Azt mondják, mielőtt meghalsz, lepereg előtted az egész élet. Születésed pillanatától látod életed minden egyes mozzanatát, a döntéseidet és azok következményeit, a hibáidat, legnagyobb vétkeidet. Talán most rettegnem kellene, félnem, hogy közel járhatok, hogy hamarosan követem a bátyám, bosszú nélkül, megtorlatlanul hagyva a meggyilkolását, hogy nemsokára mindennek vége, mégsem teszem. Sosem voltam az a fajta, aki félt az elmúlástól, nem volt veszíteni valóm, tudtam, hogy egyszer mindenkivel bekövetkezik, a munkám pedig amúgy is magában hordozza a veszélyt, az elkerülhetetlent. Most mégis félek. Egyetlen dolog riaszt meg csupán, hogy Őt így elveszítem, ezért félem a halált.

Három nappal ezelőtt, mikor a veszekedésünk éjszakáján Hunterre vágtam az ajtót és elviharoztam Tőle, életem egyik legnagyobb hibáját követtem el. Visszatekintve az egész annyira semmiségnek, jelentéktelennek tűnik már, sőt, ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, akkor bevallom, az volt már akkor is, mikor felkaptam a vizet, mégis, úgy éreztem nyomás alatt vagyok, menekülnöm kell. Hunter egyetlen vétke az volt, hogy közelebb akart kerülni ahhoz, akit szeret, megismerni, megérteni, én pedig úgy háláltam ezt meg, hogy eltaszítottam magamtól. Hiába, kutyából nem lesz szalonna, aki magányban töltötte az életét, örökösen tartva másoktól a távolságot, az nehezen veszi, ha valaki mégis megpróbál közeledni. A veszekedésünkkor azt vágtam utoljára Hunter fejéhez, hogy bár sose ismertem volna meg, ezekkel a szavakkal hagytam Őt magára, s talán láttam Őt utoljára. Hívott, emlékszem legalább tíz nem
fogadott hívást jelzett ki a mobilom, mielőtt kikapcsoltam volna, de nem akartam hallani, tudtam, akkor elbizonytalanodom. Dühömben Mineához fordultam, a nőhöz, akit a világon mindennél jobban gyűlölök, és akivel mégis sikerült elhitetnem, hogy a legjobb barátnőm, hogy az egyik közös megbízásunkat egyedül teljesíthessem. Kezdetben tiltakozott, hisz a célszemély az egyik legveszélyesebb egyed volt a körözési listánkon, ám én meggyőztem róla, hogy szerelmi bánat ellen ez lenne számomra a legjobb gyógyír, így végül belement. Megígértette velem, hogy, ha baj van, azonnal értesítem és jön segíteni, én azonban mégsem tettem…

Azt mondják, mielőtt meghalsz pontosan tudod, kinek a hangját akarod utoljára hallani. Ahogy a szőnyegen fekve vergődtem a saját házam nappalijának padlóján, lőtt sebbel a hasamon, a mobilom képernyője pedig elmosódott a szemeim előtt, hálát adtam az égnek, amiért annak idején hagytam, hogy gyors-hívóra tegye magát. Hosszan nyomva a hármas gombot csak reménykedni tudtam abban, hogy még elérem, még hallhatom, még bocsánatot kérhetek. Három csörgés után kapta fel a telefont, s szólalt meg a vonal túlsó oldalán egy izgatott, kellemes mély férfi hang. Hunter…

Várt, kérdések millióit zúdította felém, ám én felét sem értettem már, hangom elcsuklott, küszködtem minden egyes hangért. Három szót voltam képes kinyögni csupán, három szót, amit annyira hiányolt tőlem egész idő alatt, míg együtt voltunk.
- Szük…. szükségem… van…. R… Rád. – ezután minden elsötétült, s bár még hallottam, ahogy Hunter engem szólongat, válaszolni már nem tudtam, elejtettem a telefont.  


Outfit: Ezt viselem
Song: Coldplay - The Scientist

Az elmúlt három napot igyekeztem a munkámba temetkezve tölteni. Kellett, hogy valamivel lefoglaljam magam, mindegy, hogy mivel csak ne gondoljak rá. Mondanom se kell, hogy ez mennyire kudarcra volt ítélve, már az elejétől kezdve. Mégis hogyan lennék képtelen másra gondolni? Minden próbálkozásom hiábavaló volt. Egyetlen egy perc se telt úgy el, hogy ne gondoltam volna rá, hogy ne idéztem volna fel a veszekedésünket. Pedig azon voltam, hogy próbáltam rájönni arra, hogy mégis hol ronthattam volna el, de képtelen voltam rájönni. Nem gondolom azt, hogy hibás lettem volna bármiben. Kim egyszerűen csak makacs, én pedig talán gyorsabban akartam haladni a kapcsolatunkban, mint ahogyan képes lett volna magához még közelebb engedni. Szerintem csak erről lehet szó. Másra nem tudok gondolni.
Számtalanszor próbáltam hívni, de egyszer sem vette fel, aztán még a telefonját is kikapcsolta, ez nekem pedig arról árulkodott, hogy azt szeretné, hogy békén hagyjam. Csúnyán váltunk el egymástól, vagyis Kim hagyott fakénél, ezért úgy hittem, hogy jobb, ha hagyok neki némi teret. Talán csak néhány napra van szüksége, aztán mindent ott tudnánk fojtatni, ahol abba hagyjuk. Erősen bíztam ebben, mert azt nem bírtam volna elfogadni, hogy kettőnk között örökre mindennek vége. Az kizárt!
A telefonom csörgésére lettem figyelmes, egyből izgatott lettem már csak a gondolattól is, hogy talán Kim hívhat békülő szándékkal. A kijelzőn az ő neve szerepelt, de nem pontosan az történt, amire számítottam.
- Kimberly!? - Hangosan szólongattam újból és újból a nevét, miután elhaló hangon közölte velem, hogy szüksége van rám, aztán semmi... Mégis mi történhetett? A lehető legrosszabbra tudtam csak gondolni. Szüksége van rám, én pedig azt sem tudom, hogy hol van, mégis futva indultam meg az autómhoz, gyorsan bepattantam és egyből a háza felé vettem az irányt. Remélem otthon lesz, máskülönben fogalmam sincs, hogy hol lelhetek rá. Idegesen markoltam a kormánykereket, miközben egyre inkább gyorsítottam a tempót. Mint egy őrült gázoltam át az összes piroson, nem törődve a következményekkel. Sosem bocsájtanám meg magamnak, ha a kressz miatt akár egyetlen egy perccel is később siethetnék a segítségére.
Hangosan csikorgott be a fékem, amint a ház elé értem. Futva közelítettem meg az ajtót, ami nyitva volt. Hezitálás nélkül léptem be.
- Kim?! - Szólongattam, de semmi válasz, beljebb merészkedtem, igyekeztem mindenre felkészülni, de az elém táruló látványra sehogy sem tudtam volna. Iszonyú volt látni azt a sok vért, pláne úgy, hogy az a rengeteg vér attól a nőtől származik, akit a világon mindennél jobban szeretek.
- Miért nem mentőt hívtál? Azonnal kórházba kell, hogy vigyelek. - Remélem nem akar velem ellenkezni. Közel álltam ahhoz, hogy sokkot kapjak a látványtól, de próbáltam nem arra gondolni, hogy talán el is veszíthetem. Letérdeltem mellé, óvatosan megfogtam a kezét, de még sose éreztem magam ennyire tanácstalannak. Mégis hogyan kellene megemelnem ahhoz, hogy ne veszítsen ennél is több vért? Valaki megmondhatná nekem most, hogy mit is kellene tennem.  

A sötétség ólom súllyal nehezedett rám, béke helyett a bizonytalanságba, a fájdalomba taszítva lelkem megmaradt darabkáit. Vajon most tényleg mindennek vége? Hamarosan Ethan mellett leszek, akinek képtelen voltam bosszút állni a haláláért? Eddig tartott volna a játék? Soha többé nem látom már Őt? Boldogok lehettünk volna együtt? Tarthatott volna… örökké? Hunter…

Fogalmam sincs meddig feküdhettem eszméletlenül, kötéltáncot járva élet s halál között, ám egyszer csak ismerős hang ütötte meg a füleimet, mire erőtlenül próbáltam felé fordítani az arcom. Csak a körvonalait láttam, mégis ezer közül megismertem volna Őt. A hangja, az érintése, minden egyes lélegzetvétele elárulta, belőlem pedig önkéntelenül tört fel egy fájdalmas, mégis megkönnyebbült sóhaj. Itt van, velem van, együtt vagyunk. Remegve próbáltam megszorítani egy kicsit a kezét minden megmaradt erőmmel. Istenem, ha létezel, remélem, nem csak álmodom.

- Nem… úszom meg… a búcsút… igaz? – nehezemre esett beszélni, kiejteni minden egyes szót, küzdeni minden parányi oxigénmorzsáért.
- Hun… Hunter… tud… tudnod kell… el… el akartam mondani… hogy sajn… sajnálom. Mindent… sajnálok. – felszisszentem, ahogy próbáltam felé fordulni, hogy még jobban láthassam, mégis erőlködtem. Nem, nem adhatom fel… most nem, hisz hosszú ideje most először úgy érzem, igazi veszíteni valóm van. Ő.
- Nincs… nincs idő… a mentőre… Neked… neked kell… segítened. A für… fürdőben… a tükör mögötti szekrényben… van… van egy doboz… Abban mindent… találsz… - furcsa játékot űz a sors… Kimberly Davies, a nő, aki világ életében gyűlölt függeni másoktól, és nem hagyta, hogy bárki is hatalmat szerezzen fölötte, most élet-halál között lebegve annak a férfinak a kezében van, aki a világon a mindenséget jelenti számára.
- Bíz… bízom…benned.
 


Outfit: Ezt viselem
Song: Brooke Annibale - "You Don't Know"

Ez mégis hogy a fenébe történhetett? Ha közelebb engedett volna magához, amikor kértem, akkor talán... Számtalan "mi lenne, ha..." kérdés kavarog bennem, de most nincs időm ezzel fogalkozni, sem pedig számon kérni. Majd, ha jobban lesz, akkor számíthat egy alapos fejmosásra, de most inkább arra koncentrálnék, hogy segítsek neki, még ha pillanatnyilag le is blokkoltam. Ez a látvány... Senkinek sem kívánom. A szeretet nőt látni ilyen állapotban, ha akarnám sem tudnám most kifejteni, hogy milyen érzelmek kavarognak bennem. Az már biztos, hogy dühös vagyok rá, mert ha nem lenne annyira önfejű és makacs, akkor biztosan nem itt tartanánk. Mégis aggódok érte. Bele se merek gondolni, hogy mi lenne akkor, ha elveszíteném. Nem! Ilyen nem fordulhat elő! Mindent helyre fogok hozni, meg fogom menten, még akkor is, ha eddig sose csináltam ilyet. Nem hagyhatom, hogy egyszerűen csak úgy elvérezzen.
- Még nincs itt az ideje a búcsúnak. - Nem tetszik, hogy erről beszél, mert ez olyan, mintha feladta volna az életéért való küzdelmet, mintha már bele törődött volna abban, hogy meg fog halni. Én helyette is küzdeni fogok! Amilyen hirtelen csöppent bele az életembe, olyan gyorsan megváltozott minden miatta. Nem veszíthetem el. Már képtelen is lennék elképzelni az életemet nélküle. Már tudom, hogy vele akarok lenni, még akkor is, ha titkolózik előttem és még időre van szüksége ahhoz, hogy megnyíljon előttem. Több időre lenne szükségünk, ezért sem halhat meg, és azért sem, mert szeretem.
- Még rengeteg időd lesz elmondani, hogy mennyire sajnálod, mert rendbe fogsz jönni. - Biztos voltam benne, legalábbis nagyon reménykedtem abban, hogy Kim erős és ezt is ki fogja bírni. Ki kell bírnia!
- Hozom. - Pattantam fel mellőle, hogy olyan gyorsan megjárjam a fürdőt, ahogyan csak tudtam. Rohantam is vissza hozzá másodperceken belül a dobozzal. Remegő kézzel kezdtem el turkálni benne, miközben még mindig fogalmam se volt arról, hogy képes leszek-e megcsinálni. Bízik bennem, ezért kénytelen leszek rá, még ha most annyira bizonytalan is vagyok magamban, de meg kell próbálnom. Minden csupa vér volt.
- Meglőttek? - Ekkor ért a második sokk. Igyekeztem felidézni, hogy mit tudok a lőtt sebekről, már amennyi megmaradt belőlem a filmekből. Igaz, hogy fegyver kereskedésem van, de még sose volt dolgom egy lőtt sebbel. Óvatosan próbáltam mozgatni. Tudnom kellett, hogy van-e kimeneti nyílás. Nem volt. Nagyon nem vagyok szakértő, de úgy gondolom, hogy nem jelent az jót, ha a golyó nem jött ki a testéből, mert ez azt jelenti, hogy még odabent van.
- Vegyem ki a golyót? - Nagyon bíztam abban, hogy van még olyan állapotban, hogy válaszolni tudjon. Nézzük csak... Nincs semmi olyan eszköz, amivel megtehetném, ezért csak a kezemet használhatnám, és fogalmam sincs arról, hogy nem okozok-e több kárt benne, na meg arról sem tudok semmit, hogy a golyó milyen szerveket sérthetett meg. Bazdmeg Kim! Hogy teheted ezt velem? Ha a kezem között halnál meg, akkor örökké magamat hibáztatnám, ezért sem halhatsz meg!

Sosem bocsátom meg magamnak, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat. Dylan figyelmeztetett, aznap, mikor hagytam, hogy Hunter Blackburn több legyen számomra, mint egyszerű beszállító, hatalmas hibát követtem el. Azt gondoltam, képes leszek ezt az egészet kordában tartani, hogy megtarthatom Őt szórakozásnak, egyszer-egyszer összejövünk, elvagyunk, aztán ki-ki megy a maga dolgára, ám a dolgok hirtelen kicsúsztak a kezeim közül, teljesen elvesztettem az irányítást. Mire észbe kaptam, Hunter már fontos szereplője lett az életemnek, valaki, aki nélkül már egyszerűen képtelen vagyok elképzelni a létet. Azt hittem képes leszek Őt távol tartani magamtól, elküldeni, amikor már kezd veszélyessé válni a helyzet, de elbuktam, most pedig mindketten alaposan megfizetünk az ostobaságomért. Hunter tudtán kívül hatalmas életveszélybe került, elvégre Minea bármelyik percben felhasználhatja Őt ellenem, ha megneszeli mire is készülök, a temérdek ellenségemről már nem is beszélve, akikre a munkám révén tettem szert. Én pedig… ch… szánalmas, de hosszú-hosszú évek profizmusa után végül egy szerelmi bánat kiváltotta figyelmetlenségnek és makacsságnak hála épp az életemért küzdök és próbálok nem a szerelmem karjai közt a túlvilágra szenderülni. Mint valami elbaszott Csipkerózsika történet, ahol a Herceg épp azért szenved, nehogy végső álomba merüljön az Ő ostoba Hercegnője. Istenem Hunter, bárcsak sose álltál volna velem szóba, mennyivel könnyebb lenne most az életed!

- Legalább… egy valaki… optimista… kettőnk… kö… közül… - próbáltam magamra erőltetni egy apró, megnyugtatónak szánt mosolyt, ám jelen körülmények között csak egy pár pillanatig tartó, halovány kezdeményre futotta.
- Sok… sok minden van… amit… amit el kell… el kell még mondanom… Neked, nem csak… az, hogy… mennyire… sajn… sajnálom. Tud… tudnod… kell… az… igazságot… Hunter, még, ha… el is… veszítelek miatta… örökre. – most vagy soha, hisz ki tudja, talán már csak perceim vannak hátra, annyival pedig, hogy tudassam Vele, nem miatta alakultak úgy köztünk a dolgok, ahogy, tartozom Neki. Nem akarom, hogy olyan seb keletkezzen benne, amit sosem gyógyíthat be semmi, se tér se idő. Tudnia kell, hogy minden az én hibám, még, ha nem is ez a legmegfelelőbb pillanat.

- Meg… meglőttek és igen… ki… ki kellene… venned. Mé… mélyen van. – fájt minden egyes lélegzetvétel, mégsem hagyhattam magára a problémával, így is önző dolog volt tőlem, hogy Őt hívtam és nem Dylant vagy akár Mineát. Bár utóbbi kissé talán groteszk lett volna, ahogy a dolgaink állnak.
- Ha… ha nem találtál… egy csipeszt… a dobozban… akkor… em… emelj… meg egy… kicsit. Van… van egy késem… az… az övemben… hátul. Vedd ki… - erőlködtem, hogy magamat is meg tudjam emelni egy picit, minimális sikerrel.
- Önts… önts rá… alkoholt… sterilizálás… képpen… és… hasz… használd. – lehunytam a szemeimet és vettem egy mély lélegzetet, felkészülve valamire, ami talán még fájdalmasabb is, mint maga a lőtt seb és a tény, hogy épp kivérzek. Gyónnom kell.

- Te és én… azon a napon… mikor találkoztunk… először… emlékszel még rá? – halovány mosoly suhant át az ajkaimon, hisz kellemes emlékek jutottak eszembe arról, ahogy modellnek nézett és ahogy évődtünk már akkor is.
- Akkor… akkor egy új beszállítóra volt… szükségem… aki… diszkrét… ám az okát… az okát sosem árultam el… Neked… ahogy azt sem… miért féltelek… annyira. De mielőtt… belekezdek… tudnom kell… készen állsz… Hunter? – fordultam felé, s pillantottam mélyen a szemébe. Nem csak arra gondoltam ezzel, hogy készen áll e kivenni belőlem a golyót, aztán ellátni, hanem arra is, hogy végre megtudja tőlem a teljes igazságot. Hogy is tartja az a gyerekes mondóka? Most ugrik a majom a vízbe…
 


Outfit: Ezt viselem
Song: James Blunt - Good Bye My Lover

Nem veszíthetem el. Csak erre tudtam koncentrálni. Egyedül csak az lebegett a szemem előtt, hogy bármit is kell tennem, megteszem. Mindegy, hogy micsodát, de maradjon életben. Ha megtudom, hogy ki tette ezt vele, akkor az biztos, hogy az üzletemben lévő legpusztítóbb fegyverrel fogok rajta bosszút állni. Hiába voltam eddig azon az elven, hogy a bosszú az nem megoldás, de egyszerűen jelen pillanatban úgy érzem, hogy ez nem maradhat megtorlás nélkül.
- Szerintem most nagyon nem kellene beszélned, takarékoskodj az erőddel. - Akkor is kimondtam ezeket a szavakat, ha tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy tudom, hogy Kim mennyire makacs és, ha valamit közölni szeretne velem, akkor azt közölni is fogja. Még akkor is, ha már fél lábbal van a sírban. Nem is lennék meglepve, ha közre játszott volna a makacssága is abba, hogy most meglőtték. Bármi is történt, szerintem nem most kellene azt kiveséznünk. Sem a hely, sem pedig a jelen körülmények nem ideálisak hozzá. Most csak azt sajnálom, hogy nem figyeltem oda, mikor bármi ilyesmi volt a TV-ben, mert akkor talán lenne némi halovány fogalmam arról, hogy hogyan tudnám belőle kiszedni a golyót.
- Ezek után az adósom fogsz lenni az már tuti. - Igyekeztem poénkodni, hogy ne vegye rajtam észre, hogy jelen pillanatban majd összecsinálom magamat. Igyekeztem a tőlem telhető legóvatosabb módon megmozdítani, hogy kivegyem a kését. Már tényleg nincs idő meghátrálni és mentőt hívni, ha sokáig hezitálok, akkor tényleg a karjaim között fog elvérezni.
- Jelen pillanatban úgy érzem, hogy egyáltalán nem állok készen semmire sem, de van, ami elkerülhetetlen. - Először inkább arra szeretnék koncentrálni, hogy megmentsem az életét, aztán, mikor már jobban lesz, miután sikerült kivennem belőle a golyót, azután biztosan készen fogok állni arra, hogy mindent bevalljon nekem.
- Én a helyedben most összeszorítanám a fogaimat. - Gyorsan lecsavartam az alkoholos üvegről a kupakot. - Sajnálom. - Nem szívesen okozok neki fájdalmat, de ezt most meg kell tennem. A lőtt sebre öntöttem az alkoholból, majd a kés pengéjére is, majd ezután a húsába vájva kezdtem a golyó után kutatni.