Tudomást sem veszek arról a nagy életkedvről, amit produkál. Nem az én bajom és főleg nem akarok itt elkezdeni lelkizni. Keressen fel egy dokit vagy mit tudom én! Kezdjen, amit akar. Nem akarom, hogy nekem bármi közöm legyen hozzá. Nekem az a legnagyobb bajom, hogy a tekintetével olyan emlékeket idéz fel benne, amit el akarok felejteni. Meg nem történtté akarom tenni. Bármi! De még akkor sem igazán akar megtörténni, amikor már ég a számban a szál cigi. Hogy miért kezdek végül kérdezősködni? Nem tudom. Talán mert rossz nézni, ahogy itt szenved a kocsim mellett. Bárcsak másik betonplaccot választott volna.
- Nem vagyok drogos, nem ismerem az ilyen szereket - közlöm vele, de akaratlanul is megáll a tekintetem a véres tenyere láttán.
Nem mondanám, hogy csak azt a tompaságot érzem most is, de azt sem, hogy akkor most megesett rajta a szívem. Saját hülyesége, saját baja.
- Ezek szerint mégsem vagyok én akkor barom állat, mint te állítottad - jegyzem meg és szánt szándékkal a másik irányba fordítom a fejem, hogy ne lássam a vért.
Látok én enélkül is elég vért. Ahányszor csak becsukom a szemem az utóbbi időben. Az is kész csoda, hogy nem vette át több napra a világ a vörös színt azok után. De bármennyire is próbálok nem törődni a kocsim mellett szenvedő Josieról, újra és újra kérdéseket teszek fel neki. Nem tudok nem tudomást venni róla és teljesen kizárni.
- Akkor kapard elő azt a táskát - jegyzem meg, továbbra sem túl nagy figyelmet fordítva neki, ami egyre nehezebb.
Akkor pedig meg már szinte lehetetlenné változik, amikor a nővére említésére szinte félelemmel telve néz rám. Akkor nem nézett így, amikor a földre löktem és arra készültem, hogy megüssem, azért az őrült tettéért. Bár ne tettem volna. De most már mindegy.
- Ki küldött engem? Milyen Will? - veszem le a lábam és fordulok felé.
Kezd érdekelni a dolog. Egyre jobban. Láthatóan retteg ettől a pasastól. Könyörgöm valakinek - annak a nem létező istennek -, bárkinek, hogy az az elmebeteg ribanc is úgy féljen attól az embertől, mint Josie! Akkor vissza tudok vágni! Csak pár részletet kell kihúznom a kis vadócból.
De úgy tűnik, hogy ő nem most ad a kérdéseimre választ. A rohadt életbe! Tényleg csak ez hiányzott nekem mára! Itt egy jó lehetőség arra, hogy visszavágja, erre tessék! Elájul. Egy percet hezitálok, mielőtt bármit is tennék. Villámgyorsan mérlegelek, majd eldobva a félig elszívott cigit kiszállok a kocsiból, egyenesen mellé guggolva. Felültetem és a kocsimnak döntöm. Így nemhogy azt vérezi össze, de az én kezem is, amitől elönt a hányinger. Máskor nem, de most félek, hogy mi lesz az egésznek a hatása. Mindent beleadok, hogy ne uralkodjon el rajtam a múlt és a jelenre tudjak figyelni. Csak a bosszút engedem a szemem előtt lebegni és nem engedek a vérnek.
- Josie! Mi lenne, ha kinyitnád azokat a sötét szemeidet? - kérdezem és újra megkockáztatok pár pofont.
Persze most nem a düh irányít. Más a célom és ez sokkal kevésbé tünékeny, mint a harag. Csak ébredne fel. Ha nem teszi, kénytelen leszek betenni a kocsimba és kórházba fuvarozni. Fenének se hiányzik ez mára!

Nem hatnak meg a szavai. Hihet rólam azt, amit akar. Felidegesíteni nem fog, az biztos. Annál többet kaptam én a drága nővérétől ahhoz, hogy akár csak egy kis dühöt megengedjek magamnak Joseival szemben. Egy idő után mégsem tudom semmibe venni a szavait és a szenvedését. Bármennyire is szeretném és azt kívánom, más baja lenne, nem az enyém, attól még itt van és láthatóan szenved. A számban lógó meggyújtott szál is csak egy-egy röpke pillanatra képes elvonni róla a figyelmem. A többi időben kérdezgetem és próbálom nála elérni, hogy szóljon valakinek, aki érte jön. Érzéketlen vagyok, igen. A saját döntésem, igen. De annyira nem vagyok kegyetlen, hogyha itt meghal nekem, az hidegen hagyjon. Pedig úgy sokkal egyszerűbb lenne. Nem kellene azzal foglalkoznom, hogy nincs nála a telefonja és nincs kit felhívnia. Az előbbit könnyedén orvosolhatnánk, képes lennék odaadni neki a sajátom, ha cserébe megszabadulok tőle, de az utóbbi...
Akkor kezd igazán érdekessé válni a dolog, amikor egyértelműen félelem csillan a szemében. Elég gyorsan vág ahhoz az agyam, hogy tudjam, ez akár nekem még jól is jöhet. Csak tudnám kicsoda az a Will?! Hiába kérdezek rá és nézek értetlenül rá és fogja magát is elájul! Nem lehet igaz! Egy percig habozok csak, majd feladva a kényelmemet, kiszállok a kocsiból és próbálom észhez téríteni. Nem sok sikerrel járok, az biztos.
- Úgy nézek ki, mint az anyád?! - kérdezem felháborodottan és lassan feladom, hogy magához térítsem.
Nem fogom észhez téríteni. Ahhoz túl sok vért vesztett én pedig nem vagyok semmiféle csodatevő. Kihívhatnám a mentőket. Az lenne a legkényelmesebb megoldás. Onnantól nem az én dolgom lenne, mégsem ezt teszem.
- Remélem tudod, hogy ezért jössz nekem a válaszokkal - motyogom az orrom alatt, ahogy felkapom a könnyű testét és beteszem a kocsimba.
Megfordul a fejemben, hogy még ezért is szorulni fogok - nem kicsit néz ki félreérthetően a helyzet, ahogy egy testet pakolok a kocsimba -, de a válaszokért bármit. Ha nekem is lenne a kezemben valamit az a nő ellen, máris jobban érezném magam. A kórház felé padlóig nyomom a gázt, miközben az agyam azon jár, hogy vajon ki lehet-e majd szedni a vért az ülésből, vagy az egészet át kell húzatni?