Teljes nyugodtsággal mentem be a kórházba az eredményeimért, nem is sejtve, hogy mi vár rám. Ez csak egy szokásos rutin vizsgálat volt, mert a sikátoros eset óta még nem vagyok teljesen önmagam. Ez a nagy nyugalmam gyorsan el is párolgott, amikor az orvos közölte velem, hogy klamídiás vagyok. Mi a fasz?! Próbáltam megértetni vele, hogy ez tévedés, nincs semmi bajom. Gimiben volt már ilyen betegségem, mert faszról faszra szálltam, szóval tudom, hogy mik a tünetek, és mi hogy néz ki olyankor. Hiába magyaráztam a dokinak, ő kitartott amellett, hogy ez bizony nem hibás.
A hazafelé vezető úton a papírt vizslattam, hátha észreveszek valamit, akármit, amitől majd nekem lesz igazam. Sajnos egy betű sem változott meg, a bámulásnak nem sok értelme volt. Ben nem fog nekem hinni. A kurva életbe, nem lehetne legalább egy év nyugtunk? Amikor nem üt be semmi szarság? Abban a hitben voltam, hogy Ben nincs itthon, s ezért elszívtam egy szál cigit a ház előtt. Próbálom titkolni előle, hogy mennyire rászoktam a bagóra. Leültem a lépcsőre, majd miután eldobtam a csikket besétáltam a házba. Idegesen pillantottam körbe, úgy tűnt, hogy tényleg nincs itthon. A vizsgálat eredményét dühösen levágtam az asztalra, majd befújtam magam mindenféle illattal, hogy ne érződjön annyira a bagófüst szaga.
Kicsit furcsálltam, hogy Kutya nem szaladt le hozzám, de gondolom az emeleten alszik. El kéne titkolnom Ben elől? Eddig nagyon érdekelte, hogy mikor mit mondott nekem a doki. Az is nagy csoda, hogy nem jött el velem. Aaaah. Hamisítani nem tudok ilyesmit, valószínűleg átlátna a szitán.
Inkább öntöttem magamnak egy pohár vizet, háttal a bejárati ajtónak és a lépcsőnek, ami az emeletre vezet. Mondhatnám azt, hogy elhagytam a papírt, de nincs semmi bajom. Talán ezt már bevenné...talán nem. Nincs semmi bajom, sose csalnám meg Ben-t. Esetleg ha ő engem, de....ő sem beteg. Azt már észrevettem volna. Elég nagy szégyen, hogy ekkora szakértő vagyok a témában, de ez van. Változtatni már nem tudok rajta. Régen nem paráztam volna ennyire, de ahogyan én, úgy Ben is sokat változott az évek során. Most már nem sok esélyt látok arra, hogy megsértődve lelép a házból. Nem, inkább rám gyújtja azt.

Nem dolgozom ma, hetente egyszer van egy szabadnapom, ami legtöbbször csütörtökre esik, azonban ma megkértek vegyem ki egy nappal korábban, mert szükség lesz rám csütörtökön. Beleegyeztem. Nekem teljesen mindegy, hogy ma vagy holnap maradok otthon. Így nyerve egy plusz napot úgy döntöttem elviszem Kutyát futni. Nekem sem árt, ha megtartom az edzésem és ez a kutya annyi energiával van megáldva, hogy az hihetetlen. Fogalmam sincs hány éves, de kondiban van az biztos. Ha élvezni fogja a futást, akkor rendszeressé teszem, így megmentve a gumipapucsaimat, a fa bútorokat, díszpárnákat és a leendő tengeri cocákat, ha Simon végre belátja, hogy igen is akar még malacokat, dacára annak, hogy még mindig gyászolja az elhalálozott kedvenceit. Szentimentális fickó, de így szeretem.
Pár kilométer után nem csak Kutya nyelve verdesi a betont, de az enyém is. Igaza volt Simon-nak, eltunyultam kissé. Ugyan pocakot nem eresztettem, de azért 4-5 kilométernél még nem húztam magam mögött a beleimet.
- Hát haver, ránk fér az edzés - veregetem meg a nyáltól csöpögő pofáját a kutyámnak és elindultunk haza. Visszafelé már eszem ágában sem volt futni, szépen hazasétáltunk, legalább ő is körbeszaglászhatta a környéket és rendje-módja szerint mindent összepisált. Még a házsártos szomszéd nyanya begóniáit is. Upsz.
Hazaérve először a zuhany alá ugrottam be miután inni adtam a kidöglött ebnek. Egy jó zuhanyt követően már éledezni kezdtem, üdítő változás. A nyár itt valami fertelmesen forró és én pont a napnak abban a szakaszában akartam maratonozni, amikor tűz a nap korong. Az eszem is megy el ahogy az évek telnek. Későn hallom meg, hogy Simon hazaért az orvostól. Lesietek hozzá az emeletről.
- Szia! - fogadom széles mosollyal. - Na mi volt a dokinál? - vetem oda lazán. Szerencsére Simon egyébként egy makkegészséges srác, úgyhogy nem aggódom. Bár a titkos bagózásairól leszokhatna. Szegény naiv férjem azt hiszi, hogy nem tűnt fel, hogy újabban olyan pacsuli szaga van, mint egy parfümériának. Ezek a trükkök jók, de kb kamasz korban, nem felnőtt fejjel. A drága szüleimet is ezzel igyekeztem átverni, mert nem díjazták a dohányzást. Amit még a mai napig is folytatok. Ugyan jócskán kevesebbszer, inkább akkor, ha stresszes vagyok vagy kurvára dühös. Utóbbi azért szerencsére kevésbé van mostanában.
- Szabadnapot kaptam mára, elvittem Kutyát futni - mutatok az ebre, aki a folyosó közepén terült el és lógó nyelvel hortyog. Legalább ennyi értelme volt a kis túrának, megmenekült pár órára néhány bútor és a kedvenc papucsom is.
Lehuppanok a kanapéra és akkor pillantok meg egy papírt a dohányzó asztalkán.
- A lelet? - kérdezem, de már a kezembe is veszem és végig szalad rajta a szemem. Szerintem azonnal észreveszi azt a pillanatot, amikor megakad a szemem a diagnózison. Először az ugrik be, hogy úristen, beteg vagyok és tovább adta neki...aztán persze ez hamar elszáll és leteszem a papírt vissza az asztalra.
- Kurvára tartozol egy kibaszott magyarázattal, Simon.
Olyan hűvös a hangom, hogy az még nekem is új. Talán végre kinőttem a dühkitöréseimet...vagy csak ez az előszele. De akkor ebből tornádó lesz...

Úgy belemerültem a víz kortyolgatásába, hogy meg se hallottam Ben és Kutya lépteit. De amint meghallottam a férjem hangját majdnem félrenyeltem mindent, miközben a fogaim hangosan koccantak a pohár szélén. Rögtön megfordultam, megszabadulva az összes törékeny dologtól, ami épp a kezem ügyében volt. Persze, hogy megtalálta a leletet. Hát persze, hogy megtalálta, mert ki lehet akkora gyökér, hogy az asztalra teszi le?! Már csak egy táblát kellett volna odatennem mellé "Gyere ide, olvass el!!!" címszóval. A kurva életbe már. Mosolyt erőltettem az arcomra, de a kezeim izzadtak, a szívem pedig ezerrel vert. Még a testem is elhiszi, hogy igaz ami azon a hülye papíron áll.
- Szia. - lépdeltem oda hozzá mosolyogva, majd kikaptam a kezéből a papírt és betuszkoltam a farzsebembe. - Hát szóval...ezt elkúrták a kórházban. Rossz papírt kaptam, vagy rossz eredmények kerültek rá, passz. De hidd el, nincs semmi bajom. Már kaptam el ugyanezt a betegséget gimiben, tudnám, ha ez bújkálna bennem. - magyaráztam. Nekem általában minden második szavam valami trágár szó, de amikor Ben káromkodik az olyan, mintha valaki a körmét húzogatná a krétatáblán. Rossz hallgatni, mert ezt azt jelenti, hogy kezd mérges lenni.
- Te is jól vagy, én nem csaltalak meg, szóval minden fasza. - jelentettem ki, és átöleltem. Ha el is tolt, vagy lökött, én akkor is próbáltam rácsimpaszkodni és magamhoz szorítani. - Milyen napod volt? Rendeljek valami kaját? Szeretnél elmenni valami étterembe? - vetettem fel az újabbnál újabb ötleteket, hogy eltereljem a témát. Nincs semmi oka dühösnek lenni rám, mert magyarázatot kért, és ezt meg is kapta.

A lelet tanulmányozása után én szorulnék orvosra, ugyanis a vérnyomásom a normál szintről elég nagyot ugrik. Először azért, mert azt hiszem én betegítettem meg, aztán azért, mert rájövök, hogy ezt rohadtul nem tőlem kapta el. A hideg futkos a hátamon és a düh az első, amit érzek, a csalódás és keserűség majd az után fog megérkezni, ha megkapom a magyarázatot. Amiben biztos vagyok, hogy nem fog tetszeni.
Felvonom az egyik szemöldökömet érdeklődve.
- Már kaptad el ezt a betegséget gimiben?
Annyira dühös vagyok, hogy az már számomra is ijesztő. Kimértségem mégsem annak a jele, hogy kinőttem volna a dühkitöréseimet. Nem, ez csak egy újabb fokozat, amit eddig még sosem tapasztaltam. Még akkor sem, amikor rajta kaptam az ex haverommal az ágyunkban. Pedig akkor aztán kurvára ki voltam készülve.
- Szóval rossz a lelet?
Figyelem ahogyan elrejti előlem a kezemből kikapott papírlapot.
- Minden fasza - ismétlem meg a szavait és hagyom, hogy átkaroljon. Nem mozdulok, sóbálvánnyá váltam. Érzem az illatát, a teste melegét, de nem azt érzem, amit eddig mindig, nem tölt el békével, épp ellenkezőleg. Olyan képek peregnek le a fejemben, amiknek soha nem lenne szabad. Simon, ahogy idegen faszikkal dug a lakásunk minden helyiségében, míg munkában vagyok vagy edzeni...
Eltolom magamtól és a mellkasom előtt keresztbe fonom a karjaimat, hogy ne tudjon újra megölelni vagy csak megérinteni. Nem akartam, hogy megérintsen. Már meg sem hallom a kérdéseit, valamiféle ürességet kitöltő zajt hallok csak és a saját gondolataimat, amik üvöltenek a fejemben.
- Kivel basztál a távollétemben? Legalább idegen volt vagy ismerem? Végül is ez a specialitásod, először a legjobb barátom, most talán a főnököm? Most így belegondolva, lehet, hogy eddig nem is vettem észre, hogy meleg.
A szavaim gúnyosak és marnak, mint a kígyó. De nem érdekel. A szívem szorít és repedzik, azzal fenyeget, hogy darabjaira robban a fájdalomtól.

- Igen, de az még jóval te előtted volt. Amikor mi találkoztunk, már egészséges voltam. - világosítottam fel, nehogy azt merészelje hinni, hogy betegen feküdtem be alá. Hiba volt elmondanom neki, de valamiért úgy éreztem, hogy ez egy szükséges elem a mentőbeszédemben.
- Ja. - feleltem tömören. Minek részletezzem, abból az jönne le neki, hogy hazudok, és csak megpróbálom kimagyarázni magam. Furán beszélt, de én kitartóan öleltem. Az se zavart, hogy ő egy centit se mozdult. Sajnos ez nem tartott sokáig, mert eltolt magától, és utána már nem tudtam újra átölelni. Szomorúan pillantottam fel rá, de nem kísérleteztem tovább. Akkor ne ölelgessen, nem baj.
Igyekeztem elterelni a témát, csakhogy ő egyáltalán nem is figyel rám. Kurva jó. Épp feltettem volna neki egy újabb kérdést, amikor beszélni kezdett. A szavaitól lefagytam, és hiába próbáltam tartani a pókerarcot, nem sikerült. Mi a fasz? Jól tudja, hogy a sikátoros eset óta még az is csomó időbe került, hogy vele dugjak. Most meg "ez a specialitásom". Rohadjon meg. A szomorúság és a harag egyszerre tükröződött az arcomon, majd mielőtt Ben még jobban a földbe döngölhette volna az önbecsülésem, az öklöm találkozott az állkapcsával. Nem fogtam vissza magam, hátha ettől végre észhez tér. A sikátorban hasonló módon beszéltek velem, és eldöntöttem, hogy többet ez nem fordulhat elő. Senki, főleg nem Ben nem fog ilyen faszságokat a fejemhez vágni.
- Komolyan? Ennyit érek a szemedben? - szólaltam meg végül. - Jó tudni, hogy amint történik valami, hirtelen rögtön ribanccá válok. Azt hittem, hogy Greg-en már rég túlléptél. De jó, tegyük fel, hogy a főnököddel is kúrok. Sőt! Az egész utcával. Ha ebből indulunk ki, akkor szerinted miért hoztam haza a papírt? Ha titkolózni akarok, miért nem dobtam ki a kórház előtti kukába? Na? Nem tudod? Jó, akkor elmondom. Nem csaltalak meg! - az utolsó mondatot már szinte üvöltöttem. - De talán pont ezt kéne tennem. - tettem hozzá gúnyosan. Persze nem gondoltam komolyan. Valószínűleg nemsokára bezárkózom a vendégszobába, vagy lelépek valahová.

Nem tudom eldönteni, hogy egyszerűen nem értette a kérdésemet vagy csak szimplán megpróbál hülyét játszani.
- Nem éppen erre voltam kíváncsi - nézek rá kimérten. - Mindig is tudtam, hogy előttem sem éltél cölibátusban, de hogy már a gimiben is farokról farokra szálltál... - nem fejezem be a mondatot.
Mérges vagyok és előjön ilyenkor belőlem a tapló szemétláda énem. Nem kellene így viselkednem, talán nem. De ugyan már, van arra előírás, hogy az ember hogyan fogadja azt, ha a párja már ki tudja hanyadjára fekszik össze valakivel és ráadásul még beszed egy jó kis nemi betegséget is? Szerintem nincsen és így senki sem róhatja fel nekem hogyan is viselkedek az adott pillanatban. Egyszerűen elvakít a fehér, jeges düh és nem vagyok a szavaim, tettem és gondolataim ura.
Eltolom magamtól és nem csak a testemmel tartok tőle távolságot, de a szívemmel is.
Amiket mondok, egy percig sem gondolok át, egyszerűen csak azt akarom, hogy érezze magát pont olyan nyomorultul, mint ahogyan én érzem magamat. Valószínűleg később majd megbánom, hogy mit tettem, de most nem érzek mást, mint elégtételt, amikor meglátom az ábrázatát. A szavai leperegnek rólam, nem mondom, hogy sajnálom és azt sem, hogy nem úgy gondoltam. Mert jelen pillanatban pont, hogy ezt gondolom, semmi mást.
Az ütése váratlanul ér és a fájdalom is, meg a reccsenés, ami követi. Nem mondom azt, hogy megérdemeltem, de azt sem, hogy nem járt ki ennyi miután majdhogynem szó szerint leribancoztam.
- Ha nem csaltál volna meg, nem viselkednél így! Dugdostad azt a rohadt papírt és lemerem fogadni, hogyha nem lettem volna itthon és lett volna időd rá, az a papír már megsemmisült volna! Bocsánat, hogy keresztül húztam a számításaidat!
Fáj az állkapcsom, a szívem, és ezek együtt csak még jobban belelovalnak a veszekedésbe.
- Remek ötlet baszki, menj és kúrasd meg magad az egész megyével, nem érdekel! - fordítok neki hátat és ökölbe szorított kezem remegni kezd. Rohadtul szívesen törnék-zúznék a lakásban, mindent, amink van.
- Nem bántottalak, soha nem hagytalak magadra, miért, baszki, miért, Simon? - nyögöm ki és egy pillanatra megingok. Elgondolkodni rajta és megkérdezni, valódi választ várva már teljesen más. A dühöm helyére lassan a fájdalom kúszik ami sokkal rosszabb. Dühösnek lenni, törni-zúzni, ocsmányságokat egymás fejéhez vágni sokkal könnyebb, mint utat engedni a fájdalomnak.
- Lehet ezúttal már nem tudjuk helyrehozni - csúszik ki a számon. Eszembe sem jut a válás, a szakítás, de tényleg bizonytalanul állok most, már nem tudom mennyit vagyok még képes megbocsátani, átvészelni mert szeretem.
- Szeretsz még egyáltalán?
Csak jönnek a kérdések, egyik hülyébb mint a másik. Mintha egy tinifilmben volnánk, ahol a nyavalyás kérdésekkel a főhős mindig eléri azt amit akar, jobbára a happy end befejezést. Leroskadok a kanapéra és a megreccsent államat dörzsölgetem. Kurvára fáj. De hogy ez fáj-e jobban vagy a történtek, azt nem tudom.

Csak némán hallgattam a sértegetést, egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy tényleg így beszél velem. Sejtettem, hogy ki fog akadni, de álmomban se gondoltam volna, hogy ezeket vágja majd a fejemhez.
- Nem lehet mindenki stréber kis szüzike. - vágtam rá gúnyosan, mint aki pont leszarja ezt az egészet. Nem, valójában kurvára fáj, hogy ez a véleménye rólam. A gimiben előfordul az ilyesmi, a kölykök jó nagy százaléka kap el valamilyen betegséget. Az, hogy neki nem voltak barátai, és nem járt el bulizni, egyszóval nem volt élete, az már nem az én hibám.
Mikor már nem bírtam tovább, megütöttem azt remélve, hogy ettől észhez tér. Lassan már ott tartottam, hogy az is jó lenne, ha megcsalt volna. Mert ez, amit most csinál ezerszer jobban fáj. Lehet, hogy túl érzékennyé váltam és Bennel teljesen szerepet cseréltünk.
- Hol dugdostam? Amnéziás vagy? Itt volt ezen a kibaszott asztalon. Te tényleg nem vagy normális. - feleltem csak ennyit az összeesküvés elméleteire. Az ütés sajnos nem rázta meg eléggé, azonban én inkább taktikát változtattam. Abban igaza van, hogy tényleg nem így kéne viselkednem. Megpróbálok nyugodt lenni és nem kiabálni, akármennyire is nehezemre esik ez ebben a helyzetben. Követtem a nappaliba, de a hülyeségeire nem válaszoltam. Csak a kérdése hallatán kezdett el újra felmenni a vérnyomásom, de egy-két fogcsikorgatás után le tudtam küzdeni a bennem felgyülemlő idegroham kezdeményt.
- Ezt pont te kérdezed tőlem? Azok után amiket az imént mondtál? - kérdeztem tőle direkt halkan. - Gyere fel velem a mosdóba, szívesen hugyozok előtted és meglátod, hogy mennyire vagyok beteg. - Mert ha az lennék, akkor ez a tevékenység kurva fájdalmas lenne. Az emelet helyett újra a konyha felé vettem az irányt, de gyorsan megfordultam amikor eszembe jutott még egy dolog.
- Csak emlékeztetnélek, hogy te voltál az, aki megkérte ennek a ribancnak a kezét. - Igent mondtam neki, holott ő is megcsalt engem. Sőt, ő duplán.
- Megyek csinálok valami kaját a szekrényben bújkáló szeretőimnek, aztán futok a sarokra szopni. - A veszekedés ellenére éhes voltam, ezért visszatértem a konyhába és csináltam magamnak egy szendvicset. Nem fogok bezárkózni a vendégszobába, nem lépek le itthonról. Ő keveri a szart, nehogy már én érezzem rosszul magam miatta.

- Szüzike? Inkább az, mint egy olcsó mindenki ribanca - bukik a számon, de azonnal meg is bánnom kissé. Rendben, történt ami történt, de azért talán túlzásokba sem kellene esnem. Azt hiszem átléptük már mindketten azt a láthatatlan határvonalat, amit nem kellett volna. A sértéseinknek lassan semmi köze sem lesz az eredeti problémához. Mindig erre lyukadunk ki, hogy egymás fejéhez vágott válogatott sértésekben dagonyázunk és háttérbe szorul az a valami, aminek a lényegnek kellene lennie. Jelen esetben például annak, hogy rohadtul és visszavonhatatlanul megcsalt.
- Igen, ott volt aztán szépen kikaptad a kezemből, zsebre vágtad, mintha csak úgy huss, megszűnt volna létezni - nézek rá vádlón. Lássa már be könyörgöm, hogy idiótán viselkedett. Képtelen hazudni és titkolózni. Azonnal átlátok rajta, ami azért nem nagy feladat, mert mint mondtam, ezekre a dolgokra egyszerűen képtelen.
Az ütése nem hogy kijózanítana és valami stop táblaként funkcionálna, nem, csak még inkább begőzölök és már az se érdekel mi hagyja el a számat.
- Igen, én kérdezem és pont tőled - felelem dacosan. A beszélgetésünknek már semmi értelme, vádaskodunk, nyavajguk, de odáig már nem jutunk el, hogy tisztázzuk rendesen a történteket. Tipikus mi, de tényleg. Az egész kapcsolatunk, házasságunk ezen a káros viselkedésen alapszik. Igazi kudarc.
- Ezek után, ha behugyozol se igazán érdekel. Ott a papír, láttam mindent, amit kellett. Már csak az érdekel, hogy kivel vagy kikkel - mondom konokul, de határozottan. Bár ki tudja, hogy jobban érezném-e magam, ha tudnám, vagy épp ellenkezőleg. Ugyan mit tehetnék? Azzal ha agyonverném őt/őket, akkor sem változtatna a jelenlegi álláson. Simon megcsalt, megint.
- Jobban tettem volna talán, ha nem teszem? - kérdezem fájdalmasan. Oké, eleinte vétettünk hibákat, sokat és ocsmányakat, de úgy gondoltam a házasság már az a lépcsőfok, aminek meglépése komoly felnőttekké tesz minket, akik hűségesek egymáshoz. Én az voltam, azt hittem ő is. Nem vagyok könnyű eset, ő sem az, de azt hiszem nem szolgáltam rá ekkora hátba döfésre.
- Kurvára gyerekesen viselkedsz - fakadok ki és követem ki a konyhába. Csendben, morcosan nézem ahogy szendvicset készít. Ebben a pillanatban inkább én vagyok gyerekes, mint sem ő. Ha most én lennék a vádolt fél, már házon kívül lennék. Ő azonban itt van, ez is sok mindent elmond arról, hogy ki is az igazán gyerekes ebben a pillanatban.
- Rendben, tételezzük fel, hogy igazat mondasz, a diagnózis téves. Akkor mondj valamit ami alapján hihetek neked.
Szinte már könyörgöm, mert nem akarom hogy az legyen igaz, amit gondolok. Ő mégiscsak a férjem, és akármi történik is, akkor is az marad. Hinni akarok neki, annyira, de annyira hinni akarok neki.

- Nekem legalább volt életem. - szóltam vissza egy utolsót, de ennél többre már nem voltam képes. Olyan, mintha teljesen kicserélték volna. Akkor se beszéltem így, amikor ténylegesen rajta kapott Greggel az ágyban. Most semmi rosszat nem tettem, mégis két mondatonként leribancoz. Részben igaza van, de erről szólt a gimi. Hogy kipróbáljunk dolgokat, nem pedig arról, hogy az első emberrel összeházasodjunk. Kurvára túltolja ezt az egészet, és szarul esik, hogy meg se próbál hinni nekem. Teljesen leszarta a magyarázatom, mert ő már eldöntötte, hogy megcsaltam.
- Mert nem akartam, hogy elkezdj kombinálni. Nincs rajta semmi látnivaló, ez egy papír, amit elbasztak. - Ki fogom nyírni az orvosom, vagy a nővért, vagy a tököm tudja kit aki erről az egészről tehet. Néha elgondolkozom azon, hogy miért veszekszünk ennyit. Talán túl hamar házasodtunk össze és még élnünk kellett volna egy kicsit. Valami baj lehet velünk, mert ez nem normális, amit csinálunk.
- Nem tudod felfogni azzal a csöpni kis agyaddal, hogy egészséges vagyok? Egy papírnak jobban hiszel, mint a saját szemednek? - kérdeztem hitetlenkedve. Itt vagyok, megmutatom, de neki nem kell. - Akkor elmondom neked mégegyszer, utoljára. Rajtad kívül csak az áram baszott meg. - Milyen kivel, vagy kikkel? Istenem, Ben teljesen paranoiás. Nincs senkim, nem is volt és nem is lesz. De ha így folytatja, akkor szingli leszek.
- Ezt neked kell tudnod. Látszik, hogy mennyire bízol bennem. Nem egy gyűrű, vagy egy papír a házasságról fogja bebizonyítani, hoy mennyire szeretsz, hanem az ilyen helyzeket, hogy ezeket hogy reagálod le. - közöltem vele most már teljes nyugodtsággal. Feladtam a veszekedést, teljesen értelmetlen.
- Sajnálom, ez a Simon-csomaghoz tartozik. Ribancság és gyerekesség. Ja és el ne felejtsem, öngyilkossági hajlamok. Már bánom, hogy nem jártam sikerrel. - morogtam miközben a szendvicset készítettem. Reméltem, hogy Ben leszáll rólam, de sajnos utánam jött. - Előbb már elmondtam. Megmutatom, hogy milyen tünetei vannak a betegségnek, ennyi nem elég? De most hagyj kajálni, ha nem akarsz még egyet kapni. - Céloztam ezzel az iménti maflásra. Nagy csattanással vágtam le magam a székre, tányért se vettem elő, hanem inkább a pult felett kezdtem el enni. Tényleg nem értem Benjamint. Felajánlom neki, hogy itt helyben bebizonyítom mennyire nem vagyok beteg, de neki ez sem elég. Szerintem ő nagyon is tudja, hogy nincs semmi bajom, de már annyi belelovallta magát az idegbajba, hogy végig viszi. Fel se tűnt, hogy miközben a szendvicset rágtam, lassan elkezdtem sírni. Hogy lehet valaki ekkora fasz? Hónapokba telt újra lelkileg és testileg rendbe jönnöm, ez a címeres köcsög mert az egészet lerombolja pár perc alatt. Ha belegondolok, sose fejtette ki, hogy miért szeret. Mindig csak a rossz tulajdonságaimat emlegette fel. Ki tudja, lehet, hogy ez a hatalmas szerelem nem nekem, hanem inkább a pénzemnek szól. Vagy egyszerűen csak nem akar egyedül megöregedni, és szerzett magának egy koloncot akivel bármit elhitethet.

- Jó kis élet - vetem oda.
Akaratlanul is eszembe jutnak az elmúlt évek, hányszor csesztünk ki egymással, csak, hogy szenvedni lássuk a másikat annyira, mint amennyire mi szenvedni éreztük magunkat. Normális lenne ez? Aligha.
- Már orvos is vagy? Csak úgy ránézel és kapásból megmondod, hogy elbaszták?
Rendben, duzzogok, elismerem. De olvastam, minden egyes sorát elolvastam annak a nyavalyás papírnak és azt egy orvos írta, egy orvosnak ugyan miért állna szándékában rossz leletet adni Simon kezébe? Hinni akarok a férjemnek, de amilyen előéletünk volt, ez piszok nehéz. És persze ott van még a sértett büszkeségem, ami sosem jó tanácsadó.
Simon ki kell magából és annyira őszinte a felháborodása, hogy én is elbizonytalanodom.
- Akkor ha annyira biztos vagy benne, hogy ez a papír szar, akkor miért ijedtél meg annyira, amikor kézbe vettem?
Hamar kombinálni kezdek, ez igaz, és jóval hamarabb szalad fel bennem a pumpa, mint, hogy gondolkodni kezdjek. De a reakciója akkor sem normális és csak tüzeli bennem a feszültséget és a haragot.
- Simon, próbálj már a helyemben lenni! Te hogy reagáltál volna? Aligha hiszem, hogy higgadtan, ugyanis hírből sem ismered ezt az állapotot. Baromira jogos a felháborodásom! Nem vettelek volna el, nem bocsátottam volna meg ezerszer és nem csúsztam volna térden előtted, hogy számtalanszor megbocsáss, ha nem szeretnélek!
Rengeteg hibát követtünk már el egymás ellen és saját magunk ellen is. De ettől még az, hogy szeretjük egymást, nem szabadna, hogy kérdés lenne. De alighanem mindketten kétségbe vonjuk ezt ebben a pillanatban.
- A francba is már! - túrok bele a hajamba és jó erősen meghúzom, mert éppen semmi sincs a közelemben, amibe belerúghatnék. - Ne gyere az öngyilkossággal, kurvára ne gyere azzal!
Ez az a téma, amitől kiráz a hideg és amit még annyira sem tudok kezelni, mint a dührohamaimat.
- Ha sikerrel jártál volna te faszfej, akkor most nem itt, hanem odafent tépnénk egymást, ugyanis mentem volna utánad.
Egy perig se hezitáltam volna, hogy kövessem. Még most is, úgy is, hogy minden jel szerint megcsalt, még most is megtenném, tudom.
- Nem tudom - mondom eltörten és levágom magam az asztal túloldalán az egyik székre. Próbálom rendbe szedni a gondolataimat és csak ezután figyelek fel arra, hogy könnyek csorognak az arcán. A picsába már, még meg is ríkatom. Miért nem tudunk mi jobban bízni egymásban? Jó kérdés, nem?
- Megpróbálok mindent, hogy higgyek neked... csak, nehéz. Nézz rám, mit adtam én ehhez a házassághoz? Semmit. A gondolata annak, hogy még ahhoz is kevés vagyok, hogy magam mellett tartsalak... - próbálom összeszedni a gondolataimat, de nem járok sikerrel.

Mindig az övé az utolsó szó, egyszerűen képtelen befogni. Jó, legyen így. Egy újabb visszaszólás helyett csak a fogamat csikorgattam, azt úgy is annyira szereti, hehehe. Bennek tényleg nem volt valami jó élete a gimiben. Én lehet, hogy ribanckodtam, de legalább nem a szobámban ülve töltöttem minden egyes estét. Nagyon izgalmas lehetett belevernie a könyveibe.
- Miért vagy ennyire fogyatékos?! - kiabáltam rá. A türelmem már rég elfogyott, de ő csak nem akar leállni. Erre az idióta kérdésre nem is válaszoltam, kikészít ez az ember. Néha az az érzésem, hogy az egész gyerek egy péniszből áll, mert másra nem nagyon lehet használni. Oké, ez túlzás, de miért ilyen értetlen? Tudtommal nem a seggem őrzője, hadd tudjam jobban, hogy kivel feküdtem le és kivel nem.
- Mert ismerlek. Tudtam, hogy nem hinnél nekem. Se erőm, se kedvem nem volt egy ilyen felesleges vitához, mert tök értelmetlen. Nem tettem semmi rosszat, ennyi. - válaszoltam most már jóval higgadtabban. Ezt én basztam el, a papírt rögtön a kórház előtt ki kellett volna dobnom a kukába.
- Nem ribancoztalak volna le, az biztos. Értsd már meg, hogy nem a kiakadás a bajom. Nem, ez teljesen érthető. Attól kapok agyvérzést, hogy hiába magyarázok, te nem akarsz hinni nekem. Ha annyira szeretnél, nem beszélnél így velem. Már megint a múlttal jössz! Az akkor volt, most meg most van. Az számít, hogy most hogy viselkedsz. Szakadj már ki ebből az örökös visszatekintgetésből. - sóhajtottam. Kit érdekel, ha régen térden csúszott, ha most mindennek elhord.
- Miért ne? Úgy is épp nosztalgiázunk. - mosolyodtam el gonoszul. Szenvedjen csak, megérdemli. - Ez nagyon romantikus, kár, hogy nem tudom elhinni. - válaszoltam a vállamat vonogatva.
- Pedig ezt neked kell tudni. - figyeltem ahogy leül, szívesen hozzávágnám a szendvicsemet, de túl finom ahhoz, hogy Ben testére pazaroljam a drága kenyeret.
- Ne kezdjed. Arról nem tehetek, hogy ennyire kicsi az önbecsülésed, de ezt ne rajtam vezesd le. Nem az én hibám, hogy nem bízol saját magadban. De te baszki mindig, mindiiig ezzel jössz. Bármi van, bármiről veszekszünk, de bedobod a jaj szegény kis Ben kártyát, és ez annyira... - szívesen folytattam volna, de megcsörrent a mobilom. A doki volt, ezért rögtön kihangosítottam a hívást. Szerencsére azt közölte, amit vártam. Igazam volt, tényleg elcseszték a vizsgálat eredményét, és vissza kéne fáradnom a kórházba. Szegény sajnálkozott egy párat, de megnyugtattam, hogy ez még nem a világvége. Miután véget ért a hívás, Ben elé löktem a mobilt.
- Na, úgy tűnik a köcsögök királya mégsem annyira köcsög. - kezdtem bele elégedett hangon. - De tessék, nézd át a telóm, hátha találsz benne valami szaftosat. - Nem fog, mert nincs semmi titkolnivalóm.

Mondhatnám azt, hogy jogosan nem hiszem el minden szavát és tettét a múltra tekintettel, de akkor pont saját magam ellen beszélnék, hiszen számtalanszor kértem rá, hogy ne éljünk a múltban. És talán valóban túlreagáltam kissé, ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet igazam, csak, hogy képes vagyok akkora drámát csapni, ami néha már kicsit sok.
Elengedem a fülem mellett bájos szavait amiket hozzám intéz és igyekszem kissé kifújni magamból a felgyülemlett feszültséget.
- Úgy beszélsz, mintha nem folyton te is a múltban császkálnál, ha épp elcseszek valamit.
Mert így van, ha valami idegesítő dolgot tudunk, az az, hogy mindig a múlttal csesztetjük a másikat, mert ennél kevésé találunk olyat, amivel megsérthetnénk a másikat.
Nos az öngyilkossági kísérlet és az a megerőszakolás az a két téma, amiről nem akarok még hallani sem. Míg én a Greggel folytatott viszonyát dörgölöm az orra alá rendszerint, ha balhézunk, ő az öngyilkossági kísérletével jön, mert tudja, hogy ez pokoli szarul érint. Szeretjük egymást, mármint szeretjük az őrületbe taszítani egymást.
- Még te magyarázol? - háborodom fel. - Ki jön állandóan a szerencsésen balul elsült öngyilkosságával? Ki? Hát had világosítsalak fel, te!
De nincs időm folytatni, mert csöngeni kezd a telefonja. Kihangosítja és pár röpke másodpercet követően fény derül rá, hogy a tesztet elbaszták. Ezt nem hiszem el? Ha már az orvosokban sem lehet bízni, akkor ugyan kikben? Kell egy pillanat, hogy feldolgozzam a történteket, és hamar elönt a mámor, hogy nem lettem felszarvazott férj! De azért az öröm még korai, ugyanis jó nagy fasírtban vagyunk, nyakon öntve paradicsomszósszal.
- Bocsánatot kérek - mondom kissé bűntudatosan, de nem eléggé, ahhoz, hogy ezt azért komolyan vehesse. Nem tehetek róla, de elöntött az öröm, így nem lehet eléggé szánalmasra venni a bocsánatkérést.
Az elém penderített mobilt felveszem és csak úgy szórakozottan belelapozok. Tudván, hogy nincs mitől tartanom, na meg ezzel tovább húzom Simon agyát, amiből általában végül csak-csak békülés lesz. Tekergetem a kontaktokat, üzeneteket, aztán megakad a szemem egy ismeretlennél - ez persze nem szokatlan, Simon tele van ismerősökkel - aki nem rég videót küldött Simon-nak, az üzenet még látatlan. Megnyitom és elindul egy videó ahol a faszi kiveri, és úgy fest baromira jól érzi magát.
- Simon, visszavonom, én ugyan nem kérek tőled bocsánatot! - lököm vissza a telefont felvett hangerővel, hogy láthassa a videót, ahogy megáll előtte a telefon.
A srác azt a pillanatot válassza arra, hogy nyögdécselve Simon nevét mondja, amikor a mobil megáll a kedves férjem orra előtt.
- Nem rossz, nem is tudtam, hogy buksz a vörösökre is... az ott tuti természetes vörös, ha jól megnézed...

- Az teljesen más! - vágtam rá azonnal. Én ezeket a visszaemlékezéseket arra használom, hogy megértessek valamit, vagy velük érveljek. De Ben...Ben baszki csak sajnáltatja magát. Persze váltogatja őket. Hol arról beszél, hogy nem érdemel meg engem, ő nem vitte semmire, találhatnék jobbat, vagy hogy ah...mit tudom én.
- És azt hiszed, hogy ez ennyivel el van intézve? - kérdeztem sértődötten. Rohadtul haragszom rá, meg se érdemli a macskát amit hoztam neki. Gondolkoztam azon, hogy hozzávágom a gyűrűmet, de a teló sokkal drámaibbnak és hatásosabbnak tűnt. Karba tett kézzel figyeltem ahogy átnéz mindent. Most komolyan képes belenézni? Pff, ennyit a nagy bizalomról.
- Miről beszélsz? - felvont szemöldökkel figyeltem ahogy visszacsúsztatja hozzám a mobilt. A nevem hallattán a vér is megfagyott bennem, de szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy rögtön kikapcsoljam a videót. Azt hittem, hogy ezt a beszélgetést már rég töröltem. Hát ez cumi.
- Öööö... - Az előbb még úgy pörgött a nyelvem, hogy ölni lehetett volna vele, de ez akkor volt. Kezdhetném azzal, hogy fogalmam sincs ki ez, de mi értelme lenne? Teljesen lefáradtam az előbbi balhé miatt, hátha Ben értékelni fogja az őszinteségemet. Már láttam a videót, és beszéltem ezzel a sráccal...csak olvasatlanba tettem.
- Észak-Dakotában él, és hetero! Van felesége, meg asszem egy gyereke is. - mentegetőztem. - Figyelj, már nem is beszélek vele! Csak néhány szót váltottunk, meg néha képeket....de videókat csak ő küldött. Esküszöm, hogy már napok óta nem is beszéltem vele. - Nem hazudok, most már ignorálom az üzeneteit. - Csak...annyit dolgozol, és akartam egy kis izgalmat, egy kis változást a monoton hétköznapokban. Ne haragudj. Sose csalnálak meg, ez csak öhm egy ilyen kitérő. Nem találkoztam vele, nem is fogok. Úgy is fent él a világvégén, nem? - nevettem fel az idióta kérdésem után, de ennél erőltetettebb röhögést még nem hallott a világ. Könnyebb dolgom lenne, ha nem azzal töltöttem volna az elmúlt fél órát, hogy a bizalomról prédikálok.

- Nem, tudom, hogy nincs ennyivel elintézve - vágom rá azonnal. Biztos vagyok benne, hogy egy bocsánatkérés semmit sem ér jelen pillanatban, de majd kiengesztelem.
Ám ebből a kiengesztelésből nyilvánvalóan nem lesz semmi. Miután abban a videóban Simon nevét nyögdécselve verte ki az a gyerek, ezer százalékossá vált, hogy itt, ha valaki bocsánatot fog kérni, sőt, térden állva csúszni, az nem én leszek, baszki!
Az az ártatlan "én nem tudok semmiről" pillantást csak grimaszolva fogadom. Persze, amint odakerül hozzá a telefon, már az arcáról leolvashatom, hogy nagyon is tudja miről van szó és ez baromi bosszant és fáj is egyszerre.
Hallgatom, ahogy egy kicseszett önéletrajzot fest le nekem a vadidegen faszról. Ahhoz képest, hogy jelentéktelen, hetero és családos - már amint Simon-nak ez még elhihető - igazán sokat tud róla. Vagyis jó ideje beszélgettek és ezt el is mondja. Méghozzá még képes a fejemre olvasni, hogy sokat dolgoztam és konkrétan még én vagyok a hibás, mert elhanyagoltam. Mi a fasz?
- Ilyenkor remélem érted is, nem csak hallod azt, amit mondasz. Képeket küldözgettél magadról? Kalandot kerestél, mert unalmas vagyok és mert sokat dolgozok? Hát ez remek! Még megérteném az egészet akkor, ha vernélek, ha non stop megaláználak, ha nem járnék haza és csalnálak fűvel-fával, bokorral bazdmeg, na de nem! Dolgozni jártam, mint minden normális ember, igazán eltanulhatnád mellesleg! És unalmas? Ez kész röhej, Simon! Sosem volt nap, hogy rád ne szakítottam volna időt! Igen, fáradt is szoktam lenni, munkával járó tényező!
Csak üvöltök magamból kikelve. Ilyen gondolom egy sértett vadállat. Felrúgom a széket, amin korábban még egész nyugodtan, sőt, tök boldogan ücsörögtem, gondolván, hogy a házasságom mégse egy kibaszott hazugság.
- Megcsaltál és még te papoltál nekem a bizalomról! Ekkora kétszínű szarságot!
Fogalmam sincs mit csináljak. Ugyan senkivel sem feküdt le, de a szavai még a tetteinél is többet mondanak.
- Azt mondtad, bízzak benned, azt mondtad nincs semmi és senki. Akkor ez a senki, aki szerinted hetero, bizonyára egész véletlenül verte ki a te nevedre, ugye? Még most is hazugságok áradata ömlik ki a szádon, legalább most lennél teljesen őszinte!
Magamba roskadok és azon gondolkodom mit tegyek ezután.

- Ja, kurvára nincs. - forgattam a szemem. Nem is tudom mi történt volna, ha az orvos csak holnap hív fel. Egész nap hallgathattam volna, hogy milyen szar ember vagyok. Habár ennek a balhénak volt jó oldala is. Legalább megtudtam, hogy mit gondol rólam Ben valójában. Ja, és el ne felejtsem, hogy jobban hisz egy papírnak, mint a két szép szemének. Ez azért elég nyugtalanító.
Ehm, más helyzetben mégis hisz annak, amit lát. A kezemet a fülemre tapasztva hallgattam a kiabálását, amit a tenyereim egyáltalán nem tudtak elnyomni. Nem akartam elhinni ami történik. Ben helyett a fél szendvicsemet bámultam pislogás nélkül, és reméltem, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Ehhez képest az előbbi veszekedésünk maga volt a Mennyország.
- Nem mondtam, hogy unalmas vagy... - szólaltam meg suttogva. - Már elnézést, de nekem is van munkám, csak ritkán járok be. Nem te vagy az unalmas, hanem a házasság. Vagyis nem unalmas, csak olyan egyhangú. Nem utazunk el sehová, mindig ugyanazt csináljuk. Amúgy meg nem muszáj dolgoznod, van elég pénzünk. - Ennél többre nem futotta, jobb érveket is felhozhattam volna. Miután elrepült a szék, rájöttem, hogy Ben tényleg mérges.
- Mi? De ez nem megcsalás. Amikor pornót nézel ott is kiverik. Ez mégis miben más? Jó, mi beszéltünk, de csak nagyon ritkán. A beszélgetésünk általában képküldésekből állt. Túlreagálod. - sóhajtotam. - A házat meg nem kéne szétverni. - tettem hozzá gyorsan, de valószínűleg ez csak olaj a tűzre.
- De nem hazudok! Nem csaltalak meg, ez semmiség. Oké, nem hetero, ebben hazudtam. Ez tényleg ugyanolyan, mint a pornó. Semmivel se rosszabb. Ne csináld már, Ben... - Visszatettem a helyére a széket, aztán Ben-hez léptem. - Nem érdekel a csávó, már bőven negyven felett jár. Lehetnél egy kicsit nyitottabb az új dolgokra. - mosolyogtam. - Egyébként is befejeztem vele, azt hittem, hogy ezt a beszélgetést már rég töröltem. Sajnálom, hogy nem mondtam el, de ami igaz az igaz, a házasságunk elég unalmas. - Most inkább nem öleltem át, csak végigsimítottam a karján. - De azért nem fogsz kidobni, ugye? - vigyorodtam el, de igazából rohadtul paráztam, hogy most mi lesz. Biztos nem tenne ilyet, Ben ahhoz túl kedves. - Ha gondolod beszélhetsz vele, ő is megmondaná, hogy nincs semmi köztünk. - Nem csaltam meg. Azt ő csinálta, amikor megdugott egy csajt és egy faszit is.

A Greges dolog után dúltam-borítottam, a lelet láttán kiakadtam, a videó láttán ordítozom. Reális? Fogalmam sincs, de ebben a pillanatban csak úgy ömlenek a szavak a számból, megállíthatatlan folyamként és látom, hogy minden egyes szavam nyomán egyre sápadtabb Simon. Na meg egyre inkább belekavarodik a saját kis hazugságaiba is.
Aztán egyszer csak elhallgatok, csak azért, hogy össze tudjam szedni a kesze-kusza gondolat foszlányaimat. Simon-nak ez pedig tökéletes alkalmat kínál arra, hogy mentegetőzhessen, csak mint sok mást is, ezt is rendesen elbassza.
Pislogás nélkül meredek rá, köpni-nyelni nem tudok attól, amiket mond.
Tudja, hogy utálom, ha arra utalgat, hogy tele vagyunk pénzzel, ami először is nem igaz, mert nincs olyan összeg, ami egyszer el ne fogyna, másodszor pedig arra, hogy nem kellene dolgoznom, mikor pontosan elég jól tudja, hogy nem vagyok egy tétlenkedő senkiházi, aki eltartatja magát. Harmadszor és utoljára...
- Unalmas a házasság? A házasságunk? - dörzsölgetem meg a borostás államat és igyekszem nem mutatni azt, hogy mennyire remegnek a kezeim a visszafojtott düh miatt.
- Utazgatni akarsz? Menjünk Észak-Dakotába, mit szólsz? - röhögök fel, de rohadtul örömtelenül. - Biztos lenne ott, aki tárt karokkal meg álló fasszal várna. Majd én úgy teszek, mintha nem tudnék semmiről és te nyugodtan élvezheted a nyaralást.
Fel-alá járkálok, mert, ha most ülnöm kellene, alighanem még meg is bolondulnék. Úgy poroszkálok a lakás alsó szintjén, mint akinek lángol a valaga. Lassan lenyomatot koptatok a parkettába.
Simon, mint oly sokszor már, nem tudja mikor kell befogni és inkább rám bízni a továbbiakat.
- A pornóban is a férjem nevére verik ki? Ott is ismernek téged talán? Szép karrier futottál akkor be, van még amiről nem tudok?
Arra meg, hogy ne verjem szét a lakást nem is reagálok. Rohadtul nem érdekel a lakás, sem a berendezés, sem ez egész...hazugság, az utolsó pont nagyon is érdekel, mert másra sem tudok gondolni. Unalmas a házasságunk...vagyis valamit elbasztunk. Mások 30 év után nyögik ezt be, a kapuzárási pánik kellős közepén, nem néhány év után. De még ez sem lehet indok, még az elkényelmesedés sem lehet ok arra, hogy megcsaljuk egymást.
- Nekem kellett volna szólnod, amikor úgy érezted, hogy valami nincs rendben köztünk.
Ezt valamivel nyugodtabban, már-már egészen lágyan mondom annak ellenére, hogy pokoli üresnek érzem magam és a düh még mindig rág belülről.
- Nem hetero? Tényleg? Azután, hogy rád verte ki...nem gondoltam volna - röhögök fel cinikusan és hátrébb lépek tőle, mert a közelségétől is hányingert kapok.
- Kár lett volna törölnöd a "beszélgetést", mert akkor amilyen gyáva vagy, az életben nem nyögted volna ki, hogy kevés neked ez az egész - fordulok körbe és magunkra, meg az egész nyavalyás házra mutatok, amiben éltünk eddig.
Elrántom a karomat a simogatása elöl, nem akarom, hogy megérintsen, hogy közel jöjjön hozzám, mert tudom, hogy vagyok akkora címeres hatökör, hogy hagynám, hogy lecsillapítson és az egész megint ott ülepedne a többi elfelejtett, megbocsájtott szarság között.
- De, tulajdonképpen pont erre gondoltam, eljátszottam a gondolattal, hogy bepakolsz a bőröndödbe és elhúzol a francba, tetszett ez a kép. Örülnék, ha elmennél - nézek most rá, először azóta, hogy ez az egész kirobbant a doki hívását követően. Nem rezzenek meg, nem visszakozom és nem hagyom, hogy meghasson, mert ez az ő nagy fegyvere. Hogy kihasználja mennyire szeretem. De ez most nem fog beválni. Mindig én voltam az, aki elkotródott, ha balhé volt, én húztam meg magam, mint egy korcs, még akkor is, amikor nem én voltam a hibás. Ezúttal ez nem így lesz. A ház Simoné, az egész kicseszett berendezés az övé, nem szándékozom örökre kirakni a saját tulajdonából, de kell egy kis idő, hogy megszervezzem a saját kilakoltatásomat.
- Ez pedig a tiéd - forgatom meg a gyűrűt az ujjamon, ami nehezen akar elválni a bőrömtől és lerakom az asztalra. - Add el, add oda a kis barátodnak, aki nem hetero és negyven éves, erre biztos nem csak magának, de még neked is kiveri, ha megtudja mennyibe került.
Hogy jutottunk oda, hogy meglépjem ezt? Helyre lehet még hozni? Nem tudom, az idő eldönti, gondolom. Főleg Simon-on múlik. Mert akármire is gondol a csinos kis fejében, ezúttal nem én kúrtam el a dolgokat, hanem ő.