hogy egy vagyok a sok 'nőfaló' közül, akik a szexen kívül nem akarnak többet tőlük. Aljas rágalom. Illetve, annyira mégsem. Ilyen vagyok, természetesen nem lehetünk egyformák. Hogy nézne ki, ha én is a nyálas szájú, szívszerelmes fiúcskák közé tartoznék? Mert valójában ők a 'cicafiúk', én magamat az igazi férfi megtestesítőjének tartom, de üsse kő, gondoljanak, amit csak akarnak.
- Örülök, hogy örül. - kacsintottam rá és felültem egy bárszékre, mert kezdett kissé kényelmetlenné válni a folytonos ácsorgás. Mindig is lustának tartottak, pedig csak szimplán szerettem a kényelmet. Nem logikus, hogy ha le tudsz ülni, akkor leülsz? Az más lenne, ha a hölgyeménynek már nem lenne helye, de így hogy ő is nyugodtan felpattanhat az egyikre, nem éreztem magam kényelmetlenül.
Szemem sarkából vetettem egy pillantást felém nyújtott jobbjára, de különösebben nem foglalkoztam vele. Nem az udvariasságomról vagyok híres és ezen nem állt szándékomban változtatni az ő kedvéért sem. Így hát egyszerűen biccentettem, jelezvén, hogy tudomásul vettem nevét.
- Szokott játszani is vagy csak gyönyörködik benne, hogyan veszítik el az emberek a pénzüket? - kérdeztem egész testemmel felé fordulva és vonásaira függesztve íriszeimet. - A legtöbbjük nem tudja, mit csinál, csak a költekezés vágya feldobja őket. - morogtam magam elé. Jól ismertem már ezeket, jobban mint ők saját magukat és ezért is állítottam olyan biztosan, hogy nem játszanak ésszel. Akadnak, akik igen, de nagy részük csupán a zsebeit üríti folyamatosan.

~ Engem nem a költekezés vágya dob fel. ~

Látom az arcán, mennyire nem csípi, hogy lecicáztam. De ilyen az élet, nem? Az ártatlanság vélelme jellemez. Amíg be nem bizonyítja valaki, hogy oroszlán, addig igenis cica marad. Ő meg főképpen. Láthatóan elmereng valamin, de nem foglalkozom a privát jellegű gondolataival. Egyrészt, nem kenyerem az indiszkréció. Másrészt, ha férfiakról van szó, nekem általában nem az az igényem velük kapcsolatban, hogy gondolkodjanak. Én ugyanis oroszlán vagyok, és a címemet bármikor szívesen megvédem, ha szüksége adódik.
Gyengéd mosoly fut át arcomon, amikor felteszi nyilván költői kérdését. Én szívesen válaszolok, ha azt szeretné, hogy megtapossam egy kicsit. Formába hoz az ilyesmi.
- Elég lenne végignéznem magán, és biztosan nem egyet mondanék - kacsintok. Amilyen mézédes a hang, olyan durva a megjegyzés. Már nem azért a két pénzért, de a provokatív viselkedés, amit gyakorolni szoktam, általában még a cicából is kihozza az oroszlánt. Persze ez az én érdekem is, hiszen mit kezdjek oroszlán létemre egy kis tollpihével?
Mosolyom hevesebbé válik, vérvörös ajkaim közül kivillannak a hófehér fogak. Még jó, hogy nem kávézom. A vörös rúzs nem néz ki jól sárga fogakkal, ezt még az ökör is tudja, és én valahogy nem az ökröket akarom befogni.
Mert mi értelme lenne olyan srácra hajtanom, amelyik a nyálát csorgatja utánam? Nekem nem egy rózsaszín fülű, begőzölt szamár kéne, hanem egy minimum kétszer akkora oroszlán, mint én. Vagy egy medve. Jó, medve inkább nem, azok büdösek.
Lassan nézek újra a férfi arcába. Ohó, szóval nagy ember? Ismernem kellene? Bocs, biztos nem volt benne a telefonkönyvben. Mindegy is, morcos arcát figyelve megint mosolyra húzom ajkait. Nagy sokára megint megszólal végre. Nem, nem fogom megkérdezni, mi a frászon gondolkodott eddig. Különben is, szavai más kérdést vetnek fel.
- Ó, tehát volnának ötletei? - kérdezek vissza gyanakvó félmosollyal. Szemem sarkából szenvedélyesen sötét pillantást vetek rá, hangom halkabbra fogom. - El tudom képzelni őket.
Mit ne mondjak, a mosolya tényleg nem arra utal, hogy cicafiú lenne, de gyorsan hozzá tudok szokni a tévesen adott nevekhez is. Így mikor leül, finom eleganciával utánzom mozdulatát, és már szinte elgondolkodom, milyen témát hozhatnék fel mégis "Hát, Cicafiú..." kezdetű mondattal, amikor szimplán fogja magát, és magasról tesz rá, hogy kezet nyújtottam neki. Ez már annál is inkább bosszantó, mivel nem egy nő tette, hanem én, és nem egy nőt utasított vissza ezzel, hanem engem. De nem, nincs az az isten, hogy durcásan felhúzzam az orromat. Helyette lángoló tekintettel nyársalom fel ajkait, majd szemébe nézek.
- Az utcán nevelkedtél, Cicafiú? No, jó. Akkor ehhez tartom magam.
Lazán váltok vissza tegezésre, ahogy az elején kezdtem. Megérezhettem valamit. Így kellett volna viselkednem eddig is vele, nagy kár, hogy anyámék engem rendesen megneveltek. Majd legfeljebb most elfelejtem ezt. Jól van, Drága, foglak még én is visszautasítani.
Hátradőlök, két könyökömmel támasztom meg magam a bárpulton. Nem mondom, hogy neki szól a különös pozíció. Jobb lábam keresztben átemelem a balon, szép kényelmesen elüldögélek - illetve félig szinte fekszem, sebaj. Nem nézi senki. Vagy hadd nézzék, úgysem kapják meg. A testem nem játszik. Én játszom.
Lassú mozdulattal fordítom felé a fejem, félprofilból csodálom a félprofilját. Hát, karmolnám, annyi szent. Még harapnám is. Sötét mosolyt villantok arcába.
- Én nyerni jöttem, nem kockáztatni, szóval nem, nem játszom - mondom komolyan. - Legalábbis nem azt, amit ők, és a tét is merőben más. Az én játékomat erkölcsi alapon játsszák, és azt hiszem, az nyer benne, aki többet vállal. Gondolom, elég egyszerű a tematikája. Még egy Cica is érti.
Sanda vigyorral ülök fel és húzom ki magam. Nem is érdekel, van-e még a poharamban ital, reflexből húzom le az utolsó cseppet is, majd odavetem a pultosnak.
- Valami jobbat - vetem oda neki. Azt hiszem, ez lesz az az este, amikor elköltöm az összes pénzemet. De ettől függetlenül valamit ma éjszaka is tutira nyerni fogok.

-- Aleana Grey & Gordon Devron --

- Kétlem, hogy találna egyet is. - jegyeztem meg kissé morcosan, de nem foglalkoztam vele. Tudtam, miért csinálja, hisz' nem az első, aki próbált belém kötni. Mintha bármit is elérnének vele. Nehéz felbosszantani, talán képtelenség, ráadásul még senkit nem hagytam csak úgy ott, mert kellőképp felvágták a nyelvét. Hadd köszörülje csak rajtam, később úgy sem lesz ilyesmire ideje. Arról már nem is beszélve, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap. Vetettem egy pillantást a pultosra, aki fél füllel beszélgetésünket hallgatta. Irritált, nagyon is. Miért tartozna rá az, ami a mi dolgunk? Jobban belegondolva, én is azt csinálnám. Izgalmas lehet naphosszat törölgetni a poharakat és közben belátást nyerni az emberek életébe és lelki világába. Szórakoztató.
Mosolyát meglátván, biztosra vettem, hogy nyert ügyem van. Mégis miért utasítana vissza pont engem? Lehet, hogy nem ismer, sőt az is lehet, hogy nem vevő az olyan férfiakra, mint amilyen én vagyok, de ez csak pillanatnyi állapot. Alig fél óra múlva ő akar majd az ágyba ráncigálni, nem pedig fordítva. Ahogy elnéztem, nem az a fajta lehetett, aki ódzkodik az egy éjszakás kalandoktól vagy a félre lépésektől. Ellenkezőleg. Makacs, szabad természet, akinek képtelenség parancsolni és aki azt hiszi, bármikor az ujja köré csavarhatja a férfiakat. Itt az ideje rácáfolni képzelgéseire.
- Mindig vannak ötleteim, ha pedig mégsem, hát a spontaneitást sem vetem meg. - vontam vállat és a pincérhez fordulva kértem egy pohár whiskey-t. Nem tudtam dönteni, a helyes és a helytelen között vacilláltam. Ha iszok, lehet, hogy pórul járok és Lea fog győzni, bármilyen játék űzésén is törte a csinos kis buksiját. Ha pedig nem iszok, tehát a józanságot választom, könnyű szerrel nyerhetek, természetesen annak árán, hogy mindenre emlékszem majd. Nehéz döntés, de addig is úgy határoztam, hogy iszok. Van önkontrollom. - Nem, el sem tudja képzelni, mi jár a fejemben. Senki nem tudja, még maga sem. De ezen könnyen segíthetünk. - szóltam és felálltam a székről.
Végig hallgattam, mit magyarázott a játékról, amit ő talált ki, vélhetőleg. Gyanúsan vizsgálgattam vonásait, majd tekintetem elsiklott mellette és válla fölött kerestem valamit. Fogalmam sem volt róla, hogy pontosan mit. Két nagyobb kortyot tüntettem el az aranybarna italból, végül megszólaltam.
- Meséld csak el, milyen játékot játszassz te! Kíváncsi lennék rá, és beszállnék egy menetre. - kabátomat a székre tettem és vonásait kezdtem fürkészni. Már komolyan nehezen bírtam leplezni izgatottságomat és ami a legjobban zavart, hogy nem tudtam, mi játszódik le a tükörsima homlok mögött. - Na, mi lesz? Beavatsz vagy derítsem ki magamtól? - utóbbi is könnyedén és zökkenőmentesen sikerülne, de jobb szerettem, ha a dolgok gördülékenyen mentek anélkül, hogy meg kellene erőltetnem magamat minimálisan is.

~ Valaki kezd érdekes lenni... ~

Látom az arcán, mennyire kis gunyoros a szentem. Szóval azt gondolja, majd az ölébe hullok? A babérkoszorúért is meg kell dolgozni. Félmeztelenül lenyomott fekvőtámaszok egész sora, és a többi. Álom a köbön. Már majdnem elképzelem, szinte csúnya képekkel az elmémben nyalok végig alsó ajkamon. De nem. Ha, ha, ha. Nem így működik ez a szép, színes világ. Ő nem fog fekvőzni - én pedig sötét pillantást vetek rá, majd mosolyogva felelek.
- Én a kákán is találok csomót. Csak odafigyelve kell keresni.
Szemöldököm felvonom, mosolyom szinte ördögivé fajul. Nem tudja, milyen az, ha akarok valamit. Például belekötni. Látom, közben a pultost lesi. Na, nem. Én teljes figyelmet igényelek. Előre nyúlok, szabad jobbom ujjait megfeszítve arcát úgy nyomom, hogy újra felém nézzen. Tekintetem az övébe forr, majd laza vigyorral az arcomon eleresztem és hátradőlök. Azért megnézem magamnak, hátha beleremeg a közelségbe, én meg nevethetek rajta egy apróbbat.
- Szóval spontaneitás.
Erről legfeljebb a spontán magömlés jut eszembe, az meg nem a legjobb ómen, úgyhogy gyorsan napirendre is térek inkább a dolog felett. Nem foglalkozom ezzel a mondattal. Meg sem hallottam. Nem, majd, ha akar valamit, szól. Biztosan el tudja érni, hogy rá figyeljek. Nem azért vallja magát olyan nagy embernek, mert ne lenne így.
Hoppá. Apropó, nagy ember. Nem tudhatom, mi jár a fejében, mi? Magas labda, béjbe.
- Nem is, ha nem a fejeddel gondolkodsz, Cicafiú - vigyorodom el igen furcsán. - Jelen esetben csak a vér jár benne, semmi egyéb, gondolom, de nyugodtan segíthetsz, ha szerinted magamtól tényleg nem jövök rá. Azért vaknak ne nézz, Szivi.
Biztos voltam, és biztos is lehettem benne, hogy kissé rejtélyesnek hangzó, de valójában azért elég egyértelmű szavaim felkeltik az érdklődését. Lassan azt várom, mikor feszíti be a karjában az izmokat, hogy lássam, vissza kell fognia magát valamitől - mitől is? Én semmiféle célzást nem tettem, de nem ám!
- Hm, nehéz hozzá megfelelő partnert találni. Elég bátornak kell lenni és elég rossznak. Elég rossz vagy?
És más téren vajon elég jó? Mondjuk, az majd kiderül. Vagy, miket is beszélek én? Esetleg. Talán. Netalán-tán. vagy még az sem. Nem kéne visszavennem magamból egy kicsit. Mélységes nyugalommal észlelem, hogy azt a mondatot nem mondtam ki hangosan. Égető tekintettel nézek végig rajta. Kábé most lenne az, hogy függőlegesen félbevágom. A ruháján lévő foltra szegezem tekintetem. Majd visszanézek az arcába, és elvigyorodom.
- Beszállnál, mi? Szerencsém, hogy nem vagyok hajó. Jól láthatóan nő vagyok, és nem közlekedési eszköz. Persze valahová el...mehetünk.
Nehéz visszafojtani a kitörni akaró szórakozott nevetést. Egyre szemetebbnek érzem magam, egyébként, de annyira azért nem foglalkozom vele. Csak ajkam sarka remeg meg egy kicsit, aztán felveszem újra a komolyabbik arcomat.
- Nem nagyon van mit kideríteni, szerintem. Esetleg fel.
Oldalra fordítom a fejem, bal kezem az ajkaim elé emelem. Szolídan szeretnék felkuncogni, de visszatartom. Tenyerem rejtekében tartva ajkaimat, visszapillantok a karakteres arcba.
- Egyébként mitől olyan fene nagy az önbizalmad, Cicafiú? Mi dagasztotta benned ekkorára? - nevetek. Most már nem bírom megállni. Sok volt a képzelgésből. Ledöntöm az újabb pohár alkoholt. Lehet, hogy a vicces kedvem annak a hatása is, bár egyébként nem érzem, hogy sokat, vagy akár eleget ittam volna. Két kezem a pultra támasztom, köztük a pohár. Még egy kis ideig szinte áram-szerűen ráz a nevethetnék.

-- Aleana Grey & Gordon Devron --

Egyre makacsabbnak tűnt, mintha kifejezetten arra ment volna, hogy felbosszantson és kihozzon a sodromból. Kár, hogy ez lehetetlenség, vagy ha mégis, hát kemény munkába telik. Legszívesebben ott hagytam volna, közölve természetesen, hogy nem vagyok vevő a piszkálódásra. Ezt nem kellett eltűrnöm egy gyors menet kedvéért sem, hisz' ha szétnéztem, bárhol találtam nőket, bárkit meggyőzhetnék fele ennyi energiával. Túl önfejű vagyok, túlságosan ragaszkodom a dolgokhoz, ezért képtelen voltam csak úgy lelépni és ott hagyni. Meg akartam mutatni, hogy engem nem lehet ilyen könnyen a földbe döngölni, bármennyire is igyekszik az illető.
- Akkor ott már nem az emberekkel van a baj. Túl sokat engedtek meg neked otthon anyuciék, nem gondolod? - kérdeztem, bár csak amolyan költői kérdésnek szántam. Hát persze, hogy sokat engedtek meg neki, viszont ő is magának. Nincsenek határok, nem tudja, mikor kell abbahagyni, nincs aki leállítsa. Épp jókor érkeztem az életébe. Ez az éjszaka talán elér nála egyet s mást. - Csodálkozom, hogy nincs aki megtanítson a jó modorra. Habár, ne vedd sértésnek, de nem lepődnék meg, ha egy férfi sem bírná az állandó szarkazmust és megvetést. - csóváltam fejemet, majd felhörpintettem a maradék whiskey-t. Éreztem, hogy dolgozott szervezetemben az ital, éreztem, hogy sokkal felszabadultabbá válok. Már nem érdekelt, ki nyer és ki nem nyer, szimplán megakartam kapni Lea-t erre az egy estére.
Ismét csak a piszkálódás, gúnytól csöpögő hangon. Bosszantott, idegesített és azon kaptam magam, hogy hamarosan igenis eléri, amit akart. Nem sok hiányzott, hogy hisztiben törjek ki, mint valami idióta liba, akinek a lelkébe gázoltak. Nem. Nem én lettem volna, hanem valaki egészen más ember. Nem tudom, mióta viselkedtem így, sőt azzal sem vagyok tisztában, miért ittam unalmamban is, de egy biztos volt: jól éreztem magam. Elmerülve a bűnben és az élvezetekben, nem pedig abban, amit a társadalom elvárt, vagy amit kiszabtak a fejünkre. Nincs rosszabb, mint a szabályoknak élni és parancsokat teljesíteni. Talán bele is halnék, ha nem élhetném úgy az életem, ahogy én szeretném.
- Nem találkoztam még nővel, aki azt akarta, hogy egy férfi rossz legyen. Kivéve persze... - a könnyű vérű, olcsó lányokat, akik imádták ha mindenféle szadomazo dologgal pezsdítettük fel az együttlétet.
Nem tetszett, hogy a felét sem értettem annak, amit mondott. Mintha valami egész más nyelven mormogott volna, pedig még sem. Nekem kerek, egész mondatos válaszokra volt szükségem, nem olyan szavakra, amit részegen nem érthet meg az ember.
- Elég a rébuszokból meg ebből az össze-vissza hadoválásból. - szünetet tartottam és tincseimbe túrva, idegesen pillantottam körbe. Biztosra vettem, hogy többet nem ihatok, mert tényleg rosszul jövök majd ki az egészből. - Önbizalommal sosem születik az ember, de hidd el, hogy akadtak emberek, akik elérték nálam, hogy ekkora egóm legyen. Amúgy meg, miért zavar ez téged? Talán nekem akarsz úgy annyira engem, mint én téged így a fene nagy önbizalmammal együtt... - ha már a fene nagy önbizalomról beszéltünk, az alkohol még adott egy lökettel, az adrenalin pedig csak úgy száguldott ereimben. Felé fordultam, kezem kezére siklott és egy bájmosollyal ajkaimon néztem rajta végig már sokadjára.
A teremben egyre nagyobb lett a ricsaj, az egyedüli dolog, ami miatt aggódtam, az Doug hazaszállítása volt. Mégis mi a teendő ilyenkor? Tanácstalanul haraptam alsó ajkamba és a pole asztal felé néztem, majd vissza Lea-ra.
- Gyere velem! - ejtettem zavar és nyelvbotlás nélkül a szavakat. Határozottnak és megtántoríthatatlannak akartam tűnni és ezt csak úgy érhettem el, ha ittam. A szálló nincs messze innen, ott pedig némi pezsgőt is tartottam. Nem kell agyba-főbe költekeznem és az éjszakám is tökéletes lesz. Már csak a válaszra vártam kissé türelmetlenül oldalra biccentve fejemet.

Látom az arcán, hogy minden eltelt másodperccel jobban bosszantom. A viselkedésem nyilván a biztosítékot is kivágná, ami az épületre vigyáz, nem, hogy egy egyszerű férfi ( Egyszerű? Férfi? Még kérdéses.) idegrendszerét. Hogy direkt arra törekszem-e, hogy kikészítsem? Nem, nem így fogalmaznék. Istenigazából inkább azt mondom, hogy fő célom látni az arcán két nagyon fontos, számomra elengedhetetlen vonást. Az egyik a méltóságé. A másik tisztán birtoklási vágy. Soha nem vártam férfitól, hogy térden állva könyörögjön, mert nem az a dolga. Sőt, figyelmetlenül hagytam azokat, akik megtették vagy megtették volna ezt. Én nem mondom, hogy ezt érdemelték, sem, hogy szépen bántam velük. Viszont lelkem mélyén éget a tudat, hogy ezek a férfiak semmit, de semmit sem jelentettek a számomra, és tulajdonképpen nem láttam át igazán a helyzetet, mert nem éreztem azt a rajongást, amit ők.
Vagy szerelmet. Azt sem. Nem voltam szerelmes még soha. Amíg otthon laktam, nem igazán volt módomban bárkivel találkozni, aztán pedig a túlélés hajtott, és elfojtottam az érzelmeket. Miért is gondolkodom én szerelemről? Igen, eszemben van. Azért, mert tudnom kell, hogy miközben élem itt a világomat nagyban, valahol felnő valaki, akitől majd visszakapom az okozott szenvedéseket. Mert a sors hosszú távon - már, ha van - igazságos. Szenvedni fogok. A pokol tüzén égni azért, hogy lazán letojtam másokat, akik egy életen át a tenyerükön hordtak volna. Nem ez kéne nekem? Hanem kegyetlenség? Forró ostorral csapkodni a hátamat? Nem tudom, azért mégis nőnek tartom magam. Majd, ha jön a Nagy Bosszúálló, és én epedni fogok érte, bizonyára elerednek a könnyeim, miközben forró ostorral csapkodja a csenevész hátamat.
De ne gyakoroljuk az illuminált állapotbeli agyhasználatot. Láthatóan máshogy megy a dolog Férfitájon, Cicafiú - Gordon, meg kéne már jegyeznem a nevét - inkább pozitívan kezd gondolkodni a világról, ahogy hallom. Persze rólam nem. Most akár meg is sértődhetnék. Szavai szeretnének mély árkot ásni a számára ismeretlen, múlt-magokkal vetett lelkemben, de nem. Nem. Ma szórakozunk. Csitt legyen ott belül.
- Biztosan túl sokat - húzom el ajkaimat szelíden, szinte kába mosollyal, lassan bólogatok. Le se tojom, hogy baromira nincs igaza. a pultosnak odavetem közben szavaim. - Két fekete absynthe.
Miért kettő? Nem, eszemben sincs őt tovább itatni. Egyrészt, még a végén működőképtelenné válik. Másrészt lehet, hogy még ennél is bunkóbb lesz. Kezd egy kicsit fájni, hogy tépjük egymást, de nem én leszek, aki leteszi a fegyvert. Lehajtom az egyiket. Egész lényemet megborzongatja. Láttam már olyat, aki elájult egy ilyentől. Nos, én nem fogok. Biztatóbb, bár cseppet sem őszinte mosoly jelenik meg az arcomon.
- Az már luxus, hogy volt gyerekszobám? Nem tehetek róla, a szüleim túlzottan - hogy mondtad? Nagy emberek.
Már majdnem keserű színt ölt a megjegyzés. Kijönnék a formámból? Nem létezik. Lehajtom a másik felest is. Érzem, hogy a fejem nem fogja szeretni, de az sem én leszek, aki kivágja a taccsot. És itt, azt hiszem, inkább elég is az ivászatból, mert még a végén bajok lesznek azzal, hogyan jutok ki a taxiig, majd azzal haza a rohadt szállodába. Végre, hála a két felesnek, kellően széles mosolyt tudok rá virítani, bár még mindig sértetten kattog az agyam. Hát tépjük egymást, mit számít.
- Nem, tény, hogy senki nem bírja velem az iramot. De nem is érdemes olyanra fecsérelni az időt, aki nem méltó arra, hogy elvigye a joker-főnyereményt - mondom derűs, szinte álmodozó hangon. Még nem hatott. Még tudok beszélni. Na már most, ez az, amire perceken belül valószínűleg alkalmatlan leszek. Mi lesz utána? Valószínűleg az, hogy "védd magad".
- Én nem vetlek ám meg, Ci... Gordon - váltok vissza időben. Miért akarok normálisan viselkedni? Az nem én lennék. Vissza kellene nyernem az eredetimet. Úristen, önmagam rosszéletű klónja lettem! Elnevetem magam - a semmin. Milyen nagyon, pokolian, rohadtul nem vicces. Inkább szánalmas. Most komolyan, minek iszom, ha semmivel sem vagyok lazább tőle? Vagy mi a frász idegel?
- Hát, ha nem akarnám is elég rossz vagy - vállalom be az újabb, most épp nem bóknak számító kijelentést. Bár, mit is zavar engem, hogy a lelkemen járkál, ha például jó az ágyban? Nem mondom, hogy ilyennel kiengesztelhető vagyok, de éppenséggel minden, ami lehetőség a világon, megpróbálható. - Ezért döntöttem inkább úgy, hogy akarom. Inlogikus?
Áthat már a pia. De őt is. Kissé ködösülő tekintetem mögül látom, ahogy egyre lazább a szentem. Bár én is simán felvenném most a ritmust, de attól tartok, valami nagyon halkan kattanhatott egyet az agyamban, és a biztosíték kioldott. Épp bennem. Mi a halál van? Kegyetlenül vigyorodom el.
- Talán kezd feleslegessé válni a beszéd, Édes? Esetleg untatlak?
Sajnos simán kinézem belőle, hogy rávágja: igen. Elkezdhetnék hisztizni, de minek. Majd, ha olyasmit mond, ami nem tetszik, befogom a száját. Bár, eddig is lett volna okom és alkalmam, hogy megtegyem, ez igaz. Sajnos. Mármint, sajnos nem tettem meg. A rövid szünet szavai között nem elég már rá, hogy felkészítsem kissé illuminált lényemet arra, amit és amennyit mondani fog. Meg hát, nem is tudhatom. Minden esetre ajkaim szinte meglepve nyílnak el egymástól az eléggé bizalmas hangnemtől, amire vált. Ahogy tincseibe túr, valami megremeg bennem, de legfőbb szerencsémre rohadtul nincs időm törődni vele, mert úgy érzem, erre a kijelentésre gyorsan válaszolni kell. Vagy le kellene csapni a labdát? Nyelek egyet. Most lehetnék bunkó, de azzal hatalmasat kockáztatok. Vagy most ő "harcolja ki" tőlem az éjszakát? Mert akkor legalább egy kicsit elérhetetlennek kéne tűnnöm. És nem diplomatikus kis "vigyél, ha akarsz" jellegű fruskának. Nem, kikérem magamnak, nem vagyok az! És ha igen? Ha akarom? Mi van akkor? Ha móresre akar tanítani, az is nagyon kétséges, hogy a végén jól jövök ki a dologból. Az a nagy probléma, hogy mindennek a bizonytalanságnak ellenére sem akarom megkockáztatni, hogy esetleg nem kapom meg. Kell. Nincs vita rajta.
Bár már rég lekéstem vele a lecsapható labdát, mégis kénytelen vagyok mondani valamit. Valamit, hogy ne tűnjek úgy, mint aki kétségbe van esve. Bár, ha elég részeg, úgyis lecsap minden labdát a legapróbb jopofizási érdek nélkül is. Elvégre minek neki rendesnek lenni, ha mindent és mindenkit megkaphat? Most nagyon csúnyán szeretnék nézni rá, de nem teszem. Végigmérem, mint valami tulajdont. Nem rossz. Nagyon nem rossz. Nyelek még egyet. Ő is végignéz rajtam. Érintése furcsa bizsergést visz át tagjaimba, mintha valami forróhoz érnék, fél karom egy pillanat alatt lezsibbad. De nem álltathatom magam, nagyon is érzem a kezét az enyémen. Óvatosan pillantok oda - nem álmodom, ez most tényleg valami félromantikus megmozdulás. Nagyon furcsa tekintetet szeretnék villantani rá. De csak szeretnék. És még mindig nem mondtam semmit. Nem, mintha félnivalóm volna. Csak rájöttem, hogy nem... Akarom elvetni a lehetőséget?
Égek. Minden porickám, főleg az arcom, lángokban áll. Nem bírom. Most nem. Szívem szerint kérnék még egy felest, a létező legtöményebb pálinkájukat, ami van. De mi vagyok én, egy redvás alkoholista? Nem. Nem vagyok az. Beharapom alsó ajkamat. Komolyan nem tudok mit mondani? Akadozva, de végre - miközben kifújom a hosszabb ideje visszafojtott levegőt - megszólalok. Nem tudom, valamiért nem annyira szívesen nézek a szemébe, de méregetem helyette a mellkasát.
- Egye fene, még akár esélyem is lehet rá, hogy valami jót mutatsz, Cicafiú - vigyorodom el szinte szégyentelenül. Az istenit neki! Tekintetem az övébe villan. Kicsit elbizonytalanodom. De nem abban, amit mondani akarok. - A fene beléd, amúgy. Azért cirka fél óra alatt nem szokás elérni nálam, hogy valakit akarjak - szinte dühösen mérem végig. Most a torkának kéne ugrani. És lekapni róla az összes ruhát, és szivárványszínben tündöklő nyomokat hagyni mindenhol a testén. Nem, mintha vad volnék. Rajtam is kezd kiütközni a birtoklási vágy. Csak a francos méltóság, az nincsen sehol. Vissza kell szereznem!!! De nem megy.
Alsó ajkát beharapja. Nagyot nyelek. Csúnya görcsök játszadoznak alhasammal, combjaim bizseregni kezdenek. Komolyan meg akar engem szívatni a sors ma este? Hát, gratulálok, száz, hogy ma sikerül neki.
- Oké - bólintok nagyot. Ez már a pia. Elmosolyodom, próbálom elérni, hogy ne látsszon rajtam, mennyire nehezen állok meg hirtelenjében a lábamon. Semmi "minek?" vagy "hová?", egyszerűen csak "oké". Ki ez a nő? Letagadom. Szívem szerint bevágnám, hogy "nem kaphatsz meg olyan könnyen". Juszt sem vágom be. Majd ott kiderül.

- Egyelőre nem ismerem még igazán a várost, de azért megpróbálom meglepni...
Aztán lehet, hogy végül unásig ismert helyre cipelem, de néhány italhoz, esetleg ahhoz, hogy a táncparkettre csalogassam nem kell ismeretlen hely, csupán értékelhető ital, és élvezhető zene.
Az autómat nagyon szeretem. Már jócskán nyugdíjaskorú, mondhatni "oldtimer", de éppen ezért gyönyörű még kicsit kopotasan is, és mivel műszakilag remek állapotban van, megbízhatóbb, mint a svájci órák. Látom, hogy enyhe meglepetést okoz a kocsi, de csak mosolyogva nyitom az ajtót Megannak, majd mikor beült, óvatosan be is csukom utána.
Már a volán mögött ülök, mikor az elismerő pillantás rám ragyog. Olyan kíváncsi lennék, hogy milyen kép él a fejében a tűzszerészekről, de talán csak cseppet később kérdezek rá.
- Gyerek voltam még, mikor egy előadássorozaton hallottam a szakmáról. Ez pedig egyszerűen szerelem, hivatás, nem igazán munka. Fontos, amit csinálok, számít és segítek, közben pedig élesen, folyamatosan, és döbbenetesen mélyről érzem, hogy élek. Sok problémán ezerszer könnyebb átlépnem miatta.
Ennél jobban azt hiszem nem kell ragoznom. A szemem kéksége elmélyül, mikor átéléssel, szenvedéllyel és örömmel beszélek valamiről, ez történik most is, a mosolyom pedig egy pillanatra sem tűnik el.
Ahogy az autó elindul, rápillantok.
- De a kérdés visszafelé is érdekes... Maga miért épp ezt csinálja?
Bár sejtem, hogy a pénz lesz a válasz
Ahogy kicsit feljebb tekeri a hangerőt, jobban figyelek a zenére is. Megállapítom, hogy nem lesz bonyolult együtt szórakoznunk, ha véletlenül zenés helyre keveredünk.
A fintorral kísért mondatra bólintok.
- Gondolom. Nem mindenkinek jut tehetség a széptevéshez, vagy akár csak megfelelő neveltetés...
Hallottam már hajmeresztő meghívásokat én is, és azon csodálkoztam volna, ha a zaklatott nő rábólint a nem túl szalonképes invitálásra.
A következő kérdésre futólag ránézek, aztán persze vissza kell fordulnom az úthoz.
- Katonai és nem rendőrségi állományban vagyok, csak együtt dolgozom a zsarukkal is. Utóbbiakkal itt csak egy hónapja, egyébként egy éve, de katonai tűzszerész hét éve lettem.
Ha rajtakapnám, hogy alaposan végigmér, akkor sem zavarna. Tulajdonképpen randira hívtam, még akkor is, ha nem annak szántam eredetileg. De még az is lehet, hogy igen. Istenigazából hirtelen jött ötlet volt, de újra ugyanígy csinálnám.
A kocsi bekanyarodik a Mirage elé, én pedig miután kiszálltam, és az egyenruhás fickó kezébe ejtettem a slusszkulcsot, kinyitom az ajtót Megan-nak, és a karomat kínálom neki, hogy bekísérhessem a hotelbe.
- Éhes vagy? Ha szeretnéd, először vacsorázhatunk.
Megan döntése szerint indulunk az étterem, vagy a táncterem bárpultja felé, de azért közben megérdeklődöm tőle.
- Szeretsz táncolni?

Nekem teljesen mindegy volt, hogy hova visz. A sarki kocsma is tökéletesen megtette volna, hiszen inni bárhol lehet, főleg ezen a környéken. A két kezemen nem tudnám megszámolni, hány ilyen helység szolgál csak arra, hogy az emberek italba fojtsák a bánatukat, vagy éppen örömüket.
Mondanám azt, hogy meglepett az, amit mondott, de az én feltételezésem sem állt messze az igazságtól. Apró történetére, csak sokat mondóan bólogattam, jelezve, hogy értem miről beszél.
- Minden családba kell egy kakukktojás, nem igaz? Hát nálunk én vagyok az, bár én sem estem olyan messze a fámtól. Férfiuralom van nálunk, ráadásul mindketten rendőrök. Illetve apám csak rendőr volt, de a bátyám ezzel foglalatoskodik most is. Nem meglepő, hogy engem is érdekelni kezdett a bűnözés. Persze más szemszögből. Régebben fel sem merült bennem, hogy fejvadásznak álljak, de mióta ideköltöztünk kinyílt a szemem… Ebben a városbankét kétféle ember létezik , aki a bűnözés ellen van és aki mellette. - tartottam egy kis bevezetőt, majd néhány pillanatnyi gondolkodás után folytattam rövidke monológom, annak ellenére, hogy ez már nem volt igazán lényeges.
- Nem bírom magam elképzelni. tripla XL-es kopott farmerban, ami egy fehér blúzzal párosul, ahogy ott ülök a kapitányságon és papírmunkát végzek. Ja és ki ne felejtsük a kávét és a nasit. - összeráncoltam homlokom, mert ahogy ezt meséltem, csak sikerült beleképzelnem magam ebbe a szerepbe, és megmondom őszintén egyáltalán nem tetszett, amit lelki szemeim előtt látok.
- Nagyjából ez az elképzelésem arról, ami a női rendőröket illeti. - magyaráztam neki, ha eddig nem lett volna világos.
Azt nem említettem meg, hogy nem vagyok egy megszállt szuperhősnő, akinek célja, hogy megszabadítsa a világot a bűnözéstől. Így hát maradt a fejvadászkodás.
- Nem is beszélve arról, hogy mennyi kötelezettségtől vagyok mentes. - talán ez az, ami miatt még szeretem is, na meg, hogy megéljek, de ez csak természetes.
- Az biztos. - helyeseltem, hogy néhány kanos, retardál álltat mennyire is tud érteni a nők nyelvén. Gyalázat! Belőlük lesznek a beteg elméjű emberek.
~Hmm.. katonai?! Egyre érdekesebb. - gondoltam magamban, miközben gyanakvó tekintettel néztem, ahogy befordulunk a Mirage irányába. Sikerült meglepnie. Voltam már itt, de csupán egyetlen alkalommal, és az az éjszaka úgy ki van esve emlékezetemből, ahogy van.
- Csak nem az egyik szenvedélyed a szerencsejáték? - vontam fel kérdőn jobb szemöldökön.
Abban a pillanatban meg is érkeztünk, és kiszálltam a kocsiból tekintetem a nagy fényességnek szegezve. Udvarias gesztusain elmosolyodom, majd nagy lelkesedéssel belekaroltam.
- Indulhatunk uram. - színpadiaskodtam, miközben felnéztem rá, és őszinte, szívmelengető mosolyt küldtem felé.
Magam is meglepődtem, de nem voltam éhes, pedig egész nap alig ettem valamit. Egyesek szerint a müzli szeletek laktatóak, én sosem gondoltam így, most mégis vissza kellett utasítanom a vacsorameghívást. A végén kienném a vagyonából, azt pedig nem akarhatja.
- Nem köszönöm, otthon tele a hűtő maradékkal. - ez nem így volt, de ki kellett valami találnom, nem mintha magyarázattal tartoztam volna vagy ilyesmi.
Válaszom után mindketten a párpult felé vettünk az irányt. Már messziről lehetett hallani a zenét és az éjszakai tömeg zsongását. Kérdésére felkaptam a fejem, ugyan is nem sűrűn kérdezték meg tőlem, amit ő. Hirtelen nem is tudtam, mit feleljek, végül sikerült dűlőre jutnom.
- Persze, az viszont más kérdés, hogy mikor táncoltam utoljára. Nem vagyok a táncparkett ördöge, de nem vagyok az a sarokban ülő, háttérben meghúzódó fajta. - átverekedtük magunkat a tömegen, és leültünk a bárszékekre.
- Miért, Te nem szeretsz? - hajoltam hozzá közelebb, hogy a ricsajban is hallja, mit mondok.
Illendően megvártam, míg rákérdez, hogy mit szeretnék inni, mert az illem megkövetel ilyen apróságokat. Emellett ha nem tenném, egy taj-paraszt, pénzsóvár libának tűnnék, aki lelép, miután meghívták néhány italra. Ami viszont engem illet, nem terveztem, hogy hamar hazamenjek. Jól éreztem magam Jack társaságában, igazán érdekes fickónak találtam.
- Arra, hogy elfogtam azt az ürgét? - végül is ezt "ünnepeljük", ha nem csal az emlékezetem, mégis úgy éreztem ez, most nem illik ide.
Hátha van arra ötlete, mire is igyunk először.

Vegasnak tagadhatatlan előnye, hogy bulizni akárhol, akármikor lehet. Ahogy lehet házasodni is minden sarkon, és mindenhol el lehet verni temérdek pénzt, sok egyéb lehetőségről már nem is szólva. Én élvezem a nyüzsgést, és egyáltalán nem zavar, hogy itt sokkal több munkám van, mint korábban volt.
A kérdésére elvigyorodom.
- Azt hiszem igen, de a miénkben nem én vagyok.
A magyarázatára bólintok, bár igazán nem értem még a miértet, ahogy gondolom ő sem tud egészen megérteni engem. Ahhoz kell még néhány órányi beszélgetés.
Azért az emberekkel kapcsolatban én nem egészen értek vele egyet.
- Ott vannak azok is, akiket nem érdekel a bűnözés, amíg nem válnak érintetté...
Aztán ellene és mellette is sokféleképp lehet lenni, de ebbe már nem fogok túl mélyen belefolyni.
A következő megjegyzésére elnevetem magam. Fura elgondolása van a rendőrnőkről.
- Azért nem minden zsarulány hord ilyesmit. Sokuk például kifejezetten csinosan és nőiesen öltözködik, de egyenruhában is képesek vérlázítóan dögösek lenni.
A kávé meg az édesség pedig szintén egyénfüggő. Jellemzően a pasasok hajlamosak rákattanni egyébként, amennyire eddig láttam.
Persze a kötelezettségekben szabályozásokban teljesen igaza van.
- Biztosan egyszerűbb és lazább szabadúszónak lenni. Legalábbis többnyire, gondolom.
Viszont ha az embermegszorul, várhat erősítésre ítéletnapig, hacsak nem dolgozik társakkal.
Engem sosem vonzott, hogy saját szakállamra, a rendszeren kívül dolgozzak. Dehát az én szakmámban ez közel lehetetlen is lenne a törvény naposabbik oldalán.
A téma továbbgördülésével kezdek megbizonyosodni róla, hogy amennyire nem vagyok előítéletes és férfisoviniszta, annyia szenvedélyesen tudja utálni a "mocskos férfiakat" úgy általában Megan.
A következő kérdés kicsit meglep, de nem jövök zavarba.
- Nem igazán. Szeretek játszani, de épp annyira szívesen csinálok rengeteg más dolgot is, úgyhogy szenvedélyemnek nem nevezném. Roppant sokrétű az érdeklődésem.
Tulajdonképpen mindent ki akarok próbálni, ami törvényesen belefér.
A színpadias gesztusára elhatározom, hogy nem csak alá fogom tolni a széket az első adandó alkalommal, de ha lehetőség adódik, még földig is hajolok előtte a játék kedvéért.
A vacsora visszautasításának formája elgondolkoztat. Vajon viccel, vagy most kéne erősködnöm, hogy együnk? Végül úgy döntök, elég határozott nő ahhoz, hogy ne úgy kelljen beleudvarolni pár falatot, ha éhes, és engedek.
- Rendben, akkor át is térhetünk az ünneplés italozós részére.
Jókedvű mosollyal kísérem a bárpulthoz, és elhelyezkedem mellette az egyik széken. A táncolással kapcsolatos visszakérdezésre elnevetem magam.
- De igen! Nagyon szeretek táncolni.
Igazából nehéz olyasmit mondani, amit egyáltalán nem szeretek.
Aztán persze felteszem a kérdést.
- Mit iszol?
Aztán a következő nekifutással meg is rendelem neki – és ha nem kifejezetten valami olyasmi, amit én nem szívesen iszom, akkor – magamnak is.
A javaslatára bólintok.
- A sikeres elfogásra!
Elsőre. Aztán majd haladunk szépen időrendi, vagy logikai, később esetleg logikátlansági sorrendben, ötletszerűen. Persze megjegyzem magamnak, hogy mindenképpenmeg kell forgatnom még az este folyamán. Futólag vissza is térek a témára.
- Mikor táncoltál utoljára? Nem szeretsz lazítani, vagy csak időd nincs rá?
Nem tolakodni akarok, csupán érdeklődöm.

A zene ütemére, jobb mutatóujjammal a térdemen kezdtem dobolni.
- A szüleid mivel foglalkoznak? És van testvéred? - kíváncsi voltam, náluk ki a fekete bárány, ha fogalmazhatok így.
Persze az még jobb, ha nincs ilyen, így talán nagyobb a harmónia családon belül. Mi is viszonylag veszekedésmentesen kijövünk egymással, de ha valaki nem ért egyet a többséggel, akkor aztán valódi háborúk szoktak kirobbanni.
- Minden csak lelkiismeret és módszer kérdése. - vontam meg a vállam, ki hogy bírja.
Nem szándékoztam tovább ezen a témán lovagolni, kikapcsolódás azzal is jár, hogy nem a munkáról beszélünk. Talán egy másik alkalommal többet is megtudhat, ha lesz egyáltalán legközelebb.
- Hmm, nem gondoltam volna. Még sosem találkoztam a olyan tűzszerésszel, aki.. Igazából még egy tűzszerésszel sem találkoztam. - kezdtem belezavarodni, ezért nem tekerve tovább a szavakat hamar le is zártam.
Hogy miért lepődtem meg, magam sem tudom. Talán nem néztem ki belőle, hogy birtokolná a táncparkett ördöge címet. Számomra, ha valaki szeret táncolni, akkor jónak is kell benne lennie, ezért is lepett úgy. Ismét kíváncsivá tett!
- Én egy tequilát kérek. - pár pillanat múlva mára kezemben tartottam a poharat, és koccintáshoz készülődtem.
Benedvesítettem a kézfejemet a kapott zöld citrommal, szórtam rá egy csipet sót, majd miután eldőlt mire mondtuk proszitot, lenyaltam a sót a kezemről, lehúztam az italt, majd utolsó fázisként beleharaptam a citromba.
Fura érzés volt, hogy az alkohol végigfolyik a torkomon, enyhén mardosva azt, aztán szétárad az üres gyomromban. Lehet mégis csak ennem kellett volna előtte. Így csak méh jobban a fejembe fog szállni.
- Nem is tudom, egy hónapja körülbelül. - saccoltam meg kerekítve az időt.
- Sajnos eddig nem volt túl sok időm kikapcsolódni, de szerencséd van.. ..épp mától kezdem a lazítást. - ahelyett, hogy őt vagy a pultban sürgő-forgó kiszolgálókat bámultam volna a tomboló tömegre meredtem.
Néhány fazonon és nőn is megakadt érdeklődő, csillogó szemeim. Volt, aki egész jól nyomta, de volta, aki csak közröhej tárgya volt, bár úgy láttam nem nagyon érdekelte. A lányok fele olcsó ribanc volt, akik csak azért lehettek itt, mert felszedtek egy pénzes mukit. Bármennyire is akartam nem tudtam nem szemmel verni őket. Fújj! Vagy talán ők csinálják jól?! Én szívok ezzel a fárasztó, olykor kemény melóval, miközben ők csak, egyik élvezetet a másikra halmozzák. Még sosem közelítettem ebből a szemszögből ezt a témát, de ha így vesszük több eszük van mint, a dolgozó embereknek. Milyen érdekes, hogy olyankor törnek rám a vállalkozó gondolatok, mikor nem is számítanék rájuk. Minden esetre ez lesz a B tervem, ha nem lenne hosszú életű a fejvadászat.
Senki sem volt egyedül, mindenkinek meg volt a maga társasága, ahogy nekem is Jack személyében. Tekintetem az egyik férfin felejtettem, és ez neki is feltűnt. Megvillantotta mosolyát, miközben szemöldökét húzogatta. Akarva-akaratlanul elmosolyodtam. Az a gondolat mosolyogtatott meg, amilyen idióta képet vágott, de mint láttam ezzel őt arra sarkalltam, hogy idejöjjön. Letörölve az arcomra fagyott vigyort, gyorsan megfordultam. Homlok ráncolva láttam, hogy idő közben Jacket is megtalálta egy hidrogén szőke, koktélruhás nő. De könyörgöm, nem látja, hogy éppen beszélgetünk, vagy hogy együtt érkeztünk?! Végül is nekem teljesen mindegy volt, intette a pultosnak, hogy még egy ugyan ilyet iszom.
A férfi eközben ideért, és leült a mellettem lévő székre. Nem néztem rá, de éreztem, hogy a szemei ám tapadnak és végigvándorolnak testemen. Megadtam neki ezt az örömöt, hiszen amíg nem ér vagy szól hozzám, addig nincs gond. Lehúztam a második pohár piát is, miután felköhögtem.
- Mi a helyzet szépségem? Mit iszol? - vette a bátorságot, hogy megszólítson rekedtes, zümmögő hangján.
- Semmit kössz. - nem voltam túl kedves, de reméltem vette a lapot, hogy kér itt erőlködnie, mert nincs kedvem a társaságához. Itt a jobbomon a ma esti partnerem.
- Most meg miért kéreted magad te kis cafka. Az imént még előszeretettel szemeztél velem? - hirtelen, felkapta a vizet, és megmarkolta a karom.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, csak elkerekedett szemekkel bámultam rá.

A kérdésekre elmosolyodom. Ritkán szoktak ilyen lelkesen kérdezgetni. Persze lehet, hogy nem is arra kíváncsi, amire rákérdezett, elvégre a korábbi téma miatt ébredt benne ilyen élénk érdeklődés, ahogy elnézem.
- Az apám zsaru, legalábbis az volt, anyám pedig könyvelő. Testvérem nincsen. De van egy nagybátyám, menő ügyvéd, azt hiszem még az ördögöt magát is simán felmentetné bármelyik bíróságon. Nálunk ő a feketebárány...
A lelkiismeret és a módszerek kérdésébe nem szeretnék belemenni, és ahogy elnézem, ő sem nagyon akarja feszegetni a kérdéskört, úgyhogy hagyom magunkat túllépni a kérdésen.
A következő többször is megakadó mondatokra szélesen elmosolyodom.
- A tűzszerész is csak olyan ember, mint bárki más, legfeljebb az átlagnál jobban értékeli az életet. Hosszú évekig tanultam táncolni.
Ez amolyan alku volt köztem és a legjobb barátom között, aki történetesen egy lány volt. Ő is eljárt velem sportolni, én eljártam vele táncolni.
- De majd igyekszem kellemes benyomást tenni a szakmabeliek nevében is.
Elvégre még sosem tlaálkozott tűzszerésszel, így aztán itt az alkalom, hogy jó véleményt alakítsak ki magunkról. Saját magamról úgyis feltett szándékom volt pozitív emlékeket hagyni.
Mikor a tequilák elénk kerültek, Megan-nal szinkronban végigcsináltam a felkészülést, aztán a koccintás után én is szabályszerűen lehúztam az italt. A tequila számomra laza pia, pár pillanat, és az ember csak a citrom ízét érzi. Egyébként is nagyon lassan üt meg. Nem úgy, mint a whisky például.
A válaszára jókedvűen biccentek, és éppen ajánlanám, hogy akkor erre igyuk a következő kört, mikor kénytelen vagyok megfordulni a széken, mert valaki harmadszor löki meg a vállamat. Gondolom mindhárom alkalommal tök véletlenül, csak épp egyre nagyobb lendülettel.
Nagyon szőke, dús hajú, formás mellű, szű koktélruhás bombázóval találom szembe magam, aki nem is vesztegeti sokáig az idejét, szeretné meghívatni magát egy italra. Ahogy elnézem, már így is épp eleget ivott, arról nem is beszélve, hogy nem vagyok egyedül.
- Elnézést, Kisasszony, most nem alkalmas. Már van társaságom...
Figyelmen kívül hagyom a "na és?"-t, finoman lesöpröm a kezét a vállamról, és nem méltatom válaszra azt sem, hogy pedig a partnerem épp mással készül flörtölni. Rövidre zárom a beszélgetést, és épp mozdulok, hogy megforduljak, mikor megérzem a combomon a simítást, ahogy a térdemtől felfelé és befelé halad a szőkeség tenyere. Megelégelem az ostoba játékot, és szorosan összezárom a combjaim, amúgy lendületből, és vissza is fordulok teljes testtel Megan felé, ezzel alaposan megrántva az erőszakos szőkét. Ezután hagyom, hogy visszahúzza a kezét, és nem foglalkozom vele, hogy lebunkóz.
Helyette elgyönyörködöm Megan újsütetű udvarlójában. Lenyűgöző fickó, azt meg kell hagyni.
Figyelem, ahogy Megan visszautasítja a kissé faragtlan udvarlást, és remélem, hogy ennyivel vége is. Persze nincs nekünk akkora szerencsénk.
A meglehetősen gyökér megnyilvánulásra átveszem a szót.
- Legyen szíves, engedje el a hölgy karját! A kisasszony velem van itt, és mint hallotta, nem kíváncsi magára...
Ha még nem engedte el Megan karját, akkor hozzáfűzöm, csak hogy rám legyen dühösebb. Amekkora idióta tulok, úgyis mindig azt rángatja, szorongatja, akivel éppen küzd...
- Nem tehet róla szegény, hogy magának olyan érdekes az arcformája, hogy nem lehet nem bámulni! Ez még távolról sem jelent szemezést... És ha most megbocsát...
Lecsusszanok a bárszékről, és ha még nem bolydult fel a béke, a kezemet nyújtom Megannak, hogy a táncparkettre csábíthassam. Ha el lehet kerülni a bunyót,akkor inkább elkerülöm, főleg a hegyomlásszerű, lassú észjárású tulkokkal.

Erősen markolta a kezem, tekintetem végigfutott karján, majd eszelős fizimiskáján állapodott meg. Ennek biztosan elgurult a gyógyszere. Annyi olcsó sz@jha van ezen a helyen, és éppen engem szúrt ki. Vagy talán úgy nézek én ki?! Lobbanékony természetem eluralkodott volna rajtam, de Jack megakadályozta ezt közbeszólásával. A férfi szorítása egy pillanatra kellően meggyengült ahhoz, hogy kirántsam a karom, majd másik kezemmel megnyomogattam a helyét.
- Pszichopata állat! - mormogtam az orrom alatt, de a hangos zenének köszönhetően semmit nem lehetett belőle hallani.
Részben ezért is, de kaptam az alkalmon, és ivópartnerem kezében pihentettem egy enyémet, majd együtt a táncparkettre libbentünk, magunk mögött hagyva az erőszakos fazont. A szöszi, aki imént még Jack-et ostromolta, azonnal rácuppant a faképnél hagyott pasasra. Ennek köszönhetően nem rajtam legeltette véres szemeit, felszabadultabbnak éreztem magam.
Elvegyültünk a táncoló emberek között, egy-egy személyt megfigyelve milyen stílusban táncolnak. A zene kezdte átjárni, minden porcikám. Akarva-akaratlanul ide-oda kezdtem billegetni csípőmet, és hagytam, hogy magával ragadjon a felszabadultság érzés, amit abban a pillanatban éreztem. Eleinte olyan érzésem is volt, mint amikor tizenévesen elmentem bulizni a barátaimmal és a tanuláson kívül semmi más gondom nem lenne. Fura! Bár nem szenvedélyesen, de szerettem táncolni, főleg olyannak, aki rendelkezett egy kevés tudással. Jackre ha akartam sem mondhattam volna, hogy két ballábas. Bebizonyult, amit már ő is állított. Azt hittem, hogy csak szájhős, de tévedtem, valóban otthonosan mozgott. Testünk néha egymásnak ütközött, ahogy sok máséhoz is, hiszen senki sem figyelt senkire. Ezt teljesen normálisnak tartottam, annak ellenére, hogy nő vagyok, és ugye köztudott, hogy ők ezer dologra képesek figyelni egyszerre. Néhányszor ugyan ismeretlen lábakon tapostak, de a tulaj nem a partnerem volt. Mint láttam az illetőt nem zavarta túlságosan, hogy alám táncol, engem azonban igencsak hátráltatott. Csupán azért nem estem még el egy egy kósza lábban, mert Jack erősen tartott. Remélem, nem hiszi azt, hogy máris berúgtam, vagy, hogy a tánctudásom ennyiben kimerül! Telt múlt az idő, és azon kaptam magam, hogy fáradok, ezért szép lassan elnyújtottam mozdulataim, majd Jack füléhez hajoltam, hogy szünetet kérjek.
Visszasétáltunk a bárpulthoz és gyorsan ledobtam magam a székre, ahol imént ültem. Körkörösen megmozgattam a bokám, mert ebben a magas sarkúban mit ne mondjak eléggé megfájdult. Nem készültem én ilyen estére.
- Tényleg egész jól táncolsz. Nem gondoltam volna. - ahogy sok minden mást sem, de egyelőre csak azt említettem meg. Teljesen kimelegedtem, a kezemmel legyeztem magam, mintha az olyan sokat segített volna. Hajkoronám összegyűjtve az egyik vállamra raktam, hogy az se melegítsen tovább. Kettőt sem pislogtam és kaptam is a következő italt, mit mosolyogva fogadtam el. Ez egy fokkal erősebb volt, de jobban is esett.
- Gyakran jársz el ilyen helyekre? Úgy láttam, te jól bírod a lökdösődést. - ittam ki a pohár tartalmát, majd hunyorgó grimaszokkal nyugtáztam, milyen finom.

Gyilkosságok, bankrablások, lopások. Olyan ügyvédek magánélete, akikről még sosem hallottam eddig a percig. Horoszkóp, ami teljesen mást ír, mint ami beleillik az itteni valóságba, vagy ha egy-egy embernek bejön a tipp, az is csak a véletlen műve. Már emlékszem, miért nem olvasom az újságot. Ráadásul nem én szerepelek a címlapon, még egy eldugott cikk sincs rólam. A rossz hírnév is jobb, mint a semmilyen hírnév; vallják ezt a nagyok. Annyiban tanulmányoztam át az újságot, hogy néhány pillantást vetettem a nagyobb betűvel íródott címekre és a hozzájuk kapcsolódó képekre.
Eljött az idő, ideje volt indulnom. Magamra öltöttem a zakóm, és egy gyors liftezés után, már lent is voltam a garázsban - nyomomban Bobbal - , és válogatásképp végignéztem a két oldalt futó kocsisoron. Úgy döntöttem ma nem a limuzinnal mutatkozom, mutatok némi visszafogottságot is , erre a célra pedig a Ferrarit tartottam a legalkalmasabbnak.
- A hátsó Camaro lámpáján, és leszakadt lökhárítóján még dolgozom, de a többi viszonylag jó állapotban van. - jegyeztem meg felé fordulva, majd leakasztottam az én választottam kulcsát a helyéről, és beültem a volán mögé. A kulcs elfordításával a verda kezesen dorombolni kezdett akár egy macska. Közvetlen a kijárat elé gurultam, ami sokszor rajtvonalként szolgál, és vártam, hogy Bobby is befusson. Lehúztam az ablakot, és néhány kedves, gyámolító szóval adtam tudtára, hova lesz a menet.
- Cél a Mirage bejárata. Győzzön a legjobb.
Felbőgtek a motorok, a képzeletbeli közönség őrjöngött, éljenzett. Ez az üdvrivalgás csakis nekem szólt, ahogy minden egyes alkalommal. Egyikünk sem kímélte a maga autóját, és bár balesetmentesen majdnem megérkeztünk az épületkomplexushoz, meggyűlt a bajunk a város rendjének fékezhetetlen őrzőivel, a rendőrökkel. Bob azonnal beadta a derekét, és félrehúzódva, jámborságot mutatott feléjük, rám viszont nem lehetett egy kis szirénaszóval és színes fényekkel nyomást gyakorolni. Gondtalanul tovább hajtottam, talán néhány szabálysértést is elkövettem, de sikerült leráznom őket.
Immáron a Mirage-nél vettem büszkén tudomásul, hogy megszületett a győztem az én személyemben, viszont problémáim is adódnak abból, hogy Bob megadta magát a zsaruknak az én kocsimban ülve.
- Üdvözlöm Mr. Corvin, kellemes időtöltést a továbbiakban. - termet mellettem a parkolósrác a jól betanult, sablonos szövegével, mire csak biccentettem felé, majd elindultam befelé, hogy valóban kellemesen érezzem magam.
Fogalmam sem volt meddig időzik el egyetlen testőröm, feltartoztatóival, így jobbnak láttam üzenetet küldeni neki. Ebben a rövid, ám annál tartalmasabb SMS-ben utasítást adtam arra, hogy nézzen utána a keresett nőnek, hátha megérkezett már. Tudomásom szerint itt lesz ő is miközben a főnöke, egyben személyes barátom, múlatja az időt. Nincsenek jó alkalmak, hacsak nem nevezzük ki azokat, ezért is határoztam el magam, hogy megejtem ezt a találkozót.
Körülnézve az épületben, rengeteg pikáns emlékfoszlány tört elő a semmiből. Egyetlen ép, kerek emlékem nem volt az itt töltött percekről, órákról, ami csak egyet jelenthet: nem rossz hely. Magamhoz vettem csekély összegnyi zsetont, és belevetettem magam a játék adta élvezetbe, egy üveg jó ital társaságában. Teljessé téve a letargia háromszögét, egy csapat gyönyörű hölgyduóhoz csatlakoztam. Vétek lett volna megfosztanom őket felemelő társaságomtól.
Póker, a kártyák királya, nem sérthettem meg azzal, hogy nem vele kezdek, bár személyes kedvencem a Craps. Nem tartott sokáig a játszma, mert befutottak a várva várt vendégek is. Bob mg sehol sem volt, és ha nem lettem volna kellően szemfüles, észre se vettem volna, hogy elsétálnak a hátam mögött. Sokoldalúságom széles skálája a nyelvtanuláson belül is kibontakozott, szám szerint három idegen nyelvre, többek között az olaszra. Nem pazaroltam tovább az időt, utánuk eredtem, hogy üdvözöljem annyi nem látott év óta.
- Moretti! - paskoltam meg a vállát, hogy figyelmen részesüljek, majd örömteléi pillanatok közepedet kezet fogtunk.
Mielőtt bájcsevejbe kezdtem volna a mutatós kisasszony felé fordultam, hogy kezet csókolva bemutatkozzak.
- William Corvin, szolgálatára gyönyörűségem. - ez csupán formaiság volt.
Minden bizonnyal hallott már rólam, és én is jól tudom a nevét. Bár halkan megjegyezném igen frappáns és rá illő neveket sikerült választania. Fel kellett keltenem a nő figyelmét, annak ellenére, hogy magában figyelemreméltó személyiség vagyok így is. Újból az olaszhoz fordultam, és mintha csak köszöntőt mondtam volna, szavaim igazából a mellette álló szépségnek címeztem.
- Mekkora idióta vagy, hogy nem veszed észre, ezt az angyalarcú bestiát nem egy államban kőrözik. Gratulálok. - természetesen angolul mondtam, hangomból minden ellenszenvet kiűzve, majd felé emeltem a poharam, és legurítottam egy kortyot.

Az első benyomás nagyon fontos, mondhatni kihatással van egész elkövetkezendő kapcsolatunkra, így hát nem akartam csalódást okozni. A hölgyek körében mindig is a megengedett etikett szerint jártam el, megelőzve az azonnali negatív vélemények kialakítását. Percek múlásával úgy is sor kerül rá, addig legalább halmozom az ellentéteket, erősítem a rajtam való kiigazodhatatlanságot.
Szó bennakad, hang fennakad, lehelet megszegik. Déjà Vu érzés kebelezett be ezzel az egyszerre kíváncsi és kriptahangulat megérzésével. Emlékszem mikor volt ilyen a szituáció. A Grace és Morris duónál, mikor kisebb üzletet kötöttünk. Itt viszont a szerepek felcserélődtek Naomi azonosult Morrissal, Moretti Grace-el. Én is hallottam róla, hogy a történelem megismétli önmagát, na de ilyen gyorsan..
- Ami azt illeti igen, többre is, mint amire vágytam. Igazából a legtöbb az csak következtetés, de állítólag jó vagyok benne. Na és persze a maga szájából is szeretnék hallani egyet, s mást, ha nincs ellene kifogása. Illetve hadd fogalmazzak másképp; kíméljen meg a kutakodástól, nem adják ingyen az információkat. Engem is megérintette a gazdasági válság. - sajnáltattam magam, tudván, hogy előbb érzékenyül el a romantikus filmen, mint ezen.
Próbálkozni lehet. Én pedig nem adom fel könnyen, megszerzem, amit akarok, így vagy úgy. Ettől függetlenül nem alkalmazok semmiféle aljas húzást, egy-egy nyersebb kijelentésnél, hiszen ezzel csak elriasztanám a galambomat.
- Ennek örülök, próbálom lehengerelni a lexikális tudásommal, de mint látom, más taktikát kell választanom. - sebaj, közelítsünk másképp a dolgokhoz, még csak most kezdtük a játszmát, ez idő alatt lehetetlen ellőni minden aranytartalékot.
- Nagyon ügyes. Elképesztően kétszínű. Hogy csinálja? Teljesen átalakul, háromszoros imposztor. nem sűrűn láttam ilyet. Van, ami igazi magában?- ittam bele újból a pohárba, miközben áhítattal csodáltam ezt az aberrációba torkolló züllöttség. Fantasztikus!
Megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy a morális fertő végtelen csúszdáján ő is sebesen száguld, bár még mindig nem előzött meg engem.
- Attól függ, magánál, hol a határ a zsarolás és a visszautasíthatatlan ajánlat között. Embere válogatja. Nálam például az a bizonyos határ megszűnt, mára már észre sem veszem, ha zsarolok. Attól tartok akaratlanul is olyat mondhatok, ami nem tenne rám túl jó benyomást, kérem, nézze el nekem. Ugyan Naomi, Sabrina.. nem.. Samanta.. Sabina, ez lesz az. A magam részéről inkább az Ananké, vagy az Erisz nevet választottam volna. - a görögök sokatmondó neveket aggattak magukra.
Vagy csak az interpretátori agy szülöttei voltak?! Nem mennék bele ebbe részletesen, ezzel csupán arra akartam célozni, hogy a végzet és az elkerülhetetlen sors istennőjének, illetve viszály és veszekedés gonosz istennőjének megtestesítője is lehetne.
- Csillagom, felesleges fenyegetőznie. Mit árthatna egy magamfajta pojáca egy magafajta.. angyalarcú bestiának (?); hogy klasszikustól idézzek. És bevallom nem is szándékozom, mégis csak úriember vagyok, valamilyen szinten.
Hogy kit láttam magam előtt?! Egy túlságosan magabiztos egyéniséget, sziklaszilárdságú határozottsággal és önhittséggel, csakhogy nem jöttem üres kézzel. Ha kell "dinamit” segítségével veszem ostromba, és töröm meg a lehető legdiszkrétebben. Szerencse, vagy nem, előnnyel indulok vele szemben, hiszen ő csak a nevemet ismeri, nem pedig azt, aki ez alatt lapul meg. Szándékosan kerültem a kertelés nélküli választ, hiszen minden az időn múlik. Idő kell, hogy összezavarjam, bizonytalanná tegyem, és összehordjak annyi nonszensz baromságot, hogy feladja, és együttműködjön velem.
Az első lépés nem volt más, minthogy megszabaduljak az olasz ripacstól, ami könnyebb feladatnak tűnik, mint beenni magam a szőkeség elméjébe. Végszóra érkezett a felmentő sereg, mintha csak így lett volna megírva a Nagykönyvben. Jobb farpofámon éreztem egy gyengéd női kacsót, minek gazdája nem sokkal ezután látóterembe ért. Automatikusan csúsztattam karcsú derekára az én mancsom.
- Will drágám, mi tart ennyi ideig, már halálra unjuk magunkat. - vékony, üvegrepesztő hang szakad fel torkából.
Végtére is, nem a macskanyávogásra hasonlító hangja miatt jelöltem ki újdonsült hálótársamnak, akitől nagy bánatomra meg kell, hogy szabaduljak. Bármennyire is fáj, a cél érdekében fel kellett őt áldoznom.
- Cicuskám. - becéztem el frappánsan, mert a neve valahogy nem fogott meg. - Látod azt a kevésbé attraktív kaszanovát ott a pultnál? - mutattam egyenesen az áldozatra, és miután megerősítést kaptam arról, hogy igen, folytattam. - Ő az olasz elnök, és azt mondta, szívesen megismerne, csakhogy elég félénk a fickó. - talán túlzás volt azt állítanom, személyesen az elnök rejlik személyében, de ezzel legalább elsimítottam a külföldi nyelv adta viszontagságokat.
A pénz szépítőerővel bír, helyettünk old meg problémákat, éppenséggel csak a holtakat nem támasztja fel, ezen kívül többfunkciós és jó, ha temérdek van belőle. Miután eltipegett a sötétség angyala is, százhúsz százalékos energia bedobással folytathattam tovább Naomi leigázását.
- Visszatérve arra, mit akarok.. nos.. hússzú a lista. - egészen eddig pontig váratott magára kecses vonalainak tanulmányozása, de ami késik, nem múlik. - Kezdeném azzal, hogy meghívom egy italra. -ki ne örülne egy potya frissítőnek, és remélem, segít levetkőzni a gátlásokat.
Minél tovább hagyom tudatlanságban annál jobban fokozódnak a kedélyek, vagy akár annál lehangolóbb lesz a finálé. Nincs mit tenni, amíg nem lépek, nem tehet semmit, azt leszámítva, hogy itt hagy a búsban. Viszont túlságosan kíváncsi a kicsike, ahhoz hogy csak úgy elsétáljon, és elszalassza az alkalmat.