Azt mondják, ha az ember gyanús csomagot talál a küszöbén, jobb, ha nem nyúl hozzá, hanem hívja a tűzszerészeket, a rendőrséget vagy legalábbis érintetlenül dobja az első kukába, mert biztosan valami rossz dolgot rejt. Na de mióta hallgatok én a bölcs tanácsokra? Épp ellenkezőleg, ha szembe jön az oroszlán, nem nyugszom míg a fejemet be nem dugom a szájába. Mit tettem hát, mikor a csöngetést követően pusztán csak egy dobozt találtam a lakásom előtt? Bevittem a lakásba és máris bontogatni kezdtem.
- Ez hülye… - elnevettem magam, ahogy a kézzel írt sorokat elolvastam, ám ahogy felpillantottam a levélből és észrevettem a kulcsokat, nyomban bennem rekedt a szó. Ráadásul a kedvenc képregényfigurám lett a kulcstartó. De vajon honnan tudta? Fel sem dolgozhattam a történteket, mivel a telefonom rezegni kezdett, a képernyőn pedig két közeli cím jelent meg. Ezek lennének hát Minea Weiss búvóhelyei? De miért küldi el nekem? Miért most? Történt volna valami? Már megint ezek a vegyes érzések… kíváncsiság, kétkedés, aggodalom… A kezembe vettem a kulcsokat és néhány pillanatig fontolgattam mit kellene tennem, ám aztán a kíváncsiság és az aggodalom leküzdötte a kétkedésem, így a biztonság kedvéért eltettem a pisztolyomat a felsőm alá, majd már el is indultam a kapott címek egyikére. Próba cseresznye…

Harminc perc alatt megjártam, igaz ment volna gyorsabban is, de túlságosan is elővigyázatos voltam, ügyeltem rá, hogy még csak véletlenül se követhessen senki, biztos, ami biztos. Mert lehet, hogy az egész csak egy rossz vicc vagy valami csapda, de az is lehet, hogy tényleg a lakására hívott, akkor pedig nem lenne jó, ha valaki megtudná, hol is rejtőzik. Mikor megérkeztem halkan nyitottam be a kulccsal, majd indultam a lány keresésére. Csak remélhettem, hogy egyből a jó helyre jöttem a két címből, de az ég ezúttal megsegített, halovány fényre lettem ugyanis figyelmes az egyik szobából.
- Feléd így szokás randira hívni az embert? – léptem be, de először még nem láttam őt jól, csak az alakját tudtam kivenni, ahogy egy sarokban üldögélt valamin.
- Hé… minden rendben? – léptem közelebb.


 Outfit: Ben

Ahogy a szemem hozzászokott a félhomályhoz, úgy bontakozott ki végre előttem teljes alakjában. Ott ült egy hintaszékben, valami kinyúlt pólóban és bugyiban, kezében egy üveg whiskyvel, az arcán pedig egy hatalmas monoklival. Meg sem bírtam szólalni hosszú pillanatokon keresztül, így még azt a provokáló monológot is elengedtem a fülem mellett, amit arról mondott, hogy kiöltözne vagy levetkőzne, ha randira készülne velem. A látvány olyan sokkot okozott, ami teljesen elvonta a figyelmem minden másról. Nehezen tudtam csak összeszedni magam és még közelebb lépni hozzá.
- Már megint elbagatellizálod a dolgokat Jade. – feleltem halkan, miközben gyengéden a kezembe vettem az arcát, leguggolva épp szemközt vele, hogy alaposabban is szemügyre tudjam őt venni.
- Legutóbb a bordáid sérültek meg, mikor találkoztunk… most az arcod. Miért csinálod ezt magaddal? Miért sodrod magad állandóan veszélybe? – kérdeztem és bár igyekeztem elrejteni, sajnos mégis kivehető volt a hangomból az aggodalom.
- Kaptam pár kulcsot és pár címet… kíváncsi voltam. – ez részben igaz is, azt azonban eszemben sincs bevallani neki, hogy a múltkori látogatása óta emésztettem magam azon, hogy vajon mi lehet vele és mi a fenéért tűnt el már megint egy büdös szó nélkül. Ugyan minek tenném? Hiszen csak gúnyt űzne ebből is, az pedig aztán nem hiányzik.
- Mi a fenéért nem tudtál korábban hívni vagy üzenni, hogy kellene egy kis segítség? Miért kell mindenáron egyedül szembe szállnod mindenkivel? – szegeztem neki, miközben leültem törökülésben szemközt vele.
- Mi lesz a bosszúddal, ha valaki el tesz láb alól, míg a látogatók megbízója után kutatsz? Hm? Vagy az már ennyire nem számít neked? Új célpontod lett? – azt már inkább fel sem hozom, hogy vajon akkor az én „megbízásommal”, mi lesz, ha ő meghal vagy célt vált. Gyanítom ezzel sem foglalkozott, pedig miatta sodortam veszélybe magam. Nem is kicsit.
- Van máshol is? – utaltam a foltjára és arra, hogy vajon ellátásra szorul-e.


 Outfit: Ben

Eddigi életem során, még, ha nehezen is, de mindig tudtam pontosan hol vagyok, merre tartok, mi az aktuális cél, hogyan érhetem el, mekkora egy adott probléma, mibe kerül kimászni belőle vagy hogy mit mondjak egy különös szituációban, amiben az átlagember elnémulna. Eddig… mióta azonban Minea Weiss felbukkant az életemben, eluralkodott felette a tökéletes őskáosz, a kiszámíthatatlan helyzetek, provokatív megjegyzések és pillanatok pedig úgy burjánzottak el benne, akár a gyom… Most is min kapom magam? Miközben a lány kitér a normális válaszok elől, visszaszúr, pattog, bizalmatlankodik és azt vágja a fejemhez, hogy voltaképpen folyamatosan a halálát kellene várnom, mert akkor megszabadulhatnék tőle, én csak ültem vele szemben, törökülésben, mellkasom előtt összefont karokkal és csak hallgattam. Miért is zavarnám meg az eszmefuttatását, hiszen szemlátomást úgyis mindent jobban tud, mint én. Tudja mit kell érezzek, mit kell vagy épp nem kell tegyek, mit gondolhatok, melyik tettem mögött milyen szándékok húzódhatnak meg… Legalábbis ő ebben a hitben él, holott nagyobbat nem is tévedhetne. Mégis honnan tudhatná ezeket, ha egyszer még előttem sem világosak az indítékok? Kivártam a pillanatot, mikor újabb provokatív megjegyzést szegezett nekem, amit ezúttal az elfogyasztott whisky mennyiségnek tudtam be, tekintettel a kötött alkunkra, majd átvettem tőle az üveget.
- Befejezted? – kérdeztem, majd nagyot kortyoltam az italból, amolyan lélekerősítő gyanánt. Ahogy a szesz végig égette a torkom, mintha csak egy nagyobb lökést kaptam volna a folytatáshoz.
- Na akkor… Kíváncsi voltam, hogy mire megy ki a játék a kulcsokkal és a címekkel, ahogyan arra is, hogy elsőre sikerül-e megtaláljalak, vagy vakvágányra futok az üres lakással és próbálhatom újra. Kíváncsi voltam továbbá arra is, hogy miért kapom, miért most kapom és miért így, ahogy elküldted hozzám… - kezdtem bele a válaszadásokba.
- Másodszor… persze… neked sosem kell segítség. Miért is kellene? Elvégre elpusztíthatatlan vagy, tévedhetetlen, mindent tudó és mindent látó… - bólogattam nagy komoly arccal. – Nem szorulsz rá, hogy valaki infókat szerezzen neked vagy szimplán csak veled tartson, amikor vallatni mész, esetleg lecsapjon néhány kellemetlen alakot, hogy ne te legyél folyton szivárvány. Vettem. Még a gondolat is felháborító, buta Ben…. hogy is merülhetett fel benned? – újra húztam az üvegből.
- Csak egy jó nap a halálod miatt? Alábecsülöd magad… szerintem nagyjából egy hétig ünnepelnék… - szavaimból csak úgy csöpögött az irónia, de belőle még azt is simán kinézem az eddigiek alapján, hogy teljesen komolyan veszi. Ugyan, mit is számítana már?
- Gyógypuszit pedig nem osztogatok, elvégre az is segítségnek minősül, amire te amúgy sem szorulsz rá. – visszanyújtottam neki az üveget.
- Mikor hagysz fel azzal, hogy szavakat adsz a számba és el akarod magyarázni nekem, hogy miért kéne hátba szúrjalak vagy örülnöm a bukásodnak? Csak mert már elég uncsi...


 Outfit: Ben

Na most pontosan tudom, hogy hol tartok, mit érzek és nagyjából mi fog történni, hosszú ideje először, mióta ő és én „együttműködünk” egymással. Az izmaim megfeszültek, a nyugalmam abszolút elveszett, ahogy nagyjából a józan gondolataim is, ami pedig emiatt várható… robbanás! Amiket mondott, amikkel gyanúsított, az egész flegmasága és a megvetés, ami kiérződött belőle…. kibaszták nálam a biztosítékot. Még csak szóhoz sem hagyott jutni, így kénytelen voltam kivárni, hogy végre befogja a száját, ekkor azonban egyetlen pillanatra sem tétlenkedtem, meghúztam az üveget jó alaposan, beszéd közben pedig, miközben felpattantam, gyakorlatilag végig azzal „hadonásztam”, a nagy gesztikulációk közepette.
- Te tényleg ezt gondolod rólam? Hogy megjátszom, hogy aggódom érted? Hát, ha így van, akkor te hülyébb vagy helyből, mint más nekifutásból! – fakadtam ki.
- Azt hiszed, hogy van időm, energiám, kedvem ehhez az egészhez, hm? Hogy még majd azzal is vesződjek, hogy megjátsszam magam előtted? Nem elég, hogy null huszonnégyben beépülve élek Cervantes bandájában hála neked, miközben egyetlen vágyam volt csak a börtön évek után, hogy végre újra kezdhessem az életem és távol kerüljek a halom szartól, te még arra sem vagy képes, hogy ha már egyszer pokollá tetted az életem, megbízz bennem annyira, hogy beavass a dolgokba és rendesen összedolgozzunk? Agyfasz bazmeg! Mert, hogy én nem érezhetek semmi mást ezek után, mint gyűlöletet és bosszúvágyat… Tudod, van benne valami, mégis valami elkúrt ok folytán ott van bennem, hogy kurvára nem akarom, hogy meghalj! Ne kérdezd miért, rohadtul lövésem sincs mi lehet az oka, felteszem valami olyasmi, mint ami a tiéd volt, mikor a kórházban végig ott dekkoltál mellettem míg az anyámat műtötték! – na tessék, helyben is vagyunk.
- Vagy te ott megjátszottad magad? Csak a látszatra mentél? Én is vágjam a fejedhez, hogy a francnak kellett a színjáték, hiszen nem volt hozzá közönséged? – mérgemben falhoz vágtam az üveget a pia maradékával együtt.
- Te küldtél kulcsokat, címet, aztán lebasztál, hogy ide jöttem!? Normális vagy? Folyton te játszadozol velem és én vagyok a szemét, ha a múltkori látvány után aggódni merészelek érted és segítséget ajánlok? Képzeld… tudom, hogy a Cervantes ügybe avattál be, de mivel tudok a másikról is így kurvára nem tudok úgy tenni, mintha lövésem se lenne róla, hogy szarba vagy. Kövezz meg érte!


 Outfit: Ben

Szó szót követett, az üveg elrepült, én pedig egyszeriben azon kaptam magam, hogy ismét sikerült kifordulnom önmagamból, hála neki… Miért van az, hogy örökösen ez a dolgok vége? Ha nem is azonnal, előbb vagy utóbb mindig sikerül kihoznia belőlem ezt a szörnyet, amit gyűlölök és amit annyira igyekszem elrejteni, hogy ez is hozzám tartozik. De ő mindig megtalálja, mintha csak a legsötétebb énem vonzaná az övét…
- Nem? – túrtam idegesen a hajamba – Akkor miért olyan nehéz elhinned, hogy én sem teszem? – vetettem vissza neki, még mindig felindultan.
- Mert még nem szolgáltam rá eléggé? – őrjöngeni tudtam volna a kíntól, amit az erőlködés jelent, ami valahol nevetséges, hiszen a zsarolóm bizalmára pályázom és újra meg újra kudarcot vallok, holott eddig minden kurva kívánságát teljesítettem, sokszor elég magas árat fizetve érte. Ez számára a jelek szerint mégsem jelent semmit. Vajon mi kellene még ahhoz, hogy belássa, valahogy a sok szar közepette mégis ott lyukadtunk ki, hogy az ő oldalán állok és csak segíteni próbálok?
- Akkor én miért kaptam? Mi volt vele a célod? Hogy összezavarj? Letesztelj? Őrületbe kergess a bizonytalansággal? Vagy csak játszol, ahogy szoktál? – emeltem fel a zsebemből előhorgászott kulcscsomót a pici Amerika kapitány figuránál fogva.
- Egyáltalán honnan tudtad, hogy ő a kedvencem? – abszolút nem ide vágó kérdés, full random, mégis nagyon érdekel, mert ezt még senkinek sem mondtam el…
- Életem… - léptem én is közelebb hozzá néhány lépéssel, egészen addig, míg már csak néhány centi választott el minket egymástól. Mélyen a szemébe néztem, miközben a hangomat egészen halkra vettem, szinte suttogóra.
- Te mikor nem vagy harapós kedvedben? – tettem fel számára a költői kérdést.
- Azzal tudnál igazán meglepni, ha egyszer… csak egyetlen egyszer nem a támadó, védekező, csipkelődő, kiborító éneddel találkoznék, hanem azzal, aki ez előtt az egész szar előtt voltál… Van rá esély? – piszkálni a sebzett vadat? Nos… őrült dolog, mégis azt érzem, hogy most már nem fújhatok visszavonulót.
- Ott van még valahol?


 Outfit: Ben

- Bizalmi problémáid? – ezen csaknem felnevettem, ahogy lelki szemeim előtt lepergett pillanatok leforgása alatt ismeretségünk rövid filmje, benne minden olyan alkalommal, amikor a lány kétségbe vonta a szavaimat, meg gyanúsított valamivel, információt hallgatott el előlem, megzsarolt, megfenyegetett, szórakozott velem, hogy lássa hogyan reagálok, tudom is én… Ha nem velem történt volna mindez, hanem mondjuk valami vacak hollywoodi filmben látom, akkor talán még jót is szórakoztam volna az egészen, így azonban keserű volt a tréfa…
- Mit nem mondasz… - forgattam meg a szemem, mikor a „film” véget ért, jómagam pedig visszatértem a jelenbe.
- Fogalmam sincs róla. – vontam meg a vállam – Mert én mit nyerek ezekkel? – böktem a fejemmel a kulcsokra. – Most már tudom, hogy hol bujkálsz. Na és? A saját két szememmel láttam, mennyire gyorsan képes voltál összeszedelőzködni és elhúzni a csíkot. Mi a garancia, hogy nem teszed meg ismét, ha most elmegyek? Mi van, ha szándékosan ide csalogattál és ez nem a valódi helyed, csak dobsz egy csontot számomra, hogy lefoglalj és legyen min rágódnom? Vagy tegyük fel, hogy őszinte voltál, itt laksz, még csak elhúzni sem fogsz…. akkor miért? Miért adtad a tudtomra? Hogy megnézd feldoblak-e Cervantesnek? Rengeteg alkalmam volt már rá korábban is, mégsem tettem. Nem gyanús, hogy miért? Talán mert… nem is tudom… nem akartam? – vajon mégis mikor esik már le neki a tantusz, hogy nem vagyok ellenség, hiába rossz módszerekkel vett rá arra, hogy segítsek?
- Jó tipp volt. – ismertem el szórakozottan a válaszára.
- Lehetséges…. de sosem tudjuk meg, ha folyton elrejted előlem. – egy kicsit kezdett feszélyezni a közelsége, ezért elindultam, hogy körbe nézzek egy kicsit a szobában, csak, hogy ezzel is lefoglaljam az agyam és ne kattogjon hülyeségeken. Végig mértem a tapétát, a bútorokat…. az apró mütyüröket, majd megálltam ott, ahol néhány képet pillantottam meg. Zsebre dugott kézzel néztem a fotókat egy darabig, míg meg nem akadt a tekintetem….
- Mi a…. – azt hittem, hogy a szemem káprázik, mikor egy olyan fotóra siklott a pillantásom, amin ismerős alakot vettem észre. Egy csoportkép volt, rajta négy lánnyal, akik egy szórakozóhelyen karoltak egymásba egy fotó erejéig, hatalmas mosollyal az arcukon. A legtöbb csajon mélyen vágott, mini ruhák voltak, de volt egy, aki más volt. Tapadós, szexi ruha, de nem a kihívó fajtából, sokkal inkább, ami hagy munkát a férfiak képzeletének és éppen ezért olyan ütős…
- Ez a lány…. – láttam már őt, nagyon nagyon nagyon régen… egy másik életben… talán kétszer vagy háromszor, ugyan ott. Sosem fogom elfelejteni….


 Outfit: Ben

Minden ezidáig elhangzott szó, vád, piszkálás, provokáció, fenyegetés, zsarolás… valahogy egyszeriben minden jelentéktelenné vált, ahogy a tekintetem megakadt azon a bizonyos fotón és a képen szereplő lányon. Mintha csak a külvilág valamiféle vákuumot képzett volna az elmémbe, kizárt onnan mindent és mindenkit, csak azt a lányt nem… Közel tíz év… ennyi telhetett el? Több? Kevesebb? Mérhető egyáltalán mi helyzetünkben? Sokkal helytállóbb lehet talán az, hogy… egy másik életben történt. Fiatalabb voltam, mondanám, hogy ártatlanabb is, de akkor hazudnék, mert addigra már jócskán benne voltam a kocsi businessben, arra a szórakozóhelyre pedig a banda béli barátaimmal jártam inni és csajozni. Igaz, engem annyira nem kötött le, mint a többieket, de mégis úgy éreztem, hogy velük kell tartsak, mert ez is a közösséghez tartozás része. Fiatalság, bolondág… Aznap este is együtt mentünk le a srácokkal, annak az apropóján, hogy feldobjuk Zane haverunkat, akit nem sokkal korábban vágott ki a barátnője és emiatt nagyon maga alatt volt. Az volt a terv, hogy iszunk, dumálunk, összeszedünk neki valakit talán és kirángatjuk a depiből. Amikor kiböktük azt a csapat lányt, úgy éreztük kapásból nyert ügyünk lesz a tervben. Szépek voltak, kicsit már ittasak, de még nem a „kihasználjuk őket” szinten. Táncoltak, mi pedig egy darabig csak figyeltük őket, aztán végül köréjük keringtünk, hogy csatlakozzunk. Akkor, azon az estén láttam meg Őt először és váltam a haverjaim szerint „megszállottá”. Pedig csak néhány tánc volt és némi felszínes csevej, de ahhoz épp elég, hogy másnap is le akarjak menni, és utána is… és utána is. Mindig vártam, hogy találkozzunk, kicsit dumáljunk vagy csak táncoljunk, otthon pedig, amikor eszembe jutott…. volt, hogy le is rajzoltam. Egyszer egy haver megtalálta a füzetemben a róla készült skiccet és onnantól rengeteget szivatott vele, de nem érdekelt, nem hagytam, hogy kedvemet szegje. Tetszett a lány…. Aki egyszer csak nem jött többé…

- Tessék? – kaptam hírtelen észbe, még mindig sokk hatása alatt.
- Ava – vágtam rá, nem is tudom miért. Valamiért képtelen voltam beismerni, hogy ő róla beszélek… hogy a jelek szerint ő és én régebben már találkoztunk és…. kurvára bele voltam esve. Ezt… ezt meg kell emésszem… de most csak az biztos, hogy el kell tünjek innen. Mielőbb!
- Nehezen… - nem is figyeltem igazán a kérdésére, hátat fordítottam a képnek.
- Ideje mennem, épp elég ideig tartottalak fel. – biztosan furcsállja, hogy semmire sem válaszoltam neki a korábbiakból, hogy ráadásul most csak el akarok tünni, de most képtelen lennék magyarázkodni.
- Majd… beszélünk. – ezzel amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a lakást és szinte iszkoltam a környékről is….


 Outfit: Ben