Önfeledt vihogásán én is jót vigyorgok.
- Egy szóval se mondtam! Tudod jól, hogy imádtam azt az egy hónapot miattad, és nem éreztem úgy magam, mintha össze lennék zárva egy rakat barommal az irodában, és fingom sincs, hogy mire mit kell mondani, milyen megnyilvánulással. Te voltál az utolsó mentsváram - húzom ki magam, mintha valami hatalmas bevallásra kerítettem volna most sort.
Aztán hosszú hosszú ideig csak azt papolom, hogy hol és merre fordultam már meg, meddig sikerült kiterjeszteni a céget, és mik a tervek a jövőre való tekintettel. A jelenleg semmivel nem foglalkozó, csak üldögélő és újságot olvasó pincérek is felénk kacsintgatnak, s mintha legalábbis két híresség csevegne most egymással, úgy kerekedik el a szemük egy-egy infó hallatán. Kihívóan mosolygok rá az egyik nőre, és kis híján fel is nevetek, mikor az elszégyellve magát, a füle hegyéig vörösödve elfordul, hogy ne láthassam az arcát. Valamiért nem lep meg... hallgatózni nem szép dolog.
Ahogy Cécile beszélni kezd, úgy érzem magam egyre elégedettebbnek. Végre valaki nem csak a pénzemért dicsér, hanem azért, amit véghez vittem és ami még tervben van és nagy eséllyel véghez vihető. Ha nem lenne az, már rég lemondtam volna róla és a körmömet vágva forgatnám magam az irodai bőrszékben.
- Az vagyok persze! De tudod milyenek a magamfajta üzletemberek... csak a biznisz, és soha nem elégednek meg azzal, ami van, mindig több és jobb és szebb és modernebb kell. Igaz szerencsére ez rám még nem jellemző, de akár lehetne - csavarom meg egy kicsit a dolgokat. Tényleg nem úgy ismerem magam, mintha olyan borzasztó hatalommániás féreg lennék, de érzem, hogy ragadt rám apámból valami ezen a téren is.
Mielőtt visszakérdeznék, gyorsan kifújom magam és felkészülök a legdrámaibb, legkomplikáltabb és legdurvább életútra, amit ember csak el tud képzelni. Soha nem voltam kibékülve a pszichomókusokkal, mivel mindegyik váltig állítja, hogy valami bajom van, valamint úgy kutakodnak az ember fejében, mint gyerek a szar után a homokozóban.
És mint sejtettem, tényleg bonyolult lett. Eleinte csak nagyokat pislogok, ám amint sikerül felfognom, elvigyorodok. Nem mutathatom magam segg hülyének, elvégre átlagon felüli az IQ-m. Viszont nekem még hirtelenjében így lestrapált aggyal ez is soknak tűnik. Talán be kellett volna melegítenem egy kis gyakorlással a reggel?
- Nem is értem, hogy tűrsz meg magad körül ennyi életformát... gyerekek... terápiára szorulók. Idegbetegek... - sóhajtom drámaian, bár láthatja arcom cinikus, mulatságos arckifejezéséből, hogy nem gondolom komolyan.
- Amúgy nagyon szép életút. Tisztellek téged. Azért, ami vagy és ami lettél. Gratulálok - mosolyodok el elismerően, némi komolysággal a tekintetemben, elvégre komoly dolgokról beszélünk.
- Hogy mi? Feleség? Melyik nő maradna meg mellettem hosszú távon szerinted? Szerintem nem sok jelentkező lenne rá, cáfolj meg ha tévedek - javarészt én vagyok az, aki eldobja maga mellől a nőket, de ennek is meg van a maga oka.
- És te Kedves? Nehogy azt mond, hogy nincs melletted valaki, aki fülig szerelmes beléd, és körbe udvarol minden nap - térek ki rá. Soha nem szerettem, ha rólam folyik a téma.