- Hogy dugná vissza azt az arrogáns karót a seggébe.
Motyogom magam elé, persze tisztes távolságból, ökölbe szorítom az ujjaim, szorítom a fogam és esküszöm ha megszólal visszafordulok és felképelem, még akkor is ha tudom, hogy az jelenti a karrierem végét, nem egy időre, az egész életemre kivetítve.
Sziasztok, Katie vagyok, ha már belecsöppentetek az én szűk kis világomba, akkor ne a közepén kezdjünk bele életem legnagyobb tévedésének, szóval röviden magamról, nem megyünk bele az önéletrajzomba, már gyerekkorom óta orvos akartam lenni, de csak az egyetemen döntöttem a sebészet mellett, lenyűgöz az emberi test, a miértjei, ahogy működik és ahogy minden cserélhető bennünk, mint, mint emlékeztek arra az orvosos gyerekjátékra, na pont olyan csak itt már felnőtt verzióban, és én ezt piszkosul élvezem.
Mikor felvételt nyertem ide elájultam. Nem túlzok, komolyan. Úgy locsoltak fel, nem akartam elhinni, semmi esélyem nem volt egy bármikor felbukkanó halálos betegséggel bekerülni egy ilyen programba, mégis sikerült, ez az Kate, összehoztad. Persze amikor mentort választottam nem törődtem azzal, hogy óva intenek Dr. Davis-től, Ő kell nekem, a legjobbat akarom, ó de bár hallaggtam volna rájuk, már az első nap kétszer akartam elküldeni az édes anyukájába, pedig én egy végtelenül nyugodt és visszafogott természet vagyok. De ha akkor Elena nem fogja meg a karom, hogy sétáljunk egyet, mesélek pár dolgot, akkor most nem az igazgató felé viharoznék, mert mindhiába minden kedves szó, betelt a pohár!
Határozott léptekkel értem az ajtója elé, mélylevegő és bekopogok.
- Tegyen át másik osztályra.
- Önnek is jó napot.
- Jó napot. Tegyen át másik osztályra.
- Nem lehet. Nincs üresedés.
- Ugye ez csak vicc?
- Nem Kate, én figyelmeztettem, nem mehet át.
- De, a gyerekosztályon van egy hely.
- Mondom nem!
Úgy érzem kezdem kihúzni a gyufát, de nem tudom befogni azt a cuki kis szám.
- És, khm, ha meg tudom győzni, hogy aláírja az engedélyem, akkor átenged.
- Akkor át, Kate, kávé.
- Tessék?
- Vigyen neki kávét, bízzon bennem.
- Köszönöm a tippet.
Még, hogy vigyek neki kávét, kötelet, azt hamarabb, nem akarom eltűrni ezt a seggfejet, azt hiszi ő szarta a sebészetet, és még ha így is van akkor is. Kávé, na jó legyen.... Mézzel könnyebb legyet fogni. Elena mesélt Alexis-ről, azt hiszem most meglátogatom, hátha megértem mi az egyetlen nő titka....

Ez egy oktatókórház Dr. Davis, nem, inkább egy óvoda, a gyerekosztállyal többre mennék, de mivel annyi tisztelet volt bennem, hogy ne közöljen az igazgatóval, hogy köszönöm a megbecsült lehetőséget, igazán mélyen meghatott, de idén engem vegyen le arról a listáról és szivasson valaki mást, így ez van. Egy csapatnyi tudálékos, szemtelen taknyos.
Nos, ha nem bírja a kritikát és a gyűrődést, akkor rossz helyen jár, az a sebészet és ameddig én vezetem ezt az osztályt, addig ez nem fog megváltozni, bár az egyetemei előadással nincsenek problémáim, idebent annál inkább. Nagyon erősen megválogatom kibe vagyok hajlandó munkát fektetni és attól a kevéske embertől elvárom a kemény munkát és a tiszteletet, hm nos ez utóbbival akadtak némi fennakadások, az még nem tisztázott, hogy mindez a kifejezések ismeretének hiánya vagy szimplán felém irányul, ez utóbbihoz megint csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy nem a sebészet volt a megfelelő döntés illetve nem az én mentorálásom alatt, vannak dolgok, amiket megkövetelek mindenkitől és van akitől többet is, ha már tanulni vannak itt és tőlem akarnak tanulni, akkor annak ez az ára és hát, ezt nem mindenki viseli jól.
Már fel se pillantok, jól ismerem már ezt a pillantást és nem, továbbra sem érdekel, általában ilyenkor jön a kirohanás, hogy Dr. Davis így meg Dr. Davis úgy, mondom int a gyerek megőrzőnkben, aztán jön a neki is van felettese, nem Ő az atya úr isten, nem valóban nem én vagyok és igen van és nem, Ő sem fog áthelyezni. Két eset van, amikor aláírom a kérelmet, amiből egy nagyon ritka, a másik már kevésbé, az egyik az, amikor úgy érzem nincsen mit tanítanom, a másik pedig, amikor látom, hogy nincsen itt helye. Természetesen megesik, hogy később ébredünk rá, hogy rosszul döntöttünk a szakirányunkat illetően, én pontosan tudtam, hogy sebész akarok lenni, de nem mindenki van ezzel íg, erre valók ezek az évek meg, hogy engem kiborítsanak.

Még, hogy vigyek neki kávét, valahogy úgy érzem az az egy kávé nem változtatná meg a személyiségét, ahhoz egy hordó is kevés volna, de hátha abba már bele fulladna, bár amilyen szerencsém van csak jakuzzinak használná és közben mindenkit egyszerre alázna meg és küldene el az anyjába, igen Kate, te vállaltad, és soha semmit nem adsz fel, de talán rossz pályát, vagy rossz kórházat vagy rossz orvost választottam, vagy tényleg minden az én hibám, nem vagyok tökéletes, nagyon nem, de azt hiszem, vagyis merem remélni, hogy ettől többet érek.
Mély levegő és bekopogok azon az ajtón amire azt mondták menj be tanácsért, a legnagyobb meglepetésemre a kezelőorvosom ült az asztal mögött, érdeklődve pislogtunk egymásra, de úgy éreztem nekem van több mondanivalóm, hát megköszörültem a torkom és belekezdtem.
- Szia Alex, remélem jó helyen járok, azt mondták hozzád jöjjek ha már nem bírom tovább Dr. Davist.
- Ó, jaj. Ez gyorsan ment, csukd be az ajtót...
Hát nem lettem sokkal nyugodtabb, még mindig beszélni akarok Dr. Davis-szel, hogy engedjen el, bár teljesen biztos vagyok benne, hogy nem lesz könnyű menet, Alex és a kávé, jó, hozok neki, elmondta pontosan honnan és milyen legyen.
Úgy vigyáztam arra a kávéra, mint az életemre, meg kell győznöm, hogy szakot váltsak.
Majd kiugrott a szívem amikor megálltam az irodája előtt, remegett a kezem ahogy bekopogtam és csak vártam, hogy bemehessek.
- Jó napot Dr. Davis.
Léptem be bátortalanul, éreztem ahogy remeg a térdem, gyerünk Kate, ne most hátrálj meg.
- Khm, szeretném ha ezt aláírná nekem. Szeretnék átmenni a gyerekosztályra.
A kezem is remegett ahogy elé toltam a papírt és letettem hozzá a kávéját, simán aláírta, ez könnyen ment.
- Hogy, tessék?
Vontam fel a szemöldököm ahogy elvettem a papírt.
- Már elnézést.... De! Nem vagyok puhány... Simán nem vagyok hülye sem, hogy tűrjem ahogy velünk bánik. Tanítania kellene, nevelni, nem pedig megalázi és elrettenteni a pályától.
Éreztem ahogy végig fut rajtam a meleg vérem és fog csikorgatva ér el a harag.
- Azért kértem magát, mert attól akartam tanulni aki a legtöbbet adhat.
Préseltem ki az ajkaim között a szavakat.
- Na azt már nem, ilyen könnyen nem szabadulhat meg tőlem!
Apró cafatokra téptem az engedélyét, hogy tud ennyire felbosszantani?
- Ez meg az enyém!
Kaptam fel a kávéját és bevágva mögöttem az ajtót viharzottam ki, amúgy ez tényleg egy finom kávé.

Pontosítanék, ezt a részét nem választottam, csupán a gyógyítást, motivációs tréner már nem vagyok, Így a rezidenseimtől is elvárom, hogy konkrétan lássák a céljaikat, meglehet, hogy ez sokszor nem  legjobb formámban nyilvánul meg, de vannak, akiknek itt  helyünk és van akiknek nincs és kezdődhet az ámítás, hogy más kórházakban jobb lesz, de nem lesz, legfeljebb lejjebb adják a mércét és azt nagyon kevésre tartom egy orvosban.
- Igen, Kate? - És itt a legnagyszájúbb tanoncom az osztálomon.
Egy másodpercre felvontam a szemöldököm mielőtt a papírra pillantottam volna, nem mondom, hogy nem számítottam rá, azt se, hogy csalódtam, de többre vihette volna. De hát, legyen, közelebb húzva a lapot magam elé, kattintottam a tollam és a kellő helyen aláírtam majd megordítva visszacsúsztattam az asztalon.
- Puhány... Ennél többet vártam. - A kávé pedig, egész ügyes, ha jól sejtem Alexis, okos... kár, hogy elfecserli.
- Jól hallotta, már várják a gyerekosztályon. - Dőltem vissza hátra, részemről ennyivel ezt le is zártuk.
- De a kávéval nem tévedtek, bárki is súgott.
- Én azt teszem, csak Ön nem érti, és ha feladja, márpedig feladta, akkor nem tudok mit tanítani. - Sajnálatos...
- Csak annak, aki itt akar lenni és ezt tudja. De, aláírtam. - Mutattam a papírokra, amiket oly magabiztosan, legalábbis nagyon igyekezett annak lenni, elém tolt.
- Elena is kiváló orvos. Sok sikert. - Nem tudom mit mondhatnék még, főleg, hogy a kérésére levettem a kezemet róla, érdekes kis hölgy, bevallom valami olyasmit vártam, hogy aláírom, aztán már viharzik is ki az ajtón vele át a gyerekosztályra.
- Azt megittam volna... A kávémért még számolunk. Azt meg... ne lássam megint. - Egy alkalommal szoktam ezt aláírni, és ők nem jöhettek vissza. De neki van tehetsége, azt nem igen tudnám cáfolni, na meg jó alaposan felvágott nyelve, amit nem kedvelek, még jó, hogy ebből csak az egyik az én gondom.

Néha én is elgondolkodom, hogy miért pont a sebészet, miért pont a traumatológia, hisz ha belegondolok jobban kellene, hogy érdekeljen az onkológia, hogy megtaláljam az örök fiatalság titkát, vagy mi, hogy rájöjjek mivel tudnám megállítani a bennem dúló háborút, megállítani a rákos sejteket, de sajnos itt egy stop tábla nem elég, ez már réges rég veszett ügy, tudom, tudom, legyek optimista, tíz éve tünetmentes, úgy hangzik, mint az AA gyűlések ahol mindenért jár egy plecsni, légy büszke magadra, évek óta nem akar megölni a saját immunrendszered, juhu, csináljunk egy partit, na ez most nem a rossz viccek helye, bármikor ha nem most, én már rég nem azt mondom, hogy ne csináld, inkább az a hátha vicces lesz.
De, hogy választ is adjak, mindig is érdekelt az emberi test mikéntje, működése, és hát hol máshol boncolhatok fel bárkit is, hogy belenézzek? Bár azt, hogy miért pont ez a kórház és miért kellett nekem Dr. Davis mellett döntenem, az ég se tudja, talán szeretem ha fáj, nem, nem szeretem, ez hülyeség, ki az aki szereti ha bántják? Mutassatok nekem egy ép, mondom ép eszű embert aki élvezi ha fájdalmat okoznak neki, engem már bökdöstek vastag tűkkel, felvágtak, infúzióztak, éheztem, hánytam és higgye el nekem mindenki, hogy nem volt jó, egyetlen percben sem gondoltam arra, hogy hurrá, legalább megszúrnak.
Ez a reggel is pont olyan volt, mint az előző, nem tudom, sok, nem számolom a napokat, mert már az is kínzás lenne, szóval, mint a többi, mondjuk úgy, vettem magamnak egy kávét, és valamiért, nem tudom miért kértem egyet Dr. Davisnek is, talán mert megittam tegnap az övét, vagy, hogy kivételesen ne ordítson öt percig velünk, nem tudom, csak, csak igya meg, hátha egy kicsit elviselhetőbb lesz. A folyosón tettem egy kis kitérőt, tudom, hogy ilyenkor a kórlapokat nézi át, és nincs bent, ott hagytam az asztalán és gyorsan kislisszoltam, be az orvosi pihenőbe, lepakoltam a cuccaim és egy jó forró korty kávé kíséretében kötöttem is fel a hajam.
- Jó reggelt, Kate, mit gondolsz, ma milyen napunk lesz?
- Neked is Sara, hát pokoli kollegina, pokoli.
Rágattam magamra a köpenyem ahogy rémálmaink kapitánya jelent meg az ajtóban.