Semmit nem változott ez a nő! Mondhatni csak kifinomult a stílusa az évek alatt, de még mindig képes volt elvenni az eszemet egyetlen pillanat alatt és akár hülyeséget is csinálni amivel akár egy rakás szart is hozok a fejemre. De ez most nem érdekelt. Kurvára nem, most a legkevésbé sem érdekelt csak a sikamlós nyelve, a szájának tűzforró, csúszós belseje és a saját vérem ütlegelése a fejemben. Már kurvára akartam! Szinte már fájt visszakényszerítenem minden egyes percet, nagyokat nyelek, próbálom.. húzni még.. de nem megy.. az isten bassza meg nem megy! Ekkor kap valami utolsó mentsvárként a kezem a vállába, húznám fel, hogy most azonnal nekiessek, a lábam már hiába remeg, ha bele is döglöm most azonnal megteszem, de helyette egy gyanús mosoly a válasz. Vagy már vigyor!? Hogy rohadna meg most baromira nem tudok megfejteni keresztkérdéseket, csak az a hirtelen csillanás a szemeiben lepi el a fejemet, és mielőtt még belekezdene, már tudom is a következő lépést.

- Isssteneeeem... - esik vissza a vizes csempére a fejem, ahogy még erőteljesebben újra belekezd és rohadtul nincs már se erőm, se akaratom, hogy visszafogjam a kitörni akaró érzéseket, egy utolsó pillanat, a fogaim megvacognak és máris elönti a mámor a fejemet.

Fuldoklok.. Kis híján, de az tuti hogy úgy harapom a levegőket mintha csak most adnák ingyen. Próbálok visszatérni... na ja, ki akarná otthagyni azt a mámoros világot, de a hirtelen fájdalom a combomon egy pillanat alatt ver ki a fejemből mindent.

- Áó! Magadnál vagy? - kérdezem automatikusan kapva oda, oké, hogy imádom ha bármit is kezd velem, de a szado-mazo nem az én asztalom, pláne nem most, és bár még mindig lihegek, de nem teszek semmit sem csak hagyom hogy velem szembe kerüljön.

- Kicsinálsz te vadmacska! - vigyorodom el ahogy vagy harmadjára az én fülemig is eljut a csengő hangja, mégsincs kedvem hogy kimozduljak innen. Valaki toljon értem hordágyat!

- Pedig én azt hittem te már jóllaktál.. - követi a száján végigfutó nyelvét végig a szemem, és a hideg kiráz egy pillanatra. Most hogy a víz.. vagy maga a gondolat, egyáltalán nem köt le, de tudom mi a dolgom, egy nagy sóhajt követően mozgósítom minden csepp megmaradt erőmet és a karja alatt nyúlok ki egy törölközőért.

- És ki is engedsz!? Vagy azt akarod hogy veled együtt menjek.. - emelem meg fáradtan az egyik szemöldökömet, de elég eltökélt vagyok ahhoz hogy össze ne essek. Az olyan gány lenne.

Hallani és érezni, ahogy élvez, mindennel felér. Ezekben a pillanatokban talán még egy őrült orgazmussal is. De az már egyszer biztos, hogy ha ilyen hatással lehetek rá, ezt a mai este még meg fogom ismételni. Nem fogok egy percet sem elszalasztani az előttünk álló órákból. Minden percet ki akarok majd használni arra, hogy olyan gyönyörökben részesíthessem, mint amilyenekben talán még soha nem volt része. Legalábbis, én abban hiszek, hogy más, idegen tyúkoknak még nem sikerült előttem -és utánam sem-, ennyire az irányításuk alá vonniuk a testét, mindenét.
Fájdalmasnak ható szavaira újfent csak vigyorogni tudok -nem éppen a kedves, nyájas formában-, és, hogy egy kicsit kárpótoljam, egy utolsó csókot nyomok még combjának arra a pontjára, amibe az előbb a fogaim szinte már-már a húsáig belemartak, aztán csak kecsesen felállok, és úgy nézek rá -megtámaszkodva a feje mellett a csempén-, mint egy luxus kurva, aki várja a jó és kielégítő teljesítményéért cserébe a megérdemelt jussát.
-Ennyitől? Nagyon puhány lettél az évek során! De nem baj, kezeskedem majd róla, hogy újra megedződj... - Húzom végig hüvelykujjamat bizsergetően, őrülten lassan az ajkain, miközben szinte már-már csaknem véresre harapom alsó ajkamat a gondolattól, hogy mennyi minden vár még ránk. A szexuális éhségem ma a szokottnál is nagyobb, és még mindig tele vagyok fölösleges energiákkal, amiket kizárólag csak Nevillel akarok levezetni a mai nap folyamán. Ha már ennyire felbolygatta a kedélyeimet, akkor tegyen is róla jó fiú módjára, hogy kicsit lecsillapodjak!
-Ez még csak a desszert volt! - Suttogom egy pajzán, de könnyen megfejthető -számára biztosan-, kacsintással együtt, ahogy tovább szemezem azokkal a vöröslő, kissé megduzzadt, nedves ajkakkal, majd következik a csengő, ami egy kicsit lehangol, de bízom benne, hogy majd a pizza után kárpótol minden kaja miatt elvesztegetett percért.
-Még a végén a pizzafutár rám gerjedne, szóval, ez a kör a Tiéd! - Mondom egy, az övéhez hasonló szemöldökfelvonással együtt, majd félre állok az útjából, és szabadon a formás seggébe markolok.
-A kanapén leszek Mi Amore! - Suttogom a füle mellett valahonnan nem kevéssel a háta mögül, majd elengedem, és még előtte kilibbenek a fürdőből -teljes anyaszült meztelenségemben-, ügyelve közben persze arra is, hogy ringó csípőm eléggé elterelje a figyelmét még arra a kevés időre is, ameddig elér az ajtóhoz. A kanapéhoz érve aztán kényelmesen ledobom rá magam. Kezeimet végig futtatom a támlán, míg lábaimat keresztbe rakom egymáson, és mikor az ajtó nyílik, mindenféle szégyenlősködés nélkül, bájosan, szemeimben pajkos, elvetemült fényekkel intek egyet a látszólag kissé zavarban lévő pizzás fiúcskának.


Ezer bocs a zenéért, ez még a tegnapi nap...

Széles vigyor feszül át az arcomon, ez még megy.. talán ez az egyetlen, de aztán a kecsegtető szavakra csak kinyögök valami válaszféleséget.

- Nem volt még egy ilyen boszorkány aki kordában tartson. - feszül fel megint az az előbbi vigyorom, mert ha igaz is, senki nem volt az utóbbi 2 évben aki ki akarná facsarni belőlem az utolsó csepp életet is, de isten úgyse élveztem! Minden egyes percét vele!
A következő mozdulat mégis egy pillanat alatt rántja magával a figyelmem, hogy tetszik e!? Nanáhogy! Még ha most másra se lennék képes mint aludni, és felfalni egy fél disznót egyben, valahogy automatikusan összepréselem az ajkamat.

- Egyszer meg fogsz ölni... - suttogom már csak, de elég a szemeibe néznem hogy jól tudjam pont ez a cél, én meg fülig érő vigyorral engedem. A hülye fejem! De ki ne akarna belehalni az élvezetbe?
Hirtelen ránt ki a gondolataim közül. Túlzottan elrévedeztem? Meglehet mégse hagyom ki ezt a ziccert, csak mert már maga a gondolat a Mennyekbe emel, mégis emelt fővel veszi a revansot. Ezt szeretem én ebben a nőben!
Közepes sóhaj hagyja el a torkomat, csak a kimerültség és kitikkadtság ismérve mégis mindvégig a szemeibe nézek amint félreáll, és én kilépek hogy magam köré tekerjem a törölközőt. Ha hagyná... Érzem a kezét a seggemen, máskor megugranék de most már ahhoz is fáradt vagyok, egyetlen ösztön tombol a fejemben, dőlnöm kell. Tényleg puhány lettem az évek alatt...

- Előbb verem ki mindkét szemét.. - motyogom már csak útban az ajtó felé, hogy hallotta e? Nem tudom nem is érdekel, nem közölni akartam vele, csak éppen tényleg itt helyben laposra verném a faszkalapot, ha csak egyetlen szemmel is rá meredne. Ma este ő az enyém!
Valamikor ekkor előz be, megint teszi a fát a tűzre, de sikerül valahogy a tárcámra figyelnem ami valahol a gatyám zsebében hentereg feltornázva a földről. Az ajtó! Ott a cél, és a kaja! - lövöm be második körben, a kilincsen a kéz, előttem a nyálgép, de a kaja illata azonnal kitöröl a fejemből mindent, még azt is ahogy a hátam mögé pillantgat.

- Ezért vagy Te.. a pizzafutár és ÉN.. döngetem azt a nőt! - kapom ki a tárcámból a húszast, és a mellkasának préselve lépek elé és nézek a szemeibe. - Az apró a tiéd! Most pedig húzzál szépen.. - noszogatom meg ha már magától nem megy, és kissé meglökve a mellkasát, már lépek is vissza a dobozokkal és csapom az orrára az ajtót.

- Végre! - virul fel két pillanat alatt a fejem, és már félúton bontva az egyik dobozt, kapom ki az egyik szeletet és kezdem el letömködni a torkomon. Kurva éhes vagyok! - járnak közben a lábaim, jórészt a kanapé fele és azt elérve ledobom a dobozokat a földre, hogy a következő szelet végét leharapva emeljem az én szépségem felé.

- Jó kislány voltál... Ehetsz! - vigyorodom el szélesen és csak a szemeibe nézve tartom a kaját felé. Hogy jóóóó!?? Huhúúúúú! Az nem.. KIFEJEZÉS!

-Mertem remélni, hogy így van! - Villannak fel sejtelmesen íriszeim egy másodperc leforgása alatt. Biztos vagyok benne, hogy érezte a hangomból, hogy ez nem csak egy egyszerű tényközlés volt, hanem felért egy fenyegetéssel is. Azt hiszem, hogy már párszor elmondtam, hogy nem osztozkodom, és ez ezek után se lesz máshogy! Kiderítem annak a tyúknak a nevét, aki a későbbiekben esetleg elcsavarhatná a fejét, és biztos, hogy nem kegyelmeznék neki! Annyi év után végre újra sikerült becserkésznem. Nem fogom engedni, hogy ismét kicsússzon a karmaim közül! Manapság nehéz olyan pasit fogni -még, ha csak pár, feledhetetlen éjszakára is-, aki ennyire fáradhatatlan lenne. Nevil mindig tud valami újat mutatni, és meglehetősen könnyű belőle kihozni azt a kanos állatot, akit én annyira kívánok. Melyik nő lenne képes arra, hogy visszautasítson egy olyan nagyszerű lehetőséget, mint amilyet Ő is tud nyújtani?
-Ó, ugyan dehogy! - Suttogom nyájasan, szinte már-már dorombolva a füle mellett, és per pillanat még a csengő hangja, és a pizza ínycsiklandozó gondolata sem tudja kitörölni a fejemből azt, amiért ma itt vagyunk. Egymásért, azért hogy felelevenítsük a két éve történteket, és hogy újra úgy válhassunk el, hogy elmondhassuk magunkról, hogy volt egy nagyon is jó nosztalgiaesténk megint. Elsuhanva mellette -természetesen ki nem hagyva azt az alkalmat, hogy letaperoljam a seggét-, félfüllel még elcsípem, amit mond. Mindig is szerettem, ha egy pasi ennyire merész, és birtokló, főleg akkor, ha rólam van szó. El is vigyorodom önelégülten, ahogy a kanapé felé tartok. Utána viszont már csak árgus szemekkel figyelem, hogy mikor nyílik az ajtó, és hogy mikor lehet lehetőségem kicsit beindítani a pizzafutárt.
-Édes, csak kedvesen! - Szólok az ajtó felé, amikor meghallom Nevil nem éppen nyugodtnak mondható fenyegetését(?) a kölyök felé, aki szegény csak áll, és nem tudja eldönteni, hogy ezek után merjen-e bármit is mondani vagy tenni. És, hogy tetszik-e a kialakult helyzet? Naná! Megőrülök érte, még ha ez azt is jelenti, hogy Nev csak magának akar. Ilyenkor kicsit mindig úgy érzem magam, mint egy sípolós kutyajáték, amikért az ebek élet-halál harcot szoktak vívni, de mégis kit érdekel, ha a dolog csak önbizalmat ad az embernek?
Még sikerül elcsípnem ahogy a kétségbeesett, kutyaképű kölyök egy utolsó pillantást vet rám Nevil válla felől, amikor ő már nagy merészen kifelé lökdösi az ajtón. Hogy elmondhassa magáról a váratlan látogatónk, hogy jó estéje volt, még megjutalmazom egy utolsó, ígéretes kacsintással, és már stírölöm is végig Nevet beharapott alsó ajakkal, ahogy egy szál törülközőben megindul felém a kajával.
-Nem gondolod, hogy kicsit túl kemény voltál vele? - Húzódik félmosolyra a szám, miközben feltérdelek. Ezt természetesen én sem gondolom komolyan! Olyannyira nem, hogy szerintem ennél még keményebb is lehetett volna.
-Csak ennyi? Jó kislány? - Kérdezem a homlokom tetejére ugrott szemöldökökkel, majd beleharapok a felém nyújtott szeletbe, végig a szemeit figyelve. Azt hiszem, hogy tetszik a helyzet!

Hátulról hallom a hangját a fülemben, de nem foglalkozom vele. Most az egyetlen cél, hogy a kölyköt minél előbb kitessékeljem és hogy minél hamarabb hozzájussak a zsákmányhoz. Csapódik a ajtó, nem nézem a gyerek ott van e, én közöltem vele hogy tűnjön el - kissé tettlegesen - ha meg az orra bánja, így járt. Már túrom is a számba az első szeletet miközben felé tartok, ez már valamelyest csillapított a farkaséhségemen még ha az elégtől piszok messze is van még.
Lerakva magam közvetlenül mellette az arcára vigyorog a szemem. Isteni volt vele minden egyes kör és perc, mégis jól esik most a pihenő. Kitikkadtam.. szó se róla, nem vagyok fából, de acélból sem, sajnos.. szükségem van némi energiabevitelre ha helytálló a sejtésem és újra nekem esne. Ehhez viszont elég csak a szemeibe nézzek, szinte süt bennük az a pajkos fény, amit alig 2 éve is annyira szerettem. Viszont ez itt most a játék ideje. Ne fogjuk fel mindig olyan komolyan az életet, épp ezért meg is adom a módját ahogy felé nyújtok egy szeletet és vigyorral a képemen közlöm amit akarok.

- Mit akarsz még hallani tőlem!? - vigyorgok bele a szavaiba - Hogy nagyszerű!? Hogy csodálatos!? Hogy el tudnálak viselni minden egyes héten!? - vált a vigyorom már szélesbe egy percig sem engedve a látványt ahogy a szeletbe harap. Még mindig képes felizgatni csessze meg! Pedig már kis híján magam után húzom a beleimet! - De az tutibiztos hogy 2 év és táncolhatnál a síromon. - nem ereszt egy fikarcnyit sem a vigyorom, sőt, inkább csak erősebb, csak amikor újra az én számnál landol a pizzaszelet, őt követve egy kiadósat beleharapok.

- A gyerek meg.. - magyarázok teli szájjal de nem hat meg - Hadd szokja! - vigyorodok el megint, de nem annyira hogy bármi is kijátsszon a számban, viszont ahogy látom, hogy az övé megint üres, ő következik, felé tartom a következő harapást.

Széles vigyor repeszt szét az arcomon, még hogy ééén.. őőőt..? Akkor én mi az istenhez kezdjek ahogy újra beleharap a szeletbe és nekem az égnek áll minden egyes szőrszálam. Úúú.. ez a nő egyszer még táncolni fog a síromon..- vigyorgok a szemeibe és most hajlamos vagyok még azt is elfelejteni hogy ez amúgy is bármikor bekövetkezhet. Még ha jelen körülmények között ennek ellenkezőjéről is győzköd éppen nem eszik olyan forrón azt a kását! Belé is simán beledöglenék és Toretto akár köszönőlevelet is írhatna neki!
Mégis kiveri a fejemből minden egyes megjelenő gondolatom amikor a felső ajkán úgy siklik végig a nyelve hegye, mintha maga Éva hívogató kígyója élne benne és csábítana bűnre. Basszus.. lenne olyan ember aki képes lenne ellenállni ennek a nyelvnek!? Ez titok marad, számomra örökre, de nekem mégiscsak megmozgatja a vérem és vele muszáj nekem is megmocorognom a törölköző alatt félig ültömben.

Nem is tudom hogy kerül szóba újra a pizzás gyerek. Talán pont hogy én voltam az aki ezzel akarta csitítani a véremet, legalább addig amíg magamba tömök egy kis energiát.. SOK.. energiát! Engem akar ez nem kétséges, és ha visszagondolok két évvel ezelőttre, nem is egyszer akar még engem! Vagyis nem árt felkészülnöm hogy a becsületemen folt ne essen, ugyanis hogy a fenébe néznék ki ha egyszer.. a sokadikra már nem állna fel? Képes és simán kiröhögne és én nem adom olyan könnyen a bőrömet! Igenis és.. erős leszek! - tolom a számba a már nem tudom hányadik szeletet, lekőröztem, simán, már a második doboz is nyitva, fogalmam sincs mikor túrtam bele, de az tuti hogy úgy eszek mint aki már egy hete éhezett és még mindig szinte rágás nélkül csúszik le minden falat.

- Hm.. Nem hat meg. - rántom meg a vállam, de nem akarok több szót pazarolni a kölyökre, az viszont feltűnik hogy ő annyit eszik max mint egy kis.. egér, mégsem gondolkozok sokat rajta, az ő dolga, nagyon is felnőtt nő már elég rég óta, de.. ohohohóó, de még mennyire! - vigyorgok a saját gondolataimon szélesen, most még arra sem figyelve mi látszik ki belőle mi nem, most egyszerűen csak élvezem. Az ííízt.. az ételt.. az energiát! Mindezt együttvéve, mikor a következő szavait hallva a fülemben egy pillanat alatt megáll a számban a falat.
Nem is a szavai voltak amik megtántorítottak. Pontosabban nem is csak.. a szavai. Sokkal inkább a beszédes pillantás.. az apró kis malőrök, a teste.. ahogy feltápászkodik előttem és ringva indul el előre, és.. vééégignyúlik az ágyon kellemes belátást engedve. Ójajjnekem..
A pizzaszelet hangosan toccsanva a dobozon esik ki a kezemből ahogy már nem csak a teste feszít ellenállhatatlanul előttem hanem a kezei is megindulnak... fel és le.. és.. körkörösen.. és míg első körben a pizzámért kapok hogy megint a számhoz emeljem, a következőben már hagyom veszni a fenébe! Az előttem játszódó műsor SOKKAL jobban érdekel! Ezerszer! És nem bírom ki hogy ne nyaljam meg a számat.

Csak figyelem. Megigézve, az állam valahol a padlón, de érdekel is engem?? A FENÉKET! Sokkal inkább fűz rabláncra a teste. Azok a kezek.. ahogy könyörtelenül siklanak és érintenek.. és érzem ahogy egyre görcsösebb feszülést vesz a vérem. De nem mozdulok. Még! Csak élvezem. A látványt.. a gondolatot, ahogy ééén tenném ezt vele, lassan.. kifinomultan.. érzékien.. Kííínozva! Gyötörve, ahogy újra és újra simítja végig a kezem és mégsem kap belőle többet... Nem is kellett a látvány! Elég volt minden gondolat a fejemben hogy a törölközőm is életre kelljen, a szemem mégse engedte el a kezeit... Ahogy simít.. ahogy csúszik.. Felnyög! Muszáj nyelnem pedig már nem is tudom hol a vége a szeletnek, de egy cseppet sem érdekel. Egyszerűen belé ragad a szemem, a testére.. a szemeibe.. az ajkára ahogy kéjesen nyalja meg, és levegőt kell vennem! NAGY.. levegőt!

- Hjah.. nagyon is.. - hebegem, de az agyam már rég letett arról hogy értelmes szavakat produkáljon, most csak egyetlen dolog köti le. A keze! Ami csúúúszik egyre lejjebb, be, oda ahol a legszívesebben nekem telne kedvem, és muszáj nem elfelejteni hogy lélegezzek! Rövid kihagyás után hosszú levegőt szívok a tüdőmbe és lassan fújva ki a számon megmocorogva mert már nehezen bírom egyhelyben, nyalok végig a szám oldalán.
Úúúristen de nem bírom tovább!

+18.. +16.. ezt döntse el ki-ki! Één nem értek hozzá! :DDD

Megbűvölve figyelem kezének minden mozdulatát! Odaragadtam! Teljesen! Amint a teste vonaglik.. néha-néha megremeg, ahogy nyög! Valószínű a szám szélét is elharaptam, de nem érdekel. A szemeimben a szeme.. aztán lehunyja és az arcán ezernyi ín rándul meg. A testem bizsereg! Minden egyes porcikám éget, és arra ösztönöz mozduljak meg! Mégis valami odaszegez. A földhöz, alig messze mellette, talán a  látvány, hogy mennyire élvezem! A levegőm szaggatott, néha elfelejt bejutni a tüdőmbe, de aztán hamar behozza a lemaradást, szapora ütemet véve és megint nyelek. Már a sokadikat! Ahogy a szám már sivatag, a nyelvem semmi mást nem kíván csak hogy belé mélyesszem, a fogaim mégis szorosan koccannak össze megbénítva az érzésben, és azt se tudom mikor indult el az ééén kezem.
Nem voltam ura a testemnek. Hát még a fejem rohadt rég feladta a próbálkozást, és.. nem tudom mikor fordult elő ilyen utoljára velem hogy valaki ennyire elvegye az eszemet! De akkor fordult, óráknak tűntek a valószínű csak hosszúra nyúlt percek, és a fejemben tomboló vérrel zakatolva tudtam hogy itt.. vége!Ha nem cselekszem...

Nem tudom mi történt aközött hogy még ott ültem és figyeltem, és aközött hogy beletaposva egyenesen a pizza közepébe, a térdeimen megtámaszkodva már ott görnyedtem fölötte, két csuklója kifeszítve a feje mellett előttem, a háta a mellkasomnak, haja a ziháló tüdőmben és én hangosan lihegek a fülébe ráhajolva a feje mellett.

- Neked semmi.. nem.. elég.. ugye..(?) - sikerül még ennyi, de a következő pillanatban a felhúzott lábát mééég feljebb lökve térddel, már hatolok is bele, hogy teljesen elmerülve benne szemeimet felakassza az érzés. Úúúúristen de vágytam már erre! Mégis csak néhány percet engedélyezek, ha mocorogna az ujjaim méég szorosabban feszülnek az ágyra feszített csuklóira, csak hogy lenn tartsam, ne mozoghasson vagy ellenkezhessen, és pokolian kínzóó lassú mozdulatokkal indulok meg. Egyelőre... Ha ő így.. én is minden egyes pillanatát kiélvezem! Még ha ő háromszor is megy el közben..

Háát akkor igazat adok!

Kitartok! Pokoli, de kitartok! Minden egyes megfeszülő mozdulatnál a fejemben dobog a vérem! Kívánom! Akarom hogy élvezzen és minden egyes porcikámmal kiélvezzem! Lassú vagyok… majd egyre keményebben. Már én sem tudok parancsolni az ütemnek, egyre önállóbb és megveszekedetebb, hallom hogy sikít, az élvezet felhői járnak a gerincében, én mégse engedek! Se a csuklóját az ágyhoz szegező kezem, se az ütem nem csillapodik, még ha résnyire is van szorítva a szemem, a fogaim erősen feszülnek, a fejem vagy ezerfelé cikázik éppen késleltetve a pillanatot, de csak hágom.. erősen és egyre eltökéltebben ahogy a vér megszorul az ereimben görcsösen húzva össze a pillanatot, és amikor érzem hogy újra készül, megint feszül a teste, akkor engedek csak mindent szabadon eresztve és szinte szétesek ahogy végre belerobbanok.

Lihegek. Vadul és veszettül a hátára esve. Pokoli fáradt vagyok. Már talán mozdulni se tudok, a súlyom nagy része mégis még mindig a kezét szorító karjaimon pihen, percek.. vagy csak pillanatok tűnnek el, mire csak erőt veszek, felemelem a fejem és kihúzódva belőle szabadon engedem és elterülök mellette a hátam csapódva az ágyon, a mellkasom heves, veszettül emelkedik és süllyed, én mégis úgy érzem hogy majd meg fulladok. Mégis.. vigyorgok.. Bele a szemeibe ahogy oldalt fordítom a fejem és.. istenem.. Ez a nő.. ez a nő.. erre nincsenek szavak, de alig érzem a kezem és a lábaimat, és mintha egy könnyű felhőn feküdnék.

- Kész! – fújok ki egy kellemes adagot – Mára végem.. – jelentem ki innen már akár fel is négyelhet, akkor se működöm többet, és érzem hogy az arcomon utat tör egy ásítás. Mindjárt elalszom.. érzem.. alig bírom tartani a szemem, egyre nehezebb.. hívogat az űr, az a sötét és sokat ígérő reményteljes, én mégis még küzdök vele. Pokolian.. nehezen.. de küzdök. Ameddig csak képes vagyok rá hogy ellene menjek.

- Kinyírtál.. – formálom még a szavakat, ez biztos, de hogy utána.. utána nem tudom. De nem is érdekel. Nem tud már érdekelni semmi, csak hogy enyhülést nyerjek.. És a sötét feketeség megadja nekem. Megígérte. És én nem is bírok neki ellenállni tovább..

/ R.I.P. † /

Szerencséd! :P;)

Semmi sem felemelőbb annál, mint amikor látom rajta, hogy túlfeszül minden idegszála, porcikája és feladja a küzdelmet önmagával szemben, hogy aztán mögém férkőzve úgy magáévá tegyen, ahogy eddig talán még soha senki nem csinálta.
Most érzem csak igazán, hogy birtokolni akar, és hogy nem cicázik, nem gondolkozik, egyszerűen csak azt teszi, amit a teste diktál, amire most a leginkább szüksége van, és nem foglalkozik azzal, hogy nekem mennyire élvezetes, avagy pokoli. Nyugodtan állíthatom, hogy pokolian jó! Mintha csak a fejembe látna, és tudná, hogy mikor mit akarok.
A dolog akkor válik még izgatóbbá, amikor ujjai rámarnak a csuklóimra, és nem eresztenek.
Minden porcikám egyszerre feszül meg a kéjes gyönyörök sorozatától, amiket már nem is számolok csak úszok az árral és hagyom, hogy maguktól sodorjanak az események, az érzések és minden egyes feszítő lökése.
Nagyjából akkor adom fel én is, és terülök el az összegyűrt lepedőn kiterülve és borzasztóan kielégülten, amikor már ő sem küzd tovább.
-Remélem, hogy jól az eszedbe fogod vésni ezt a mai ominózus esténket! - Hadarom el két levegővétel között, amikor a légzésem már annyira lecsillapodott, hogy ki tudjak pár szót préselni magamból.
Elégedett, sunyi mosollyal nézem végig azt a suta, kimerült mozdulatot, ahogy levágódik mellém a hátára. Alsó ajkamat vágyakozva harapom be, ahogy továbbra is hason fekve, lábaimat lustán, kissé kimerülten lóbálva felkönyökölök, és könyöklő kezemmel megtartom az állam, míg a másikkal addig játszadozok a mellkasán, ameddig el nem nyomja az álom.
-Ha elfelejtesz, halott ember vagy! - Suttogom a fülébe, amikor már mélyen alszik, mindezt úgy, hogy ajkaim minden szónál érintkezzenek fülével.
Ezek után veszek csak erőt magamon, hogy kiüljek az ágy szélére, megkeressem a leszedált ruháimat -a szétszaggatott tangát azért búcsúajándékként itt hagyom neki-, és parókámat is. Az utolsó ruhadarab, ami felkerül rám az a drága cipőm, aminek az orrával megrugdosom a földön heverő pizzás dobozt, amiből végül kiveszek egy olyan szeletet, ami még ehetőnek tűnik, majd egyszerűen csak kisurranok a szobából. Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó, hogy láttuk egymást!

//További szép álmokat Velem, Mi Amore! //

Soha nem volt annyira kínzó minden egyes nyomorult légvétel, mint amennyire most is. Az ereimben futkosó adrenalin szinte lyukat üt minden artériámon, vénámon, behatol a szöveteimbe és egyenként megsemmisíti a sejtjeimet. Többször is megbotlom -hol egy szájbabaszott padkában, vagy éppen a saját lábamban, amit már csak a felfokozott adrenalinérzet hajt előre-, miközben egyre kietlenebb és ismeretlenebb helyekre sodródom. Ez már biztos, hogy a külváros azon része, ami a csatorna patkányoknak maga az Oázis.
Minden lépésemnél újabb és újabb velőtrázó dörrenéseket hallok. Elég sokat dolgoztam már ebben a mocskos szakmában ahhoz, hogy tudjam: a dörrenések újabb és újabb fegyver elsüléseket jeleznek. A szívem rendellenesen dübörög a szegcsontom mögött, a nyüves verejtékcseppek pedig úgy záporozzák a homlokomat, majd gördülnek végig a pofámon, mintha most léptem volna ki egy frissítő hideg zuhany alól. Bárcsak ez is frissítő és hideg lenne!
Ide az ötszáz rongyot, hogy ebben az egészben megint csak Tim enyves keze van benne! Jellemző. Hónapokra eltűnik, és amikor a legkevésbé számítasz rá, hirtelen újra felüti a fejét, akárcsak egy vírus, amit végre kiirtottál, és még az ellenszerét is feltaláltad, de később újfent megjelenik, és hogy még csak véletlenül se legyen egyszerű a dolgod, mutálódott formában lép újra színre.
Az agyam már nem képes felfogni az utánam üvöltött szavakat, kifogytam a lőszeremből is, ahhoz pedig nem érzem elég Rambinának (értsd: a Rambo női megfelelője.. ) magam, hogy nekiálljak késekkel dobálózni, mint a cirkuszban. Nem hiszem, hogy túlságosan is meghatná ezt a három benga vízilovat. Csak megadnám nekik a lehetőséget arra, hogy kinyírjanak, és még a foguk közé beszorult dzsuvát is lenne mivel kipiszkálniuk. Cöhh...
A maradék, hangyafingnyi erőmet is összegyűjtöm, hogy az elém került, omladozó kerítésen valahogy átvessem magam. Egy fájdalmas nyögéssel egybevegyített káromkodással landolok a kerítés túloldalán egy mocskos olajtócsában. Csak az az egy tény vigasztal, hogy ezzel időt nyertem magamnak. Ezek a faltörő bikák nem fogják tudni könnyen átdobni magukat a kerítésen, kivéve, ha nem tépik le izomból az egészet. Száradjon le a karom, azt viszont már nem fogom megvárni, mint ahogy azt sem, hogy a következő lövés valahol a koponyámban vagy a hátamban érjen célt. Minden akaraterőm ellenére a lábaim már egyre kevésbé akarnak engedelmeskedni az akaratomnak. A látásom viccet űz belőlem akárcsak az agyam, ami egyre tompábban és használhatatlanabbul fogadja be az impulzusokat. Csak akkor tisztul ki valamelyest a kép, amikor berontok egy rozoga, de ismerős épület ajtaján, és szó szerint beesek az első liftbe, amit találok. Szinte vakon tapogatózva nyomkodom be rajta a rohadt gombokat, és ugyanilyen bizonytalanul, ingatagul is szállok ki belőle, hogy aztán megcélozva az ismerős ajtót, erőtlenül, de annál is sürgetőbben bedörömbölhessek rajta. A torkom szinte porzik a szárazságtól, és ahogy végignézek magamon... nem tenném rá a fejem, hogy nem fogja a delikvens egy jól irányzott mozdulattal rám baszni az ajtót. Az ismerős, égő fájdalom csak akkor hasít bele a bal vállamba, amikor erőtlenül nekidőlök a falnak. Ezek szerint az egyik golyó sikeresen betalál!
Kezemmel automatikusan kapok a sérülésem helyéhez, és az utolsó energia foszlányaimat még egy sürgető dörömbölésre használom fel.

//Hát ez borzasztó gány lett...       //