- Hm, ez egészen jól hangzik. - Elégedetten mosolyogtam rá különösen, hogy tudtam magamban, hogy képes lenne puszta kézzel megfojtani vagy akár egy kanál vízbe ha az a rendelkezésére állna jelen pillanatokban, de nem. De így legalább már tisztán látunk és tudjuk hányadán is állunk. Én személy szerint a legkevésbé sem érzem magam sértettnek épp ellenkezőleg még finoman hangzott szinte csilingelt a hangja... Ha jobban bele gondolok lehetne... Na jó, nem lehetne ennél rosszabb, de valami csak történik. Más nem, hogy pirkadni kezd.
- Szeretnék minél kevesebbet tudni rólad! - Emlékeim szerint nem tettem fel kérdést a nevével kapcsolatosan ergo nem érdekel. Ha pedig majd annyira bántja a dolog a fantáziámat hát majd felteszem, de mint mondtam szeretném tartani vele a tisztes távolságot és még véletlenül sem megbotlani vagy ilyesmi és úgy vélem ennyit igazán megtehetünk egymásért, hogy ezt tiszteletben tartjuk. Én szeretnék a lehető legkevesebbet meg tudni róla már ha ez lehetséges, de bízom benne, hogy igen és nem kell majd úgy belé fojtanom a szót! Bár ez eddig sem ment túl sikeresen, de még nem fogytam ki az eszközökből!
- Még nem teljesen és egy hadirokkant nyomorék nem ugrabugrál ablakokat át mint egy kis nyuszi a párzási időszak idején... - Nevettem el magam, de teljesen komolyan gondoltam, hogy immár nem leszek a segítségére. Csak annyit teszek meg érte mint amennyit ő értem! Csak annyit kértem, hogy maradjon csendben erre ő mint egy eszeveszett őrült iramodott futásnak és kezdett sipítozni mint akinek elgurult a gyógyszere!

- Fontos ez most? - Széttárt karokkal kérdezek rá úgymond hitetlenkedve... Annyira mellékesnek találom ezt a dolgot, sőt ezt az egész beszélgetést, amit még az értelem is mesze elkerült, de még a jó humor is. Előbb kapnék tőle sírógörcsöt, minthogy egyszer is mosolyt csaljon a képemre, ami nem feltétlenül csak az ő hibája, de azért eléggé hervasztó látványt tud nyújtani és ahhoz még csak a száját sem kell kinyitnia, az már csak a hab a tortán. Egy nő úgy átlagában is csak bosszantani tud ha nem éppen mást csinál, de ő már egyenesen az őrületbe kerget, ami már csak azért is nehéz feladat, mert elképzelésem sincs róla, hogy merre lehetünk, de még egy kicsi és erre is találni fog módot...
- Tévedés, én nem utállak... - Nem mintha magyarázattal tartoznék neki, de azért úgy véltem megemlítem ezt a kis apróságot. Én tényleg nem utálom... Az túlzás és túl közel áll a szeretethez... Engem szimplán csak nem érdekel.
- Gondolj bele, lehetne rosszabb is. - Ezzel most nem a nagy hosszú fülre és a két nyúlfogra gondoltam, bár ki tudja... De a nyulat általában aranyosnak találják, mondjuk én csak egy koszos kis állatnak, a legjobb jóindulattal is egy szőrgombócnak. Na jó, tényleg nem ez a legjobb viszonyítási alap, csak próbáltam tapintatos lenni, de már belátom, hogy ez is kár volt. Oly mindegy és minek is?
- Felfelé tarts és maradj szem előtt... - Biztosra veheti, hogy még egyszer nem fogok a nyomába eredni, hogy megtaláljam ha elveszik, bár ennél is jobban? Végül is nem bánnám ha nekem kellene elöl haladnom, na már most ezzel csak az a probléma, hogy jobb szeretném szem előtt tartani... és inkább mint a hátam mögött. Nem bízom benne és ez nem is titok, de attól még ugyan úgy ki akarok jutni erről az istenverte helyről! Ugyan nem vagyok egy kimondott szakértő, de ez az akármi - fogalmam sincs mi lehetett régebben és most sem nézek ki belőle túl sokat - ... jó, épület eléggé alacsonyan fekszik a fák között és itt semmit sem látni, de ha talán kicsit feljebb jutnánk... Kell itt lennie valami fő útnak, mert hát ha ide vezet út, akkor innen ki is kell, hogy vezessen egy.

- Nem, egyáltalán nem fontos. Nekem most az lenne csak igazán fontos, hogy valahogy kikerüljünk innen, vagy legalább tudhatnám, hogy hol vagyok, hogy innen hogy találnék haza. - Hangom kétségbeesetten cseng, de még tartom magam, mert nem akarok elkezdeni hisztériázni, hogy mennyire haza akarok menni. Mert kurvára nem akarok itt lenni, mikor otthon sokkal jobban érezném magam, szinte már hiányzik a puha ágyam, amibe fáradt, sérült testemet vethetném bele. Kiütném magam pár szem altatóval és elfelejteném, hogy ezen átestem, csak a térdemen lévő seb árulkodna arról, hogy nem álom volt. De ahhoz, hogy ezt megtehessen valahogy haza kellene jutnom, ami most nagyon is kihívásnak számít.
- Ha nem utálnál, akkor nem viselkednél így velem. - Eddig sem voltunk egymással kedvesek, kétlem, hogy megváltozna a mostani helyzetünk, nem is várom el tőle, hogy puszipajtások legyünk, csak legalább vegyen emberszámba, ami eddig nem igazán tett.
- Az már biztos, hogy lehetne rosszabb is, de tőled még ez a jelző is furán kedvesnek hatott. - Ezt általában azok mondják másoknak, akik kedveskedni szeretnének, de az ő szájából eléggé morbid volt ezt hallani.
- Nem hiszem, hogy ilyen lábbál bárhova is elkóborolhatnék. - Pillantottam rá hátra, majd megindultam egyenest. Iszonyatosan csúszott a talaj és az aljnövényzet sem könnyítette meg a dolgomat, főleg sajgó lábbal volt kész élmény felfelé lépkedni.
- Ez a gyalogtúra kész élmény, főleg egy ilyen harapós férfival. - Kínomban fel is nevettem, valójában jól szórakoztam azon, hogy mindketten annyira szerencsétlenek vagyunk, hogy még mindig itt vesztegelünk.

- Ha teszem azt nem hátráltatnál folyton már régen otthon lehetnél, bárhol is legyen az... - Most inkább nem hívnám fel a figyelmét az imént elhangzottakra miszerint ő éppen haza tartott, mert ez most minden bizonnyal nagyon nem az és már mondhatom igen csak széepn elkeveredtünk plusz kétszer is kereshette már az éjszaka folyamán és kezd kicsit elegem lenni már az óvóbácsi szerepéből. Már vagy hatszor letértünk az előrelátott útról és már fogalmam sincs, hogy hol vagyunk vagy, hogy merre is kellene tartanunk, mondhatni szinte egy helyben toporzékolunk és talán csak körbe körbe megyünk.
- Jó, akkor áruld el mégis hogyan viselkedek veled? - Még mindig csak azt tudom mondani, hogy lehetne sokkal rosszabb is. Én nem tartom túl sokra a női nemet, nem eléggé ahhoz hogy tisztelni tudjam vagy még senki sem tudta azt el érni, hogy tiszteljem, nem tudom. Nekem mind egy szálig ugyan azt jelenti és csak a külső különbözteti meg őket, ennyi.
- Az nem jó! - Ráztam meg a fejem. Igaza van, a hörcsög sokkal találóbb lett volna. Hogy ez nekem eddig miért nem jutott eszembe?
- Erről már bizonyítottál... - Lefogadom egyetlen reccsenés vagy ropogás és már is árkon-bokron túl járna én pedig basznám se újból felkutatni. Na jó, azért megpróbálnám, bár ötletem se lenne, hogy mégis honnan kezdhetném.
- Talán még meg is harapnálak ha félnék attól, hogy megveszek. - Nevettem fel halkan. Hiányolom a szarkazmust. Nem vagyok sem lusta sem fáradt, de nem látok semmiféle előrehaladást. Itt minden olyan veszettül egyforma és sötét. Sehol egyetlen fénycsóva, de nem akarom még egyszer a frászt hozni rá, abban már volt részem és tudom mit vált ki belőle, pánikot... Így csak tovább sétálok és figyelek. Nagyjából még az orromig se látok így ez sem túl könnyű.
- Nincs olyan érzésed, hogy csak körbe-körbe bolyongunk? - Mondhatni egyetlen támpontunk van és az a romos épület volna az, amit percekkel ez előtt is pontosan ugyan ebből a szögből láttam megközelítőleg ebből a távolságból.

- Nem, tudod mit? Igazad van. Én szúrtam el amikor téged hátráltattalak. Hagynom kellett volna, hogy a vesztedbe rohanj. - Förmedtem rá kissé erélyesebb mint eddig és talán kicsivel felelősebben is, ami azért furcsa, mert nem nem szoktam ilyet csinálni. Legkevésbé érdekel az, hogy egy nő mit akar éppen. Most még is kioktatom. Komolyan mondom ha nem mi tennék ezt épp akkor azt mondanám, hogy leginkább egy szappanoperára emlékeztet ez az egész vagy akár mint két negyven éves házas és ő kiválóan játssza benne Esmeraldat.
- Nem szükséges. A többit majd kitalálom magamtól is... - Azért nem olyan nehéz rájönni, de mintha csak egy szinoníma szótárat hallgatnék. Lenézem? Meglehet, de hát miért is ne tenném? Csak rá kell nézni... Egyébként se becsülöm sokra a női nemet és hát ő sem tette túl magasra a mércét. Semmibe veszem? Tökéletesen rátapintott a lényegre. Nekem oly mindegy, hogy vele vagy nélküle... Én akkor sem fogok itt rostokolni.
- Azt nem még az előtt kellett volna, hogy megkeserítetted az életemet? - Csupán csak érdeklődöm semmi több. Még, hogy boldogítson? Ez még viccnek is rossz. Inkább, hogy sírba tegyen. Az sokkalta de hihetőbb is lenne.
- Tudod az a helyzet, hogy előbb leszel te szájon vágva minthogy én befognám a pofám, de ha valóban ezt akarod kipróbálhatjuk. - Azon nem múlik, egyébként sem vagyok egy kimondott társaságfüggő lélek. Én kibírom akár egy szó nélkül és különben sem kell a segítsége ahhoz, hogy haladni tudjak.
- Jó, nem bánom. Akkor mostantól kezdve én haladok elöl csak ne tapadj a seggemre, kérlek. - Bármibe lemerném fogadni, hogy ezek után meg majd azon fog problémázni, hogy ő fél hátul maradni. Igen, biztosan valamiféle bestia les rá a bokorból csakis arra várva, hogy karmaival elragadhassa tőlem. Micsoda tragédia volna. Hogy is élném túl? Sokkal inkább félteném szegény szerencsétlen bestiát mint őt!
- Baszki, te most fogdosol? - Vettem poénosabbra a figurát majd elnéztem a karomra nem mintha látnék is valamit, hogy megtudjak bizonyosodni arról, hogy nem a fekete özvegy karolgat éppen.
- Márpedig itt kurvára nem fogunk maradni, szóval gyorsan döntsed el, hogy mit akarsz? - Bár én kurvára semmit sem hallottam és már amennyire én tudom ez egy erdő, az erdőben pedig állatok is laknak és amennyire én tudom vannak közülük éjjeli állatok is.

- Azt mondod? - homlok ráncolva felvont szemöldökkel kérdezek vissza. Nem szokásom kérdezősködni már csak az érdeklődésemből kifolyólag sem, de ezt most nem tudtam megállni. Tudom, nézőpont kérdése az egész... De hát minden egyes gyér próbálkozásnál ismét és újfent belem találta szembe magát, akkor ez most azt jelentené, hogy én vagyok a veszte? Mert eszem ágába nincs efféle babérokra törni. Semmije sem akarok lenni, nem hogy a veszte! De most hogy ezt tudom immár biztossá vált a számmora, hogy a legközelebbi adandó alkalommal nem fogom az útját állni.
- Ahogy sok minden mást sem mégis megtörtént. - Azt a kurva milyen bölcsesség szállt meg hirtelen. Szóval, ennyit a hitről meg az efféle maszlagokról. Miért? Azt hitte volna néhány órával ez előtt, hogy majd egy ilyen helyen fog magára eszmélni egy ilyen fazonnal? Egy biztos, ha valaki oda állított volna hozzám néhány órával ez előtt, hogy mind ezt közölje velem hát akár többször is köre röhögtem volna és javasoltam volna neki egy közeli pszichiátriát.
- Hát nem is aranyoztad be aranyom. - Már az első tíz perc után bizonyossá vált a számomra, hogy ezt ár megint alaposan elkúrtam és, hogy miért nem maradtam nyugton a seggemen?!
- Nem, mert avval bevallanám, hogy kicsit is érdekelsz hol ott erről szó sincs. - Biztosítottam a tényekről. Ok nélkül mg soha senkit sem ütöttem meg, de okkal viszont nem válogatom meg a nemeket. egy nő is ugyan úgy megérdemelhet egy pofont mint egy férfi egy alapos képen törlést.
- Miért látsz itt valaki mást rajtam kívül? - Érdeklődve hatalmas szemekkel fordulok felé hátha még egyszer rászabadítom magát a tébolyt. Már-már fulladoznék a nevetéstől, hogy minden egyes kis nesztől képes volna összecsinálni magát. Komolyan mondom egy öt éves kislányba is több bátorság és kíváncsiság szorult.
- Ahhoz előbb találnom kellene egyet... - Jegyeztem meg keserűen. Iszonytatóan sötét van. Örülök ha valamerre utat tudok törni magunknak avagy ösvényt találni nem még, hogy köveket keresgéljek neki...
- Kapaszkodj belém! - Fogtam meg a karját, hogy keresztül fogjam a nyakam körül és ezzel is valamelyest megkönnyítsem lépteit. Azaz haladósabbra fogtam a dolgot. Nem is habozva tovább indultam meg ez úttal némi kerülővel, de továbbra is felfelé tartva remélve, hogy hogy nem hajszálpontosan az erdő belsejébe.

- Ezek szerint én volnék a veszted? Igazán megtisztelő! - Vontam le a nem túl bonyolult következtetést és már alig várom, hogy belekössön valamilyen úton-módon. De ez már igazán nem az én hibám, hogy nem tudja kicsivel jobban megválogatni a szavait és jól megfontolni, hogy mit is szeretne megosztani velem és mit nem, nem mintha túlzott érdeklődést mutatnék a dolgai iránt.
- Ahogy mondod. - Most először tökéletesen egyet tudok érteni vele és ezt nem fogom beenni mint valami égi jelet, hogy nekünk már pedig nem így kellene egymással bánni és hogy helytelen az amit teszünk és hogy biztos minden jobbra fog fordulni. Igen, minden sokkal jobb lesz mikor végre külön utakra térünk. Onnantól az ég világon semmi bajom se lesz vele csak könyörgöm ne lássam többé és akkor egész biztos jóban leszünk!
- Na ne, ez a túlzott egyet értés már túl sok is lesz a mai napra, nem gondolod? - Nem szokásom semmi jónak sem az elrontója lenni csak hogy ebből semmi jó sem sülhet ki csak is katasztrófa így inkább ne is erőltessük a dolgot. Én hajlandó vagyok a csendes béke kötésre. Különben sem vagyok egy szószátyár, de mi inkább csak ne értsünk egyet egymással! Az semmi jót sem ígér!
- Ha ettől most jobb lett neked... - Bánom is én, még ha nem is volt szándékos... Attól függetlenül még nem kell hozzászokni.
- Kedves tőled, hogy ezt belátod. - Ez is csupán mint sok minden más is a mai nap folyamán csak nézőpont kérdése és mi a nem túl előnyös szöget néztük ki magunknak.
- Nézd el nekem. Csak szeretnék mi előbb eltakarodni erről a helyről. - Úgy hiszem ez megint csak kölcsönös, de erre már inkább nem térnék ki, ahogy arra sem, hogy nem pusztán a kedvesség vezérelt, de ez most mellékes is csak jussunk már végre ki innen és nem érdekel, hogy hogyan, csak épp ne hullazsákban! Nem vagyok nagyigényű...
- Igen, sajnos nem sikerült olyan hangosan sikoltoznod, hogy fuccs legyen a hallásomnak, de azért köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmemet... - Tettünk meg egy éles kanyart majd a hang irányába indultunk és hamarosan már az útjelzőlámpákat is megpillantottuk majd végül ki értünk az út széléhez én pedig lassan elengedtem...
- Hát akkor azt hiszem innen már magadtól is boldogulsz... - Pillantottam rá kérdőn majd azért még körbe néztem, hogy merre is indulhatnék tovább, mert itt még nincs vége az útnak, csak a közös utunknak...

- Már úgy sem számít. - Legyintettem csak egyet és kár is volna tovább ragozni a már úgy is egyszer elhangzottakat. Pontosan erre próbáltam célozgatni a mi előbb. Hát talán ebből most tanul és legközelebb annyival jobban átgondolja mi előtt szóra nyitná a száját, ami mondjuk nem volna rossz ötlet.
- Igazad lehet...- El sem hinné milyen közel jár az igazsághoz, de az is lehet, hogy nem ő legmegfelelőbb ember arra, hogy elehet tegyen úgymond szükségleteimnek és ezért igazán nem hibás... Én keresgéltem a rossz helyen és széepn bele is buktam, ennyi az egész.
- Hogy neked semmi sem elég jó... - Ismételtem meg szavait. Azt hiszem ez úttal visszanyalt az a fagyi, de úgy kell neki. Nem kell ám őt félteni csak az első levél rezdülésénél amit nyilvánvalóan csak a szél lenget, de több mint valószínű, hogy ez még csak meg fordult parányi elméjében, hová is gondolok? Mindig is túlbecsültem az embereket!
- Csodás... - Ez a fene nagy egyet értés örömében meg is indultunk és szerencsére több ilyen alkalomra már nem kerülhetett sor. Csendes egyet értésben haladtunk tovább...
- Épp ellenkezőleg... Túl jó, az itt a probléma... - Hagy ne keljen ezt most részleteznem.
- Úgy legyen... - Intettem csak egyet majd hátat fordítottam és nem néztem vissza... Sietős léptekkel haladtam. Nem mondhatnám, hogy hiányzott a társaság és nem bántásból, de most az egyszer hagy legyen csak neki igaza és nem fújjon minket többé össze a szél...

Kezd újra szokásommá válni, hogy céltalanul bolyongjak az éjszakában. Kikapcsol és megnyugtat. Nem kell semmire figyelnem, nem kell agyalnom a holnapon, csak menni előre, amíg nem érzem, hogy ideje visszafordulni és kidőlni. Ha elég fáradt vagyok, ez egyszerűen megy. Én pedig mindent beleadok, hogy mire hajnalodna, eléggé hulla legyek ahhoz, hogy nem rágódjak semmi. Se lehetőségeken, sem elkövetett hibákon.
Valamikor, a sokadig utcán haladva végig buszra szállok. Hogy miért? Egyszerű. Elvitetem magam messzire és mire visszagyalogolok, már teljesen ki leszek merülve. Jöhet a jól megérdemelt pihenés. Na meg az sem utolsó, hogy az ismeretlen helyen több a kihívás. Több minden el tudja vonni a figyelmem. Ez kell nekem. Nem keresem én a bajt, viszont ha rám talál, egy ismeretlen helyen nem olyan egyszerű lelépni. Hülye vagyok? Nem kérdés. A saját életem kockáztatom. Boldogan és mosolyogva. De nem számít. Most meg főleg nem. Legalább addig is, amíg a véremben tombol az adrenalin, érzem, hogy élek. Azt mondják, hogy ameddig az ember érzi a fájdalmat, addig biztos, hogy túléli, bármit is kap. Lehet, hogy ideje letesztelni, hogy így van-e, vagy oltári baromság az egész.
Épp ez jár a fejemben és érzem, hogy a vérem meglódul. Egyre jobban furdal a kíváncsiság. Szeretném letesztelni ezt az állítást és mekkora mázli, akad is valami! Valahol a semmi közepén járok és csak a nagy csend vesz körül egy pillanatig. De ha jobban fülelek. Ha megállok, már hallani, hogy nem vagyok egyedül. Kiáltás és puffanás. Egy mosollyal eredek futásnak a hang irányába. Csak reménykedek benne, hogy balhé. Valami olyan, amire ha magamnak akarom majd holnap kimagyarázni, simán bemesélhetem, hogy jogosan avatkoztam közbe. Csupán segítettem valakinek. Egyre feljebb veszem a tempót és gyorsabban szedem a lábaimat, amíg meg nem érkezek. Nagy kapu lehetett valamikor régen itt, de most előttem csak a semmi van és omladozó falak. Persze, hogy ez csak érdekesebbé teszi az egészet! Egy pillanatra átszaladnak a fejemben a régi mesék. Elhagyott várak... kastélyok... romok.
- Keressük meg azt a kincset és verjük szét valakinek a képét! - beszélek magam elé nagy vigyorral az arcomon és újra kapkodni kezdem a lábaimat.
Nem kell sokáig mennem, hogy megtaláljam a már javában zajló bunyót. A mosoly eltűnik az arcomról és nagy komótosan sétálok oda a földön, egymáson fekvő két alakhoz. A másik túl kába ahhoz, hogy ártalmas legyen. Mást pedig nem látok.
- Kell segítség? - teszem fel jókedvűen a kérdést, ahogy leguggolok melléjük. Nem tudom, pontosan kinek is kellene segíteni. Mindenki mindenki ellen? Nekem megfelel.
Csakhogy mielőtt kiélvezhetném a helyzetet, valakit kapok a nyakamba. Egy pillanatra furcsán meredek magam elé. Nem néztem szét jól. Túl szórakozott voltam. Sebaj. Hagyom, hogy a mögöttem lévő kiélvezze a helyzetet és amint elhúzza az egyik karját én már ütök is. Nem nézem, hogy hol találom el. Az érdekel, hogy a testem jólesően bizsereg az ütés után. Amíg ő el van foglalva.
- Ki, kivel van? - kérdezősködök, de választ nem várok, csak nagy lendülettel teperem le a birkózásban éppen felül lévő fickót. Most már a földhöz szorítva, lenézve rá vigyorgok. - Nem baj, ha beszállok? - a válasz egy szép ütés a gyomromba. Áucs.

Azt hiszem, ha nem kéri senki a segítségem, akkor is maradnék és beszállnék a verekedésbe. Hiába tagadom, kell és kész. Szükségem van rá, akár tetszik, akár nem. Egész hamar sikerül megállapítani, hogy ki, kivel van. Meg persze segítenek a fickó szavai. Csak arra nem vagyok képes, hogy válaszoljak is rájuk. Amikor az ember hasába majd mellkasába bokszolnak, kell egy kis idő, amíg újra levegőhöz jut. A beszéd csak ezután következik. Szavakkal, vagy ököllel. Attól függ. Én az utóbbit választom. A mosoly ekkor már nincs sehol, de csak azért, mert nem lenne egy szerencsés helyzet, ha most pár fogamat elveszíteném, amiért villogtatom itt őket. Úgyhogy kezek ökölben és felállok a földről. Hogy ezzel elveszítem azt a cseppnyi előnyt, ami eddig megvolt, amíg leszorítottam a pasast? Kit érdekel? Így az élvezetes, nem? Semmi szórakozás nincs benne, ha percek alatt véget ér. Úgy talpra állok és pillanatok alatt változtatok a tervemen. Ahelyett, hogy behúznék az előttem állónak - aki valljuk be, közel sem kapott eleget és túl gyorsan mozog -, inkább leengedem a kezeimet és pár lépéssel arrébb állva felkapok egy kisebb követ. Egy másodpercnyi mosoly és már repül is felé. Kis híja, hogy nem vétem el. Oké, a célzás ilyen téren nem az erősségem, de jó nézni a hirtelen megjelenő ijedtséget az arcán. Aztán persze egyből nekem ront én viszont az öklömmel várom. Visszakapja, amit adott.
- Ugye, hogy kib*szott sz*r érzés? - kérdezem tőle, amikor összegörnyed. El tudom képzelni, hogy nem nagyon kap levegőt. Remélem azért sikerült maradandóbb gondot okoznom neki, mint amennyit én kaptam tőle.
- Mit kapok, ha nem hagylak itt a sz*rban? - csúszik ki a számon az első gondolatom, miközben a harmadik barmot figyelem, akihez eddig nem volt szerencsém és most feltápászkodik a földről.
Nem mintha tényleg várnék tőle bármit is, de attól még megkérdezem. Talán még jó is kisülhet belőle. Azon kívül, hogy megkapom, amire szükségem van. Egy kis bunyót, ami segít lenyugodni és ezerszer jobban kikapcsolni, mint amennyire a fáradtság ki tud. Persze ez is fáraszt... kivéve, most, amikor behúzok egyet a drága, hármas számú rohadéknak, aki meg sem torpan. Ahelyett felém magasodik és az én ujjaim kezdenek el sajogni.
- Mi a fenéből van a te fejed? - rázom a kezem, mire ő elvigyorodik. Én pedig próbálom nem észrevenni a nagy pecsétgyűrűket az ujjain. Valószínűleg úgyis pillanatokon belül az én arcomon lesz a lenyomatuk. Már előre érzem, hogy fájni fog.
Valami hülye okból kifolyólag nem mozdulok és hagyom, hogy megtörténjen a nagy találkozás az öklével. Fáj, de pillanatokkal később lezsibbad a fél arcom, úgyhogy no para. Megdörzsölöm, majd kiválasztom a lehető legaljasabb módszert, amit csak lehetett. Oda rúgok, ahova egy férfi sem szereti. Erre már ő is összegörnyed. Fél keze viszont szabadon marad, ráadásul észnél van annyira, hogy elővarázsoljon egy csillogó kést. Na azt kellene tőle elszedni. De nagyon gyorsan.

Nem pont így képzeltem el a folytatást. A szemeim előtt lebegett a képzeletbeli kép, a folytatás, de abban nem szerepelt ez a nagydarab állat és a kése. A pisztoly meg pláne nem! Az soha nem jó jel, már megtanultam. Nem vagyok egy ijedős fajta, a kés látványa sem rémisztett meg, de ahogy eldörren a fegyver, ösztönből húzom be a nyakam és maradok mozdulatlan. Aztán jön a fájdalmas üvöltés és én magamban megjegyzem, hogy az arcomon kívül, ami újra lüktetni kezdett, nem fáj semmim és nem is vérzik. Szóval ez a fickó tényleg tudja használni azt a pisztolyt... vagy csak piszok mázlista. Velem együtt. Ez után vagyok csak képes felmérni a helyzetet nagyobb körben, magam körül. Úgy tűnik, nem csak én vagyok olyan eszement, hogy élvezzem ezt az egészet. Nem tudom, hogy ennek most örüljek, vagy gondolkozzak el azon, hogy vajon az egész világ hibbant-e. Egy biztos, az az utóbbi mellett döntök, az ne most lesz. Nem érek rá gondolkodni.
A barom, vérző kézzel lódul előre. A társai már régen kifeküdtek és továbbra is ott fetrengenek a földön, mint valami elesett vadállatok. Nem kell már velük foglalkozni. Szó szerint nagyobb gondunk van. Talán habozok egy pillanatig. Próbálom eldönteni, hogy mennyire lenne öngyilkos küldetés nekifutni a gorillának. Végül feladom. Minek gondolkodni? A cselekvés sokkal érdekesebb és legalább biztos az eredmény. Azt hiszem, eszement barom módjára - ami valljuk be, néha vagyok -, ordítok csak poénból, ahogy nekifutásból ugrok a s*ggfej hátára, átkulcsolva a nyakát. Szinte azonnal nyúl hátra és próbál lefejteni magáról. Azon kívül, hogy sikerül összekennie a vérrel, ami a kezéből folyik, nem ér el mást. Próbálom a szuszt is kiszorítani belőle, de ő nekinyom a falnak. A hátamba beleáll valami. Jobb esetben egy kő, vagy kisebb üveg darab, ami megvág. Rosszabban... ebbe inkább ne gondoljunk bele. Olyan készségesen engedem el a nyakát és csúszok le a fal mentén, mintha valami begyakorolt színdarabot játszanánk. Csakhogy abban nem szerepel valódi fájdalom, sem szédülés és fel-fel villanó apró, fehér foltok. Oké, azt hiszem a fejem is koppant. Nem próbálkozok azzal, hogy felálljak. Még biztos, nem menne.
- Lődd már lábon! - kiáltom, de azt hiszem nem hangzik olyan magabiztosan a hangom, mint elterveztem. - Vagy csinálj valamit és húzzunk el! - teszem hozzá magam elé motyogva. Vagy tényleg tesz valamit és megállítja, vagy nekem kell összeszednem magam, amire a következő pár percben nem látok esélyt.

Minden lövés még elég sokáig visszhangzik a fejemben. Ahogy elhangzik még egy ráadás, még a szemem is becsukom egy pillanatra. Nem tudom, hogy azért, mert arra számítok, ahogy elvéti és engem talál el, vagy azért, mert azt remélem, hogy így kevésbé hasogat majd a fejem. Amint újra kinyitom a szemeimet és körülnézek, már csak azt látom, hogy a nagydarab barom a földön fekszik és nagyon úgy néz ki, hogy feladta. A másik pedig, a pisztolyos, felém rohan. Furcsa, de meg sem fordul a fejemben, hogy belém ereszt egy golyót. Már régen megtehette volna, ha akarja. Talán a tekintetében látom, hogy inkább aggódik.
- Jól vagyok - mondom kissé azért bizonytalanul és mielőtt megfognám a felém nyújtott kezet, végigborzolom a hajam, majd megnézem a tenyerem. Semmi vér. Szuper! - Jól vagyok - ismétlem meg és a kezében nyomom az enyém.
Talpra állva már mosolygok. Félig annak szól, hogy nem szédülök és nem ültem vissza azonnal a földre, félig pedig annak, hogy...
- Ez k*rva jó volt! - nézek rá még nagyobb mosollyal, de továbbra sem mozdulok onnan. Ne nem azért, mert a fal mellett tudok csak megállni egyenesen. Csak nem érzem, hogy tartanunk kellene tőlük és menekülni. Nem úgy néznek ki, mint akik még többet akarnak. Kár. Egész mókás volt, a két "normálissal".
Aztán lefagy a molyos az arcomról. Kitisztul a fejem és elkezdek amolyan miérteken gondolkodni. Na nem azon, hogy miért vagyok ekkora barom, hogy élvezem a legújabb fájó, de ártalmatlan sérüléseket. Sokkal inkább azon, hogy kivel is állok szemben. Nem látok jelvényt, vagy ilyesmit, se a környéken flancos szolgálati kocsit. Mégis teljesen megfeledkezek arról, hogy minek is vagyunk éppen a közepén. Csak egy dolog jár a fejemben.
- Rendőr vagy? - teszem fel a nagy kérdést gyanakodva, és egészen a falig hátrálok. Nem lett sokkal nagyobb a távolság, de ez is előny. Akkor is, ha nem úgy néz ki, mint aki le akar csukatni, ha rendőr... minél hamarabb szeretném az egész várost kettőnk között tudni.