Milyen lehet az, ha az ember még a csillagokat is lekáromkodja az égről? Vagy ehhez a lehetőséghez pont nem ezt a hasonlatot szokták alkalmazni? Minden esetre amióta tegnap hazajöttem, azóta hallgatom anyám jajveszékelését elsősorban arról, hogy mennyire fáj a dereka, amit kertészkedés közben meghúzott. Én persze kezesbárányként felajánlottam neki, hogy mutassa, és jól megrugdosom neki, remélhetőleg akkor helyre áll. Viszont a Lucas féle terápiát nem vette túl jó néven, így sértetten odébb állt. Hát nem foglalkozva tovább a nyavalyájával lezuhanyoztam, és ágyba dobtam magam. Azután meg azzal jött, hogy nem eszek eleget, túl sokat vagyok távol itthonról és nem jó életmódot folytatok. Ezt a beszélgetést - amit csak ő folytatott gondolom velem, de én nem válaszoltam neki, úgyhogy nem tudom mit helyeselt vagy helytelenített néha - még el is tudtam viselni... addig, míg meg nem említette Rafaelt. Tudja jól, hogy a fivérem a gyenge pontom, és csak az említésétől is felmegy száznyolcvanra a vérnyomásom. Szóval meg is lett az eredménye, egy újabb veszekedés, minek sírás-rívás lett a vége nem csak az anyám, de a húgom részéről is. Így most én vagyok a gonosz bugris bácsi, aki csak bántani tud mindenkit... azok után is, hogy nem én kezdtem!
Ahogy a sötétítő és az ablak kerete között keletkezett résen a szemembe tűz a nap, kénytelen vagyok a karommal takarni az arcomat, hisz egy üregi jószág nincs hozzászokva a fényhez. Na jó ez így nem igaz, de tény, hogy jobbára éjszaka élek aktív életet.
Most viszont meglep a házban uralkodó csönd szinte jól hallható ordítása. Megdörgölve a szemem megpróbálok elemelkedni az ágyról, hogy utána járjak a némaságnak, de megakadályoz ebben egy kéz, ami a mellkasomat szeli keresztbe.
- Mi a...? - motyogom, s jobbra fordítva a fejem, szembe találom magam Daph békésen alvó arcával - Mikor jöttél te lány? - értetlenkedek, de igyekszek nem hangosan beszélni, valamint elefánt módjára mozgolódni. Egy óvatos puszit nyomva a feje búbjára, megfogom a karját és a párnájára teszem azt, majd betakarva már ki is pattanok mögüle.
Kómásan, egy zombi kecsességével bicegek le az emeletről, s már rongyolnék át a konyhába egy tömény fekete kávé reményében, mikor megszólal a kapucsengő.
- He? - vakkantok bele a készülékbe anélkül, hogy üdvözölném az illetőt. Nem is tagadhatnám le magam igaz?
- Tudod mit? Ne válaszolj! Gyere be - pillantok fel az órára, és csak ekkor jut eszembe, hogy mára Roxy-t vártam.
- Parkolj le a sárga Lambo mellett! - Ezer szerencse, hogy felébredtem. Ezzel a gondolattal nyomom le a kaput nyitó gombot. Ha minden jól megy egy-két percen belül már az ajtóban fog toporogni a minden bizonnyal kétségbeesett és gondterhelt lány. Míg ő megteszi az ajtóhoz vezető utat, addig felrongyolok a szobámba, és halkan benyitva az első farmeromba belebújok, hogy aztán becsukva magam mögött az ajtót magam mögött hagyjam az emeletet.

Nem szokásom elfeledkezni azokról, akiket meghívok magamhoz, arról pedig főleg nem, aki David párjának mondja magát. Na persze nem kérdőjelezem ezt meg, csak így jön ki a lépés. Azzal a lendülettel, ahogy belelépek a nadrágom száraiba, már pattogok is kifelé az ajtón, miközben gatyába rázom magam, s a hosszú lépcsősoron lefelé ugrándozva begombolom, majd az övét is becsatolom. Az a nagy mázlim ezzel a házzal az értékét és a szépségét nem említve, hogy elég nagy ahhoz, hogy ha várok valakit és még nincs rajtam semmi, az ajtó és a szobám közötti távot öltözéssel töltsem el. Ennyi idő alatt még egy menyasszonyi ruhát is magamra rángatok... na jó az elég durva lenne, de van benne valami. Negyvenkét lépcsőfok, egy nappali, plusz egy nagy előtér amit egy kisebb követ és csak ezután jön az ajtó.
Az udvar is hasonló méretekkel van megáldva, de mégis Roxynak sikerül olyan gyorsan ideérni, mint ahogy én magam szoktam közlekedni. A húgomnak négy perc eljutni a szobájáig a kaputól, az anyámnak ennél is több tekintettel arra, hogy minden egyes virágot megszagolgat, megnéz, ha ott tart akkor még csokrot is szed menet közben. Van, hogy megérkezik meló után háromkor, de csak négy óra magaslatában lépi át a küszöböt... fantasztikus, amit néha művelni tud, és a legszomorúbb az egészben, hogy a kaja is ilyen ütemben halad. Lassú mint a dög!
Mikor meghallom a szerény kopogást, odabattyogok az ajtóhoz, hogy azt feltépve - na jó annyira azért nem esek túlzásba - beengedjem a vendégemet.
Megjegyzésére halványan elmosolyodok.
- Nem, viszont az apám bankár volt - lépek el az útjából, hogy betérhessen végre a villának nevezhető családi fészekbe.
- Van bőven hely, szóval nem kell félned, hogy nem lesz hol aludnod. De felnőtt nő vagy, miért raknának ki? - értetlenkedek, ahogy bezárom az ajtót mögötte.
- Bemennél a konyhába? Valamit meg kell néznem... menj be a nappaliba, utána jobb kézre lesz egy nagy üvegajtó, onnan átjutsz egy kisebb előszobába, onnan pedig a konyhába - mondom el neki gyorsan, mi is a járás a konyháig - mindjárt itt vagyok!
Ezzel már el is rongyolok, hogy körülnézzek, anyám itthon van-e. Nem említette, hogy ma ne dolgozna, ennek ellenére jobbnak látom, ha utána járok. A végén még feleslegesen majrézna rá Roxy jelenlétére, és ahogy ismerem el is ferdítené az egész szitut, nekem pedig nincs kedvem senkinek se magyarázkodni, hogy mit keres egy terhes nő a házunkban, aki hozzám jött, de nem azért, mert én lennék a gyerek apja. Na az kéne még!
Mikor bedugom a fejem anyám makulátlanul tiszta, hatalmas márványpadlós szobájába, elégedetten állapítom meg, hogy itt nincs. És ha itt nincs, viszont parfüm illat keveredik a kókuszos testápolójával, akkor nem csak, hogy itt nincs, de a ház környékén se. Lelkesen trappolok át mezítlábasan egy szál farmerban a konyhába, hol minden reményem szerint Roxy is tartózkodik.
- Kérsz valamit? Kávét? Teát? Mást? Enni? - soha nem voltam jó házigazda, de alap, hogy ezt megkérdezem