„…Az én anyám lélektani különlegesség. Kétségtelenül tehetséges, okos, sírni tud egy könyvön, emlékezetből elmondja az egész Nyekraszovot…” és nem, bár Csehov Arkagyina jellemzése a továbbiakban is hően visszaadná drága anyám jellemét, nem kölcsönzöm tovább méltán híres sorait, helyette inkább próbálok megnyugodni. Én barom… én állat… én …. áh, erre nincsenek is szavak. Egyszer, egyetlen egyszer próbáltam meg vele amolyan anya-lánya beszélgetést folytatni, aminek a témája egy fiú lett volna, de még csak a srác nevéig sem jutottunk el, máris arról kezdett nekem beszélni, hogy tizenhat évesen ne ilyesmin járjon az eszem, hanem a tanuláson, a közelgő érettségin, az egyetemi jelentkezésen és a továbbtanuláson. Szinte meg sem tudtam szólalni mellette, egyszerűen nem hagyta. Végül inkább feladtam, mert be kellett, hogy lássam, hiába is szeretném, nem fogok tőle anyai jótanácsokat kapni, sem mondjuk régi történeteket arról, hogy anno ő hogyan élte meg a randizást, az első csókot vagy ilyesmit. Furcsa, de kettejük közül inkább apa az, aki a megismerkedésük történetét romantikusabban tudja elmondani, habár előnye van abból, hogy író, szóval… De akkor is! Hozzá mégsem fordulhattam, féltem, hogy ha felhoznám, hogy van egy fiú… ott kapna infarktust. Vagy dührohamot és menne a puskáért. Kettőből az egyik. Nagyapa? Áh… imádom, de anyám nem véletlenül olyan, amilyen, soookal rosszabbul reagálna, mint ő. Maradt tehát az én egyetlen reményem, az egyetlen, akiről bár tudom, hogy azért szívni fogja a véremet vele elég sokáig, mégis számíthatok rá…
Még mindig kissé idegesen vettem elő a telefonomat a zsebemből, miután kiléptem a házból és kislisszoltam a kapun, lerázva az ügyeletes gorillát, akit anyám csak az én „sofőrömként” aposztrofál. Részben ez is a feladata, de emellett testőr is, hiszen mégiscsak azok vagyunk, akik… No comment.

- Bácsikám… - nem is tudja mennyire megnyugtatott már abban a pillanatban, ahogy meghallottam a hangját a telefonban. Különös képessége, hogy legyen szó bármiről is, akármekkora slamasztikáról vagy traumáról, Ő mindig azonnal képes biztonságot és békét jelenteni számomra. Igazából csak nagyon röviden, tő mondatokban meséltem el neki, hogy anyával megint sikerült összekapnom, mikor megpróbáltam tanácsot kérni tőle, ezúttal fiú ügyben, nem mentem bele a részletekbe, szinte semmit nem is mondtam neki Trystanről, Chase mégis képes volt lepörgetni és annyival zártuk a dolgot, hogy ha tanács kell vagy bármi, tudom, hogy hol találom. Végül már mosolyogva tettem le a telefont, ám ez a fene jó kedvem szinte pillanatok alatt el is tűnt, mikor egyszer csak egy smst pillantottam meg a képernyőn, Trystantől, aki másnap estére randit kért tőlem. Sokkot kaptam, pánikba estem, mire pedig észbe kaptam már egy taxiban találtam magam, ami a nagybátyám felé vezetett. Amint megérkeztünk azonnal kipattantam, fizettem és szaladtam is a bejárathoz, ügyet sem vetve az udvariaskodásra a portással vagy a szembe jövő lakókkal. A kapott kulccsal engedtem be magam és még mindig elég sokkosan kezdtem őt keresgélni a tekintetemmel.
- Bácsikám? Kérlek mondd, hogy itthon vagy még… - csak remélni merem, hiszen nem számíthatott az érkezésemre és ő mindig éppen megy valahova, szóval...



 Outfit: Viselem

Az emberi elme örök rejtély, nem csak előttem, hétköznapi ember előtt, de még a mélyen gondolkodók, okleveles tudósok, magasröptű pszichiáterek előtt is. Csodás alkotása a mindenhatónak, az univerzumnak vagy bármi másnak, tény azonban, hogy kiismerhetetlensége miatt a legveszélyesebb dolog is a földön. Vegyük példának okáért az enyémet… Miért van az, hogy képes vagyok nagyon sok kemény esetben megőrizni a hidegvéremet, a józan eszemet, olyan helyzetekben, amikben más társaim már összeomlottak, bepánikoltak, míg más alkalmakkor teljesen megbolondulok? Például… vizsgák előtt tény, hogy van bennem stressz, nem is kevés, mégis jól szoktam kezelni őket, sokkal jobban, mint a többiek az osztályban. Vagy amikor versenyre megyek, akkor is képes vagyok viszonylag higgadt maradni, miközben a többiek szó szerint még ki is taccsolnak az idegességtől. Erre most? Randira hívnak… egy jóképű, macsó srác, akiért az egész évfolyam döglik, meg a felettem és alattam járók is, hiszen a srác végzős… szóval Mr. Tökély épp engem randira hív… és kiborulok. Hogy mi az oka? Egyszerű… én még sosem randiztam. Ciki vagy sem, ez a nagy helyzet. Na nem, mintha nem hívtak volna, éppenséggel rengeteg lehetőség adódott már, de valahogy akkor még nem vonzott különösebben a dolog, az adott srác sem volt épp említésre méltó, ráadásul anyám nyomása is másra terelte a fókuszomat. Egészen mostanáig. De Trystan más. Ő… Ő Trystan. Okos, jó humorú, mocskosul jóképű, kimondottan rosszfiú mégis abból a kategóriából való, akivel még könyvekről is lehet beszélgetni…. Igen, jól sejted, egy csoportmunka miatt kezdtünk beszélgetni és aztán valahogy egyre többször bukkant fel a köreimben. És most… ott van az sms a mobilomban. És itt a pánik is!

- Hogy nagy? Nem… óriási! – feleltem miközben idegesen a hajamba túrtam és csak ekkor esett le, hogy már ő is a szobában van. Félmeztelenül. Mondjuk… láttam már így, nem oszt nem szoroz, de látszik, hogy nem számított rám. Basszus.
- Bocsánat… nem akartalak zavarni csak… - járkálni kezdtem, kezemben a mobilommal.
- Ő… ő csak úgy… csak úgy rám írt, hogy „Holnap este randiznál velem?”… Érted? Csak… csak így, a semmiből… egy egy atombomba. Mármint… beszélgettünk… és aranyos volt meg minden… de… de nem gondoltam volna, hogy úgy is akar valamit… semmi sem utalt rá! És most ez… - mutattam a telefonra.
- Mi a fenét csináljak??? – én még nem itt tartok. Fel sem fogtam. Vagyis… én ma még csak arról akartam beszélni anyával általánosságban, hogy mi van, ha tetszik egy fiú… de most… most itt van a helyzet, hogy a nekem tetsző fiú egyszer csak randira hív. Én erre még nem készültem fel!


 Outfit: Viselem

- Könnyű azt mondani… - dünnyögtem, miközben megtorpantam és valóban igyekeztem egy mély lélegzetet venni, hogy némiképp csillapítsam a pulzusomat és ne terüljek ki pillanatokon belül a padlón. Más se hiányozna a mai napomba, sőt, tökéletes éke volna a kínlódásaimnak. Ő pedig csak vigyorog… Tudtam én, hogy megkapom a magamét, ha beavatom, mégis megtettem, mondhatni magam sétáltam a pofonért, megérdemlem.
- Istenem… - sóhajtottam színpadiasan, majd mélységesen lesújtó pillantást vetettem imádott nagybácsim felé. – Tőled ennél többet vártam Chase bácsi. – tettem hozzá méltatlankodva, de azért csak így magamban elismerem, hogy pont az ilyen szemét humorát szeretem benne annyira. Már amikor épp nem ellenem irányul, hanem velem együtt más felé.
- Nem, nem neked… hanem anyának. – egy pillanatra elfogott a bánat és ez egészen kicsit ki is ült az arcomra. Sosem voltunk olyanok, mint a hagyományos anya-lánya párosok a sorozatokban vagy a filmekben, a Gilmore lányok pedig egészen szürreálisnak is hatottak, amikor láttam őket a tv-ben, de még csak a valódi élet alakjaira sem sikerült ütnünk. Mármint… anya mindig nagyon kedves volt, törődő, empatikus, a maga módján fantasztikus és sok mindenben a példaképem, mégis… mintha nem is lennénk rokonok, annyira eltér a gondolkodásunk, az ízlésünk, az érzelemvilágunk, a szeretetnyelvünk. Biztos vagyok benne, hogy ha nagyapa gyengédebb lett volna vele, akkor most más lenne a helyzet, de sajnos így állunk, nekem pedig hiába lenne rá most nagy szükségem, mégsem fordulhatok hozzá. És persze épp ezért pokoli hálás vagyok a nagybátyámért, hogy ő itt van, még, ha épp tuskó is szegény.

Odasétáltam a kanapéhoz és leültem mellé, féloldalasan, lábaimat magam alá húzva, fejemet a kanapé támlájának döntve, tekintetemet az övébe fúrva.
- Tényleg nem tudom mit csináljak. – ismertem be halkan.
- Azt tudom, hogy tetszik… ezt próbáltam ma anyának elmesélni, de nem hagyta…. egyből jött a sulival, a tanulás fontosságával, egyebekkel. Minden más fontosabb, mint egy fiú, blabla… - forgattam meg a szemeimet.
- Nagyon tetszik… de nem gondoltam, hogy ez kölcsönös lehet. Mármint… csináltunk nemrég egy csoportmunkát és az jól sikerült… utána dumáltunk párszor társaságban… és talán egyszer pár percet ebédszünetben egy könyvről… de ennyi. Erre most csak úgy rám ír a semmiből egy ilyet és…. – halkabbá vált a hangom, szinte suttogóvá – megijedtem. – ismertem be vörösen.
- Én még sosem… vagyis hívtak már el, de még… sosem mentem.


 Outfit: Viselem

- Azt hiszem ezt részleteznem sem kell, anélkül is el tudod képzelni… - sóhajtottam. Azért néha annyira szívesen kifaggatnám Chaset arról, hogy milyen volt anyával felnőni, mégis minden alkalommal elvetem ezt a gondolatot, mert félek, hogy érzékeny témát érintenék. Mármint hiába is testvérek, elég sok köztük a korkülönbség, ráadásul a viszonyuk sem mondható éppen felhőtlennek, szóval kár lenne esetleges sebeket tépkedni. Pedig ő talán tudna nekem mesélni arról, hogy milyen volt anyám fiatalon, voltak-e pasi ügyei vagy ilyesmi. Őt magát mégsem kérdezhetem meg, hiszen, ha már a fiúk említésétől ennyire kiborult, ki tudja mekkora jelenetet rendezne, ha a „magánéletében vájkálnék”. És már a nagyi sincs velünk, hogy hozzá fordulhassak…
- Ennek már elégnek kell lennie? – kérdeztem vissza halkan, miközben a kezünkre siklott a pillantásom. Hiába hordja el anyám Chaset mindenféle kurvapecérnek vagy az ismerősök beképzelt fráternek, aranyifjúnak, tudom is én… tévednek, én ismerem a jelek szerint egyedül a nagybátyám valódi arcát, én tudom egyedül, hogy hatalmas szíve van, gondoskodó és kedves. Velem mindig az.
- Eddig nem volt olyan, aki érdekelt volna. – vontam meg a vállam. – Nem mondom, voltak helyes fiúk, de csak a külső még nem elég nekem. Nem tudtam velük beszélgetni, nem mozgattak meg bennem semmit. Izomagyú bunkó volt a nagyja, vagy felszínes ficsúr, aki az apja pénzével vágott fel. De Trystan más… - sóhajtottam, a tekintetem pedig elmerengett. – Vele tudtam nevetni… és vitatkozni a feladat közben. Érvelt, méghozzá olyan okosan, hogy még megingatni is képes volt a véleményemben. Na persze aztán lenyomtam, de akkor is… - mosolyodtam el halványan.
- Azt hiszem ő tényleg tetszik. – ismertem be halkan.

Mielőtt még válaszolhattam volna arra a kérdésére, hogy szerintem mégis mi a legrosszabb dolog, ami a randinkon történhet, Chase bácsi előrukkolt a szextémával, én pedig kis híján dobtam egy hátast.
- Jézusom Chase bácsi, miről beszélsz? Dehogy feküdnék le valakivel az első randin! – háborodtam fel már csak a gondolattól is. Nagyon merem remélni, hogy nem néz ki belőlem ilyesmit. Nem vagyok az a fajta ember, aki ítélkezik mások felett, de még nekem is van egy véleményem az olyan lányokról, akik fűvel-fával képesek lefeküdni…
- Ez még csak szóba sem jöhet, annál is inkább mivel… - itt megint sokkal halkabbra váltott a hangom, a tekintetemet pedig a kanapé szövetébe fúrtam – én még az első csókig sem jutottam el soha. – fejeztem be.
- Félek, hogy… hogy ha randiznánk…. akkor Trystan valamikor meg akarna csókolni… én pedig elrontanám. Fogalmam sincs hogy kell…  


 Outfit: Viselem

- A férfi agy… - forgattam meg a szemeimet – arról bizony már hallottam ezt – azt. Állítólag mindig csak a szexen jár, ráadásul nem is koponyán belül helyezkedik el… - idéztem fel bölcs édesanyám szavait és még a hozzá passzított hanglejtést is tökéletesen imitáltam.
- Vigyázz Chase bácsi, még a végén rád szakad a plafon. – incselkedtem játékosan és már csak az hiányzott, hogy még nyelvet is nyújtsak rá, de végül mégsem tettem. Elvégre már felnőtt vagyok, vagy mi. Hiába imádom, nincsenek illúzióim arról, hogy milyen a nagybátyám szerelmi élete, pontosan tudom, hogy valóban szoknyapecér, aki még a legyet is röptében... Ez persze a szememben semmit sem von le az értékéből, nem ítélem el miatta, inkább talán csak egy egészen kicsit aggódom érte. Szeretném, ha boldog lenne, viszont anya szerint az ilyen életvitelű emberek mindig csak kompenzálnak valamit, illetve a belső fájdalmukat igyekeznek elnyomni a túlzott testi élvezetekkel. Jesszus, mik jutnak eszembe? Csak remélni merem, hogy az ő esetében nincs szó ilyesmiről, egyszerűen csak szeretne még élni egy kicsit, mielőtt még nagyapa igába hajtatja a fejét…
- Hangosabban nem lehetne? A szemközti kórház intenzívén fekvő kómás beteg még nem hallotta elég jól… - nyöszörögtem bele a párnába, mikor döbbenten vette tudomásul, hogy még soha életemben nem csókolóztam. Ciki vagy sem, ez van. Mivel még nem randiztam, így nem is csókolóztam. Sokak szerint a kettőnek nem kell feltétlenül összefüggésben lennie, nálam azonban ez másként van. És nem, még a plüssmackómon sem gyakoroltam soha.
- Hát pontosan ettől tartok… - mert, ha Trystan megcsókol, akkor kiderül, hogy én még sosem csináltam, elbénázom és rohadtul beégek előtte. Attól nem tartok, hogy esetleg még a sulit is telekürtölné a hírrel, mert eddig úriembernek tűnt, de akkor is…

- Igen? – kezdtem el jobban figyelni, mikor Chase a lényegről kezdett el beszélni, ám amikor kibökte, hogy ezt nem lehet egyszerűen elmagyarázni, reményvesztetten dőltem hátra a kanapén.
- És nincs kéznél felteszem a kiskönyved, hogy idehívj egy csajt, akin bemutatót tarthatnál… - csalódottan pillantottam fel.
- Semmi gond. Megoldom. Végülis… mi a legrosszabb, ami történhet? Nem megyek el a randira. Vagy elmegyek… Trystan megcsókol…. én elcseszem… és aztán szégyenemben elhagyom az országot és elbujdosok, mondjuk… Oroszországban. Vagy menjek inkább Ausztriába? Hmm… szerinted passzolna rám az Ursula név? Vagy a Heidi?


 Outfit: Viselem

- Le bizony. – erősítettem meg egy bólintással nagy komolyan, mintha most attól kellene tartania, hogy az esküdtek hamarosan ítéletet is hoznak felette, de csakhamar feltűnt egy apró mosoly a szám szélén.
- Semmi vész nagybácsi, már megszoktam. – cukkoltam egy kicsit, ami persze cseppet sem igaz, hiszen alapjáraton nem szokott bunkó lenni velem, sőt, mindig kedves, figyelmes, segítőkész és igazából minden más egyéb jó dolog az életemben. De miért is ne piszkálhatnám egy kicsit, ha már egyszer nem átallott rögtön az elején szívni a véremet és szurkálódni az apácazárdával? Egy kis revans még senkinek sem ártott meg, nem igaz? Kivéve persze néhány háborút, válást, stb, amit mai napig őriz a történelem…
- Tudom, állítólag ebben apámra ütöttem… - ha már egyszer író vagy mi. Én sem gondoltam komolyan, hogy Chase most az én kedvemért rángasson ide valami nőt, arra pedig pláne nem vagyok kíváncsi, hogy előttem másszon rá, nem csak mert az szörnyen beteg dolog lenne, de gusztustalan is. Mármint… egyszer-kétszer már láttam milyen nőkkel kezdett és az bőven elég is volt. Brr… a hideg kiráz, ha erre gondolok.
- Szerinted is? Szuper, akkor majd Heidi leszek. – bólintottam ismét, már-már tényleg beletörődve abba, hogy hamarosan elkezdhetem a csomagolást. – Azért majd néha látogass meg, ha arra jársz. – tettem hozzá oldalra sandítva, hiszen kétlem, hogy hosszú távon kibírnám nélküle.

Időm sem volt reagálni arra, amit anyáról és a közös kis titkainkról mondott, mivel néhány pillanattal később olyan dolog történt, amire legvadabb, legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna soha. Chase bácsi egyszer csak megcsókolt. Bizony, megcsókolt, csak úgy a semmiből, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Csak ültem ott, a döbbenettől teljesen megmerevedve és csak néhány másodperccel később voltam képes reagálni. Valahogy ösztönösen csókoltam őt vissza… és bár tudom, most kellene jönnie annak a résznek, hogy „fúj, de undi, sose meséljük ezt el senkinek!”…. igazából… jó érzés volt. Azt hiszem. Bizonytalan voltam ugyan, mégis… tetszett. Félénken pillantottam fel rá, rettegve az „osztályzattól” és valahol még talán az iméntiek hatása alatt is voltam.
- Nagyon…. elszúrtam?


 Outfit: Viselem

Megadatott az esély számomra, hogy visszaszívjam az iménti szavaimat, de mindketten pontosan tudjuk, hogy akkor nem is rólam lenne szó, éppen ezért nem is tettem. Sőt, inkább huszonegyre lapot húztam.
- Hát igen, korral jár a süketség. – gonosz lennék? Minden bizonnyal, de azt is pontosan tudom, hogy éppen olyannak szeret, amilyen vagyok. Egyedül ő. A csók után félve pillantottam rá és vártam, hogy milyennek ítélte meg a helyzetet, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy kizárjam a fejemből azt a nüansznyi, elhanyagolható tényt, hogy az imént voltaképpen a tulajdon nagybátyám csókolt meg. Mert hát mit is számít ez? Ugye, hogy semmit? Váratlan volt, lesokkolt, mégis…. amikor felfogtam, hogy mi történik, akkor sem tiltakoztam, ösztönösen viszonoztam és hiába kellene pokoli gáznak éreznem a helyzetet, ne adj Isten traumának megélni, egyszerűen nem megy. Furcsa, ezt nem tagadom, de valahogy… jó értelemben azt hiszem. És hát róla van szó… akiben feltétel nélkül megbízom, aki sosem ártana nekem… aki képtelen lenne bántani… akkor ez sem lehet rossz dolog, igaz? Csak segíteni akar…
- Nem is volt olyan rossz… - ismételtem meg, lelki szemeim előtt pedig megjelent egy naplóbejegyzés: „Kedves Naplóm! Ma lesmárolt a nagybácsim, de hé… nem is voltam olyan rossz…” Ezen kínomban kis híján hangosan is felnevettem, de szerencsére sikerült visszatartanom.

- Alapszabály? Úgymint? -  pislogtam rá kíváncsian, majd hallgatni kezdtem, amiket mond. Te jó Isten! Túl nyálasan csináltam? Vagy megharaptam? Azért mondja ezeket? Vagy csak kiegészítés képpen? Jézusom! Ha ő ilyennek élte meg, akkor vajon, ha Trystan csókolna meg, akkor mi történne? Zavaromban belefúrtam a fejemet az egyik díszpárnába, reménykedve abban, hogy ettől majd láthatatlanná válok.
- Nem megyek el arra a randira. – nyöszörögtem elkeseredetten.
- Biztos, hogy nem égek be előtte, inkább azt mondom neki, hogy nem az esetem és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Még az iskolát is inkább messzire elkerülöm, biztos, ami biztos.


 Outfit: Viselem

- Szerencse, hogy ilyen imádnivaló vagyok, mert így mindent megúszhatok… - vágtam hírtelen eszméletlenül aranyos arcot, szép nagyokat pislogva a hatás kedvéért – Legalábbis nálad. Otthon valahogy ez nem válik be. – hát igen, anyát valahogy sokkal nehezebb megbékíteni vagy éppen rávenni valamire. Mindig olyan merevnek tűnik, túlaggódik mindent, mintha csak attól tartana, hogy nem is tudom, elolvadok, ha eső ér vagy hogy semmiben sem boldogulok egyedül, csakis akkor, ha ő ott van. Persze biztosan minden anya nagyon aggódik a gyerekéért és szigorú, ha annak kell lennie, mégis, sokszor, főleg mostanában valahogy túlzásnak érzem a reakcióit. Bár érteném az okát. Miért nem tud a viszonyunk olyan jó lenni, mint Chase bácsival? Hogy lehet az, hogy ő áll hozzám a legközelebb az egész családban? Mintha… valami különleges kapocs lenne köztünk. Ezt nem is én találtam ki, anya hozakodott elő ezzel nem is olyan régen. Hogy mi mennyire egy húron pendülünk és hogy lassan saját kis titkos klubot is alapíthatnánk… Ha ő azt tudná mennyire igaza van.

- Lazábbnak? De… hogyan? – tényleg szeretném a dolgot jól csinálni, de nem vagyok olyan valahogy, mint az osztálytársnőim, nem tudok annyira közvetlen lenni, sem úgy flörtölni, egyebekről nem is szólva.
- Pfúj, perverz! – boxoltam finoman a mellkasába megbotránkozó tekintettel. Soha még csak eszembe sem jutott, hogy egy barátnőmmel ilyesmit gyakoroljak. Nem is értem. Mármint azt igen, hogy benne felmerült ilyesmi, hiszen róla beszélünk, de hogy velem kapcsolatban, hogy vethette fel… Jézusom! Kezdem egyre kellemetlenebbül érezni magam.
- Persze, hogy nem gondolok rá, hiszen Trystan csókja elég híres… - miközben ezt mondtam zavaromban a gyűrűmmel kezdtem babrálni. Jellemző rám, ha ideges vagyok muszáj valamit mindig igazgatnom, forgatnom vagy ilyesmi.
- Eddig minden lány, akinek dolga volt vele ódákat zengett róla. És hidd el, volt egy pár lány… - sóhajtottam. – Egy kicsit ettől is tartok. Mármint, sokkal tapasztaltabb, mint én…. – minden téren.
- Ezek szerint lehet, hogy Trystannek is van egy listája… - remek. Mi van, ha valamire nem készülök fel és épp olyasmit követek el? Miért nem lehet ez az egész sokkal-sokkal egyszerűbb? Bezzeg a könyvekben ez rohadtul nem így fest, ott csak megtörténik, romantikus és tökéletes. Ébresztő Alice… ez már közel sem Csodaország…

Nagyon aprót bólintottam, amikor megígérte, hogy nem fogok beégni, mintha csak képes lenne előre megjósolni a dolgok alakulását. Persze tudom, hogy ez nincs így, neki valahogy mégis képes vagyok mindent elhinni, mintha tévedhetetlen lenne. Ismét megcsókolt, engem pedig ugyan az a furcsa érzés fogott el, mint az előbb, mégis… most már jobban el tudtam engedni magam és valamivel bátrabban viszonoztam.
- Tényleg? – suttogtam valami különös, mámoros hatás alatt. Nem tudnám megmagyarázni mi lehet az oka, de valahogy ez az egész egyáltalán nem tűnt kínosnak vagy betegnek a szememben, inkább… természetesnek.
- Szóval valahogy így…? – meg sem vártam a válaszát, ezúttal én hajoltam közelebb hozzá és csókoltam meg, miközben a karjaimat ösztönösen a nyaka köré fontam. Most már sokkal bátrabban ment valahogy, ráadásul elkezdtem észre venni mennyire puhák az ajkai és jóleső maga az egész dolog. Az agyam teljesen kikapcsolt és mindenről megfeledkeztem.


 Outfit: Viselem

- Neked? – tűnődő arckifejezést öltöttem, mintha csak a választ keresgélném abban az okos és csinos kis kobakomban, majd hírtelen hatalmasra tártam szét a karjaimat.
- Eeeeeekkora szerencséd van velem, csak, hogy tudd! – mutattam. – Most képzeld el, ha nem egy ilyen cuki, tüneményes, minden tekintetben tökéletes unokahugit tudhatnál a magadénak, hanem mondjuk egy unalmas könyvmolyt, aki nem vevő a humorodra…vaaaagy egy pláza picsát, aki csak akkor szeretne téged, ha lenyúlhatja a bánkártyádat. – magyaráztam nagy komolyan, teljes beleéléssel – ...vagy nem is, hanem olyat, aki tök távol áll tőled és maximum évente kétszer kell csak találkoznotok, karácsonykor és hálaadáskor. Na milyen lenne? – tudom én, hogy imád engem, ahogy ő is pontosan jól tudja, hogy bizony ez a „szerelem” abszolút kölcsönös, nagyjából azóta, hogy kisbabaként először a karjában voltam és egy átbömbölt nap után csak ott nyugodtam meg és aludtam el.
- Ha ezt most anya hallotta volna, egyetlen tollvonással húzna le téged az összes vendéglistánkról és költözne velem a világ végére, hogy elég messze legyek a kártékony hatásodtól. – incselkedtem, de a helyzet az, hogy sajnos nem is túloztam olyan nagyot.
- Még, hogy semmi perverz… - forgattam meg a szemeimet – Én vagyok a hülye, hogy a világ egyik legnagyobb playboyától kérek ilyen ügyekben tanácsot. – sóhajtottam mellé színpadiasan.

A csókunk után még mindig kissé kipirult arccal, zavartól csillogó szemekkel pislogtam rá, próbálva felfogni az elmúlt néhány perc történéseit. Smároltam a nagybátyámmal…. nem egyszer…. nem kétszer… háromszor! Baszki! Ez nem normális dolog, nagyon nem, mégis…. csak az agyam nyomja a kötelező vészriadót, amit igazán mégsem tudok komolyan venni. Mi a fene üthetett belém?
- Hogy mi???? – már épp megnyugodtam volna, mikor Chase bácsi előrukkolt ezzel a bugyi dologgal, közben pedig leesett, hogy már egészen másfajta pózban is vagyunk, mint ahonnét kiindultunk.
- Nadrág! Vettem! – egészen biztos vagyok abban, hogy egyetlen randi után neki nem fogok kikötni az ölében.
- Igen tudom és köszönöm. – nyomtam egy puszit az arcára, majd addig-addig helyezkedtem, míg icipicire nem tudtam húzni magam és el nem helyezkedtem kényelmesen a karjai között, úgy, ahogy mindig teszem kiskorom óta.
- Nem akarok hazamenni, mert anya onnan folytatja majd, ahol délután abbahagyta. Vagy azzal fog zrikálni, hogy menjek el én is arra a hülye céges partira, ami most szombaton lesz. Bújtass el, léééééciii


 Outfit: Viselem

Hatalmasat sóhajtottam, mintha csak a világ legnehezebb beismerése állna előttem és még a szemeimet is lehunytam néhány másodpercre a hatás kedvéért, imitálva, hogy épp erőt gyűjtök.
- Nekem van a legmenőbb, legjófejebb, legjóképűbb nagybácsim az egész kerek világon. De a hajamat ne buzeráld mégegyszer! – nyújtottam rá nyelvet a végén. Persze csak vicceltem, de hát na, ő is mindig annyit pávázik a tükör előtt, mikor beállítja az „így ébredtem” séróját és utálja, amikor heccből csak úgy „elrontom” neki.
- Ne is mondd. Egyszer már szóbahozta, hogy talán jót tenne a jegyeimnek… a csupa ötösömnek… ha Svájcban folytatnám a sulit…. mert, hogy ott kiváló internátusok vannak serdülő fiatal lányoknak. Persze csak, hogy semmi se terelje el a figyelmem az Oxfordról… - forgattam meg a szemeimet. – Mázli, hogy apa időben lelőtte, de félek, hogy a mai elcseszett beszélgetésünk az eszébe fogja juttatni. – csak remélni merem, hogy nem így lesz, pláne mivel Svájc elég messze van az én hiperszuper nagybácsimtól.
- Ha a saját nememhez vonzódnék az más lenne, akkor az lenne számomra a normális. Nem ítélem el az ilyesmit és jól esik tudni, hogy te sem tennéd ezt velem, ha egy nap eléd állnék azzal, hogy a lányokat szeretem… vagy őket is. Perverz onnantól lesz a dolog, hogy néhány pasas kifejezetten ilyesmiket keres a neten… vagy élőben… hogy fel tudjon izgulni. – neeeem célzok én rá, meg, ha mégis ilyen lenne, akkor sem csorbulna a szememben a kép róla, de tény, hogy ha valaki az ilyesmit kukkolja kifejezetten az perverz.  

- Nehéz kérdés… - emeltem fel a kezeimet két oldalra, mintha csak valami mérleg lenne – Gáz randik, gáz anya… - ingattam meg, majd huncutul elmosolyodtam.
- Storytime bácsikám! – persze tudom, hogy az imént csak tréfált, de ezzel is egy kis időt nyertem, mielőtt még otthon folytatódna a csörte anyámmal. És higgye csak el a világ nyugodtan, ilyenkor bizony minden perc számít és ajándék.
- Chase bácsi… el ne érzékenyülj itt nekem! – cukkolódtam, mert hát miért ne.
- Tudom, hogy igazad van… de akkor is vacak érzés, hogy vele egyszerűen semmit sem tudok megbeszélni rendesen. Valami furcsa burokban tart… vagyis akar tartani és minden más azon kívül a szemében nem létezik, nem fogadja el… - csüggedten sóhajtottam. Valószínű ez már sosem fog változni.
- Adni? Micsodát? – kíváncsian figyeltem, ahogy eltűnik, majd visszatér, legnagyobb döbbenetemre egy csomag óvszerrel.
- Öhm… köszönöm… vagymi. – zavartan süllyesztettem bele a táskámba.
- Majd… vigyázok. – bár biztosan nem lesz erre szükség a közeljövőben, de ha ő ettől megnyugszik…
- Megyek, mielőtt még meggondolom magam és hosszútávra szerzel magadnak egy lakótársat. – keltem fel, majd indulás előtt mégegyszer megöleltem és nyomtam egy puszit az arcára.
- Köszönök mindent Chase bácsi… te vagy a legjobb. – köszöntem el, majd kelletlenül ugyan, de végül elindultam hazafelé.



 Outfit: Viselem