~Mióta magam mögött hagytam az angyalok városát - melynek nagyjából annyira találó az elnevezése, mintha Niagarának keresztelnénk egy sivatagot, de ezt most hagyjuk - azóta az életem...legyünk optimisták, unalmas nem volt semmiképpen! Végre találtam rá időt, hogy megnézzem az összes sorozatomat amit torrentről töltöttem le, kipróbálhattam egy csomó egzotikusan gusztustalan éttermi kaját, kiábrándulhattam a kém szakmából egy életre, és a jelek szerint régi barátokkal is újra felvehetem most a kapcsolatot...Baszki!~
Monológja kis híján szomorú véget ér, mikor reszkető keze megcsúszik, és csak a csodának köszönheti, hogy nem tanyál egy akkorát az ablakpárkányról, ami után nem is koporsóra lesz szüksége, inkább akváriumra. Zihálva tekint a mélységbe, aztán erőt vesz magán, és tovább mászik a hatalmas ablakok felé, melyek szerencsére már csak 3-4 infarktusnyi távolságra vannak tőle.
~Mennyivel egyszerűbb lenne ez, ha itthon lenne, vagy ha tudnám a telefonszámát...vagy ha nem ismerte volna fel abban a motelben, és kéne most úgy bujkálnom, mint valami...Valami... Szóval Megan! Ezer éve ismerem a csaj, igaz abból az utóbbi 999-ben nem nagyon beszéltünk egymással, hacsak az nem számít bele, hogy felvettem őt is a levelezőprogramom azon személyek listájára, akik automatikusan felköszönt minden szülinapján. A lényeg, hogy amennyire emlékszem mindig rendes lány volt, így remélem meg fog bocsájtani nekem ezért...~
Azzal bőrkabátját az öklére csavarja, majd egy nagyot üt ab ablakra, hogy rést csináljon magának, amin bebújhat.
~...idővel. Mondjuk ha az apja vérmérsékletét örökölte, lehet jobb lesz, ha csak lezuhanyozom, megeszem amit tudok, majd egy cetlire korlátozom a nagy találkozást, és eltűnök innen, mielőtt megjönne. Lássuk mi van itthon.~
A hűtőhöz sétál, miután meggyőződött róla, hogy egyik szomszédra sem tört rá a sikítófrász azért, amit most tett, aztán hozzálát a készletek leltározásához. Nincsenek nagy igényei, az utóbbi pár hét éttermei után már egy maradék...akármi is megtenné, bőven! Például ez a 3 szelet pizza, ami kicsit hideg ugyan, de amire ezt felfogja, már nem marad belőle egy morzsa sem, és már bőven a tejet issza dobozból, mire egyáltalán az ízét megérzi. Nagyjából ez az a pillanat, amikor ledobja a válláról a táskáját is.
~Azt azért meg kell hagyni, tud élni ez a csaj. Akkora ez a lakás, hogy simán elférne benne a kertes házunk. Vajon észrevenné, ha beköltöznék?~

- Aramis! Aramis, gyere ide. - koholtam utána, miközben mindenki figyelmét magamra vontam kiabálásommal.
Nem könnyű egy két hónapos kölyökkel, aki még nem is szobatiszta. Éppen a délutáni sétánkon voltunk, minden nap mióta hozzám került. Eddig ez a kutya a legszebb és legédesebb ajándék, amit apám ki tudott találni. Viszont annál több figyelmet igényel, és energiát vesz el tőlem. De megéri! Imádom az állatokat, az annak számító férfiakat kivéve.
- Kapd el, per favore! - szerencsére az egyik utcán sétáló kisgyereknek sikerült magához édesgetnie, ezért gyorsan kihasználtam az alkalmat, és szóltam neki, hogy kapja el a grabancát.
Miután megköszöntem, arrébb sétáltunk, hogy leszidjam, de mikor rám nézett azzal az angyali pofáival nem tudtam haragudni rá. Lehajoltam hozzá és megvakargattam a füle tövét.
Immáron kezemben a pórázzal sétáltunk hazafelé, lassan ráérősen. A lakásom előtt valami furcsát tapasztaltam. Miközben a kulcsok után kutattam a táskámban furcsa motoszkáló zaj szűrődött ki. Ezt betudtam Aramis vakarózásának, ezért nem foglalkoztam vele tovább.
A zárban elfordítottam a kulcsot, másik kezemben azonban szorítottam a pórázt, hogy nehogy még egyszer meglépjen ez a bestia. Belépve ledobtam a kulcsot az előszobába állított kis cipős szekrényre, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Lekapcsoltam a kutyus pórázát, majd felakasztottam a felakasztottam a fogasra. Kibújtam a cipőmből és a kabátomból, ezután egy nagy sóhajjal nyugtáztam, hogy itthon vagyok. A konyha felé vettem az irányt, hogy enni adjak Aramis-nak és szomjam is csillapítsam a fárasztó séta után.
Hirtelen felkiáltok ijedtemben, és előrántom a fegyverem. Remegő kézzel az illető fogom, majd tudatosan bennem ki is az a személy, aki előttem áll.
Leeresztem lassan a kezem, és most már nem rémülten, hanem döbbenten.
- Garret? - kérdeztem ne túl frappánsan, közelebb lépve hozzá.
Már az is meglepett, hogy itt van, nemhogy éppen a kajámat pusztítsa. Úgy láttam otthon érzi magát. Aramisz fark- csóválva a lábához fut, és mellső tappancsait a lábának támasztja. A szél megtáncoltatta fürtjeimet, mire az ablak felé fordítottam fejem. Szörnyülködve bámultam a kitört üveget, minek törmeléke a padlón hevertek.
- Ez meg...? - mutatok mutatóujjammal, miközben ismét szemeibe nézek felvont szemöldökkel.

Abból, hogy Megan mellé teleportál kutyástól arra kénytelen következtetni, hogy közel sem figyelt oda annyira, mint illene, amikor betör valakinek a lakásába. A helyzetén az sem ront persze sokat, hogy amikor meglátja a rá fegyvert szegező nőt, reflexből ő is felkapja az első keze ügyébe akadó tárgyat - ami egyébként egy halálosan veszélyes burgonyaprés - és nyomban a nőre szegezi, ám amikor azt tapasztalja, hogy a cuki kutyus ördögi gazsága ellenére is barátkozni szeretne vele, valamint a házigazda, akiben végre valahára felismeri Megan-t leereszti a fegyverét, nagy kegyesen ő is visszateszi a helyére gyilkolóeszközét.
-Eltaláltad - szól, és most, hogy az adrenalin végre nem hajtja túl az idegeit, végre alaposabban is meg tudja vizsgálni az előtte álló nőt, s a látványtól egy pillanatra eláll a lélegzete. Természetesen nem most látja őt először, de ennyi év alatt sokat felejt az ember, például azt, hogy az első benyomás miért volt olyan, amilyen, miért volt képes elveszni ebben a ragyogó szempárban, és érezte úgy, hogy amikor tekintetük találkozik, a világ lelassul körülöttük, majd megszűnik létezni...
Felrázza magát, hogy ne gondoljon most erre, hisz egyrészt ő nős, vagy mi...másfelől, tényleg nem ezért jött ide, azt pedig nem venné a lelkére, ha valamibe belekeverné ezt a nőt, ki jócskán felnőtt már, és mégis...
~Nem arról volt szó, hogy nem arra figyelek, mennyire dögös? Kérdeztek valamit!~
-Öhm... - feleli, majd a földön heverő üvegcserepekre sandít. - Megtennéd, hogy elteszed azt a pisztolyt, mielőtt válaszolok erre?
Más kérdés, hogy nagyon nincs alku pozícióban, szóval kénytelen válaszolni akkor is, ha a nő idegességében a pisztoly helyett egy mordályt kap elő, de ugyanakkor, valahogy azt sem tudja elhinni, hogy tényleg képes lenne őt lelőni...mármint, minden ok nélkül persze. Tekintete még egyszer a pisztolyra siklik, ami egy perccel ezelőtt még a mellkasának szegeződött, és hetek óta először elmosolyodik.
-Tudod, ez most egy kicsit emlékeztet az első randinkra. Mondjuk, ott nem volt még kutyád. Egészen aranyos, hogy hívják? - Ezt követően pedig lehajol, és óvatosan megvakargatja a kis kíváncsi eb füle tövét, ha pedig választ is kapott, beszél is hozzá. - Jól van Aramis, okos kutya vagy. Ez jó ugye? Persze hogy jó.
Közben fél szemmel azért a nőre is figyel, elvégre milyen dolog lenne inkább egy kutyára nézni, mint rá?
-Ja igen, hogy mit keresek itt...az egy hosszú történet...mi lenne, ha elmesélném, amíg keresünk egy üvegest, és nem hívod ki a rendőrséget?

Bizarr, ha azt mondom jobban zavart, hogy a hűtőmet rámolja ki, mint hogy betörte az ablakom? Nem mertem megemlíteni, hogy az ajtót is felfeszíthette volna, vagy betörhette volna. Azzal nincs annyi macera, mit az üveggel. De inkább nem akartam tippeket adni a következő alkalomra, ha lesz egyáltalán ilyen. Én eltettem a kezemben lévő fémdarabot, ő meg visszarakta a helyére a passzírozómat. Jót nevettem volna ezen, de még mindig nem dolgoztam fel azt, hogy ő vár a lakásomban.
- Ha megoldható máskor inkább az ajtót használd.. vagy valami, de ne rongálj! - ennyi idő pontosan elég volt, hogy hozzászokjak és kutakodni kezdjek partfis és lapát után.
Ajkaim felfelé görbültek, visszagondolva arra az emlékezetes napra. Na igen, történt egy s más.
- Aramisz. - feleltem kérdésére vállam felett, és kezemben a segítőkkel, indultam rendet rakni.
Nem a kedvenc időtöltésem a takarítás, de ezt azért mégsem hagyhattam ott. Nem teljesen tíz perc alatt úgy eltüntettem a törmelékeket, mintha ott sem lettek volna. Mos már milyen rendben volt, azt leszámítva a hiányosságot ablak téren.
- Szerencséd, hogy nem egy vérebem van. De csak, hogy tudd annak nevelem. - néztem rosszallóan a vakarcsra, aki semmi jelét nem mutatta a vérengzésnek.
Bezzeg ez a harmadik kanapé, ami most a nappaliban áll, mert előszeretettel csócsálja meg azt, és szórja szét a bélését az egész házban. Miközben ő a kutyám dédelgette, megköszörültem a torkom, hogy magyarázatot adjon erre az egészre.
- Ne aggódj, van időm, akár el is kezdheted. – fontam össze mellkasom előtt a karjaimat, morcosan nézve rá.
- Rendőrt? Minek? Azt hiszed, én nem tudok elbánni veled? - ismét csak felfelé ívelődött jobb szemöldököm, és egy féloldalas önelégült mosoly húzódott ajkaimra.
- Addig menjünk át a nappaliba, ott talán kényelmesebb. - invitáltam át, részben, mert ott volt telefon, részben meg .. .. csak úgy!
Szívesen megkínálnálak valamivel, de látom, már kiszolgáltad magad. - szűkültek össze szemeim, és jobban belegondoltam, ha az ő helyében lettem volna vajon és is ezt tettem-e volna.
Arra a következtetésre jutottam, hogy igen, ezért kicsit meglágyultam irányába, és a telefonhoz nyúltam. Kibogarásztam a telefonkönyvből a számot, és tárcsázni kezdtem. A legfontosabb tudnivalókat elmondtam, majd kinyomtam, és minden figyelmem a betörőnek szentelve, kíváncsian vártam, milyen jó indokkal rukkol elő, de előtte még megjegyezte, egy apróságot.
- Remélem, meggyőzően érvelsz, mert van egy meglepetésem a számodat. - szólaltam meg titokzatosan, felkeltve érdeklődését.
Birtokomban áll néhány információ vele kapcsolatban, de nem tudom, mit kezdjek vele. Erről még ki kell faggatnom alaposan.

-Próbáltam, de még a portáson sem sikerült átjutnom - feleli szerényen, és csak ezért sikerül állnia háborgó bűntudata ostromát, mert közben titkos küldetése is sikerült a háttérben, és elérte, hogy Megan-t mosolyogni lássa végre valahára. A rumli eltakarításában amúgy szívesen segítene, de végül inkább úgy kapcsolódik be a munkába, hogy nincs láb alatt, és a bundás testőrnek sem engedi, hogy beszaladjon a szépen csillogó, apró holmik közé, melyek átlátszóból piros színbe váltanak, ha valaki hozzá ér. Nincs könnyű dolga, a kiskutya ugyanis ezer örömmel követné gazdáját a süvítő szélbe -egy mindenkiért, mindenki egyért nem igaz? - ám onnantól kezdve, hogy Garret az ölébe kapja, esélye sincs szabadulni.
-Vérebet? - Kérdi, majd a képtelen elképzelésen elmosolyodik, aztán majdnem el is neveti magát, ahogy letekint a karjában háton fekvő csöppségre, kinek épp a pocakját vakargatja. - Hát, mindig is szeretted a kihívásokat.
Házigazdája kérésének eleget téve követi őt a nappaliba, félúton elengedve a kutyust is, had szaladgáljon, most, hogy végre nincs tele a padló apró veszedelmekkel.
-Ami azt illeti - feleli, magabiztosan mosolyogva - igen azt! Hacsak nem uszítod rám Aramist, esélyed sincs. - Elképzelése sincs, ezt miért mondta, hisz nyilvánvaló, hogy a csaj csupán tüzérségben is felülmúlja őt, arról nem is beszélve, hogy közel sem tűnik olyan törékenynek, mint amikor megismerte őt, és igazán akkor sem tett jót egyetlen férfiember önbecsélésének sem, ha kihívta őt szkanderra, de mostanában egyre ritkábban gondolja meg, mit mond, és ez olyan, felszabadító érzés.
-Bocs a pizzádért - vonja meg a vállait - szívesen meghívnálak kárpótlásul egy jó étterembe, csak épp...á, tudod mit, ha mondasz egy jó éttermet, a vendégem vagy! Én egyenlőre csak a kaszinókat találtam meg.
Azért ő is érzi, hogy közeleg a pillanat, amikor már nem viccelheti el tovább a dolgot, és tényleg képtelen lesz őszintén elmondani azt, mit is keres itt, és mi történt vele, s mi lehetne alkalmasabb pillanat erre, amikor a világ egyik leggyönyörűbb nője ül mellette, és a szél lágyan lengeti sejtelmes haját, két igéző szeme pedig úgy ragyog, mintha a lelkébe látna és...
~Tényleg nem tudok leállni mi?~
-Khm...szóval...Várj, meglepetés? - Kérdi ijedten. - Ha most azt akarod mondani, hogy a bátyád zsaru, akkor köszi, de tudok róla...ha csak fele olyan ijesztő, mint apád, egy nap rendőrfőnök is lehet belőle lazán. Ja igen, hogy mit keresek itt.
Mély levegőt vesz. Szeretne őszintén beszélni, de tényleg. Felszabadító érzés lenne, csak éppen, nem olyan könnyű belekezdeni ebbe a témába, de persze, ha már betört hozzá, ennyivel minimum tartozik, úgyhogy rajta:
-Megöltem valakit...Úgy értem, baleset volt! - Teszi hozzá gyorsan, kissé talán túl hangosan. - talán jobb, ha csak elmondom az egészet igaz? Carol, a feleségem...felhozott valami csávót a házunkba, amíg nem voltam otthon, én meg korábban értem haza, és gondolom betörőnek néztük egymást az ipsével. Ő kést rántott, én golfütőt, és én voltam az erősebb.
Ezt mind egy levegővel hadarja el, aztán bűnbánóan lehajtja a fejét.
-Gyilkosságért köröznek, és nem tudtam kihez fordulhatnék. Aztán eszembe jutottál te...Már akkor is mindig ki tudtad vágni magad a bajból, gondoltam, hátha lenne pár tipped, hogy mihez kezdhetnék most.
A szavai hatására azonban csak még lejjebb hajtja a fejét.
-Ne haragudj...tudom, hogy hülyeség volt. Nem akarlak bele keverni, jobb lesz, ha húzok is innen, mielőtt...

Olyan furcsa érzés volt viszont látni, azt hittem többé már nem is találkozunk. Ennek ellenére teljesen természetesnek tartottam, hogy itt van, mintha nem teltek volna el évek, míg nem láttuk egymást.
- Ki kel, hogy ábrándítsalak, éltem az után is, hogy elváltak útjaink. - bár semmi konkrétat nem mondtam ezzel, csupán sugallani akartam az ellentétét állításának.
Nemsokára szóba kerül, hogy már nem az vagyok a régen. Megváltoztam. Minden módon, ahogy egy normális ember meg tud változni.
- Hagyd csak, majd rendelek valamit. Errefelé jó a kínai. - osztott meg vele ezt a lényegtelen dolgot, és máris azon morfondíroztam, mire is vágyom leginkább. Valahogy nem lepett meg a szerencsevadász énjének felszólalása, így hát említésre sem méltattam.
Lehuppantam a kényelmes kanapéra, mire Aramis is követett és az ölembe vetette magát, mint egy macska, szájában a lerágott fejű gumicsirkéjével. Selymes buksiját kezdtem cirógatni, mire ügyet sem vetett, sokkal inkább érdekelte ez a torz rágóka. Nem akartam megzavarni a nagy játszadozásban, addig örültem, míg nem a bútorokat rágja.
- Nem ez még annál is jobb. - késleltettem tovább a csattanót, ami pedig az apámat illeti, nem tudtam elképzelni, hogy ijesztő.
Pedig nem egy embertől hallottam már. A hírnevéről én is hallottam, mégis nekem örökre az ágyam mellet mesét mondó, kedvesen mosolygó apa lesz. Ismét megmosolyogtatott, hogy rendesen tart tőle, és bármilyen furcsa is, ha mástól hallanám, talán még kiforgatnám a szavakat.
Elérkezett a várva várt pillanat, mikor is fény derült mindenre. Mintha egy teljesen más emberről mesélt volna. Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek.
- Mi? Te nős vagy? Mióta?- tudom nem ezen volt a hangsúly, mégis ez ragadta meg leginkább figyelmem.
Látva, mennyire elszomorodott, megsajnáltam.
- Gar! - szakítottam félbe, folyamatosan agyalva, most vajon mit kezdjek vele.
Szívesen felajánlottam volna, hogy maradjon itt egy időre, de ennyi erővel már az őrsre is vihettem volna. Bátyám is rendőr apám is az, és mégsem mondhatom nekik azt, hogy ne jöjjenek ide, mert egy bűnözőt rejtegetek. Vagy én gondolom rosszul?
- Tudom. Kivéve, hogy házas ember vagy. - hangsúlyoztam ki akaratlanul, mert a legjobban ez zavart.
- Egy ideig itt maradhatsz, ha akart. DE! - emeltem fel mutatóujjam és megráztam, nyomatékot adva következő mondataimnak.
- És akkor el is mondom a meglepetést! Én fejvadász vagyok. És te vagy a munkám. - sütöttem le én is tekintetem, bár nem értem minek, hiszen számomra ez természetes.
De őt látva és ezeknek tudatában mégsem vihetem be. Jó igaz, hogy bevallotta tettét, de mégis csak Róla van szó!
- Nem akartam hinni a fülemnek, mikor megtudtam, hogy megöltél egy embert. És annak ellenére, hogy nem kapnék érted sokat, elvállaltam a melót, mielőtt más tette volna. Nos akkor nyakig benne lennél a szarban. - fejeztem ki magam nyersen, majd egy újabb sóhaj hagyta el a szám.
Hízelgő volt rám nézve, hogy azt hiszi, képes vagyok megoldani, vagy jó tanácsokkal ellátni őt. Most teljesen más volt a helyzet, mint máskor. Az igazságon nem lehet változtatni, hihetetlen, de még én sem tudok.
- Várj! Ezt át kell gondolnom. Ez túl sok, ráadásul még mindig azon vagyok, hogy elhiggyem. A vendégszoba üres, ma még maradhatsz. Holnapig átgondol, mi legyen. - több idő kell, hogy dönteni tudjak az üggyel kapcsolatban.
Sok minden kavargott most bennem, jó és rossz érzések egyaránt. Bátorításként, vállára helyzetem keze, és kedvesen rámosolyogtam. Legalább ő ne gondoljon a legrosszabbakra, ha már nekem sikerült.

-Ó, azt látom - hümmög elismerően, aztán körbetekint a lakásban - én pályát tévesztettem. Ez a lakás valami hihetetlenül csúcs, és még füvet sem kell nyírni soha.
Aztán szóba kerül a kínai, és felcsillan a szeme. Ahogy Megan emlegette azt a kaját...nem mondott róla sokat, de egészen úgy hangzott, mint ami tényleg nagyon finom lehet, és ha emlékei nem csalnak, a nőnek jó ízlése van majdnem mindenben, szóval eszébe sem jut ellenkezni.
-Mondták már neked, hogy életmentő vagy? - Kérdi őszinte lelkesedéssel, aztán pedig érdeklődve hajol közelebb, ugyanis a nőnek abszolút sikerül felcsigáznia a kíváncsiságát, sejtelmesen lágy hangjával, és információmorzsáival, amivel valami titokzatosra utal, ám Garret fejében meg sem fordul, hogy az számára rossz lehet.
-Hát, pár éve - vallja be kissé szégyenkezve, maga sem érti, hogy miért.
~Mondjuk, valószínűleg azért, mert ezt nem így kellett volna közölni egy Ex-barátnővel. Ha jobban belegondolok, tényleg elég furcsa, hogy anno vele váltottam életem első csókját, most meg....~
-De, gondolom már nem sokáig. - Teszi még hozzá, mintha ezzel vigasztalni akarná a nőt, igaz maga sem érti, ettől miért érezné magát jobban.
-Figyelek - jelenti ki, és valóban feszülten figyel, ugyanis el sem tudja képzelni, mi lehet az a nagy meglepetés, ami annál is fontosabb, hogy itt maradhat ma éjszakára, amit már éppen készülne visszautasítani mellesleg, csak előbb még meghallgatja, mi ez a nagy titok. Eddigi életében úgy tapasztalta, hogy amikor valaki ennyire nagyon reklámoz valami, az végül törvényszerűen képtelen megfelelni az elvárásoknak, s nem váltja ki a várt megdöbbenést. Ez nem egy olyan eset.
-Hogy mi??? - Kérdi, döbbenten, s már éppen azon van, hogy ijedtében kiugorjon az ablakon, ám néhány másodperc mérlegelés után nem tud elsiklani az az apróság fölött, hogy bár besétált az oroszlán barlangjába ezek szerint, még sincs vasra verve, úton egy főleg rácsokból álló épület felé, és ekkor esik le neki Megan mondandójának maradéka is. Újult erővel kezdi csodálni őt, aztán széttárja két karját, és egy szoros, hálás ölelésbe zárja a mellette ülő szépséget.
-Nem is tudom, hogy mit mondjak. Ez a legrendesebb, és egyben legvagányabb dolog, amit valaha értem tett bárki! Köszönöm! Te vagy a legjobb.
Aztán az ölelésnek csak vége szakad, ő pedig mosolyogva távolodik el tőle, de aztán úgy érzi, valamit még mindenképpen mondania kell, hogy enyhítse Megan bűntudatát, és talán, hogy annyira ne csalódjon benne.
-Egyébként, nem tudom, mit olvastál rólam, de sajnos igaz, tényleg megöltem, de nem volt szándékos. Sötét volt, és rossz helyen találtam el. Sosem akartam megölni, csak kiütni, amíg hívom a rendőrséget.
A téma sajnos továbbra sem túl kellemes a számára, és az igazság az, hogy nem is kicsit szégyelli magát a történtek miatt, így megint lehajtja a fejét, egészen addig, amíg meg nem érzi a puha kezet a vállán, és látja a nő mosolyát újra, amivel Megan sokat segít neki, talán többet is, mint gondolná. Garret mély levegőt vesz, majd válla felett hátratekint az ajtók rengetegére.
-Szóval, még vendégszobád is van? Tényleg nagyon rendes tőled, hogy itt maradhatok, de tényleg csak a ma éjszakáról lehet szó. Nem akarom, hogy bajod legyen miattam.
Egy ideig fészkelődik a helyén, ugyanis hirtelen nem tudja, mit kéne csinálnia, és alig tudja elhinni, hogy végre rá mosolygott a szerencse, még ha rövid időre is.
-Szóval fejvadász? Hmm...akkor lehet könnyelmű kijelentés volt a részemről, hogy nem tudnál lenyomni? - Kérdi vidáman.

Én is körbenéztem, miközben elismerő szavait hallgattam. Bár nekem már megszokott volt , még mindig azon a véleményen voltam, hogy alkalmian jó vétel volt.
- Ó értem.. - ezután egy pillanatra megtorpant, és a következő kérdést csak habozva tettem fel, reménykedve, hogy nemmel fog válaszolni.
- Na és.. .. gyereked van? - kérdeztem meg végül egy féloldalas mosoly kíséretében.
Számomra olyan hihetetlen, hogy mi most ilyenekről beszélünk, tekintettel arra, hogy nem rólunk, hanem csakis róla van szó. Azonban nem voltam se csalódott, se lelki beteg ez miatt. Az idők során sikerült megemésztenem, de még hogy. Azt mondják az első szerelem a legemlékezetesebb, de nem tudom, hogy egyet értek-e vele. Minden bizonnyal felejthetetlen, de nem ez volt az egyetlen, sőt! Túl sok is volt. Viszont most, hogy ismét látom.. nem is tudom.. olyan jó érzés.
- Nem sűrűn. - kuncogtam fel halkan, visszagondolva, hogy illettek-e már ilyen szavakkal.
Gyermekik kíváncsisággal, nagy áhítattal várta a meglepetést. Az arcáról könnyedén le lehetett olvasni, hogy nem vár semmiféle negatívumra. Sajnálom, hogy csalódnia kellett. Ez a reakcióáradat, amit sikerült kihoznom belőle, mosolyt csalt az arcomra, főleg, mikor karjaiba zárt szorosan. Ez alatt a röpke idő alatt magamba szívtam ismerős illatát, és barátian végighúztam tenyerem a hátán kétszer is. A rövidke idő, arra is elég volt, hogy gyorsan végigfusson gondolatban azon is, hogy Tyler már tud róla, és mit fűzött hozzá: "Remek, ki ne élvezné rács mögé juttatni az exét?!". Eddig én is így fogtam fel, de most már nem tudom.
- Szóra sem érdemes. Te is megtennéd értem. - bátran jelenthettem ki, ugyan is semmi kétségem nem volt afelől, hogy mégsem így lenne.
- Várjunk csak! - emeltem fel tenyerem,, mintha ezzel megállíthattam volna a kimondott szavakat.
Még csak most kaptam észbe, pedig már az első pillanattól meg volt említve, csak nem figyeltem fel rá. Hogy kerülhette el a figyelmem?!
- Szerintem ez még belefér az önvédelmi státuszba. Ugye van már ügyvéded? Ők sokkal jobban tudják, mi a teendő ilyenkor. És persze, nem bujkálhatsz örökké. Minél előbb tisztáznod kell ezt az ügyet, mert így sosem lesz normális életed! - magyaráztam nagy átéléssel, kérlelő tekintettel, azt remélve minden rendeződik majd körülötte.
~ Ajj, én még sosem hazudtam apának, azt leszámítva, mikor kislány koromban két gombóc fagyit vettem, az engedélyezett egy helyett. Életem legnagyobb hazugsága eddig ez volt. Oh, il Dio mio! - tűrtem fülem mögé kósza tincsem, miközben ezek cikáztak tudatomban.
Kedves tőle, hogy nem akar belekeverni, de ez már akkor megtörtént, mikor idejött. Most már nyakig benne vagyok. Ez a találkozás csak újabb és újabb hazugságokat fog szülni, mik szinte elkerülhetetlenek.
- Nem számít, majd kitalálunk valamit, és minden rendbe jön. - nem csak őt, hanem magam is nyugtattam ezekkel a szavakkal és próbáltam elhinni, és reményt kelteni magamban is, akárcsak benne. Ez a szituáció nagyon emlékeztetett az egyik mexikói sorozatra, azt leszámítva, hogy ott minden percben sírnak, és szenvednek. Nos, ezt az apróságot, nem is állt szándékomban bepótolni.
- Igen, határozottan. - feleltem magabiztosan kihúzva magam, és ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón.
Aramis kiugrott az ölemből, és élesen vakkantva az ajtó irányába futott, mint egy igazi házőrző. Talán Garret hozta rám az üldözési mániát, de megijedtem. El sem tudtam képzelni, vajon ki lehet az ilyenkor. Nem vártam látogatókat. Felkeltem a kanapéról, és a hang irányába siettem. Kinéztem a kukucskálón, majd megkönnyebbülten kifújtam a visszatartott levegőt, mikor felismertem az emberben az üvegest. Kinyitottam az ajtót és beljebb tessékeltem az urat. Előtte gyorsan felkaptam Aramist, hogy ne szaladjon világgá, és ne vesse magát azonnal az újonnan érkezőre. Meg kell hagyni, gyorsan kiért, pedig csak az imént telefonáltam.
- Buongiorno! Jöjjön csak beljebb, erre van. - mentem előre, közben fél szemem rajta tartva, figyeltem, hogy követ, kezében a bebugyolált üveglappal. A telefonban már elmondtam minden tudnivalót, ezért a feladata már csak az volt, hogy berakja a helyére.
- Jó napot Uram. - köszönt illedelmesen a heverőn ücsörgő Garretnek, majd hozzá is kezdett a munkához.
Egy örökkévalóságnak tűnt, míg beillesztette azt az egy szem lapot a keretbe, én addig csendben vártam felette ácsorogva, hogy mikor végez.
- Mennyivel tartozom? - kerítettem elő idő közben a tárcámat, és vártam, hogy egy pofátlanul nagy összeggel álljon elő.
Biztosan tudtam, hogy nem lesz olcsó mulatság. Kifizettem az összeget, majd megvárva míg összeszedi a holmiját, ajtót nyitottam neki a távozáshoz.
- Minden jót. - köszönt el hangosan artikulálva bajsza alatt.
Visszaraktam Aramist a biztonságos, stabil padlóra, és már szalad is, mint egy eszelős, megtámadva a plüssmaciját. Vékony hangján morogni kezdett, úgy tépte a szerencsétlen plüssállatot. Ismét a nappaliba sétáltam é Gerre néztem.
- Tudod mekkora mázlid van, hogy nem éjszaka jöttél. Minden bizonnyal a történelem megismételte volna önmagát. Le is lőhettelek volna. - dorgálom meg hirtelen fellángolásból, belegondolva, hogy más is lehetett volna ennek a találkozásnak a végkimenetele.
- Na gyere, megmutatom a szobád. - csaltam magammal a vendégszobába, ahol nem igazán járt eddig még senki.
Elsőként élvezheti a Stone rezidencia kényelmeit. Hogy lakályosabbá tegyem a szobát, az ágyhoz ballagtam, és szép sorjában megszabadítottam a díszpárnáktól, lepedőtől.

Érzékeli, hogy valami nincs rendben, hisz túl szókimondónak ismerő Megan-t ahhoz, a hangja akár csak kicsit is megremegjen, bármilyen kérdést is tesz fel, s bár nem tudja, mitől lehet ilyen ideges, azért biztos ami biztos lapát kezét a nő karcsú, ám a hallottak alapján mégis veszélyes kezére teszi, hogy megnyugtass őt.
-Nem, nincs. Ha lenne arról tudnál. - Biztosítja őt mosolyogva, aztán észbe kap, és gyorsan hozzá teszi: - Úgy értem, ha gyerekem születne, arról MINDENKI tudna.
Azért, erről a jelenetről eszébe jut egy másik, pár hónappal az előtt, hogy randizni kezdtek volna. A lánynak akkor az volt a mániája, hogy bébiszitter szeretne lenni, annak ellenére, hogy sokan túl fiatalnak tartották még erre.
-Emlékszel, amikor megkérdezted tőlem, hogy rád bíznám-e a gyerekem? - Kérdi mosolyogva. - Én pedig azt feleltem, hogy persze, de az nem számít, mert te leszel az anyja?
Kimondhatatlanul jól esik neki az, hogy Megan úgy gondolja, fordított esetben ő is ilyen bátran viselkedne, s szeretné elhinni, hogy igaza van. Abban mondjuk egészen biztos, hogy ha ezek után bármi történne, akár még a fél veséjét is felajánlaná, ha arra lenne szüksége a nőnek.
-Próbáltam, de az ex-nejem egészen máshogy mesélte el a történetet és...nem tudom...nagy hülyeséget csináltam, nem igaz?
Furcsa mód, most már annyira nem süllyed letargiába, mint az előző néhány alkalommal. Lehet megunta végre az érzelmi hullámvasutat, amin eddig csücsült, vagy csak jó hatással volt rá valaki...minden esetre a nő kezét nem engedi el, ha őt sem zavarja.
-Ó, igen? - Kérdi, játékos hangon. - Szóval, ha én most betörő lennék, átdobnál a vállad fölött, és a padlón kötnék ki, az életemért könyörögve?
Ahogy kopognak az ajtón, házigazdájával egy időben rezzen össze, és kapja a zajforrás felé a fejét. Ahogy Megan, úgy ő is teljességgel megfeledkezett róla, hogy valakit még várnak, arról nem is beszélve, hogy a történtek óta kissé paranoiás is.
-Önnek is - viszonozza a köszönést, aztán felpattan, kihúzza magát, és határozottan szorítja meg a férfi kezét. Arcát nem próbálja titkolni, inkább csak reménykedik benne, hogy ez a munkás pont annyira tojik a körözött szökevényekre, mint ő tette, amíg nem volt az. A témát érthető okokból azért jegelik, amíg akad olyan hallgatóságuk is, aki önhibáján kívül nem olyan édes, mint egy kiskutya, a csend által hosszúra nyújtott perceket pedig arra használja fel, hogy jobban megfigyelje a nőt, kit oly rég látott már.
~Lehetséges lenne, vagy csak képzelem, hogy valahogy még vonzóbb lett azóta, hogy utoljára láttam? ~
Aztán lehajtja a fejét, és úgy vigyorog tovább magában, mikor meghallja a nő olaszul kimondott szavait. Nem tehet róla, valamiért ezt mindig imádta benne...az a néhány édesen hangzó szó mindig úgy hat rá, mint a tejszínhab a torta tetején, melyet Megan szavai formálnak, ugyanis bármilyen kemény fejvadász lehet, hangja még mindig az a kellemes, életvidám hang volt, amilyenre emlékezett.
-Nem mázli volt - feleli egykedvűen - gondoltam, ha fényes nappal török be, ha meg is látnak, azt hiszik elhagytam a kulcsom, vagy téged akarlak meglepni..mármint a jó értelemben. - Aztán fejét oldalra döntve, megjátszott sértődöttséggel kérdi: - Nocsak, képes lettél volna lepuffantani csak úgy, egy puszi nélkül? Akkor tényleg jobb, ha nem látogatlak meg éjszaka.
Aztán felkapja a táskáját, és követi őt abba a híres vendégszobába, aminek a létezése egyébként igencsak megdöbbenti őt. Eddig azt hitte, a kanapén fog aludni, és amilyen kényelmesnek tűnt, nem is bánta volna, ám amikor meglátja az ágyat, ez a gondolat gyorsan elszáll a fejéből.
-Hagyd csak, majd én elintézem - ajánlja fel azonnal, és nyomban mellé lép, karja pedig szinte véletlenül hozzásimul az ő karjához, ahogy maga is felkap egy jó adag díszpárnát. - Inkább addig mesélj magadról valamit...például, kell attól tartanom, hagy beállít ide a pasid, és kihajít az ablakon? - Teszi fel az első kérdést, ami eszébe jut, s nem tudná megmondani, hogy miért, d most ő reménykedik a nem válaszban, ám ennek semmi köze a gravitáció, és a betonút pokoli párosának veszélyéhez.

Erre inkább nem feleltem semmit. Rosszul jöttem volna ki belőle, és belezavarodtam volna, mint ő az előbb. De örültem, hogy ő még ilyenekre emlékszik és annak is nem haragban váltunk el, és barátok maradtunk. Bár csaknem elidegenedtünk, hiszen nem is találkoztunk sűrűn, és történt egy s más.
- Emlékszem. Pedig már jó régen volt. - feleltem mosolyogva, de majdhogynem zavarba jöttem, ezért hozzá kellet még fűznöm valamit.
Nem nagyon értettem, hogy miért pont hozzám vezetett útja, annak ellenére, hogy már közölte velem. De szerintem mégis csak jobb ötlet lett volna.. nem is tudom.. talán egy elhagyatott házban, vagy egy motelben. Sajnos nem mindegyik rendőr hülye, és persze nem csak velük van gond. Itt vagyok én is, és én mindig elvégzem a munkát, amit vállalok. Talán túlzott karrierista vagyok, de most eddigi becsületes életem egyik fordulópontjához érkeztem. Remélem, megbirkózom vele úgy, hogy a lehető legkevesebb legyen a kár.
- A lehető legnagyobbat. Elhiszem, hogy nem akartál ölni, de egyszerűen nem bírom elképzelni, hogy véletlen hogyan lehet megölni egy embert. - tudom az ember mire képes ha fél, ilyenkor eluralkodik rajtunk az érzés és bekebelez, sokkal veszélyesebbé téve minket.
Ismertem ezt az érzést, túl jól is. Az ő helyében, valószínűleg én is így cselekedtem volna, na persze ilyenkor nem hátrány, ha valaki rendőr, vagy fejvadász. Több kibúvót lehet találni, és hihetőbbet is, mint az átlagembereknél. Mázli!
- Az stimmel, hogy a padlón kötnél ki, és az életedért rimánkodnál, de az én módszereim nem ilyen primitívek és sok energiát felemésztőek. - kértem ki magamnak, bolondozva, ahogy ő.
Jobb, ha nem akarja megtapasztalni. Én sem lennék a magam ellensége, mert tudom, mire vagyok képe, ha valakivel már a hócipőm tele van.
- Változnak az idők Garret, úgy, hogy csak vigyázz. Eddig se voltam egy szerény, csendben meghúzódó teremtés, és mindenki pechére ez most sem változott. - kacsintok rá játékosan, majd a szoba felé veszem az irányt.
Házigazdaként kötelességemnek éreztem, hogy gondoskodjam a vendégem kényelméről, pedig nem kenyerem a túlzott elkényeztetés. Inkább örülhetett volna, hogy helyette rámolok.
Mikor bőrünk egymáshoz ért, kirázott a hideg és megborzongtam. A folyamatos pakolás miatt ugyan ezt nem lehetett látni, szerencsére csak én tudtam róla. Nem volt túl sok rámolni való.
- Sajnos egyedül vagyok, mint a kisujjam, szóval nem kell tartanod senkitől, kivéve a bátyámtól. Gyakran szokott csak úgy beugrani, negyed-fél órákra. Sokszor a legváratlanabb helyzetekben bukkan fel, de nem hiszem, hogy ma már eljön. Ő rosszabb, mint ezer féltékeny pasi. - nevettem jóízűen, hiszen apánk vére csörgedezik benne is, főleg ha rólam van szó.
- Hát érezd magad otthon. - mutattam körbe, majd az ajtó felé indultam, de mielőtt átléptem volna a küszöböt, egy kis útbaigazítást adtam neki.
- Ja igen, az én szobám szembe van, a fürdő pedig balra. A nappalival és konyhával már megismerkedtél. Én átöltözök valami kényelmesebbe, addig nézz szét, ha van kedved. - tűntem el az ajtó mögött, de vissza kellett jönnöm, mert egy igen fontos részletet kihagytam a felsorolásból.
- Az étkező melletti zongora tabu. Ha kérhetném, kerüld el, amilyen messzire csak tudod. - villantottam meg utoljára mosolyom, majd átlibbentem a hálószobámba, behajtva az ajtómat.
Az a zongora még édesanyámé volt. Ez az utolsó dolog, ami megmarad tőle. Úgy őrzöm, mint a szemem fényét, épp ezért nem engedem, hogy bárki s játsszon rajta, engem kivéve. A ruhásszekrény ajtaját elhúztam és egy kényelmes mackónadrágot hajítottam az ágyam szélére, és egy kétszer akkora pólót, mint amekkorát viselek. Itthon nézhetek ki úgy, mint egy hajléktalan, senki nem látja. Gart pedig biztosan nem fogja érdekelni. Megszabadultam a feszülő, ám elegáns és ízléses ruhadaraboktól, és magamra öltöttem a kényelmesebbeket. Amit csak lehetett elpakoltam. Még csak az hiányozna, hogy Aramis elvigye valamelyiket játszani. A hasam is kordult egyet, és a következő pillanatban már azon agyaltam, hogy mi legyen a mai menü. Elment a kedvem a kínaitól, nemsokára beesteledik, ami azt jelenti, hogy a vacsora ideje közeleg. És a vacsi nem lehet zsíros, de annál finomabb. Én se azért nézek így ki, mert mindent összeeszek. Ezer más fogás van, amihez alapanyag van itthon, és könnyen emészthető.

-Én amíg élek nem felejtem el! Pont olyan jól állt neked a pirosság, mint most.
Megint nem tudja, miért mond ilyeneket, de a jelek szerint Megan "rossz" hatással van rá, a lehető legjobb értelemben. Amikor vele van, valamiért felszabadultabbnak érzi magát, mint mások társaságában, mint bárki más társaságában. Persze őt sem kell félteni, s néha olyanokat replikázik, hogy Garret-nek majd leesik az álla. Viszont, összességében jól érzi magát, jobban, mint az utóbbi két hétben bármikor.
-Nocsak, ez egyre izgalmasabban hangzik - jegyzi meg sejtelmesen mosolyogva - Akkor mégis hogyan küldenél padlóra? - Kérdi, őszintén érdeklődve.
-Mindenki pechjére? Ne hülyéskedj, te voltál az egyetlen normális nő, és én csak örülök, hogy ez most sem változott. - Kacsint rá, aztán követi őt a híres vendégszobába.
-Senki? Hát ezt szomorúan hallom - feleli annyira együtt érzően, amennyire csak telik tőle, a megkönnyebbült sóhaj helyett, amire valamiért késztetést érez. - Ó, Tyler? Hát...
Lelki szemei előtt megjelenik a rémisztő olasz verőgép képe, aztán hozzáad még pár kiló izmot, és komolyan elkezdi fontolgatni, hogy talán nem lenne-e jobb ötlet mégis inkább kiugrani az ablakon.
-Á, azt hiszem ennyi kockázatot megér egy szoba a Stone rezidencián - feleli aztán mosolyogva - és ne aggódj, ha mégis beállít, majd úgy teszek, mintha...betörtem...volna...hmm....Szóval majd hallgatok arról, hogy tudod, itt vagyok na.
A felsorolás alatt aztán feszülten figyel, s bólint is néha, aztán amikor egyedül marad a szobában, elkezdi levetni magáról kissé már viseltes felsőjét. Szerencsére még nem jut sokáig, és a fehér atléta még rajta marad, mikor a nő visszatér, a nadrágjához pedig hozzá sem ért, így nem anyaszült meztelenül áll Megan előtt, amikor a Zongora használatát is megtiltja neki.
-Meg sem fordult a fejemben, hogy hozzáérjek - feleli őszintén. Mint a legtöbb ember benne is ott motoszkál az ellenállhatatlan vágy, hogy kipattogtassa a buborékos zacskókat, letörje a jégcsapokat, vagy éppen leöljön a zongora elé, és megnyomkodja a billentyűit, annak ellenére, hogy jól tudja, nem tud játszani rajta, viszont pontosan tudja, miért kérte meg erre házigazdája, s mivel nem szeretne feltépni egy ilyen sebet, csak mosolyog, és meg sem említi többet a hangszert.
Kicsivel később mondjuk a gyomra is beillik egy másik hangszernek. Muzsikál is rendíthetetlenül. Eddigre már átöltözik ő is a még tiszta mackónadrágjába, és felkap magára egy másik pólót, hogy így lépjen ki a nappalin át a konyhába. Van egy sanda gyanúja, hogy a kínait így hat után annyira nem fogja kívánni a karcsú szépség, éhen veszni viszont nagyon szeretne, étvágya pedig van bőven.
-Mit szólnál, ha főznénk valamit? - Kérdi, amikor újra előkerül. Megan otthoni kollekciója valóban nem zavarja őt, sőt, szerinte egészen aranyosan áll neki, ezt azonban inkább nem teszi szóvá, mert úgy érzi, ma már épp elégszer hozta őt zavarba. - Tudod, hiányoztál...úgy értem, veled mindig mindent meg tudtam beszélni. Persze nem mondom, jobban örülnék, ha más körülmények közt, de na, örülök, hogy legalább összefutottunk.

Nem akartam beavatni a kulisszatitkokba, de ha akartam sem tudtam volna. Ezer és egy fajtája van annak, hogy padlót fogjon ilyen-olyan sérüléssel. Szóban nem lehet elmondani, csak mutatni lehet, ösztönös, zsigerből jövő mozdulatokkal. Jól nevelt nő vagyok, így hát nem mutathatom be a vendégeken, pedig Gart egyáltalán nem féltettem. Mégis csak pasiból van, nekik pedig tűrniük kell. Ez meg van írva nagy könyvben is, gondolom.
- Ha tudnád, hogy ezzel hányan vannak másképp. Az itteni férfiaknak a k*rvás nők jönnek be, akik kiraknak mindent, és a mikróval vannak agyilag egy súlycsoportban. - legyintettem, közben pedig mosoly gördült ajkaimra, mert már rég jutott eszembe ilyen baromság.
Különösebben nem zavart, hogy még ezelőtt senki sem vette igénybe a vendégszobát, legalább nem kellett takarítani utána. Emellett én sem vagyok az a kimondottan sok szabadidővel rendelkező személy.
Már nem is tudtam, miről tud Gar és miről nem, de jobbnak véltem biztosra menni, és még egyszer felhívni a figyelmét, hogy a zongoráért ütök.
Nem sokáig bíbelődtem az átöltözéssel. Még mielőtt elhagytam volna a szobát összefogtam hajzuhatagom, hogy ne legyen vele gond és lássak is valamit.
Aramis eszelős loholással tört be, és támadt rá a melegítőgatyám szárára. Hiányoltam is valamit átöltözés közben, hát ez volt az.
- Héé, ereszed el! - próbáltam menekülni, de az lett a vége, hogy magam után vonszolom a parkettán.
Hangos hörgés és morgás közepette értem ki a nappaliba, ahol sikerült leráznom magamról az ebet, és elsunnyogni hangtalanul, hogy ne figyeljen fel ismét rám.
- Jó ötlet, én is erre gondoltam az előbb, de hagyd csak, majd én. Szereted a spagetti carbonarat? Azt terveztem mára, ha megfelel Gyorsan megvan és laktató is, nem mellesleg finom. - ajánlottam fel ez egyik legkönnyebben kreálható ételt, amit tudok.
Persze ezerféle tésztát tudok készíteni, de szerény véleménye szerint ez beletartozik a top ötbe. Utolsó megjegyzésére felkapom és a fejem és minden erőmmel azon vagyok, hogy elhiggyem, de képtelen voltám rá. Ha annyira hiányoztam volna neki, nem az utóbbi évek eseményeit kellene kitárgyalnunk. Igen részben az én hibám is, de nem csak rajtam múlt.
- Na jó, ha akarsz segíthetsz. - láttam rajta, hogy úgysem tud megülni nyugton, bizonyára erősködött volna.
A pult mögé léptem, és elővettem a tálakat, kanalakat és minden szükséges eszközt, ami közrejátszik a kivitelezésben. A mini spejzben kutattam pasta után, ami minden bizonnyal kellett, hogy legyen, hiszen egy vérbeli olasz konyhájából sem hiányozhat, ha csak aznap éppen el nem fogyott. Más mentség nincs. Ahogy gondoltam, volt is pár csomaggal, ezért kikaptam eggyel és felbontottam, majd Garret felé nyújtottam.
- Tiéd a tészta, enyém a szósz. - utasítottam vigyorogva, miközben sürögtem-forogtam a konyhában otthonosan.
Bár mostanában nem is, de már kislány koromban rengeteget segítettem édesanyámnak főzni, és ellestem a fortélyait. Azért bíztam rá a tésztát, mert tudtam mennyire ért a főzéshez. Vagyis, attól még, hogy valaki igen segítőkész, nem jelenti azt, hogy jól csinálja. De abban biztos voltam, hogy egy zacskó tésztával még ő is elboldogul. A szószra viszont nagyon érzékeny voltam, titkos családi recept szerint dolgoztam, ami csak egy helyre volt feljegyezve, az agyamba. Egy műanyag tálkában kutyultam össze, amit csak eszembe jutott éppen, és része az ehhez szükséges alapanyagoknak. Egy kanállal habartam össze, végül pedig a kóstolásra került a sor.
- Hmm. mmm.. hh.. mmhh. - hümmögtem egy darabig, nyelvemen forgatva és alaposan megízlelve.
Valami még nem volt az igazi, de ne tudtam megállapítani, hogy mi lehet azért, ezért kikértem segítőm véleményét is, hátha ő ráébreszt a hibámra.
- Mi hiányzik belőle? - kentem össze újra a kanalat és felé nyújtottam, hogy ő is megkóstolhassa, ezt követően én is újból megízleltem a szószt. Hátha.. Nézelődtem a konyhában hátha megakad a szemem azon a a bizonyos hozzávalón, amire szükségem van, kezemben a tállal.
z egyik pillanatban még sehol senki, a másikban pedig Aramis marcangolja a nadrágom szárát. Ahogy próbáltam elzavarni, majdnem nyakam-törtem, végül a tál tartalma Garret pólóján landolt nagy foltban. Álltól mellkasig tiszta trutyi volt. A tálka meg a földre zuhant, ami elriasztotta a baj forrását. Szám elé kaptam a kezem, hogy ne röhögjek az arcába.
- Jajj, nagyon sajnálom. Nem volt szándékos. - álltam ott magam elé meredve, és a nevetéssel küzdve, végül kitört belőlem.
Felkaptam a papírtörlőt a pult másik végéből és nekiálltaM törölgetni a ruháját, de mint láttam, csak szétmaszatoltam.

Miután Megan közli, hogy a helyi menő csávóknak ő nem jön be, majd távozik, Garret megvakarja a fejét, és bár tisztában van vele, hogy nem illik bámulni, azért mégiscsak megnézi magának a lányt hátulról is, mielőtt becsukná az ajtót. Egy dologban egészen biztos: ő nem idevalósi!
~Van akinek ez a csaj nem jön be?~
-Hallom, nagyon ragaszkodik hozzád a kis testőröd - jegyzi meg, pimaszul mosolyogva. - Carbonara? Pizzában ettem már olyat, nem nagyon emlékszem rá, milyen volt...de rád bízom magam, úgy hallottam jó szakács vagy!
Aztán megkapja harci feladatát, s már hozzá is fog, hogy vizet öntsön egy lábosba. Különösebben nem érzi degradálónak ezt a munkát, hisz a spagetti az 50%-ban tészta, tehát valóban neki kell elvégeznie a munka felét, ráadásul ismerve, milyen zavarba ejtően gyakran égette oda középiskolás korában a mirelit pizzákat, egészen meghatódik rajta, hogy már ennyit is rábíz a "főszakács". Mondjuk, azóta már jobban belejött, és akkor sem feltétlenül halna éhen, ha kikötnék otthonról a telefont, de ez már más kérdés. Szóval, tészta fejest ugrik a vízbe, tűzhelyre gyújtás éééés....na igen, innentől kezdve sok dolga már nem akad, legfeljebb...
-Hmmm... - szól, miután reflexből elkapja a nő csuklóját, ki szósszal felvértezett kanállal támad rá, utána viszont készségesen aláveti magát a kóstolói szerepkörnek - nem tudom, nekem már így is nagyon ízlik...Talán ha...
Körbetekint a fűszerek, és egyebek közt, majd közelebb hajol Megan arcához, és halkan a fülébe súgja:
-Na jó, be kell vallanom valamit, lövésem sincs, mi ez a sok cucc az üvegekben. Én tizedennyi ízesítőt sem használok, mint te…
Mivel itt nem tud segíteni, inkább visszatér fontos küldetéséhez, ami…nos a tészta még mindig megvan magában, és a következő 5 percben meg is lesz, szóval, inkább a műsort figyeli, amit az apró bundás gonosztevő, és gazdája adnak elő. Egyik pillanatban még megmosolyogja a dolgot, a következőben pedig már kap is a nő után, megint csak úgy reflexből, egy szemvillanással később pedig, mint egy karmikus igazságtételként a szósz telibe találja őt.
-Semmi baj – feleli, visszafojtva a nevetést – ezek szerint én kellek még bele? – Kérdi, aztán ahogy a nőből előtör a harsány nevetés, többé már ő sem tudja visszafogni, és együtt kacag vele.
-Hé, na…várj – próbál ellenkezni, és elkapni Megan kezeit, ám a röhögő görcs miatt képtelen normálisan koncentrálni még erre a feladatra is. – Inkább leveszem! – Jelenti ki, majd hátrébb ugrik, és már kapja is le magáról a felsőt, mely alatt nem bújik meg semmi, csak az ő meglepően jól megmunkált felsőteste egy rendszergazdához képest, ami ráadásul csúcsformában is van, ugyanis ami súlyfölöslege volt, azt leadta az utóbbi két hétben. Bokszolónak mondjuk így sem mehetne el, ám a középiskolához képest sokat erősödött, karjai megvastagodtak, vállai kiszélesedtek, s úgy egyáltalán sokkal jobb formában van, amióta több időt tölt a napon.
-Na…hé, mondom, hogy elég lesz már! – Tiltakozik tovább nevetve, ha esetleg Megan a hasáról is le akarná törölgetni a szószt, ugyanis oda is jutott rendesen, mikor levette magáról a pólót. Végül csak sikerül elkapnia a nő két csuklóját, és egész testét bevetve az egyik konyhai szekrényhez szorítania őt, abszolút jogos önvédelemből, ám sokáig amúgy sem tarthatja őt fogva, hisz még mindig egész testét a nevetés rázza.
-Nesze, inkább ezt törölgesd – keni be a nő orrát egy ujjnyi szósszal, majd ami az ujján maradt lenyalja. – Hmm, lehet tényleg én kellettem bele…ez nagyon finom.
Beszéd közben sikerül valamennyire lenyugodnia, s egyszerre teljesen elhallgat, ugyanis csak most veszi észre, milyen közel van hozzá egykori kedvese, s alig húsz centiméterről mered abba az igéző, mogyoróbarna szempárra, amit sosem tudna megunni. Ha Megan sem szól semmit, az egyetlen zaj a szobában a tészta sercegése marad, Garret-nek ugyanis teljességgel eláll a szava.

Még csak most tűnik fel neki, hogy mennyi dicséret és hízelgő szó érte őt az elmúlt pár órában. Vagy lehet, hogy nem akarta észrevenni. Hamarosan mindenre fény derül.
- He? Kitől hallottad? Csak nem kémkedsz is már utánam. - néztem rá gyanakvóan, persze nem nézem ki belőle, nem olyannak ismertem meg.
Vagy ha tévedek, akkor legalább alaposabb munkát is végezhetett volna, mer ez nem minden. Még a vaknak is feltűnt, hogy azt se tudja, eszik vagy isszák ezt a félkész műalkotást, amit készítettem, nemhogy mi kell bele, és ezt stílusosan tudtomra is adta. Úgy néz ki annyira titkos a recept, hogy még én sem tudom. Gyalázat!
Nem tudtam válaszolni igen frappáns kérdése, hiszen még mindig a szórakozottság hatása alatt álltam. Nem is tudom mikor nevettem ilyen jóízűen utoljára. Röhögéstől remegő kezeim lassan egész állát bekente kreációmmal, még szórakoztatóbbá téve a helyzetet.
Kézfejemmel próbálom kikínlódni a kósza hajszálakat a szememből, amik a nagy hahotázás közben támadták meg látószervem. Félvakságomban még mindig Garretet suvikszolom, de valami nagyon furcsát véltem felfedezni. Eltűnt a pólója. Ezek szerint hallásom sem romlott, és a "Inkább leveszem!" kijelentést nem csak tudatalattim alkotta.
Persze én sem úszhattam meg ezt a harcot épen, az orrom már is maszatos lett Garretnek köszönhetően. Aljasság!
- Héé... - vágom a grimaszokat, nevetve, és az ellen küzdve, hogy ennyivel megússzam a dolgot.
A bolondos csatává fajult, főzőcskézés kimenetele az lett, hogy egymás előtt állunk, szorosan egymáshoz simulva, szószban pácolódva, mint két húscafat, és egymás szemébe bámulunk néma csendben.
Furcsa, rég nem tapasztalt érzés kerített hatalmába, ami megijesztett. Nem tudtam eldönteni, jó e vagy esetleg rossz, amit érzek. Merhetem kijelenteni, hogy az éjszaka további része az lépésemtől függ. Ahogy Gar szemeibe meredtem, nem volt számomra kétséges, hogy mik a szándékai. A háttérzajok, mint például Aramis csaholása, vagy a bugyogó forró víz, ami ki-kilöttyen a lábasból és a gáztűzhely lángjához érve sercegő hangot ad ki, eltörpültek hangos szívdobogásom mellet. Persze csak a magam részéről.
Be kellett vallanom magamnak, vágytam csókjára, mint a búzamező az esőre egy forró nyári napon. Csakhogy volt egy apróság, ami miatt mégsem kerítettem erre sort. Több érvem volt ellene, mit mellette:
1. Nős ember. És az sem szépít rajta, hogy válni fognak, bármily kecsegtető is.
2. Ezzel csak még jobban beleártom magam az ügyeibe, azt pedig a világért sem akarnám.
3. Talán ami a legfontosabb, hogy számomra ő már egy idegen. Szinte egy örökkévalóság volt az az idő, míg nem hallottam felőle. Azóta már sokan elrabolták a szívem hosszabb-rövidebb időre. Egyszerűen túl vagyok rajta és kész.
Mellette pedig, csak vágyaim érveltek, amik már rég óta a háttérbe vannak szorítva. Elkapva tekintetem gyengéden eltoltam magamtól, tudtára adva, hogy vegyen vissza a tempóval, és ne éljen vissza a vendégszeretetemmel. De ha mégsem ért a szép szóból, tudtára adhatom én más módszerekkel. Ezen azonban nem is agyaltam.
- Megterítenél? - inkább hangozott utasításnak, mint kérésnek, én addig a tisztához vonultam, és egy villával kivettem egy szálat, hogy megkóstoljam, de teljesen szét volt főzve.
Teljesen természetesen viselkedtem, hiszen nem is történt semmi. A szűrőt már elő se vettem. Csak akkor néztem a padlóra, mikor megcsúsztam és majdnem hanyatt vágódtam. A kárba veszett finom szósz lepett el mindet, amit sikerült közben szétjárkálnom a konyhában. Remek!
- Ebből se lesz semmi. - fordultam a férfihez, majd kivéve két zöld almát a spejzból, az egyiket felé dobtam, a másikba meg jóízűen beleharaptam.
Nem volt kedvem összerámolni, ezért mindent ott hagytam, mint eb a ....-át, és kisétáltam a konyhából, miután megtöröltem a talpam. A nagytakarítást sem mára terveztem, ezért jobbnak véltem nem körbejárni a házat a dzsuvás talpammal. Leültem a pulthoz, majd rágcsálni kezdtem a vitaminforrást nagy étvággyal. A hangulatot teljesen leamortizáltam, defibrillálésként hőn szeretett zongorámhoz létem, felnyitottam a tetejét. A megrágott almát a tetejére raktam, majd miután végigsimítottam a billentyűkön az ujjaim, egy számára is ismerős dallamot kezdtem játszani. Folyton ezt játszatta velem, pedig nem volt ínyemre ez a szám, de minél többet eljátszottam annál jobban megtetszett.

A hirtelen feltett nagyon is jogos kérdésre egyáltalán nem jön zavarba, sőt, még ki is húzza magát büszkén, hisz a konyhában töltött 10 perc után igazi felüdülés végre olyanhoz hozzászólni, amihez ő is ért valamennyire.
-Ugyan dehogy...vagyis, gyakorlatilag igen, de nem vagy benne a telefonkönyvben, és valahogy meg kellett szereznem a címed, szóval idefelé jöhet feltörtem az egyik barátnőd Facebook fiókját. Egyébként ő mondta, hogy jobban főzöl, mint a legtöbb étteremben, de a nevére sajnos már nem emlékszem. Ne haragudj, nagyon meg akartalak találni...
Aztán folytatódik a küzdelem, s ha nem kacagna ilyen önfeledten, akkor akár meg is lepődhetne rajta, milyen ügyesen védi ki Megan további álnok támadásait, ő ugyanis tényleg csak az orrára kapa szószból, bármennyire is szeretné eltalálni a továbbiakban.
-Csak semmi hé! Nesze! - Hangzik el csatakiáltása, ami nem túl eredeti, de a harc hevében jobb nem jut eszébe, és bár egyértelműen vesztésre áll, hisz a nő minden csapásával egyre jobban hasonlít a Carbonara indiántörzs egyik harcosára, mielőtt az háborúba menne, őt ez mégsem zavarja. A komolytalan küzdelem, és a sok nevetés hatására ismerős érzések törnek rá, egyszerre újra éli, milyen volt tizenévesnek lenni, és boldognak, amikor valóban halhatatlannak érezte magát, és ettől csak még vidámabbá válik. Aztán, ahogy elhal minden, és némán néznek egymás szemébe, egy másik, felettébb ismerős érzés lesz rajta úrrá, s csak egy pillantás kell, hogy érezze, sőt tudja, hogy volt kedvese is hasonlóképpen van ezzel. Már éppen úgy tenne, mint évekkel ezelőtt, mikor szintén csak maguk voltak, és bár városi gyerekként most láthatott volna először olyan eget, amit milliárdnyi csillag ragyog be, őt viszont csak és kizárólag kettő érdekelte, és le sem vette róluk a szemét, csak akkor, amikor lehunyta őket és... és a pillanat elmúlik. Egyetlen izmával sem áll ellen, amikor a nő finoman arrébb tolja őt, csak lehajtja a fejét, mélyet sóhajt, és már sosem tudja meg, mi lett volna, ha kicsit gyorsabban lép. Talán jobb is...
-Persze - szól halkan, ám egyenlőre képtelen megmozdulni. Ez az érzés is ismerős, csak éppen ez olyasmi, amin elvileg már túltették magukat mind a ketten. Na igen...
~Mi a...~
Egyszerre felélénkül, és a nő után kap, hisz nem tudhatja, hogy segítség nélkül sem esne hanyatt. Hátulról öleli át, s hagyja, hogy a nő teste az ő mellkasának dőljön, amíg segít neki egyenesbe jönni. Természetesen nem érinti meg olyan helyen, ahol nem illene, még véletlenül sem, csupán megtartja izmos karjaiban, aztán pedig ha nehezen is, de elengedi őt, sokkal később, mint indokolt lenne, de lényegesen hamarabb, mint szeretné.
-Khm - köszörüli meg a torkát idegességében. - Szóval...melyik polcon is tartod a tányérokat?
Amíg keresgél, meg sem hallja, amit a nő a tésztáról mond. Valahogy el is feledkezik fontos küldetéséről, ami ebben az esetben talán érthető. Mázli, hogy pont akkor pillant rá lopva Megan-ra, mikor az felé dobja az almát, mert így még egész ügyesen tudja elkapni a levegőben.
-Á, értem, szóval csak ehhez mered rám bízni a tálalást? - Kérdi, egy mosolyt erőltetve magára, ám ő is érzi, hogy az önfeledten vidám pillanatoknak vége, legalábbis egy időre mindenképpen. Nagyot harap az egészséggombócba, aztán lassan követi a házigazdáját a zongorához. A szoba másik végében lép falnak dönti a hátát, és úgy hallgatja Megan játékát.
~Vajon törvény az univerzumban, hogy ilyenkor az ember csak szomorú zenét hallhat, vagy csupán arról van szó, hogy minden szomorúnak hangzik ebben az állapotban?~
Bármennyire is szépen játszik a nő, őt a zene minden hangjegye arra emlékezteti, hogy mennyire eltávolodtak egymástól, hisz amikor utoljára, legfeljebb egy fél perces dallamot tudott eljátszani, most meg...Aztán egy keserű íz figyelmezteti arra, hogy már csak a csutkát rágja, s ideje kidobni végre az almát a szemétbe. Odafelé menet felkapja a másik csutkát is a zongora tetejéről - vigyázva, nehogy hozzáérjen - majd miután ezzel megvan, visszafelé menet óvatosan ráteszi a közben szárazta törölt kezét a zongorázó nő vállára, s halkan szól:
-Sajnálom. - Mondja tömören, ám annál őszintébben, aztán elengedi őt, és megindul a vendégszoba felé. - Jobb lesz ha lefekszem. Úgyis korán kel kelnem...
Amint becsukja az ajtót maga mögött, hátát neki támasztva dönti hátra a fejét, és fújja ki a levegőt, melyet mintha fél napja tartana már fogva a mellkasában. Aztán fejét lehajtja, majd megint hátra veti, hozzáütve az ajtóhoz.
~Feljegyzés magamnak...ha ezt valahogy túlélem, első dolgom lesz felhívni őt.~

A gyilkolással mindenképpen együtt jár a szélhámosság, vagy az eredendő rosszaság?! Hízelgő, hogy ennyi reám akart találni, de nem hittem volna, hogy ilyen rafinált is tud lenni.
- Vagy nagyon jó nyomozó válna belőled, vagy nagyon nagy szélhámos. - gondolkodtam hangosan, biztatásnak jelét nem adva, hogy tovább folytassa ezt a fajta viselkedést.
Pláne nem most, hogy kőrözik hetedhét határon. Az ő helyében inkább meghúznám magam, hiszen bárkit le lehet nyomozni bármilyen módszerrel. Éljen a technológia! Az események felgyorsultak, némely pillanatok pedig mintha lassított felvételt néztünk volna, de csak túlestünk a testi-lelki viadalon, rengeteg emléket idézve fel ezzel. Mindketten megváltoztunk, kívül-belül. Mikor legutóbb láttam, a hasfalán nem lehetett sakkozni, egy nagy kockából állt az egész. Én meg még gyerek voltam a magam tizenhét évével. Ez volt életem első, és egyben egyik legemlékezetesebb kapcsolta, de mint minden ez is véget ért. Csak kevés ideig időzött Vegasban és már ment is vissza New York-ba. Nem kényszeríthettem maradásra, csak egy kis fruska voltam, semmi más. A filmbe illő nyálas megnyilvánulások majdnem mindegyike elhangzott búcsúnk pillanatában, mint például a klasszikus: "Sosem felejtelek el. Mindig szeretni foglak." .. stb. Mint már kiderül, ezek csak üres ígéretek voltak, mind az ő, mind az én részemről. Várható volt!
Részben Garrnek köszönhetően, de nem vágódtam hanyatt, és próbáltam minél előbb szabadulni érintésétől. Remélem ő is érezi ezt a kínos feszültséget, ami most közöttünk van, bármennyire is próbáltam normálisan viselkedni.
El is felejtettem neki szólni, hogy hagyja azokat a tányérokat, mert a vacsorának szánt egyszerű étel elkészítésével is meggyűlt a bajunk. Na igen, nehéz is úgy főzni, ha közben háború robban ki.
Magamra erőltettem egy bájos, ám mű mosolyt, és nem csak azért, mert béna volt a poénja, hanem mert ő is érezhette, hogy nem illett ide. De ennek ellenére örülök, hogy próbálkozik.
Játék közben, váltogatva kezeim, a ropogós almát csutkára rágtam, és a számot is addigra fejeztem be. Nem mertem rá nézni, féltem attól milyen képet vág, így is elég kellemetlen volt számomra ez az egész. Amilyen jól indult, úgy fulladt kudarcba az este. Kár érte. A férfi eltűnt mögöttem, de nem néztem utána, az zongora egyes billentyűin húztam végig mutatóujjam úgy, hogy ne szólaltassam meg azokat.
Mikor keze a vállamat érintette összerezzentem, váratlanul ért ez a lépés. Bocsánatkérésére nem szóltam egy árva szót se, magam elé meredve hagytam, hogy elvonuljon a vendégszobába és magára csukja az ajtót.
Mégsem hagyhattam, hogy ez az állapot fennmaradjon, mint ami most eluralkodott. Én vagyok a házi gazda, nem mellesleg fejvadász vagyok, illene tudnom kezelni ezeket a helyzeteket.
Beethoven egyik leghíresebb szimfóniájának kezdetével (türürürüü türürürüü) felvértezve magam, (bár nem akartam) utána mentem. Úgy terveztem, hogy addig szállásolom el, amíg csak szükséges, de mostanra már úgy vélem, hogy mindketten jobban járunk, ha elmegy. Itthon a teljes nyugalomnak és lelki békének kéne várnia nem pedig ennek az egésznek. Bármennyire is fájt érte a szívem, hagynom kell, hogy lelépjen úgy, mint sok évvel ezelőtt. Kínzó lassúsággal vonszoltam magam az ajtaja elé, azon agyalva, mit mondhatnék. Eddig is úgy volt megbeszélve, hogy csak egyetlen éjszakáról maradhat, de nem gondoltam komolyan.
Nem ácsorogtam ott sokáig, mert idő közben meggondoltam magam és a nők tartásával élve nem futottam utána. Beraktam a mikroba egy zacskó popcornt, kikerülve a mocskot, ami a földön hevert, mintha odahánytak volna. Bekapcsoltam a nappaliban a TV-t, majd egyik kezemmel Aramis füle tövét vakargattam, másikkal pedig DVD-t válogattam. Nincs is jobb egy otthoni mozizásnál. A kipattogott kukoricát kiöntöttem egy tálkába, majd kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén és nem foglalkozva semmivel és senkivel, nézni kezdtem a filmet. Az első öt perc elteltével, minden gondolkodás nélkül felpattantam és ismét a vendégszobánál kötöttem ki. Bekopogtam és vártam, hogy ajtót nyisson. Végképp nem vágytam arra, hogy egy kompromittáló pillanatban nyissak rá. Ez hiányzott legkevésbé.
- Ha van kedved egy egyszerű, de nagyszerű filmhez, akkor.. – böktem fejemmel a nappali felé, miután ajtót nyitott.
A lelkiismeretem immáron tisztának kiálthattam ki, de nem vártam meg válaszát, már vissza is vonultam és bevackoltam magam a szokásos helyre, ölembe véve Aramist. Az eb teljesen ki volt fáradva a nagy játszadozástól, és láthatóan élvezve füle cirógatását, miközben az elalvás ellen küzdött.

~Megan szavai egészen dicséretnek hangzanak papíron, ám valami nem stimmel azzal, ahogy mondja őket. Minden esetre, egy igazi menő fejvadász szerint jó lennék ebben...érdekes.~
-Á, ne hidd, csak piszok nagy mázlim volt... - jegyzi meg szerénykedve - mellesleg, ha esetleg látod Trish-t, szólj neki, hogy az 12345678 nem éppen a legfrappánsabb ötlet az e-mailje jelszavának, ha meg oda küld értesítést a facebook, és a bankja is, akkor olyan mindegy, hogy a többinek 30 jegyű betű és számsort adott meg...
Mindezt ráadásul olyan hangsúlyban mondja, mintha csak azt közölné, hogy lehet nem jó ötlet délben napozni, vagy tejszínhabot önteni az uborkasalátára...csak úgy eszébe jutott, hátha fontos lehet ennek a Trish-nek mondjuk például.

Na igen, ezek a vidám pillanatok kifejezetten hiányoznak neki, a vendégszoba ajtajának másik oldalán, miközben azon gondolkodik, hol rontotta el. Szívesen hibáztatná Megan-t, ki az elmúlt négy év alatt semmit sem vesztett szépségéből, sőt, csak még nőiesebb lett, ha ez egyáltalán lehetséges, s hangja még mindig úgy hatott rá, mint a legendák szirénjei a görög tengerészekre. Na igen...a 17 éves Meg-re mindig úgy gondolt vissza, mint a második leggyönyörűbb nőre, akit valaha látott, de most...annyira már nem biztos benne.
~Elég legyen ebből a marhaságból odafent! Ha tényleg bírod a csajt, jobb, ha nem látod többet, és egyébként is...~
Feltápászkodik, majd táskája mélyéről előhalássza a papírcsomagot, amit a jó ég tudja miért pakolt be, de itt maradt, és vele utazta be az országot. Kezébe vesz egy hófehér A3-as lapot, óvatosan meghajtja. A középiskolában korlátlan mennyiségben volt képes papírrepülőket gyártani, vagy épp ugró békákat, azóta viszont kissé tovább fejlődött. Annyira belemerül a műveletbe, hogy csak a kopogás zökkenti ki belőle. Gyorsan magára kapja a fehér atlétát ami még szósz mentes, és úgy nyit ajtót. Először meglepi az ajánlat, s hirtelen nem is tudja, mit mondjon, csak abban egyre biztosabb, hogy valamilyen formában szerepelnie kell benne annak a szónak, hogy nem, ha okosan akar dönteni...
-Nem bánom. - Szól halkan, s le is telepszik a nő mellé, természetesen nem túl közel hozzá. Egy ideig csendben figyeli a filmet, ami valóban jó választás,nincs semmi lelkizés, csak simán élvezhető bármikor, bárkinek, egyszerű de nagyszerű, ahogy mondta. Néha azért oldalra sandít Megan-ra, és a kukoricájára.
-Kaphatok én is? - Kérdi, s ha a nő bólint, már nyúl is érte mohón. Aztán az első marás után sikerül visszafognia magát, de lopva azért még oda-oda tekintget, mintha valami abban az irányban sokkalta jobban érdekelné, mint ez a film. Azonban, bármennyire keveset is fogyaszt a kukoricából, a rajta lévő só mégiscsak hat rá, s minden bizonnyal a nőre is, ezért a film közepe táján feldobja:
-Van valami piád itthon? - Természetesen nem alkoholosra gondolt, de amúgy neki most épp bármit megfelel. Ha kell, addig Aramist is átveszi az ölébe, nehogy a kutyus felébredjen, amíg gazdája távol van. Akárhogy is, a film kimondottan jó választás volt, s mire észbe kapnának, már meg is jelenik a végét jelző stáblista. Garret még kicsit sem érzi magát álmosnak, ezért vidám arckifejezéssel fordul a házigazda felé, hogy ezt tudassa vele:
-Nincs meg véletlenül a második rész?

Jól tudtam, hogy engem néz, éreztem a tekintetét a bőrömön, de én minden erőmmel a filmre próbáltam koncentrálni. Nem volt olyan nehéz, mint amilyennek látszott, egy-egy rész igencsak megragadta a gondolataim és elfeledkeztem mindenről. Hangja zökkentett ki a pislogás mentes bambulássá alakult filmnézésből. Kedvesen rámosolyogtam, és kettőnk közé raktam a tálat, hogy neki is jusson a jóból.
Nem egyszer láttam ezt a filmet, de még mindig volt benne néhány meglepő rész, amit az óta sem értettem. És persze a teljesen más logikai menetet sem tudtam feldolgozni. Az utalások, a jelek annyira egyértelműek voltak, hogy szinte mindent ki lehetett következtetni. A film végén pedig szembesülünk azzal, hogy végig félre lettünk vezetve és feltárul az igazság. Számomra ez egy megunhatatlan film, mindig mutat valami újat és érdekeset.
- Megnézem, biztos van valami. - pattantam ki a helyemről, hogy itallal szolgáljak vendégem számára.
A konyhába libbentem, és még mindig a pacákat kerülgetve a földön eljutottam a hűtőig, majd felmértem annak tartalmát. Garret felé fordultam és felsoroltam neki néhány löttyöt, legyen miből válogatnia.
- Van baracklé, narancslé, víz, de ha másra vágysz, kell lennie még valahol vörös- és fehérbornak is, meg egy üveg tequilának. - ahhoz képest, hogy még nem nyithatnék itt egy italboltot, viszonylag nagy volt a választék, reméltem az egyik elnyeri a tetszését.
Felsorolás közben megjött a kedvem egy pohár borhoz, és mivel tudtam, hogy ő sem veti meg, hát bátorkodtam helyette is dönteni. Bizonyára nem fogja visszautasítani, ha már egyszer kitöltöttem.
Elővettem két kristályborospoharat és félig töltöttem, mindkettőt. Mostanra már nagyon is idegesítő vált, hogy folyton kacsáznom kell a konyhában, hogy ne lépjek bele a száradni kezdő szószba, de kedvem az óta sem lett feltakarítani.
- Tessék. - nyújtottam át neki az egyik poharat, majd miután koccintottunk, ismét kényelmes pozíciót feléve ismét a tv-re meredtem, és próbáltam visszakapcsolódni a film történetéhez.
A végére a poharamba töltött ital is elfogyott, így nem fogdostam sokáig, letettem az előttem lévő kis asztalra.
- Nem is tudtam, hogy van második része. Megyek, letusolok, addig érezd magad otthon.- adtam tudtára, hogy nemhogy nincs meg még csak nem is hallottam arról.
Még én sem voltam fáradt, de úgy gondoltam ideje letusolom és végre eldöntenem, mit kezdjek Garettel, hiszen még mindig nem sikerült vele kapcsolatban dűlőre jutnom.
A fürdőbe vonultam és magamra csuktam az ajtót, majd elővettem a szekrényből egy tiszta törülközőt és kikészítettem magamnak. Lassan, de biztosan minden ruhadarabomtól megszabadultam és beálltam a zuhany alá. A csuklómra húzott hajgumival felfogtam a hajam és megengedtem a vizet. Beállítottam kellemesen forróra, innentől kezdve már csak élveztem, ahogy ellazulok és megszabadulok a város mocskától. Illatos tusfürdőmmel megmosakodtam, majd egy jó fél óra ázás után, sikerült kikászálódnom. Megtörülköztem, majd a szennyes kosárba dobtam a földön heverő ruhákat. Magam köré csavartam a rózsaszín törülközőt és egy párafelhővel karöltve léptem ki a fürdőből. Éppen belefutottam Gar-be.
- Őőő.. várj, adok neked is egy törülközőt, gondolom neked is jól esne egy meleg fürdő. - azzal a lendülettel visszamentem szobába, hogy a szekrényből túrjak neki egyet, majd a kezébe nyomtam.
Nem volt könnyű, de hirtelen, mintha egy teljesen más emberré változtam volna, megkeményítettem a szívem és így szóltam:
- Ha nem akarsz az őrsön kikötni, akkor korán reggel tűnj el. Reménykedj, hogy ne fussunk össze még egyszer, mert nem adok több lehetőséget. - rezzenéstelen arcom, hidegséget árasztott magából, pedig szívem majd' kiugrott a helyéről.
Nem vártam semmiféle választ, megszakítva a szemkontaktust, elvonultam a szobámban, ahol már Aramis várt fül- hegyezve. A párnámon feküdt, arra várva, hogy végre nyugovóra térjek. Magamra kaptam az alvó pólómat és egy francia bugyit, majd ágyba bújtam. Leoltottam az éjjeli lámát, és hanyatt fekve meredtem a plafonra. Az álom korántsem nehezedett szemeimre, és ahogy sejtettem nem fog egy hamar. Nem akartam többet Garret szemébe nézni, mert bizonyára rögvest megváltozna a véleményem és azt nem engedhetem.
~Ő már csak a múltam része! Igen, semmi más! - mondogattam magamnak, mert úgy tűnt még mindig nem tudom elhinni.

Tényleg megpróbál a filmre koncentrálni, s bár azt nem állíthatná tiszta lelkiismerettel, hogy ha most látná először életében, akkor nem zavarodna bele a történetbe, s abban sem biztos, hogy érteni, mi a jelentősége annak, hogy a végén mi volt az a sok tartály, de legalább a főszereplők arcát majdnem annyit látja, mint a nőét, és ez már valami, igaz ebben az is sokat segít, hogy Megan egy ponton elhagyja a nappalit, hogy hozzon valamit inni.
-Nekem mindegy, lepj meg - feleli, bár igaz, hogy a felsoroltakból csak a baracklét és a vizet hallotta. Aztán ahogy visszalibben a legvonzóbb fejvadász akit ismer - beleértve a filmbelieket is - kezében két pohár borral, elkerekedett szemekkel néz, de azért elveszi az italt.
-Küldetés teljesítve...megleptél.
Csak lassan kortyolgatja a szép sűrű, zamatos bort, mert ha valamikor, most igazán nem szeretné, ha a fejébe szállna, hiába számít ez a pohárka gyermek adagnak a számára. A film végére azért csak sikerül neki is végeznie vele, s poharát a másik mellé teszi a kis asztalon.
-Hát, nem igazán folytatás, csak...inkább nem untatlak a teóriákkal, a lényeg, hogy a rendezőnek van egy másik filmje, ami szintén nagyon jó...
Meg-nek viszont nincs meg ez a film, mint kiderül Garrat számára, ahogy átnézi a hölgy DVD gyűjteményét, amíg vendéglátója letusol. Egy idő után aztán gyanús lesz a csend, és pont hátrafordul, ahogy...ahogy....
~HŰHA!!!♥.♥~
-Öhm...igen. Kitaláltad a gondolataim! - Vágja rá, kényszerítve magát arra, hogy fenntartsa a szemkontaktust, bármilyen nehéznek is érzi most az állát. A kapott törülközővel aztán már indulna is a dolgára, ám a küszöbön hallott utolsó szavak szégyen vagy sem, igencsak szíven ütik, mielőtt azonban bármit is felelhetne, Megan elviharzik, mint aki csatából menekül, ami nagyon nem jellemző rá. Újabb mély sóhaj, s most Garret-en a sor, hogy elmélkedjen egy sort az élet nagy dolgairól a forró víz alatt, és ha már ott van, meg is tisztálkodjon. Nem sokkal később ő is átvág, az üres szobán törülközőbe csavarva, aztán lehuppan a vendégágyra, s a laptopján beállít magának egy ébresztőórát hajnali 4-re. Aztán magára kapja a pizsamának kinevezett fehér pólót, és rövidnadrágot, s fáradtan nyúlik el az ágyon, álom azonban nem jön a szemére, hiába várja.
~Na jó...ez így nem fog menni.~
Oldalra fordítja fejét, s meglátja a félbe hagyott origami művet, mely órák óta ott hever már bús magányában. Nyomban a kezei közé kapja, s lelkesen tovább hajtja, ez ugyanis mindig remek technikának bizonyult ha az áramszünetben akarta lenyugtatni pattanásig feszült idegeit(igaz, korábban pont, hogy csak az áramszünet volt az, ami miatt ideges tudott lenni), aztán, az első mű elkészülte után a maradék papírt hengerbe görgeti, és átszúrja a művet az alján, majd mivel még mindig nem érzi magát álmosnak, hozzálát a következőhöz. És a következőhöz. És a következőhöz. Végül egy egész csokorra való figura hever az éjjeli szekrényen, lila színben pompázva, Garret pedig úgy dönt, ha eddig nem sikerült elaludni, eztán sem fog, ezért felpattan, és szinte lábujjhegyen vág át a nappalin, az ajtó felé, melyre Megan mutatott, mikor azt ecsetelte, hol található az ő hálószobája. Gyengéden kopog be, jóformán csak cirógatva a fát, hogy ha esetleg ösztönei megcsalták volna, s a barna hajú szépségnek mégis sikerült eljutni az álmok földjére, ne ő legyen az, aki visszarángatja onnan. Ez után türelmesen vár, amíg nyílik az ajtó.
-Mielőtt még leharapnád a fejem...csak mondani szeretnék valamit, és aztán békén is hagylak.
Ha sikerül elérnie, hogy Megan rá figyeljen azokkal a rabul ejtő mogyoróbarna szemeivel, miközben karba font kézzel, vállát az ajtófélfának döntve őt figyeli csendben, kihúzza magát, vesz egy mély levegőt, és folytatja a mondókáját.
-Ha tényleg most találkozunk utoljára, szeretnék normálisan elbúcsúzni, és odaadni ezt.
Ezzel átnyújtja az utóbbi 10 perc munkáját, egy termetes méretű origami csokrot, s ha Megan nem ellenkezik kézzel lábban, még egy puszit is kap mellé az arcára.
-Köszönök mindent. Vigyázz magadra, és sok szerencsét az összes többi bűnözőhöz - teszi még hozzá mosolyogva, majd rá kacsint.

Valami nem stimmelt, hiányérzetem volt. Nem kellett egy évtized, hogy rá tudjak jönni, hogy golyószóróm, hiányérzetem okozója, ezért kipattantam az ágyból, míg nem vackoltam be teljesen magam és kimentem az előszobába, halk léptekkel, hátha vendégem már nyugovóra tért. A pultra lerakott fegyverem magamhoz vettem és annak társaságában tértem vissza a hálószobámba. A párnám alá dugtam az említett darabot, majd kényelembe helyeztem magam.
Bal kezemmel az aludni próbáló kutyus fülével játszadoztam, mert az én szemeimre még nem jött álom. Egy fülbemászó dallam kúszott elő, és tekergett gondolataimban, mint egy kígyó. Ez ugyancsak nem járult hozzá az elalvásomhoz.
Hirtelen kopogtattak az ajtón, mire összerezzentem az ijedtségtől. Bár alig volt hallható, mégis úgy hallottam, mintha tiszte erőből dörömböltek volna. Aramis is felkapta a fejét, és vakkantott egyet rekedt hangjával.
- Shhs. - vakargattam meg a buksiját, hiszen nem vett el sok időt a kopogtató személy kilétének felfedése.
Lehajtottam magamról a takart és felültem. Lassú mozdulatokkal kikászálódtam a kényelmes, puha ágyból, majd megindultam az ajtó felé. Odaérve lenyomtam kilincset, de mielőtt ajtót nyitottam volna, mély levegőt vettem és magamra öltöttem közömbös álarcom.
Mér épp rá akartam kérdezni, hogy mit akar, mert ennél világosabban nem tudtam kifejezni magam, de ő gyorsabb volt. Nem mutatott izgatottsággal vártam, hogy beszéljen.
~Csak ne kérleljen, csak ne kérleljen! És ne kedveskedjen! - hajtogattam magamban, tágra nyílt szemekkel rá pillantva, jobb szemöldököm felhúzva.
Ismerős emlékeket felidéző kedvessége túlságosan is meglágyítaná a szívem, akármennyire is küzdök ellene. Ezt pedig nem akartam, most biztosan nem.
Papírvirág csokrot kaptam, egy ártatlan kis puszival megfűszerezve, amit nem tudtam mire vélni. Csak mosolyogtam és vártam, hogy a mellékelt köszönetnyilvánítás is elhangozzon.
- Nem tettem semmi említésre méltót, ne hálálkodj. Inkább sajnálom, hogy csak erre az egy éjszakára tudlak elszállásolni, de értsd meg a helyzetem. - ha nem lenne a család mindkét férfi tagja rendőr, nagyobb esélye lett volna, de így nem megy.
A lelkiismeretem előbb utóbb felemésztene. Főleg apám, ő már akkor sem bírta Garretet, mikor együtt voltunk, ráadásul most már egy gyilkos. Szépíteni nem lehet rajta, embert ölt és ez mindent megváltoztat.
- Ismersz, nem lesz gond. - mosolyodom el végre én is, majd lassan közeledve felé megölelem.
Átkulcsoltam karjaim a tarkója mögött, és utoljára magamba szívtam ismerős illatát, amit talán sosem érezhetek már. Mindeközben lehunytam a szemem és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a jó érzés, ami több mint három perce kerülgetett.
- Ne felejtsd el! Nem adok második esélyt! Menj, amíg engedlek. - suttogtam fülébe keserűen e szavakat, majd búcsúcsókot leheltem szája sarkába, ezután elszakadtam tőle és magamra csuktam az ajtót.
Óvatosan nekidőltem az ajtó belső részének, és mintha egy könnycsepp kívánkozott volna ki szemem sarkából. A csokor kicsúszott erőtlen ujjaim szorításából, de nem foglalkoztam vele. Tenyerembe temettem arcom egy pillanatra, majd célba vettem az ágyam és immáron utoljára kényelmes pózt feléve behunytam szemeim. Több mondanivalóm most már tényleg nem volt az ő számára, magányra vágytam.

-Megértem - szól csendesen, Megan következő mondata hallatán pedig mosolyra húzódik a szája. Közben hangtalanul suhan felé a nő, ő pedig szinte ösztönösen viszonozza az ölelést, s zárja őt karjaiba, majd ahogy a két test közt megszűnik minden távolság, még egyszer utoljára beszippantja hajának illatát, karja pedig megindul a nő derekától fölfelé, finoman cirógatva a nő hátát, ahogy az oly édes hangon suttogja a fülébe azokat a keserű szavakat. Még érzi a nő puha ajkának melegét a szája szélén, mikor egy jeges marok tépi fel a bordáit, és markol rá szívére, ezzel is jelezve az ő távolodását.
-Nem fogom! - feleli határozottan, s a nő két lapockája közt pihenő tenyerével megakadályozza, hogy túl messzire távolodjon tőle, s ugyanezzel a mozdulattan, épp csak egy leheletnyivel gyorsabban, mint ahogy távolodik tőle, hogy ajkaival simogassa az ő ajkait, s kezével még egyszer végigsimítson az ismerős, szeretett arcon, még ha csak fájdalmasan rövid ideig is. Ha a nő tovább akar menekülni, nem állítja meg, talán nem is tudná, viszont ha csak rajta múlik, addig nyújtja a pillanatot, amíg csak lehetséges, s a végén már újra magához húzza egykori kedvese hab testét, szorosan magához ölelve őt. A csók végén még mindig behunyt szemekkel dönti a homlokát Megan homlokának, mintha abban reménykedne, hogy amíg nem nyitja ki a szemeit, addig sem kell elengednie őt, de sajnos ő is érzi már, hogy itt az idő, hisz annál, hogy eleressze őt, csak azt szeretné kevésbé, ha miatta kerülne bajba.
-Ég veled...Megan - suttogja, a végét már csak a csukott ajtónak.

A szobájába érve aztán kifújja a levegőt, melyet maga sem tudja, mióta őrizget már a tüdejében. Hátát az ajtónak támasztva méri fel a terepet, aztán az ágyba veti magát, hisz korán kell kelnie. Azonban bárhogy forgolódik, csak nem jön a szemére álom. Már megint! Néhány perc tanakodás után oldalra nyúl a táskájához, s az egyik súlyosabb golfütőt rejti párnája alá, biztos ami biztos. Persze nem Megan-tól tart - a pisztolya ellen úgysem lenne esélye ezzel a modern kori bunkósbottal - csak épp már megszokta, hogy nyitott szemmel, és "felfegyverkezve" alszik. Hamarosan úgy alszik el, mint akit fejbe vágtak, és legnagyobb meglepetésére hiába várja, ezúttal a lidércek, melyek álmában kísértik nem jönnek el, s békét hagynak neki hajnalig.

Hacsak nem bukkan fel a ház úrnője, mielőtt felkelne a nap, akkor a lakását már üresen találja. A vendégszoba minden ágyneműje, és díszpárnája visszakerült a helyére, valaki pedig még a konyhában is kitakarított, de még a szemetet is levitte, így már semmi sem árulkodik arról, micsoda csatatér volt ebben a lakásban tegnap éjjel.

//Köszönöm a játékot! Nagyon élveztem @->>-- //

Reménykedtem, hogy nem következik be, de még csak megtörtént, és annyira volt élvezetes, mint amennyire kínzó is. Ajkaink megpihentek egymásén, nem spórolva a gyengédséggel és érzelemáradattal, ami ehhez járt kamatostul. Két kezem mellkasán állapodott meg, de nem taszítottam el magamtól, a magával ragadó pillanat nem engedte. Viszont egyszer véget kellett érni, és ha Garreten múlik, erre nem kerül sor, így én vetettem véget ennek is. Minél előbb fel akartam szívódni, nem akartam a szeme elé kerülni, hiszen akármennyire is akartam és próbáltam, nem tudtam leplezni érzéseim. Az igazat megvallva már egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy mit érzek. Őrület. A csukott ajtó adta meg nekem azt a biztonságot, amire vágytam. Csókja még mindig ott égett ajkaimon, és hatalmába kerített egy bizarr, de annál jobb érzés.
Képtelen voltam aludni, sehogy sem sikerült álomba szenderülnöm, csak forgolódtam és forgolódtam. Nem bírtam kényelmesen elhelyezkedni, emeltet folyamatosan agyaltam. Már komolyan nem bírom ezt az érzelmi hullámvasutat, nem nekem való.
Óra, percre pontosan emlékszem, hogy mikor sikerült elaludnom, hiszen két percenként az órára néztem, és vártam, hogy teljen az idő. Vártam a reggelt! Zavart a csened, ugyanakkor idegesített a zaj, amit Aramis generált. Minden apró morajra éberen felkaptam a fejem.
Alig aludtam három órát, de hatkor már feladtam, és inkább kimerészkedtem a nappaliba, lábujjhegyen, mint a betörők. A tisztaságon kívül semmi sem várt, mintha csak bejárónőm lenne, vagy épp nagytakarítást csaptam volna tegnap.
Vizet öntöttem a vízforralóba, majd bekapcsoltam, ezután pedig elővettem a kedvenc bökrémet, cuktot, citromlét és persze egy teafiltert. Egy bögre finom forró tea mellett nyugtáztam magamban, hogy nem kell már levinnem Aramist, mert a dolgát mát a lakásban elintézte. Már megint csak a takarítás!

//Grazie mille! //