Név: Shannon Dakota Davis
Becenév: Shannon, Shay
Kor: 21
Születése hely, idő: 1992-január-21 / USA - Las Vegas
Tartózkodási hely: Vegas
Csoport: szenvedélybeteg
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: "Shannon Dakota Davis! Figyelj ide rám! Te nem vagy normális! Érted, nem vagy normális! A hangulatingadozásaid…kiborítóak. Egyszer olyan vagy, mint egy tündér. Csöndes, visszafogott…kedves, barátságos. Mint amilyennek lenned kéne. Amilyennek neveltünk! Amilyenek a testvéreid! De neeeem, neked muszáj néha kifordulnod magadból?! Ordibálsz, pattogsz, semmivel sem lehet lenyugtatni. Nincs rá a megfelelő ember. Aztán meg sírógörcsöt kapsz?! Mi van veled, lányom? Ki lettél te? Hova lett az az állatbarát kislány, akit mindenki szeretett régen? Imádtad a művészeteket, most meg lázadozol. Hova lett a régi éned? Imádtál a többi korodbeli társaddal játszani, aztán, mintha elszakadt volna valami. Mintha egy pillanat alatt mindaz, ami benned volt, összeomlott volna és egy másik személyiség próbálná mind a mai napig átvenni a helyét. Ezt látod te tőlünk? Aztán egy újabb hangulatingadozás következménye, hogy semmi sem érdekel. Mindent csak bambán, szó nélkül nézel, mintha azt gondolnád, hogy idiótákkal vagy körülvéve?! A pszichológus se tud mit mondani! Egyszer így mész be hozzá, egyszer úgy, harmadszor meg amúgy. Lehet egy embernek rossz napja, de te beteg vagy! Hallod, lányom? Beteg vagy?!"

Igen, ezek voltak anyám szavai három évvel ezelőtt. Kicsit kattant szegény. De azért néhol igaza van. Ha nyugodt vagyok, egész rendes vagyok. Persze, akkor is megmondom a magamét, ha úgy adódik a helyzet, de olyan vagyok, mint egy „normális” ember. Azonban, amikor elszakad az a valami ott bent és érzem, hogy ki kell jönnie a dolgoknak, akkor képes vagyok ordibálni, törni, zúzni, ami miatt már jó pár sérülést is szereztem. Szerencsére egyik sem volt maradandó.
Amúgy kleptomániás vagyok, mondtam már? Szerintem nem. Érdekel? Most fog, mert elmondom. Szóval kleptomániás vagyok. Ékszerek, apró csecsebecsék, ruhák, táskák. Semmi sem akadály. Persze, ezt nem hangoztatom. Kéne? Álljak oda az ismerőseim elé, hogy halljátok, kleptomániás vagyok! Ezt várod? EZT?! Inkább nem, köszi.
Egyébként a kleptománia mellett van normális - kezdem utálni ezt a normális szót - szenvedélyem is. A fotózás. Általában embereket fotózok. Sunyiban. Nem tudják, hogy ezt csinálom. Nem is kell. Deszkásoktól kezdve, fura figurákon át mindenkit fotózok. Csak legyen benne valami érdekes. Benned van? Hm? Miért nem válaszolsz? Na mindegy, hagyjuk. Szerintem már ennyi is sok volt belőlem, ha akarsz, majd megismersz bővebben…

Külső: Most komolyan? Hogy…hogy…nézek…ki…? Ez milyen kérdés, ember? Nézz rám! Bár, a vakok sajnos nem látnak, szóval lehet tényleg el kéne mondanom. Mennyire részletesen? Bőrtónus meg ilyenek kellenek? Bár, ezt így én sem tudnám megállapítani. Na mindegy.
Nagyjából olyan 165 cm magas vagyok. Pontosabban 165 cm alacsony vagyok. Mert én ezt nem nevezném magasnak. Testalkatom nőies, nem vagyok se kövér, se egy csontváz. Arcomat páran kislányosnak, páran ártatlannak mondják. Hát…szerintem olyan…Shannon-os. Ilyen csak nekem van. Ez rám jellemző. Szemeim zöldeskék színűek, hajam hosszú és barna. Nagyjából a hátam közepéig ér. Mindig kiengedve hordom. Remélem, el tudod képzelni. Öltözködni úgy öltözködöm, amilyen kedvem van. Néha kicsit vadabban, néha kicsit visszafogottabban. Néha a saját ruháimba, néha azokba, amiket loptam. Kiegészítőket is előszeretettel hordok. Azt is vegyesen sajátot és lopottat. Sminkelni csak ízlésesen szoktam magam. Nem szeretnék abba a hibába esni, amibe olyan sokan, hogy magukra raknak egy kiló vakolatot, aztán csodálkoznak, ha a pasi smárolás közben nem is őket csókolja, hanem a sminket nyalja le. Szörnyű, ugye?

Előtörténet: -Miss Davis, figyelne rám? – kérdezte az öreg doki, miközben szemüvegét kicsit lejjebb csúsztatva orrnyergén, rám pillantott. Hangja kedvességet árasztott. Legalábbis próbált. Valahogy éreztem, hogy nincs túl sok türelme hozzám, sem kérvényt benyújtani nekem, hogy ugyan figyeljek már oda, ha itt vagyok. De én élveztem ezt a kis játékot. Felhúzni egy pszichológust? Móka. Nekem elhihetitek.
Pár pillanatig némán pillázott rám, mire abbahagytam telefonom nyomogatását és ránéztem.
-Miss Davis? Na neee… Shannon. A nevem Shannon. S-H-A-N-N-O-N. Shannon. Egy kelta eredetű folyó nevéből származik. Jó, mi? Vagy hívhat Shay-nek is. De nem, mégsem hívhat Shay-nek. Úgy a barátaim szoktak, és maga nem pajti – próbáltam magam elég érthetően kifejezni az öreg számára. Én csak így hívtam. Az öreg. Volt neki rendes neve is, ha még ma is él, akkor van neki rendes neve is, nem csak volt, ami pedig Ernest Brown. Dr Ernest Brown. Már kopasz volt. Mondanám, hogy tőlem hullott ki a haja, de nem. Amikor először voltam nála, már akkor is kopasz volt. Ráadásul ilyen barna foltok voltak a fején. Olyan öregkori foltok. És nem tűnt olyannak, mint aki tényleg kíváncsi rám. Csak…kapta érte a pénzt. Pff…
Sóhajtott egyet a jó emberünk. Nem tetszett neki, hogy beleszóltam a mondókájába. De hát ha egyszer ez a nevem?! Ha már ez lett rám aggatva, akkor használják is már ugyan!
-Szóval…Shannon – pislantott rám fél szemmel a faszi, fél szemmel pedig a jegyzeteit bámulta. Megírták előre az életrajzomat, vagy mi van? Én „normális” vagyok…lennék, ha nem lennék itt. Ez idegesít fel. Mit keresek én itt egyáltalán? Nekem erre nincs szükségem. Talán nem lennének problémáim, ha nem úgy kezelnének, mint egy idiótát. Vagy, mint egy elmebeteget. Nem vagyok olyan, mint szegény Eugene bácsi! Na, ő elmebeteg volt a javából. Nagyon megviselték az évek szerencsétlent. – ahogy látom, magatartásbeli problémákkal küszködik. Mi ennek az oka? Vagy mik ennek az okai? Valami gyerekkori trauma érte Önt? Kérem, meséljen egy kicsit bővebben. Beszélgessünk! – ez…most…komoly? Gyerekkori trauma? Beszélgetés? Magatartásbeli problémák? Néha úgy érzem, nekem semmi keresnivalóm nincs ezen a bolygón. Vagy csak álmodom. Egy nagyon rossz álmot álmodok. De nem! Ez valóság! Vagy valahol vannak kandi kamerák.
Körbenéztem a kandi kamerák után a kis, rendesen berendezett szobába, de itt nem volt semmi. Csak…könyvek. Vettem egy mély lélegzetet, majd miközben keresgéltem a jelen helyzetben legnyugodtabbnak és legbarátságosabbnak vélt hangot a részemről, egy csöppet erőltetett mosolyt küldtem a már nyugdíjazni való doki felé.
-Uram…Dr Brown… - kezdtem bele torkomat köszörülve. – Nekem nincsen semmi bajom. Néha kicsit kiborulok. És? Az egyetlen trauma az anyám. Na, ő kattant! Őt kéne kezelnie. Nem engem! A másik – nem gyerekkori – trauma, az maga. Úgy kezel, mint egy sérült elméjűt. Ha elhinnék, hogy normális vagyok, akkor normális lennék. És én nem beszélgetek magával! – emeltem fel hangomat kicsit, majd egyre jobban, végül egészen súrolta a magas lágékat. – Nem fogok magával beszélgetni semmiről! Nem tartozik magára az életem! És azt hiszem, itt végeztünk is! Zsebelje be a pénzt, mint aki jól végezte dolgát, de nekem ennyi elég volt. Köszöntem a lehetőséget. Fantasztikus volt! – préseltem ki ajkaimon az utolsó két mondatot megfűszerezve egy tonna iróniával. Szemeimet forgatva álltam fel a kényelmetlen kanapéról, majd elővettem telefonomat, fülhallgatómat és bömböltetni kezdtem.
Velem van a baj…vagy tényleg idiótákkal vagyok körülvéve…

Shannon Davis!
Hát te aztán furcsa szerzet vagy! Viszont mi itt imádjuk az ilyen nehéz eseteket. Történetedben mindent rendben találtam, ezért;
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon! Kérlek foglalj avit! Shay irány a játéktér!