Név: EDEN Mariborough
Becenév: Ed
Kor: 26
Születése hely, idő: 1986. június 1. / Belgium, Brüsszel
Tartózkodási hely: itt vagyok...
Csoport: börtönőr
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem:
Annyi biztos, hogy nem ejtettek a fejem lágyára. Lelkemet nem mondom sötétnek, csak homályosnak. Nem vagyok se gonosz, se jó, a környezet, az érdek és a vágy hozza a változást a jellemembe minden egyes napfelkeltekor. Nyilván a munkám miatt kénytelen vagyok olykor durva lenni, használni nyers testi erőmet. De van azért helyzet, amikor a szelídség is kicsírázik lényemben egy kicsit.

Külső:
Nem kifejezetten magas vagy nyurga alkat. Körülbelül 185 magas vagyok, szálkás, igen erős izomzatú, széles váll, arcom legtöbbször komor, közömbösséget tükröző. Kékesszürke szemeim leginkább álmatag jellemre utalnak, ami egyébként nem vagyok, egyszerűen nem törődöm semmivel és ez meglátszik. Lazaságom az öltözködésemben is megnyilvánul, utcai életemet koptatott farmerben és szürkés, zöldes, barnás árnyalatú pólókban és dzsekiben élem.

Előtörténet:
Sötét korokat éltem meg Brüsszel koszos utcáin. A feketeség viszonylag lassan szivárgott belém, az eleve elrendelten gazdag, rosszéletű gyerekbe. Anyám korán meghalt, apám még korábban. Nagyszüleim erős pórázra fogva akartak nevelni, de nem jött össze nekik. Verekedni tanultam iskola után. Először engem vertek, aztán már én vertem másokat. Igazságérzetem mindig igen fejlett volt. Legtöbbször tudtam, hogy nem saját érdekből cselekszem, hanem én képviselem a jót. Aztán persze más lett a helyzet, ahogy betöltöttem a felnőttséget jelző kort, s végre elöntött a nagyfokú szabadság. Már nem néztem sem istent, sem embert. Nagyszüleimnek, úgy éreztem, tartozom. Pénzt kellet keresnem, s miért is ne tanultam volna ki börtönőrnek, mely egy olyan átkozott lelkű alaknak, mint én, kifejezetten előnyös foglalkozás.
Így lettem az, ami vagyok. Boldogulást keresve tértem ebbe a városba, s az itteni börtönben immáron négy éve tapasztalódom. Nem mondom, hogy láttam embereket megbánni azt, amit elkövettek vagy egyáltalán, embereket vehettem volna szemügyre mélyszürke tekintetemmel. Ezek nem emberek. S lassan magam is egyre kevésbé vagyok az, ahogy a sötétségben keserűségtől maródott arccal végignézem, ahogy mások lelke pusztul. Azt mondják, a bányában megvakulnak a lovak. Ilyen mértékű változáson mentem ebben a négy évben én is keresztül, s ma már minden bizonnyal remek szolgálatot teszek, mint semmit sem látó, csak elméjével érzékelő bányaló.
Megvakultam már egészen jóság és gonoszság iránt, lassan azonban nem kell különbséget sem tennem a kettő között. Ha az utcára lépek, beleszagolok a levegőbe, s érzem a rosszat. Gyakorta gondolok szüleimre, kik nem is természetes halállal távoztak el annak idején, s kikért talán bosszút állok minden pillanatban, amikor a drogért, nőért, piáért drága pénzeket ajánló rabok előtt megrázom fejem. Ha szenvedni jöttek, hadd szenvedjenek hát, ez az én elméletem. Szívem megkeményítem, s nem tekintek rájuk inkább, nem érdekel az a megkorcsosodott, sötétbarna sz@r, ami a lelkük helyén kocsonyaként ringadozik. Egyáltalán nem érdekel már senki, mióta egyedül vagyok. Élek, létezek, mert muszáj. De nem járok különösebben szórakozni, nem keresek társakat magamnak. Nem létszükséglet számomra, hogy még több undormányt lássak, mint ami így is a szemeim elé kerül. Nem ismerem, mert nem akarom ismerni ezt a hideg világot, pedig egyébiránt igen sok mindent megláttam és megtapasztaltam belőle már.
Így lassan körülpillantva olykor, eszmélek: nekem is éppoly hidegnek kell lennem, mint azok, akik a rácsok túloldalán vannak. Csak nekem közben, ha emberségemet nem is, legalább az elveimet meg kell tartanom józan módjára.

Eden Mariborough!
Tetszett a történeted.
Elfogadva!
Remélhetőleg megkeseríted pár elítélt életét.