Látva az értetlen arcát, mint aki latolgatja most igazat mondok-e vagy sem mélyet sóhajtok, ezek szerint tényleg szarok a vicceim...ejjha, kemény kritikusba akadtam!
- Viccelek csak, pincém sincs, nem hogy leláncolt faszim. - nyugtatom meg, egy halvány kis "okés vagyok nem pszichopata" mosolyfélével, és a hajamba túrok, miközben arra figyelek, amit mondani kezd, érdekes, hogy mennyire ellentétesen viselkedik, alig mutat valami vidám érzelmet, mégis szinte kitálalja az egész életét, az érzéseivel együtt, egy kérdésemre...furcsa fazon, de mindig is bírtam a furcsákat. Elvégre én is az soraikat gyarapítom...asszem. Meglep, és számítok is arra amit mond, reakcióiból már észrevettem egy kicsit abból, amit mond, és valami idióta agytekervényem lévén piszkálja a búrám, vajon ki tudnék e csalni belőle valami igazi érzelmet? A haragon kívül, amit ha tovább pofátlankodnék, és adnám az igazi, csipkelődős önmagam tuti kiszabadítanék előle... Szemöldök ráncolva hallgatom végig, majd jó darabig meg sem szólalok, csak nézem, tűnődve, méregetve...jóképű, izmos..nem igaz hogy egy nő sem csalt ki belőle semmit annyira, hogy együtt maradjanak...
- Értem, de ez akkor sem lehet jó hosszútávon, ha ennyire elzárod az érzelmeid, lehet egy idő után nem tudod majd kiszabadítani őket...felszínre hozni... - mondom ki hangosan is a gondolataim, hangom gondolkodó, nyugodt, de mégis kicsit aggódó. Nahát, kacsintott! Újabb érzelem, haladok...haladok!
- De jó neked... - suttogom a szavakat irigyen? nem, inkább csodálkozva, és vágyakozva, kiskorom óta akartam lovat, persze az életem nem engedhette meg ezt soha, még most sem, így csak néha járok ki a lovardába, ha épp van időm rá. Jó lehet neki, amikor kedve szottyan kimenni a lovakhoz.. tekintetem élénk, és kíváncsi, szinte iszom a szavait, ahogy beszél, hú egy Andalúz! na igen a kedvenc fajtáim közé tartozik, tüzesek, és energikusak...bár nekem a favorit mindig is a Pinto marad, na meg az appalossa...szeretem a foltos lovakat, bár tény, nekik a természetük nem annyira szenvedélyes mint egy andalúzé, vagy egy fríéz...
- Az jó, tényleg jó üzlet, és legalább bár ugyan nincsenek egyedül a lovaid, így még nagyobb társaságuk van. - hangom vidám, és lelkes, de ez van, érzékeny részemre tapintott.
- Igen, én is szeretem a lovakat. - bólintok, de a vidám arcom hamar átmegy jól szórakozóba, és kis sunyi vigyorral nézem a kakaskodást...hiába, azért élvezet nézni ahogy ezek ketten itt méregetik egymást...
- Hagyd rá, nem tudom mi ütött belé hogy kötekszik...az is csoda hogy kikért egy sört...alig iszik. - nézek hátra, ahogy épp visszafelé tart a társasághoz, majd nem is szentelve neki több figyelmet - elvégre melóban minden nap látom - visszafordulok Aidanhez.
- De iszonyat szexi lennél zsákkal a fejeden, kivágod két lukban, és még látod is merre mész.. - nevetek fel.

Ötletére sátáni kis vigyor telepszik az arcomra, tekintetem gonoszul csillog, és megsimogatom a nem létező szakállam, mintha nagyon gondolkodnék rajta, miközben őt méregetem. - Lehet nem is annyira rossz ötleet... - fontolgatom - Mennyire bírod a piát? - kérdem, mintha tényleg ennyire érdekelne, majd látva még komolyan veszi elmosolyodok lágyan, csipkelődve. - Bár kétlem hogy haza tudnálak cipeltetni bárkivel is...még részegen is meg tudnád védeni magad szerintem... - mondom felsóhajtva, mintha csak ezért mondanék le a tervemről, ami nem is létezik. Igazából magától a tervtől már irtózom, sosem szerettem ha akaratom ellenére kell valamit csinálnom, így őt se tenném ki ilyennek, mellesleg oké, hogy jól néz ki de csak társalgunk.
- Igen, igazad van, de így életed végéig nem lesz normális életed... - húzom el a szám keserűen, hisz ez így nem épp a legfantasztikusabb dolog - És szerintem a pszichológus nem segítene. - kacagok fel. Pszichológusok? Sosem hittem bennük, may annyiban jók, hogy tényleg kibeszélheted magad nekik, és valamennyire megkönnyebbülsz... - Szerintem csak kéne találnod olyan embert, akiben tényleg megbízol, és el tudsz vele lazulni, normális lenni... - vonok vállat, tanács lenne? nem, egyszerűen nekem ez a véleményem. Magamra gondolok? Nem, nem hinném.
Ahogy azonban a lovakról beszél, hogy járnak hozzá lovagolni, hogy milyenek a lovak....érzem hogy ellágyul, mire akaratomon kívül is elmosolyodom, lágyan, kedvesen, és hallgatom mit mond.
- Igen, az állatok sokkal tisztábbak mint az emberek, nincsenek megátalkodott érzéseik, nem bonyolítják túl a dolgokat, és nem önmagukat tartják előbbre...mármint ilyen helyzetben, hanem segítenek másokon, már csak azért, mert vannak. Önzetlenek, és meghálálják a törődést, ne fordulnak csak úgy ellened... - mosolygok, nem Aidanre nézve, csak úgy egy pontot fixírozva, nem emlékek törnek fel, csak érzések, azok, amik akkor ha lovagolok, és végre tényleg nyugisan, csak magam lehetek...
Végül tekintetem a poharamra téved, mire felkapva legurítom a torkomon az égető löttyöt, és bekapom a citromot, mondatára azonban meglepődve nézek rá.
- Komolyan mondod?.. - veszem ki a számból a citromot,és nyalom meg újra, csípi, ezért nyalom le állandóan róla a kicsordult levet. Nem hittem volna hogy felajánlja, de örülök neki, és lehet még szaván fogom! Kíváncsi vagyok a lovaira, nagyon is!
- Bájos? - kacagok fel, kicsit talán kinevetve ezzel - Na ez az utolsó amit ők mondanának rólam. - bökök fejemmel hátra a társaság felé. - És egyébként megszokták, hogy mindig eltűnök, vagy összeakadok valakivel, mint veled és leülök beszélgetni, vagy egy régi ismerős talál be. - közlöm egyszerűen az igazat, nem tartom magam kitűnő társaságnak, és tény van amikor ok nélkül eltűnök, mert épp gondolok egyet, de nekem így tökéletes, nem szeretem ha meg van kötve a kezem, és csak egy bizonyos emberi körrel beszélhetek.
- Miért, kicsit felturbóznánk, és egész jó lenne. - húzom tovább, de végül leakadok a témáról, azért tényleg idiótának néznék, meg én is csak vicceltem. Utolsó kijelentésére azonban felkuncogok, mint akinek valami eszébe jutott, de hát így is van.
- Most erről miért az jutott eszembe, hogy szerzek mogyorót, megtöltöm a zacskót, és mehetek is vele haza? - kérem költőien, sunyin csillogó tekintettel, de elfojtott nevetéssel.

A fapofa miatt nem ijedek meg, nem abból a típusú lányból vagyok összerakva, és be is igazolódik, hogy nem is kell tartsak tőle, ahogy felnevet, mire én is felderülök - nem mintha eddig nem lettem volna vidám- és várom a reakcióját, mire most én nevetek fel.
- Karatéban én is jó vagyok, igyuk le magunk, és kard ki kard! - nézek rá vidáman, ezt még magam se tudván, komolyan gondolom-e tény, hisz szeretem nagy fába vágni a fejszém, nem csoda hogy nőkkel csak akkor verekszem, ha épp tényleg nem bírom már őket, általában férfiakkal kezdek, kisebb nagyobb káromra. De hát a sitten megtanultam megvédeni magam...nagyjából. Kíváncsi lennék mennyire jól képezték ki. Ez a latolgatás lehet kiül az arcomra, sőt tuti, mert csak nézem őt, és közben elgondolkodva rágom a szám, majd észreveszem hogy a fát piszkálja, ideges lenne? Áh, tuti nem!
- Hmm, hidd el ha lemondasz, majd kerül valaki a helyedre. - térek normálisan észhez, elkapva a tekintetem a fát piszkáló kezéről. - Értem, értem. - bólintok, arra hogy a bátyjával elvan, pedig csak megértően mosolyodok el, hisz nekem is van egy, habár a börtönben, attól még elvagyok vele, sőt igazából teljesen csak benne bízom meg. - Nem, nem ilyenre gondoltam, tényleg, de jó ha van egy tesó akivel meg tudod beszélni a dolgokat. - nézek rá megértően, és sokat tudóan, hisz én is hasonló cipőben járok végül is. Arra hogy ismét piszkálni kezdi már a poharát átfut az arcomon egy kis jól szórakozó mosoly, de el is tűnik ahogy hallgatom a szavait, és helyét átveszi egy sokkal szélesebb.
- Mily' költőien fogalmazott sensei! - cukkolom kicsit csipkelődve, de nem erős éllel a hangomban. - Igazad van amúgy, bár tény hogy a megfogalmazást kicsit sem néztem ki belőled, de örülök hogy kiöntöd szíved lelked! - kacsintok rá, hangom nem olyan, hogy ezzel a kis gúnyolódással elriasszam, és többet ne mondjon ilyet, legalábbis remélem. - Hős szerelmes? Ennyi pia már így hatna rád? - vonom fel pimaszul a szemöldököm.
- Oh, akkor lehet nem is férfi vagy? - kerekednek el a szemeim megint színésznősen, de szám így is vigyorra kunkorodik, hiába, ma ezek szerint le sem tudom ezt vakarni a képemről. - De rendben, szavadon foglak fogni! - fenyegetem meg a mutató ujjammal.
- Igazából bármit mondhattál volna, szeretem ha egyenesek az emberek,még ha néha durva is a véleményük rólam. - vonok vállat egy kis nemtörődöm fintorral. - Én se kertelek általában, de azért vicces, hogy pont bájosnak mondtál. - kuncogok fel megint.
-Igen tudom, csak cukkollak. - bököm vállon az öklömmel, szinte alig ütve meg, majd a kattanásra az ujjaira nézek.
- Vandálkodunk, vandálkodunk? - dorgálom ciccegve, a fejem rázva, mint egy holt komoly tanárnéni. - Hát nem, esetleg kést mellékeljek, gyorsabban menjen a lebontás? - tapogatom meg a gatyám, mintha tényleg kést keresnék, bár nem tudom van-e nálam tényleg, midig hordok magammal vagy ezernyi vackot...mondjuk ebbe a hacukába nem férne bele kb semmi...
- Őőő nem, de várj ellenőrzöm! - ugrok le a szélről, és nézem meg a vállára támaszkodva, felpipiskedve a tarkóját. - Nem nőtt ki semmi rusnyaság rajtad, és pofára se vagy épp ronda. - nézek rá, kis mosollyal, majd visszaülök a székre, elengedve őt. - Miért? - ráncolom értetlenül a szemöldököm, valami oka biztos van hogy kérdezte...ez nem hangzik valami megnyerő csajozós dumának, és meg is látom ahogy Ront bámulja ahogy követem a pillantását, mire nemtetszően morgok fel.
- Nem értem mi baja, tényleg... - mormogom bosszúsan, már engem is kezd idegesíteni, de szavaira elmosolyodom, látom tényleg kezdi elhúzni a hapsi.
- Idegesít mi? Várj mindjárt jövök! - mutatom az ujjam fel, hogy várjon itt, majd lekászálódva bakancsom tompán koppan a földön, és morcos képpel indulok meg a kis társaságom felé, hamar odaérek, még ilyen kurta lábakon is, majd kerek perec megmondom Ronnak, hogy vegye le végre a szemét Aidanről, mert már engem idegesít, mire visszamormog, hogy nagyon nem tetszik neki a hapsi, nézzek már jobban rá, és felé mutat...
- Akkor ne nézz rá, nem vagy az apám, hogy megmond ki a fasszal beszélek, meg kivel nem, itt vannak a haverjaid, ne akard hogy én égesselek be előttük! - morgom most már fenyegetően, szarok bele hogy a főnököm!

Nem lep meg, hogy nem nagyon hiszi el, így nagyot bólintok, majd szavakkal is megerősítem.
- Aha, bár nem épp mester vagyok, de az első barna övig majdnem eljutottam...csak aztán abbamaradt. - vonok vállat, na igen a sitt, sok mindent félbevág, azóta meg csak néha járok el, hogy megmaradjon az eddig megszerzett tudásom..vagy mim. Sejtem nem egy féle képzést kapott, elvégre egy féle harcművészeti ággal nem lehet kivédeni az összeset, sőt, a fegyverek ellen sem hatásos mind. Sőt azt is tudom, hogy esélyem sem lenne ellene, de a hülye, vagy inkább kíváncsi? fejemmel akkor is megpróbálnám, talán, még pár pohárka után.
- Hmm, üzemeltethetnél például egy lovardát...ahhoz értesz. - gondolkodom hangosan, és csak felvetőlegesen mondom, miközben hallgatom tovább - Hű, szép teljesítmény. - füttyentek elismerően a bátyát illetően, majd vidáman, és kedvesen nézek rá - Nem kel zseninek lenni, vagy hű de okosnak, hogy tehetséged legyen valamiben, amit szeretsz is csinálni. Meg nem csak a kiemelkedő fazonokat veszik ám fel ide-oda...egy cégnél igen be tudnál vágódni, ha állásinterjúra úgy mennél, hogy: "Ha kell, lazán kiiktatok pár rivális céget" és még komolyan is gondolod...pár főnök értékelné. - kacagok fel, bár utána el is húzom a szám keserűen, mert tény, valóban lenne pár ilyen ember, akik csak a haszonért élnek, és átgázolnak máson, akár a másik élete árán is...Én magam is tudok célratörő lenni, de ennyire azért nem minden esetben... Utolsó mondatára csak megértően mosolygok, igazából én se voltam anyámék kedvence, de igazából ha belegondolok se a bátyám, se engem nem szerettek úgy hogy jaj te édes meg stb, ahhoz túl sok borsot törtünk az orruk alá, és keveredtünk sokszor bajba...így én sem mondhatom el, hogy épp apuci, vagy anyuci szíve csücske voltam..
- Dehogynem, emberi jogos mester! - bólogatok lelkesen, mit egy ifjú kisdiák, majd ravaszan elvigyorodom. - Ezekből a pillanataidból könyvet kéne írnod, bölcsességek tőlem neked címmel...aranyos lenne. - cukkolom vidáman, látván tényleg kezd ő is feloldódni, ami csak még jobban feldob, elvégre ez volt a szándékom vele.
- Nos, mivel láthatóan fellendült a kiszolgálás egy kis szájkaratétól, ki fogod próbálni azt a három poharat. Sőt ha maradsz, többet. - nézek én is a pultos felé, majd mielőtt elvenné Aidan poharát, én is felé lököm a sajátom, hozzon csak még egyet, hiába a tequila a gyengém, abból bármennyi jöhet...na jó azért nem, de tényleg szeretem.
- Háát a rövid haj nem mindig csak a férfiakra jellemző...a lapos mellkas sem, akármennyire is izmos vagy...de a hangod, áh hallottam már basszus hangú nőt...de talán de, mondjuk ráfogom hogy az vagy. - simogatom az állam beszéd közben, miközben mondatrészenként végigmérem, végül szemtelenül vigyorgok rá, csak húzom az agyát, lehet kicsit az ital oldott fel, hogy máris pimaszodom mint a légy, de ez a természetem.
- Telefirkált? Hmm.. - ízlelgetem hümmögve a szót, majd lenézek magamra - Még az is találó lett volna. - bólintok, nem veszem magamra, szeretem a tetoválásaim, így nem érdekel ha valaki ezzel cukkol. Végül a már előttem lévő újratöltött poharamért nyúlok, és ismét kiürítem, újabb citromkarikával, a szokásos módon, ám szavaira kis híján kiköpöm a citromot a nevetéstől, végül a biztonság kedvéért ki is veszem a számból. - Hát, ennek minden nő nagyon örül, bár a használati tárgyak kevésbé. - nem bírom ki, hogy ne értsem félre, elvégre neki is leesett amint láttam, milyen félreérthetően beszélt, bár tény, nőként kíváncsi vagyok vajon igaz-e, de jó vele beszélgetni, nem zavarok be ilyen hülyeségekkel.
- Nincs mit, most nem fogak isteníteni, az hogy nézne már ki? Én bókoljak neked Szépfiú? - nevetek kekeckedve, a kis megnevezésével csak poénkodva, majd ahogy kicsit romlik a barom főnököm miatt a hangulat, el is billenek lehordani őt. Irritál, komolyan gyerekesen viselkedik, miközben beszélgetünk, Aidan felé lesve észreveszem a pislantását, mire felszusszanok, nem akarok bunyót, bár tény megnézném mit is tud közelharcból, ha már amúgy is feszegettük ezt a témát...de végül egy ronda nézés után, amire Ron a szemeit forgatva a társaság felé fordul vissza, már vissza is lebbenek a bárpulthoz.
- Lerendeztem, te meg tedd el ezt a pillantásod, még a végén egymásnak estek. - nézek rá kicsit vigyorogva, de komolyan, nem akarok balhét, itt benn tuti nem. - Mellesleg a hülye főnök csak azzal nincs kibékülve, veled beszélgetek épp, és nem a kis társaságban rontom a levegőt. - húzom el a szám. - De sebaj, élvezem hogy igesokkos, általában én vagyok az tőle, szóval hol is tartottunk? - könyökölök "édesen" a pultra és nézek rá vidám mosollyal, de sunyi tekintettel.

-Hát kicsit hasonlít pár harcművészeti ágra, elvégre mind szinte egyből ered....de ja, ki tudja egy kis alkohol hatására, lehet valami karate mester leszel. - mosolygok, szerintem hamar beletanulna, elvégre csak úgy tudott eddig életben maradni, ha jól mentek neki a dolgok, már harc terén...
- Ó, értem, az jó, kis se néztem volna belőle hogy őszintén megmondjam, valahogy nem passzol össze az életstílusoddal, amennyit eddig leszűrtem belőle, de jó dolog tőled. - nézek rá kedvesen, tény, egyre inkább piszkálja a fantáziám az a lovarda, így valamelyik nap biztos fel fogom majd keresni, úgy is rég lovagoltam már. Na meg ahogy eddig is és most is beszél a lovakról, kíváncsi vagyok milyen mellettük, csupán emberi természetemnél fogva is, szerintem velük teljesen fel tud oldódni, és nem parázik, vagy épp agyal semmin, ha ott van lent.
- Hát van ez így, nem is tudom tudnék e kezdeni valamit ha annyi pénzem lenne... - gondolkodok hangosan, tény eddig sosem úszkáltam a pénzben, és ezután sem fogok, bár azt se mondhatnám hogy rosszul keresek két állással...Viszont ahogy próbálja menteni a helyzetet - amiből amúgy sem gondoltam rosszra, se rossznak a bátyját - arra képtelen vagyok nem felkacagni, és csitítólag emelem fel a kezem. - Nyugi, nem gondoltam valami sznobnak amúgy sem, nem ismerem, látatlanban meg nem ítélkezek. - nyugtatom meg, hisz ez az igazság, és az a fajta liba sem vagyok, aki amint meghallja hogy pénze van, rögtön róla kérdezget, bár tény, egy-két dolog érdekel, így ki is kérdezem róla, max nem válaszol, na és?
- És akkor gondolom tud a te kis dolgodról... - állító mondatban teszem fel, de a hangsúlyom kérdő, elvégre nem vagyok biztos benne.
- Nem zavarja a dolog?... - kíváncsiskodom, elvégre nálunk ez a lehetőség fel sem merült a bátyámmal, hisz mid a ketten benne voltunk a trutyiban, jó mélyen, sőt ő még mélyebben, mint utólag megtudtam...
- Hát, azért egy vígjátékba beleillő jelenet lenne... - mosolygok, nem véve komolyan, bár tény, tényleg nem lenne az, de én sem komolyan mondtam, csak olyan humoros felvető jelleggel. De azért látom ő se veszi komolyan, és néz hülyének, már csak a mosolyából is erre következtetek.
- Hmm ráírnánk hogy tömör kiadás... - csücsörítek viccesen, gondolkodva, bár mint eddigi beszélgetésünk során sok mindent, ezt is csak viccből mondom. Hű e piszok vicceskedő kedvemben vagyok ma...heh..
- Oh pardon monsieur! - emelem fel megadóan, de nevetve, szinte már röhögve a kezeim, hiába, viccesen mondta, és nem tudom kibírni, hogy ne nevessek rajta, és még egy jó darabig nem is tudom abbahagyni, vicces volt és kész! Végül sóhajtva a pultra könyökölök. - Te ma még kicsinálsz ha még pár ilyet betolsz itt... - mutatok a mellkasára, utalva a kis kézodatartására.
Ám a félreértett kis mondatra nocsak nocsak! Csak nem zavarban van? Így nevetni még nem hallottam! Ászti! Bár örülök neki, nem szándékosan hoztam zavarba, csak mondtam a véleményem, így egy vidám mosollyal nézem, amíg nevet.
- Nekem se, max tahó paraszt mód, szóval nekem se nagyon tűnik fel. - legyintek, hisz valóban, az emberek egyik fele vagy lenéz, és beszól, amiért úgy öltözök, és nézek ki ahogy, a másik meg tahó paraszt, és azt hiszi, ha már így öltözködök ahogy, vevő is vagyok mindenre...aha meg a...Na mindegy.
- Örülök katona. - biccentek komoly ábrázattal, majd ez meg is enyhül, kérdésére pedig hümmögve nézek a társaság felé, majd rá. - Nos de igen is tetszene, de ne haragudj, akarok még a szalonban dolgozni, és félek, ha a kórházba utaltatod, bezár egy időre, engem mg kihajít. - nézek rá kis cinkos tekintettek, egy kaján mosoly kíséretében. - De amúgy mindig is szeretem nézni ha férfiak verekednek, sokkal izgalmasabb, és változatosabb, mint ha nők. - vigyorom kiszélesedik, és vidám lesz.

-Lehet igazad van, bár minden kívül álló viccesnek és idétlenek találja. - mondom kis mosollyal, elvégre igen, vagy kiröhögik magát ezt a harcművészetet, vagy menőnek és annak hiszik, hogy mindenki hadonászik, meg pengén ugrál erre-arra mint a filmekben.
- Az jó lehetett, már amíg megvoltak. - jegyzem meg, nem panaszkodó a hangom, evégre én azt az életet is szerettem, amiben kicsiként részem volt, nem voltam se utca söpredék, de eminens tanuló se, bár néhány háziállat...hmm na igen az hiányzott, sose tarthattam, a kutyák meg annyira sosem vonzottak, hogy most vegyek egyet, a kistestűektől kiráz a hideg, a nagyoktól meg mindig pár lopós kép ugrik be, amikor majdnem elkaptak...Bár, hmm talán egy német juhász, vagy valami ilyesmi, olyanba sosem botlottam, és aranyosak...
- Hmm...az sose jó ha valaki csak a munkájának él... - ráncolom a homlokom, főleg ahogy elmondása alapján ennyire! Nem irigylem a tesóját, oké, hogy biztosítva van az élete, meg sikeres, meg mi egyéb, de jóformán ezt nem lehet életnek nevezni! - Szerezz be neki egy csajt! - vigyorgok rá, a legkézenfekvőbb ötlet után kapva, elvégre egy nő majd gatyába rázza mert hogy is szokták mondani? Ja! "a nők viszik romlásba a férfiakat" vagy valami hasonló...Egy talpraesettebb pedig nem hisztérikázna, és hagyná ott, hanem végre életre nevelné talán.
- Ó, értem. - nem is értem miért lepődök kissé mg ezen, bár furcsa, hogy ennyire, nos nem kihasználja, de felhasználta Aidant pár dolgára, én valahogy sosem kérnék ilyet a testvéremtől, de mindenki másképp értékeli ezt a testvér dolgot.
-Tudom, de azért vicces eljátszani a gondolattal, és legalább tudunk miről beszélgetni. - válaszolok az ő vigyorára egy mosollyal, hisz csak elméletben beszélgetünk a dolgokról, és csak a vicc kedvéért.
- Megszoktam, így figyelmen kívül is tudom hagyni, a bosszantóaknak meg hagyok egy kis külsérelmi nyomot, hogy máskor ne szóljanak be... - mosolyodok el ravaszul, kissé talán önelégült mosollyal is, elvégre leptem már meg pár nagyképűt azzal, hogy odaperdültem és simán behúztam nekik.
-Gondolkodni gondolkodhatsz, de tettlegességig max kint fajuljon. - mondom, elvégre tényleg megnézném, ahogy elintéz valakit, na nem halálosan, kíváncsi vagyok a technikájára, de azért a főnököm akármekkora seggfej is ma, nem akarom elveretni. - Bár ha tényleg úgy lenne...hmm, ne csábíts... - simogatom meg az állam elgondolkodólag, majd felkacagok azon amit utána mondd, megint elszólta magát! És megint zavarba jött! Kis édes...
- neeem neeem, én kiiifejezetten élvezem, hogy egy olyan mesterségű pasi mint te, ennyi kis elszólástól zavarba jön! - vágom rá, de tényleg mulattat a dolog. - És hát bocsi, de nőként ezt nem tartom olyan...izgatónak, se színesnek, cseppet sem kellemes ha a hajad tépik, az később nő ám ki, mintha behúznak! Ráadásul hülyébben is nézel ki kopasztott csirkén... - kacagok.

Caroline Harris


Hazudnék, ha azt mondanám, hogy fogalmam sincs, mit keresek itt, mert pontosan tudom. Őt. Azt a kis rohadékot, aki megmártotta bennem a kését. Kiengedték és nem úgy néz ki, mint akit nagyon megviselt, hogy lecsukták pár hónapra. Még azt is megkockáztatom, hogy minden híresztelés ellenére jól érezte magát és egy újabb bandát toborzott magának. Nekem viszont annál kellemetlenebb volt az orvosok társasága napokon át. A fájdalom nem számított, se az a kilenc öltés az oldalamon, az viszont igen, hogy mindenfelől jótékony, fehér köpenyes ördögök vettek körül. Most viszont itt a lehetőség, hogy neki is megmutassam, milyen kellemetlen is tud lenni, ha valakiben megmártják a kést. Persze eszemben sincs megölni. Nem. Bőven elég volt az az egy alkalom, amikor akaratlanul is kinyírtam azt a s*ggfejet. Most csak egy kicsit meg akarom leckéztetni ezt a barmot.
Ott ülök az egyik széken, valami olcsó sört iszogatva, ami ráadásul még meleg is, de nem ez a lényeg. Csak az számít, hogy a szemétláda ott rázza magát, mint valami rossz r*banc. Talán mégis hatással volt rá a sitt? A gondolat egy pillanatra megmosolyogtat, de semmi több. Utána már újra komor arccal figyelem minden lépését, miközben megnyugtatóan érzem a zsebembe rejtett késem súlyát. Már csak egy órája vagyok itt, de egyre jobban unom ezt az egészet. A várakozást. Sőt mi több, az idegeimre megy a sok vigyorgó ember. Mindegyik úgy tesz, mintha az lenne a legnagyobb bajuk, hogy nem találják a kedvenc dílerüket vagy apuci nem engedte nekik, hogy elhozzák a sportkocsit a garázsból.
Nem tudom miért, de talán pár pillanatig őket jobban utálom, mint ezt a barmot, akinek tartozok egy kis bosszúval. Azt hiszem, csak rossz napom van és képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy neki mindenük megvan anélkül, hogy bármit is tettek volna érte én meg egy nyavalyás pincében lakok, ahol csak a szerencsének köszönhető, hogy nem esett még egyszer sem a fejemre a mennyezet egy darabja. De ugye nem ezért vagyok itt. Nem azért, hogy magamban dühöngjek és nem is azért, hogy apuci kicsi lánya és fia miatt húzzam fel magam. Hanem azért, hogy lezárjak végre egy régebbi ügyet. Amint lehúzom az utolsó kortyot ebből a sörnek nevezett valamiből és szabaddá válik a kezem, már csúszik a zsebembe. Azonnal érzem a kényelmes markolatot és az apró gomb megnyomásával már a rugónak köszönhetően a penge is kipattan. Nem így terveztem. Nem akartam a tömegben neki menni. Minél kevesebb kockázatot akartam. De most már úgyis mindegy, nem igaz? Hadd szóljon!

Ritkán gondolom meg magam és még ritkábban azért, mert magamon érzek egy idegen tekintetet. Most mégis ez történik. Nem bírok szabadulni a kutakodó pillantástól. Pedig már javában markolom a késem. Sőt, fogadok, hogy már a penge is megcsillan egy-egy röpke pillanatra. Valami mégis riadót fúj a fejemben és egyből kombinálni kezdek. A kés újra a zsebem mélyére kerül én pedig irányt váltok. Nem éppen nyugodtan, de eltávolodok attól a baromtól. Aztán megállok a tömeg közepén és leplezetlenül bámulok bele abban a kíváncsi(?) tekintetbe. Nem tudom eldönteni, hogy ki lehet ő. A szemeket általában megjegyzem magamnak, de ez egyáltalán nem ismerős. Ha viszont ő idegen, akkor nem tudok elképzelni más okot, mintha zsaru. Egy kib*szott zsernyák! Nem hiszem el! Ahogy az is szinte képtelenség, hogy az idióta agyam azt diktálja, hogy menjek oda hozzá. Én meg hallgatok rá. Nem mintha lenne más választásom. Már szabadon engedtem az én kis démonjaimat és most mintha ezer meg egy hang suttognám a fejemben, hogy menjek és kockáztassak. Beszéljek vele? Nem, azt azért nem, de ha odaülök mellé, talán látok nála fegyvert, vagy jelvényt, amit messziről nem vettem észre eddig.
Úgyhogy pár nagy sóhaj és egy teljes perc múlva ott kötök ki mellette. De ahelyett, hogy eljátszanám a jól nevelt kisfiút, csak leülök a mellette lévő székre és újra a szemein akad meg a tekintetem. Nem kérdezek. Egy rohadt szót sem mondok, csak ülök ott, felé fordulva és hezitálás nélkül mérem végig. Se stukker, se semmi.
- Kitalálom. Nem valami beépített ügynökkel van dolgom, aki azért van itt, hogy lebuktassa a rossz fiúkat - kezdek mégis beszédbe és akaratlanul is mosolyra húzódik a szám.
Még nem is válaszolt, de én már előre örülök, hogy csak egy átlagos nő, aki kiolvasta a tekintetemből, hogy nem éppen azért jöttem, hogy elszórjam a zsebpénzem. Nem tudom miért lettem hirtelen most ebben olyan kib*szott biztos, de így van. Talán a rohadék démonjaim súgták meg a választ kicsit megkésve. Ahogy az is nekik köszönhető, hogy újra a kést markolom a zsebemben. Persze nem rajta akarom használni... attól függetlenül, hogy már mennyire forr a vérem.

- Láttam én már sokféle zsarut - jegyzem meg félvállról. Nem igazán érdekelnek az ésszerű okok, hogy annak néz-e ki, vagy sem. - Bár azok nem mosolyognak, csak akkor, ha épp laposra vernek a gyönyörű törvény keretein belül. Azaz titokban - teszem hozzá magam sem tudom miért.
De szerencsére egész hamar tisztázzuk, hogy nem zsaru, mégsem a legszimpatikusabb ember a világon. Csak ráncolom a homlokom, amikor tovább beszél és úgy tesz, mintha tudná, hogy miről van szó és mire készültem. Egyáltalán mi a jó francnak maradtam itt egyáltalán? Nem rendőr, úgyhogy már nem kellene itt lennem mellette. Mégis itt ülök és hallgatom az idióta megjegyzéseit.
- Miért ne tagadnám? - kérdezek vissza kapásból. Szinte végig őt fürkészi a tekintetem, csak egy-egy pillanatra fordulok meg és nézem meg, hogy az a barom ott van-e még egyáltalán, vagy elszalasztottam a lehetőséget.
Eszemben sincs többet mondani. Nem fogok neki magyarázkodni, bárki is ő. Nem fogok jó gyerek módjára mindent elmesélni és végignézni és -hallgatni, ahogy elmondja, hogy mennyire sajnálja, de ennek nem ez a módja. A bosszú nem old meg semmit... bla... bla... bla. Nagyon unom az ilyen szöveget. Túl sokat hallottam már.
- Mondj egy okot, amiért itt kellene üldögélnem veled és nem ott lenni, hogy megcsináljam, amit terveztem! - szegezem neki a mondatot egy olyan mosollyal, amiből tudhatja, hogyha nem talál ki valami nagyon nyomós érvet, már itt sem vagyok. Aztán egy perccel később végignézheti, hogy mire is készültem. Furcsa, de kíváncsi lennék, hogy változna a tekintete, amikor látná, hogy mit teszek.
Oké, ezek valószínűleg megint a démonjaim, de mit számít? Már úgyis annyira egyek velem, hogy nem éri meg különbséget tenni a a saját gondolataim és az ők akaratuk között. Piszkosul felesleges.
- Szóval? - emelem fel újra a tekintetem, még mindig mosolyogva.

- Az nekem nem számít - vágom rá újra gondolkodás nélkül. Nem érdekes, hogy elhiszi-e, amit mondok vagy kapásból tudja, hogy hazudok.
Mégis... egészen élvezem ezt a furcsa vitatkozást vele. Ami pedig még furcsább, egy perccel később már csak az érdekel, hogy mi lesz a következő lépése és melyik szavamba köt bele. Most már nem tudom utálni.
- Csak tudni akartam, hogy bármit is teszek, nem fogsz rám rontani, csak azért, mert a jókat képviseled - vágok egy grimaszt, de tudom, hogy igaza van. Egyetlen szót sem szólt és nem tett semmit, hogy idejöjjek és hagyjam az egészet a fenébe, amit elterveztem.
Nem tudom, végül is miért győzködöm magam az ellenkezőjéről. Nem tudom, miért akarom addig ismételgetni, hogy csak egy pillanatra jöttem ide, amíg el nem hiszem. Végül amikor elhangzik a kérdés, nem felelek. Csak összeszorítom a szám és a tömeg felé figyelek. Még mindig meg akarom tenni. Még mindig bosszút akarok mindenért... de nem mozdulok. A kezem kihúzom a zsebemből, de a kés ott marad a legmélyén.
- Majd máskor - motyogom és ezzel együtt ígéretet teszek magamnak. Megcsinálom. Ehhez nem fér kétség. De nem most.
Amint ez eldöntöm felvándorol rá újra a tekintetem, majd látom, hogy egy apró kártyát csúsztat felém. Szeretnék nem törődni vele és az arcába vágni, hogy "most örülsz?", de tudom, hogy ez csak gyerekes baromság lenne. Úgyhogy nem szólok, hanem a kártyát nézem anélkül, hogy elvenném, miközben a szépen kidolgozott betűket vizsgálom. Jah, név... cím... Nem lényeges. Aztán foglalkozás. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen azt mondanám, hogy még ő is hallotta, hogy mekkorát nyeltem. Doki. Hát persze. Azok értenek hozzá, hogy úgy beszéljenek, mintha minden nyavalyás titkomat ismernék. Mintha tudnák, hogy mi jár a fejemben és én ezt rohadtul utálom!
Újra zsebre vágom a kezem. Mindkettőt. De most csak azért, hogy ne lássa, milyen idegesség tett. Utálom, utálom, utálom! Csakhogy most inkább a félelemmel vegyített idegesség van bennem. A menekülési kényszer és a felvillanó régi emlékek, amikor egyiktől a másikig rángattak.