- Biztosra vettem... - Mosolyogtam vissza szemeibe. Mondhatni ez egy percig sem volt kérdéses. Őszintén szólva az ellenkezőjén sokkal inkább meglepődtem volna, de ezt szinte lehetetlennek tartottam és hát nem ért csalódást, bár azt hiszem ezt még valahogy kihevertem volna... De ez most nem lényeges. Egyébként meg szerintem a legtöbb férfi evvel a válasszal állt volna elő. Nincs ebben semmi különös maximum a végeredmény az eltérő, de hát ez már személyfüggő dolog és még annyi meglepetés érhet. Ezt sosem árt számításba venni...
- Mármint a döntésem? Nem, az általában soha sem az... De én így döntöttem és épp ettől szép az élet... - Vontam meg a vállam egy pillanatra elgondolkodva. De nem, sorozatosan rossz döntéseket hozok és nem zavartatom magam miattuk. Mindegyik egy jó lecke és nem is én volnék ha másképp döntenék. De azt senkitől sem várom, de még kevésbé érdekel, de még kevésbé vagyok hajlandó végighallgatni a kioktatást. Talán nem mindig hozok jó döntéseket a legközelebbi adandó alkalommal már lehetőségem lesz a másik utat választani, mert minden út vezet valahová én pedig hajlamos vagyok a kíváncsiságra és egyszer mindent ki kell próbálni, mert van ami csak egyszer adódik az életben és bolond az aki eldobja magától.
- Na abban a majd csak kilyukadunk valahol dologban nagy vagyok... - Nevettem fel kicsit zavartan. Bizonyítottam már... Majd nekilendültem, hogy mi hamarabb a pohár aljára nézzek, bár ez egy kicsit gyors volt és nem vagyok valami nagy alkoholfogyasztó.... Mármint nincs vele semmi különösebb problémám megiszom, lecsúszik mint bárki másnak csak épp annak mindig következményei vannak...
Érdeklődés kíváncsiság... Egyre megy. Az egyik nem zárja ki a másikat.
- Mééég mindig... - Ennél vagy sokkal több vagy jóval kevesebb kell ahhoz, hogy nemet tudjak mondani. Most vagy nagyon vakmerő vagy nagyon ostoba voltam, de rövidesen ez is ki fog derülni vagy még inkább beborul... Nem tudom. De első lépésben én is csak kezet nyújtok felé a másodikat meg nem én diktálom.

Elámulva nézem, ahogy szemvillanásnyi idő alatt borítja magába a martinit, na jó, a szám nem marad tátva, arra azért figyelek, de mégis kellemesen meglep, és nem bírom levakarni a mosolygásomat.

- Akkor azt hiszem jók leszünk együtt! - vigyorodik el a fejem, és ahogy a pohár alja már üresen koppan az asztalon, kinyújtom felé a kezem. Itt a nagy alkalom! A második sör marad, más se hiányzik, hogy azon csússzak meg, hogy megszondáztatnak és bevisznek, de attól függetlenül ugyanilyen sebességgel túrom ki a gatyám zsebéből a rommá gyűrt pénzemet, és vágok ki az asztalra egy tízest.

- Tűnjünk el innen! - mosolygok rászorítva a kezére, és ahogy feláll a székről velem szemben, már feledem is a korábbi óvatos stílust, persze tapló nem vagyok, sosem voltam, de megindulva előre, kellemes sunggal húzom is magammal az ajtó felé, és lenyomva a kilincset mindkettőnket kitessékelem.

- Akkor pattanj! - ülök fel a motorra és szólok már arról fordulva felé, és egyben nyújtom is a kezemet. - És tudod.. kapaszkodj! - mosolyodom el, ha az eddigi belvárosi forgalomnál kis híján leesett, most jön még csak a kemény menet!

- Csak azért mert nem áll jól az még nem azt jelenti, hogy egy nő nem bír inni... - Tény ami tény tényleg nem egy vonzó vonás egy nőben, de azért még néhány pohárral igazán belefér a keretbe már annak aki tudja meg bírja meg szorult belé némi mértékletesség. Nem szokásom totál kiütni magam, hogy még másnap se tudjak magamról, de legkevésbé arról, hogy mit csináltál és hogy hol vagy hogy kivel. Semmi szórakoztatót sem találok a dologban. Abból csak a sok kérdés származik amire olykor jobb nem tudni a választ, de erre többnyire már csak akkor jössz rá mikor a tudtodra adták, hogy miért? Mert kellett neked makacskodni... Igaz, régebben én is annyival jobban bírtam az alkoholt, de az akkor volt és azért most sem maradok alul viszont kevésbé szeretek másoknak bizonyítani.
- Hááát, most nem nekem kell irányítanom... - Gőzöm sincs, hogy mit akartam ezzel, de azért jó volt kimondani és talán túl sokat is sejtető. A fene se tudja... De nem fogom minden mondatomon hatszor átrágni magam, mert akkor nem lesznek túl tartalmas szóváltásaink. Nem mintha eddig be nem állt volna a szám, de most én leszek az aki nem kérdez csak ha kérdezik...
- Jó ötlet... - Nem mintha bármi gondom lett volna a hellyel és nem is szeretek az ilyesmin problémázni, de ha már van az embernek választása... Mondhatom hátra sem néztem inkább csak tartottam a tempót egyenesen ki innen és azt hiszem jobb lesz ha a közeljövőben sem tekintek túl sokat hátra...
Feltessékeltem magam a motorra az ő segítségével persze és már cseppet sem óvatoskodva fontam köré karjaimat érthető okokból.
- Tudom, de azért próbálj meg az első gyors kanyarnál nem elveszíteni, oké? - Tudom, az előbb is ezt mondtam. De most majd megpróbálom kicsivel jobban csinálni. Ez már csak ilyen...

Tetszik a beszólása, még talán el is vigyorodom, hogy ne állna jól? Szeretem amikor egy nő nem pipiskedik, vagy modoros, hanem csak úgy teszi, amihez épp a kedve szottyan, és talán én is ezért lazultam fel, kihajítva a pénzt az asztalra, és a kezére szorítva kihúzva őt magammal a bárból.. vagy mi volt ez..

- Ha rendesen kapaszkodsz, nem lesz baj.. - nevettem már el a szavait, persze érzem én, hogy végre már nem finomkodik, rendesen megszorítja a hasamat, én meg egy könnyű tolatással kifele, ahogy lábbal is rásegítek, ellenőrzöm a szabad utat és már húzom is a gázt közepesen kövérre, hogy azért megadva a módját rendesen a lóerőknek, ne pottyanhasson le újra mögülem.


( Folytatom, ITT... )

Lehet, hogy még sem kellett volna elvállalnom ezt a munkát. Fogalmam sincs, mi van Andrew-val. Viszont pénzre szükségünk van, különben nem fogom tudni kifizetni a számlákat. Meg különben is, szeretek portrékat készíteni. Ezért úgy határozok, hogy maradok és elvégzem a feladatomat, feltéve, ha nem rúgtak ki a késés miatt.
Miután megrendelem a teámat, körbenézek. Tippem sincs, ki lehet az író és kivel fogok együtt dolgozni. Remélem, hogy keresni fognak. Mert én nem fogok innen egy métert sem tenni azt biztos. És amúgy sem adtak nekem semmiféle nevet. Mondjuk ez így utólag elég átgondolatlan szervezés, de már ezen nem lehet változtatni. Majd a megrendelő fog minden egyes embert megszólítani, hogy én vagyok- e.
- Akkor látom, nemcsak az én reggelem indult kellemes- mosolyodok el, mikor az imént mellém ülő fickó megszólal.
Én is folyamatosan rohanok, mindig késésben vagyok. Főleg, mióta Drew az életem részévé vált. Egyszerűen képtelen vagyok normálisan beosztani az időmet. Valahogyan sosincs mindenre elég időm. Valószínűleg bennem van a hiba, kissé szétszórttá váltam. A legnagyobb bajom, nem tudom, hogyan változhatnék. Pedig én akarok, úgy legalább több időt tölthetnék a kisfiammal.
- Köszönöm- intézem a szavaimat a pult mögött dolgozó embernek.
Kedves, pedig csak most vagyok itt először. Vagy mindenkivel ilyen kedvesek a kiszolgálók? Ö, azt hiszem csak egy sima pincér vagy mi. Szerintem még félig alszom, ideje lenne felébredni. Mert már én sem értem magamat, pedig ezek az én gondolataim.
- Hogy édes- e nem tudom- vonok vállat, majd megkóstolom a teámat. A cukorért nyúlok és egy keveset szórók bele.- Na most már édes- jegyzem meg mosolyogva.
Úgy látszik valamiféle beszélgetés fog kialakulni köztünk. Ezt alapjában nem bánnám, hamar barátkozom. És nem vagyok egy szégyenlős fajta, de most nem ismeretséget kéne kötnöm, hanem a munkámra koncentrálnom.
- Vakrandi?- ismétlem meg elgondolkozva és kortyolok egyet a teámból.- Hm, végül is igen. Reggeli vakrandi.
Nagyon úgy tűnik, hogy egy beszélgetős férfit kaptam meg teázótársnak. Nem baj, nem zavar. Csak közben folyamatosan lesem a helységet, hátha találok olyasvalakit, akit elnézek újságírónak. Mert akkor rá azonnal lecsapok és sűrű bocsájtkozásba kezdek.
- Amúgy Lee vagyok- nyújtom a kezemet.- És te? Egy ébresztő kávé vagy esetleg több?

- Na igen, ez valóban így van- egyezek bele egy bólintással.
Egészen biztosan így van, én nem tudhatom. Nem vagyok az a típus, aki vakrandikra jár. Egyszerűen nem szeretem, és felelőtlenségnek tartom. Szóval minél nagyobb beleéléssel próbálok bólogatni. No meg az is hozzátartozik, hogy én a vakrandit nem abban az értelemben vettem. Amúgy sem randiznék senkivel kora reggel. Még hogy is ne, hogy szétzilált fejjel lásson engem a kiszemeltem. Egyszóval abban az értelemben egyáltalán nem igaz a vakrandi kifejezés. Kezdem azt érezni, hogy belezavarodok a gondolatomba. Walker, jobb lesz ha szájzárat teszel a szádra!
- Akkor szervusz Ian- mosolygok rá ha már ilyen mosolygós lány vagyok.
Ohó, menedzsert vár a lelkem. Vajon mivel foglalkozhat? Biztosan valami színészpalánta, azoknak van szükségük általában menedzserre. Hunyorított szemekkel méregetem. Nem rémlik az arca, legalábbis nem láttam még eddig filmekben. Pedig mostanság sok filmet nézek. Valamivel el kell magamat foglalnom, ha Andrew alszik. Este meg mégsem mehetek ki fényképezni, szóval maradnak a filmek. De nem, az arca nem ismerős. Esetleg szinkronszínész? Nem, a hangja sem ismerős. Akkor mégis minek van szüksége menedzserre?
- Oh, hát nekem a megtiszteltetés- elmosolyodok.
Kétségtelen, nem rossz dolog ismerkedni. De én ma azért hagytam ott a szomszédnál a fiamat, hogy dolgozzak. Úgyhogy elsősorban a munkára kéne koncentrálnom. Még akkor is, ha egyre inkább kevesebb a kedvem a munkára.
- Pontosan, először vagyok itt. Ezért nem láthattál még itt- mondom, majd kiiszom a bögréből a teámat.- Végül is most sem lennék itt, ha nem hívnak egy munka miatt.
Megtörlöm a számat a csésze alá tett szalvétával, és a mozdulat után összehajtogatom. A mániám, hogy addig hajtogatom amíg lehet. A végén már csak szalvétacafatokat rakosgatok össze- vissza.
- És neked minek kell menedzser?- nézek rá érdeklődve.- Egy normális ember nem rendelkezik menedzserrel. Csak nem egy feltörekvő színészke vagy?

Tudom, hogy most nem kellene a városban mászkálnom. Otthon kellene legyek Roxy mellett, de nem tehetek róla, nem bírok a véremmel. Rónom kell az utakat. Nem könnyű ennyi évnyi megszokott éjszakázást elhagyni. Egyelőre pedig még nem is muszáj. Úgyhogy egyik ismerős utcán haladok keresztül a másik után, miközben újra és újra ellenőrzöm a zsebemben lapuló telefont. Pár napja szereztem pont azért, hogyha nem lennék otthon, akkor is elérhető legyek. Ki tudja, mikor lesz erre szükség. Nem mintha annyira vágytam volna, hogy a nagyiéktól kölcsön kapott kisebb vagyonból még többet költsek, de ez, mondhatjuk létszükség volt. Majd csak visszafizetem egyszer. Akkor is, ha ők nem akarják. Utálok tartani és ennyi év után már nem akarom, hogy akár egy kicsit is kötődjek hozzájuk.
De egyelőre bármennyit is agyalok a megoldáson, nem jut eszembe semmi. Majd ha találok valami melót és lesz pénzem, apró részletekben minden visszaadok nekik. De addig is, ha elköltök még egy keveset a kölcsönből, nem sokat számít. Úgyhogy a legközelebb szembejövő kocsma felé veszem az irányt. Nem tűnik valami nagy bulinak, ami ott megy, mégis nekem megfelel. Csak megiszok valamit, aztán talán hazafelé veszem majd az irányt. Még kiderül.
Stílusosan belököm magam előtt az ajtót, mire az eddig csak tompán érződött alkohol és füst tömény szaga csap arcul. Kapásból három részeget pillantok meg, akik a széken alig tudnak megmaradni. Szép. De eszemben sincs velük törődni. Nem verekedni és balhézni jöttem úgyhogy elkerülöm a nagyhangú bandát és a pulthoz lépek. Egy szimpla sört rendelek magamnak, majd abban a percben, amíg megkapom újra körülnézek. Kis időbe telik, mire rájövök, hogy ismerem a két székkel mellettem gubbasztó embert. Fogom az időközben megkapott söröm és egy legyintéssel veszem tudomásul a pultos tanácsát, miszerint morcos alak az a kapucnis, ne menjek oda hozzá.
De eszemben sincs megfogadni a tanácsot. Tudom, hogy kit rejt csukja és remélhetőleg az én fejem nem fogja leszedni, ha odacsapódok hozzá társaságnak.
- Eljössz kocsmázni és nekem nem is szólsz? - köszöntöm egy szép kérdéssel, majd lehúzom a fejéről a kapucnit.
Azt hittem, hogy csak megszokásból van a fején, úgyhogy eléggé meglep a látvány, ami még a gyér fényben is elég szembetűnő.
- Elég szarul nézel ki, haver - jegyzem meg mindenféle körítés nélkül. - Mi történt?

Talán kétszer meg kellett volna gondolnom, hogy beülök-e a kocsmába ahelyett, hogy otthon tölteném az időmet, de nem tettem. Ennyi még most belefér. Később, egy hét múlva már nem valószínű, hogy lesz ilyesmire időm. Ha meglesz az apróság, már nem hiszem, hogy nagyon távol akarok lenni tőle, úgyhogy addig kell kihasználnom az időt. Végül nem bánom meg a döntésem. Az ismerős és tényleg a szokásosnál is morcosabbnak tűnő alak társasága szórakoztató estét ígér. Csakhogy amikor lehúzom a fejéről a kapucnit, ha akarom, sem tudnám titkolni a megrökönyödésem.
- Csak én. De ha akarod, már itt sem vagyok - ajánlom fel azonnal. Nem akarom én zavarni, hogyha nincs kedve senkihez. De tekintve, hogy nem akart eddig összejönni az az iszogatás, amit megbeszéltünk, talán ez a nem tervezett este az utolsó lehetőségünk.
- Azt látom. Szépen elintéztek - jegyzem meg, ahogy még jobban megvizsgálom az arcát. Kezdem sajnálni, tényleg eléggé rájár a rúd mostanság. Először az anyja pasija, most ez és a kisebb verekedésekről meg egyébről még nem is tudok.
- Elvileg? - kérdezek vissza kapásból a történtet végén. - Legalább sajnálják vagy valami? - amint kimondom, már tudom, hogy nevetséges a felvetés is. Az ilyen verőemberek nem sajnálnak semmit.
- Semmi gond. Amíg nem engem akarsz megütni bosszúból, addig nincs baj - mosolyodok el halványan, hogy ezzel is palástoljam a sajnálatom. Felesleges lenne mondanom ezt vagy akár idióta vigasztalásokat. Egyik sem igazán segít azon a fájdalmon, amit most is valószínűleg érez.
- Az. Egészségünkre - emelem fel a sört és koccintom neki a poharának. Nagyokat kortyolok, majd az egészet egy kis időre félreteszem. Jó lesz ez még később.
- Ugye tudod, hogy nem lesz kellemes holnap a másnaposság? Piszkosul meg fogsz szenvedni a sérülések mellett még azzal is - szánom amolyan figyelmeztetésnek. Hiszen elég egyértelmű, hogy alkohollal akarja tompítani a fájdalmat. Tény, hogy hatásosabb, mint bármilyen fájdalomcsillapító, de másnap azt kívánja majd, bár ne ezt  a módszert választotta volna. Tapasztalat.
- Titkolni? Előtted? - kérdezek vissza mosolyogva. - Úgy tűnik az utolsó pillanatig húzza az időt. Nem lenne rossz, ha már megszületett volna. Veszettül szeretném már, ha itt lenne. Bár akkor ma este nem lehetnék itt veled.
Azt hiszem megvan annak is az előnye, hogy ma itt lehetek még. Jót fog tenni egy kis szabadság és egy kis időre élvezhetem a haveri társaságot. Tényleg nem valószínű, hogy a közeljövőben sűrűn lesz ilyen lehetőségem, úgyhogy most tényleg igyekszem kiélvezni.

Védekezően emelem fel a kezeimet, amikor kapásból visszavág. Tudom, hogy nem küldene el, de most tényleg elég rosszul néz ki és nem játszanám a sértődött gyereket, hogyha mégsem vágyna most a társaságomra. De úgy tűnik, mégis megtűr maga mellett. Sőt, készségesen kezdi elmesélni a szép sérülései történetét. Igazából fogadni mertem volna, hogy valami tömegbunyó vagy bandaháború miatt van, ami eldurvult, de elég nagyot tévedtem.
- Tudom, hülye feltételezés volt - magyarázkodok, majd mielőtt még egy baromság kicsúszna a számon inkább újabb kérdést teszek fel. Azzal mindenki jobban jár.
- Ugye voltál dokinál? - nagyon remélem, hogy a válasza igen lesz. A rendőrükre nem kérdezek rá. Valószínűleg úgysem tudnának semmit tenni az ügyben. Felesleges időpocséklás lenne.
- Nem, de okoztál te már nekem pár meglepetést. És tudom, hogy nem épp kellemes az öklöd - húzódik valami vigyorszerűségre a szám. Tény, hogy nem egyszer estünk már egymásnak valami piti dolog miatt. De végül mindig elnézzük a másik hülyeségét és együtt iszunk. Ez pedig így van rendjén.
- Egész jó hozzáállás - bólintok elismerően és mosolyogva. - De azért szerezz be pár levél aszpirint. Vagy adok én. Anélkül ne indulj neki a másnapnak - teszem még hozzá, biztos, ami biztos alapon.
- Ugyan már! Nem gondolom így! - nézek rá felháborodva. - Leszarom, hogy milyen múltad van. Tudod jól, hogy nem ítéllek el. Nem féltem tőled a fiam. De még akkor is várat magára és eszében sincs megszületni - tartom magam az igazsághoz.
Eszemben sincs ilyesmit titkolni előle. Azt hiszem, hogyha már megszületett volna még a legelső, szembejövő ismeretlennek is lelkesen vigyorogva újságolnám el a hírt. Előtte sem tudnám titokban tartani. Akkor sem, ha akarnám.
- Nem foglak elfelejteni. Csak egy kis ideig örülök, ha bármire is lesz időnk otthon - mosolygok, bár a gondolat, hogy tényleg semmi időnk nem lesz kettesben és nyugiban, nem épp vidám. De akkor is! Már meglesz Hunter! Tarthatom a karomba és milliószor megígérhetem neki, hogy jó apja leszek.
- De profi vagy a témában - nevetem el magam és kis híja, hogy nem teszek fel neki kérdéseket ezzel kapcsolatban. Nem hiszem, hogy tanácsos most nagyon húzni az agyát.
- Elég nyűgös. De nem panaszkodik, csak... azt hiszem az egészben a legrosszabb, hogy nincs szex - térek rá a legjobban zavaró "apróságra". Gondolom nem kell sokat magyaráznom neki, hogy miért is szenvedek én néha annyira.

Amíg meg nem erősíti a sejtésemet, csak remélni tudom, hogy végül egy dokinál kötött ki. Gondolom ő sem rajong értük igazán, de amikor muszáj, akkor muszáj. És tekintve, hogy hogy néz ki, ez egy olyan helyzet, aminél nem lehet elkerülni a köpenyeseket.
- Na álljunk csak meg. Az a csaj? - kérdezek rá kapásból arra a részletre, aminél leragadtam. Ezt eddig nem említette. Eszetlen, csupa izom verőlegények oké, de nem volt szó semmiféle csajról.
Persze eszemben sincs nevetni vagy viccet űzni ebből. Elég jól tudom én, hogy van nő, aki nagyon is keményen tud ütni. De attól még ez meglepő részlet, hiába is tagadnám. A sztori végén viszont csak elmosolyodok. Nincs baja az agyának. Jó tudni, ez tény. Főleg mivel ez őt is kicsit feldobja. Persze a magunk módján egyikünk sem normális, de hol zavar ez minket? Főleg most, hogy itt iszogatunk.
- Na igen. Téged is hajt a véred - vigyorodok el, majd újabb kortyot iszok a sörből. Hogy ez milyen rohadt jól tud esni most! Régen volt ilyen nyugodt és kellemes estém, mint amilyennek a mostani ígérkezik.
- Azt azért inkább ne! - nézek rá szigorúan és kezdem úgy érezni, hogy én lettem itt a felelősségteljes nagy tesó. Vajon mikor váltam ilyen komollyá?
- Ha itt mersz hagyni, én esküszöm... - fogalmam sincs, hogy végződött volna a mondat, de tény, hogy haragudnék rá, ha még ha valamilyen szinten véletlen is, de kinyírná magát. - Nehogy már ne lásd majd a fiamat! - fejezem be végül így és egy apró bólintás mellett megfogadom, hogy holnap este felhívom, vagy meglátogatom. Ahogy alakul.
Miután meggyőzöm arról, hogy nem féltem tőle Huntert, csak mosolygok rá. Felesleges ilyesmit megköszönnie. Sőt, azt hittem, nekem sem kell már ilyen beszédet tartanom neki, hiszen tisztában van azzal, hogy nem ítélem el. De úgy tűnik, tévedtem.
- Hát, nem tudom. Roxy nincs igazán jóban a szüleivel... az enyémek meg... - vonok vállat. Jól ismeri ő a sztorit, nem kell részleteznem, hogy milyen rohadt szerencsés vagyok én ilyen szinten.
- De megoldjuk majd. Nem kell minket félteni. Maximum felfogadlak bébiszitternek - állok elő egy őrült ötlettel. Nos, Roxynak lehet, hogy nem fog tetszeni, de a fenébe is, én bízok a legjobb barátomban.
- Nem tudom, haver te milyen környéken jársz, de én nem sokat szoktam látni - jegyzem meg és a tervem ellenére is pedzegetem azokat a bizonyos idegszálakat, miközben sejtelmesen vigyorgok.
Egészen addig, amíg el nem jutunk a kellemetlen részletekhez. Át sem gondolom, hogy mit árulok el neki. Miért is tenném? Ha valaki előtt, akkor előtte nincsenek titkaim. Legalább most ki tudom magam panaszkodni.
- Csak pár hónapja. Valamivel több, mint kettő. El nem tudod képzelni, hogy ez milyen kín tud lenni! Könyöröghetek én neki, de abból csak veszekedés lesz... - rázom a fejem egy nagy sóhaj kíséretében.
- Fogalmam sincs, mi baja van, miért mond állandóan nemet - teszem még hozzá és a maradék sört úgy, ahogy van eltüntetem. Tudom, hogy ideje véget vetni a panaszkodásnak, úgyhogy ennek fényében kérdezek tőle.
- Na és te? Nálad nincsenek ilyen korlátok... nem csajoztál még be? Nincs rózsaszín köd meg ilyesmi? - vigyorgok és nézek rá kíváncsian. De szeretném, ha az lenne a válasz, hogy talán szerelmes!

Gondolkodás nélkül kérdezek vissza, amikor valami csajt említ. Eléggé valószínű, hogy nem a csaj verte el, hanem a verőlegények, de akkor is, eddig egy szóval sem említette, hogy nő is van a képben.
- Oké. Bocsi - nevetem én is el magam. - De ezt a részletet eddig nem közölted velem - nézek rá számon kérően, amikor már letöröltem a vigyort az arcomról, majd várom, hogy folytassa.
- Azért láttam már párat szerintem... Ne feledd, Roxy is piszok jó formában volt a terhesség előtt - magyarázom amolyan, "kikérem magamnak" hangnemben, de vigyorogva. Csak miután ezt tisztáztuk, akkor térek vissza az eredeti témához.
- Pedig lehet, hogy jó teljesítményt nyújtana - gondolkodok el, de aztán egy fejrázással elvetem az ötletet. Azért, hogy mennyire összeverték, nincs bocsánat. Még akkor sem, ha azt az állati nőt - már ha tényleg az -, ágyba viheti.
Az egész verekedős, lázadó vér dolgot hamar ejtjük és a szép kis vallomása után csak vigyorgok. Most már képes vagyok rá. Remélem, majd a szavaim emlékeztetik arra, hogy ha megöli magát, nagyon haragudni fogok rá. Ettől függetlenül ellenőrizni fogok holnap. Jobb biztosra menni.
- Mindig ezt mondod, haver, de elég sokszor csúsznak ki ilyen vallomások a szádon. Főleg, ha a sokadik sör mellett üldögélve beszélgetünk - vágok vissza csak azért is, hogy kicsit idegesítsem.
Olyan szép ez a kölcsönös piszkálódás! Órákon át simán húzzuk a másik agyát és nincs a végén sértődés.
- Nem hangzik rosszul, de ha a csengőt nyomod meg, talán még be is leszel engedve - ejtek meg egy apró javaslatot mosolyogva.
- Előbb én tanuljam meg, aztán átadom a tudásom. Jól fog jönni, ha végül mégis lesz egy saját porontyod - vigyorgok. Tudom, hogy mennyire nem tartja ezt lehetségesnek, de néha a dolgok nem úgy haladnak, ahogy eltervezzük. Én pedig akkor is azt mondom, hogy talán jót tenne neki is egy gyerek. Lehet, hogy gonoszságnak tűnik, hogy ilyen kívánok neki, de... csak jó dolog egy kis srác vagy -lány.
- Nem szoktam én nagy bevásárlást tartani. De lehet, hogy Vegas rossz végén élem az életem - vonok vállat, ahogy belegondolok, hogy tényleg nem sok terhes nőt szoktam látni. Bár, ha már itt tartunk, látok én más nőt Roxyn kívül? Akkor sem nagyon, ha szembejön egy.
- Nagyon, nagyon remélem - motyogom az orrom alatt. Most többre nem futja. Talán hülyeség volt felhozni ezt, de valamilyen szinte jobb, hogy panaszkodhattam egy kicsit valaki olyannak, aki megért.
- Nem lehet mindig megérteni? Néha, de csak kib*szott ritkán lehet érteni! - emelem meg kicsit a hangom, majd kapok az alkalmon és a nagy "felháborodásra" rendelek még egy sört. Egy utolsót!
Amíg azt megkapok, kihasználom az időt és most én vetek oda neki egy kérdést. Mikor habozni kezd, már rohadt nagy vigyor húzódik az arcomon. Izé? Nagyon úgy tűnik, hogy ebbe beletrafáltam. Egyetlen szó nélkül, jó barát módjára hallgatom végig, majd egy-két részletnél akaratlanul is ráncolom a homlokom. Vak? Műtét?
- Ne csináld már! Ne b*ssz el egy ilyen lehetőséget, hallod?! Menj el vele! Nem téged műtenek. Csak ott kell lenned, támogatásnak - győzködök valamivel közelebb húzódva hozzá, hogy jobban ki tudjam venni az arca rezdüléseit a zúzódások alatt.
- El nem merj nekem szúrni egy ilyen lehetőséget! - folytatom, majd visszafogottan fejezem be. - Mi a fenétől tartasz egyáltalán?