Név: Connie Swan
Becenév: Nem nagyon becézik.
Kor: 18
Születése hely, idő: 1994-07-12 / USA - California
Tartózkodási hely: Vegas
Csoport: Művész
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Kiszámíthatatlan jellem az övé. Soha nem tudhatod, hogy mikor mire számíthatsz tőle. Mégis, az esetek többségében visszahúzódóna, amolyan önmagának valónak mondanám. Betegsége nagyban elősegíti ebben az antiszociális jellemben. Tökéletesen elvan ő a saját maga alkotta kis világában, amiben senki nem zargatja, és ahol békére lelhet.

Külső: Nem sok figyelmet fordít a külsejére, öltözködésére. Saját, egyedi stílust sikerült az évek alatt kialakítania magának, amit a legtöbben irigyelnek tőle, vagy éppen kinevetik érte. Szereti a nem mindennapi öltözködést, hiszen a személyisége, ő maga sem mondható annak. Haja szőke, szinte állandóan kócos mióta saját magának levágta egy rövidebb fazonra. Szemei kékek, üresek, érzelemmentesek, bőre makulátlan fehér, arca pedig olyan kimért, kifejezéstelen, akárcsak egy komoly porcelánbaba.

Előtörténet: Amikor egy esős, vihartól hangos őszi éjjelen kopogtatott egy zaklatottnak tűnő, fekete esőkabátos, csuklyás férfi Mary szerény berendezésű, egy főre pont elegendő lakókocsija ajtaján, a nő még nem tudta, hogy attól a naptól kezdve az egész élete meg fog változni. A gyilkolás akkor már nem állt távol tőle. Ő maga is ilyen durva módszerekhez folyamodott, miután megelégelte férje, ellene irányuló bántalmazásait, és teljesen besokalva, és elveszítve az eszét, a pasasba állította a konyhakést. A gyilkosság soha nem derült ki, a férfi hullája pedig olyan sorsra jutott, amit még a rendőrök sem tudtak megfejteni. Egyszerűen csak eltűnt személynek nyilvánították. Alan Byron tudta, hogy kihez kell fordulni. Marynek mindig is megvoltak a saját, jól bevált módszerei arra, hogy hogy tüntessen el valakit nyomtalanul. Alennek ez olyannyira megtetszett, hogy az idő múlásával, az első gyilkossága után mindig többet és többet járt át a nőhöz. Mary hamarosan a bűntársa lett, de nem zavarta. Imádta azt az elmebeteg játékot, amit ketten együtt űztek, és amiben verhetetlen csapatot alkottak. A rendőröket mindenegyes alkalommal kijátszották, a nő pedig egyszerűen oda volt a férfiért. Vonzotta az a sötét titokzatosság, ami rengeteg veszélyt tartogatott magában, és ami új értelmet adott az életének. Alan egy veszélyes, kiszámíthatatlan gyilkos volt, szenvedélyes szerető, Mary pedig túl szerelmes ahhoz, hogy kételkedni kezdhessen a férfiban. Mire sikerült észbe kapnia, és kiásnia magát a sűrű, hónapokon át mindent maga alá temető rózsaszín ködből, már menekülnie kellett. A bűntársa, a férfi, akinek elhitte minden szavát, és akinek a gyermekét hordta a szíve alatt, feladta a rendőrségen. Csak arra volt ideje, hogy összeszedje a legfontosabb személyes dolgait, és kereket oldjon, mielőtt még a zsaruk bekopogtathattak volna a lakókocsija ajtaján. Egyedül indult útnak. Életében először és utoljára hibázott ekkorát, mivel többre már nem volt lehetősége. Körözés alatt állt, az FBI pedig mondhatni tárt karokkal várta Vegasban, amint leszállt a buszról. Soha nem érezte még annyira elveszettnek és tehetetlennek magát, mint akkor. Életfogytiglanira ítélték, mindezt azért, mert elveszítette a józan eszét, és engedett egy veszélyes, rendkívül vonzó férfi kísértésének. Magának köszönhette egyedül a következményeket. Ennek megfelelően soha nem fordult meg egyszer sem a fejében, hogy bűnbakot keressen, és mást hibáztasson. Talán ezért is –na meg azért, mert nem volt felkészülve az anyaságra-, viselte viszonylag jól, mikor elszakították újszülött csecsemőjétől, aki az életét nevelőszülőknél és idegesítő, tőle idősebb mostohaszülőknél kezdte… Connie a saját anyja miatt bűnhődött és bűnhődik még ma is…

Soha nem volt valami jó kedélyű, vidám, felhőtlen kisbaba, mindez leginkább nevelőszülei felelőtlenségének, elfoglaltságának és mostohatestvéreinek köszönhető, akik mindent elkövettek azért, hogy egy életre mély, negatív nyomokat hagyjanak a sérült lelkű kislányban. Három „nővére” kihasználta elég rendesen a lehetőséget, hogy új taggal bővült a család, aki ráadásul kisebb, gyámoltalanabb, és lényegesebben sebezhetőbb náluk. Connie volt a megfelelő személy arra az esetre, ha valakin újfajta, durva, példátlan játékot kellett kipróbálni, vagy ha bűnbakképzésről volt szó. A három lánynak köszönhetően soha nem sikerült megtapasztalnia, hogy milyen is az igazi, kisgyerekek által elképzelt játék. A mindenki által jól ismert papás-mamás, homokozás, babázás és még rengeteg más, amikhez egyszer sem volt szerencséje Connie. Persze, mindezekkel ellentétben hajtépésből, homokevésből és még rengeteg, ehhez hasonló durva, agresszív „játékból” bőven kijutott neki. Mostohanővérei soha nem törődtek azzal, hogy mi az, amivel fájdalmat okozhatnak neki. Általában csak akkor jöttek rá, hogy túlfeszítették a húrt, mikor a kislány –legvégsőbb esetekben-, már úgy ordított, sírt a fájdalomtól, hogy majd’ belefulladt a saját könnyeibe, ziháló zokogásába. Nevelőszülei persze semmit nem sejtettek, soha nem voltak elég odafigyelőek ahhoz, hogy észrevegyék testén a kisebb-nagyobb sérüléseket, hegeket, sebeket, amiket a nővérei okoztak testén az elfajult játékuk miatt. Mindaz a szenvedés, amit gyerekkorának azon szakaszában kellett elsínylenie, csak négy éves koráig tartott. De akkor aztán örökre véget ért! Egy otthoni baleset következtében került be a kórházba. Az egész egy ártatlan ujjtörésnek indult, de az orvosok hamar rájöttek, hogy sokkal több van a probléma hátterében, mint az, hogy Connie túljárt a lakásban lévő gyerekzárak „eszén” és az ujjára csapta a szekrényajtót. A maradandó nyomok a bőrén, amik egyértelműen bántalmazásra utaltak, elég indokként szolgáltak arra az őt vizsgáló orvosoknak, hogy azonnal értesítsék a gyámügyet az esetről, akik megtéve az első lépéseket, el is vették a kislányt addigi családjától. A következő családjához hét éves korában került. Az előtte eltelt három évet egy olyan speciális árvaházban töltötte, ahol különböző specialisták, gyermek pszichológusok, gyógypedagógusok foglalkoztak vele napi öt órában. Erre mindenképpen szüksége volt, mivel előző családjában az elhanyagoltság miatt jelentősen le volt maradva a többi, vele egykorú gyerektől. A szókincse messze nem volt olyan fejlett, mint amilyennek annyi idős korára már lennie kellett volna, és a beszélgetésre is csak nehezen volt rávehető. Többnyire csak rajzokban kommunikált, amiknek így sem mindegyike volt teljesen értelmezhető a szürreális, valótlan képek végett, amiket az agya utasítására vetett papírra. A pszichológusok csak hosszadalmas, éjszakákon át tartó tanulmányozások után döbbentek rá arra, hogy Connie mentálisan sérült. Azt viszont már nekik sem sikerült kideríteniük, hogy ennél egy sokkal komolyabb dolog lakozik a háttérben. Egy olyan, amit a genetika hordoz magában, és amin egy-két beszélgető terápia nem segít.

Az új család, akikhez hét éves korában került, kifogástalannak bizonyult. Úgy tűnt, hogy végre helyre fog rázódni az élete, és végre úgy élhet majd, mint egy átlagos hét éves, terror és bántalmak nélkül. Volt egy saját, szépen berendezett kis szobája, amin nem kellett még három lánnyal osztozkodnia, a nevelőszülei pedig megfelelő odafigyelésben, törődésben részesítették, igaz, velük sem volt hajlandó nagyobb, órákon át tartó beszélgetésekbe gabalyodni. Sokkal szívesebben töltötte a szabadidejét a saját kis szobájába zárkózva, elveszve gondolatának, képzeletének egy olyan szakaszában, amiben a normálistól eltérőbben zajlottak le az olyan események, amiket csak ő érzékelt, és amik valótlan, ijesztő képek festésére ösztökélték. Ezek a szürreális képek egyedül azok, amik képesek elégedett, igazán boldog(?) mosolyt csalni az arcára, és az, ha a jól ismert módszerekkel „játszhat” a mostoha húgával. Alig volt két éves a kis Evelyn, amikor Connie hidegvérrel, nyugodtan hagyta, hogy a kislány leguruljon az emeleti lépcsőkről. Semmit nem tett annak érdekében, hogy megakadályozza a balesetet, csak állt a lépcsők tetején, és egy elégedett mosollyal, elmerengő, üres tekintettel figyelte, ahogy a kislány leér a földszintre, majd hangos, fájdalmas ordításba kezd, aminek már nem várta meg a végét, mivel a nevelőszülei azonnal felfigyelte a zajokra. Inkább csak elrejtőzött a szobájában és lefestette azt a képet, amit látott, kiegészítve a saját agya által diktáltakkal. A betegsége csak jóval később derült ki, és annak ellenére, hogy a nevelőszülei megtudták, hogy Evelyn miatta sérült meg, ugyanúgy kitartanak mellette, és képesek voltak alávetni Conniet több vizsgálatnak is, amik alatt mindvégig vele maradtak. Még arra is képesek voltak, hogy bár csak levélben, de felkeressék a lány édesanyját, aki mindent elmondott, amit csak tudott. Szövevényes, hosszú procedúra volt, mire megtalálták vérszerinti édesapját is, így már az is tisztává vált, hogy kitől örökölhette ezt a kórt. Sűrűn jár látogatóba édesapjához, és mikor a férfinek tiszta a tudata, igyekszik a lehető legtöbbet kideríteni magáról, az anyjáról, az életéről…

Connie Swan!
Fiatal korod ellenére, eddig nem semmi életed volt, kíváncsi vagyok a folytatásra. Mivel mindent rendben találtam, ezért;
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon! Connie a játéktér csak is rád vár!