-Köszi. - mosolyodom el halványan - Bár ebben a legrosszabb az az hogy nem lehettem anyámmal, ő is meghalt, míg mi a börtön szeretetét élveztük... - húzom el a szám keserűen, mert hát sajnálom hogy nem voltam ott vele...habár nem szenvedett sokat, akkor is. - Az öcséd, vagy valami más miatt is? - pillantok rá kíváncsian, mert most nem tudom konkrétan mire értette, végül is az öccsével is egy "bandát" alkotnak de nem hinném hogy erre utalt...Bár lehet megint belenyúlok valami olyanba amit nem szívesen oszt meg, vagy egyáltalán nem, attól még kérdezhetek..Max nem kapok választ!
- Fent nyugodtan rágyújthatsz. - jegyzem meg ahogy látom visszadugja a cigit, elégszer füstöltek már a képembe, na meg néha én is dohányzom otthon, így nagyon nem fog zavarni. Egy ablaknyitás és meg is van oldva...annyi bútorom nincs hogy beigya a szagot. - Igen...az - nevetek fel, mert hát ezt szépen összefoglalta. Nyugodtan lépek be a lakásba már, és követem a konyhába magam mögött berúgva az ajtót.
- Szerintem meg baromság. - dobom le én is a sört, és kapok be pár új gumicukrot felülve a nos nevezzük úgy konyhaasztalra, bár a szamárpad jelző jobban illene rá, de nekem meg még max 2 személynek elég is. - Ha otthagyott volna legalább nem csukják le, és most én kinn lennék, ahogy ő is. - vonok vállat, mert attól még hogy nem tetszik amit a tudtomon kívül üzletelt, még nem akarom hogy benn legyen... Kérdésére felnevetek. - Csak pár verekedés volt...nem hagytam magam, na meg nem lettem senki csicskása.... Tudod a nők ezt még kevésbé bírják mint a férfiak. Főleg ha egy ekkora nő küldi őket a betegszobára, eléggé súlyos állapotban. - nézek rá egy vidám, talán kissé önelégült vigyorral, de hát tény akkoriban még ment a verekedés, mostanra lehet berozsdásodtam. - Na! - ugrok le végül az asztalról, ledobva a helyemre a zacskót. - Összedobjak valamit vagy elélsz még egy fél óráig a fánkodon? - mosolygok rá.

/Jó neked, én már meggajdulok a "pihenésbe" /

Egyre kevésbé tetszik a történet de ugyan kinek rózsás az élete? - oldom meg egy szájhúzással, de nem szólok megint közbe. Ismerős történet. Részben. Mégis csak caplatok tovább, fel a lépcsőn, és amikor felérünk csak akkor kezdek a többibe.

- Ez még Nevil előtt volt. Régen. - kezdek bele de nem is tudom miért. Talán mert nem fontos. Már.. nem. - De erről majd később.. - zárom le a dolgot egyelőre, talán mert az ő élete most sokkal jobban érdekel, és hogy én!? Előttünk még az egész este! Már ha... nem jut eszébe valami más, veszik meg, és dob ki a fenébe. Amire azért nem számítok...
A konyhába érve csak visszatérek a történetre, mert.. igen, mert tényleg látom benne a lényeget, viszont ahogy felpattan az asztalra és beszélni kezd, úgy látom itt nem annyira egyeznek a vélemények. Hm. Érdekes.. - figyelem még mindig őt, de először nem szólok. Csak figyelem. Nem mintha éhesen méregetném vagy úgy mint aki.. nem, most közel sincs az eszemben a szex csupán valahogy.. próbálom felmérni a miérteket. És csak hosszúnak tűnő hallgatás után szólalok meg.

- Fogalmad sincs róla milyen nehéz hátrahagyni valakit aki fontos neked.. - mosolyodom el, de nincs a mosolyomban se öröm se vidámság. - Vagyis megértem a bátyád. - biccentek kimérten, de nem is tudom mi a szándékom vele, csak úgy.. egyszerűen ezt ki kellett mondanom. De aztán mégis valahogy vidámabb alapokra terelem a beszélgetést, vagy legalábbis.. próbálom, mert jobban szeretek mosolyogni vele. Úgy szívből! Igazán. És nincs is ellene amikor hallom nevetni kezd. Most mit csináljak? Folyton nevetnem kell, ha nevet!

- Ki gondolná.. egy ilyen kicsi és törékeny lány.. - nevetek még mindig vele, de egy percig sem kételkedem. Soha nem tudni mi lakozik egy emberben és amennyire perpillanat mindez elképzelhetetlen, nem hiába a mondás, hogy kicsi a bors, de leleményes!

- Hááát.. ha megteszed hogy átveszed a konyhatündér szerepet szívesen megkóstolom amit kotyvasztasz. - vette át a mosoly a nevetés helyét. - Emmmberemlékezet óta nem ettem házi kosztot! - tágul ki a hatás kedvéért a szemem, de aztán ha felém indul el, nem várom meg míg félrelökdös - persze képletesen - hanem csak átadom a pultot és én úgy helyezkedek hogy folyamatosan figyelve őt - nem gyanúval csak kedvtelésből - minden egyes mozdulatnak a szemtanúja legyek. Szeretem őt nézni. És szeretek mellette lenni. Ezt már biztosan érzem...

/Hááát.. akkor majd igyekszem NEM.. hagyni hogy pihenj! :DD /

Hogy felkeltette a kíváncsiságom? Hogy a viharba ne?! Rá fogok még erre kérdezni, már ha lezártuk az én kivesézésem. Ami jelenleg nem is zavar, ha már ő nem mondhat le magáról mindent, én attól még beszélhetek nemde? Ha untatom úgy is szól...bár eddig nem tűnik úgy hogy unatkozna. A tekintetét nem tudom mire vélni így csak várom mond is valamit vagy csak néz...Sejtem nem fog egyezni a véleményünk. Persze ez mindenkivel megesik... Felsóhajtok, igen igaza van, teljes mértékben, mégis...ennek ellenére is ha visszamehetnék elküldeném a búsba Richardot, hogy húzzon onnan. - Jó persze én is megértem, és én is ezt tettem volna, ha ő marad le, de akkor is....még jó egy évig benn lesz! Ha otthagyott volna most nem ott benn rohadna, hanem kinn lenne velem! - morgom bosszúsan, cseppet sem Gabenek szánom, inkább a helyzetnek, és annak hogy nem tudok a bátyámért semmit sem tenni azon kívül hogy meglátogatom. - Baromi szar érzés, hogy alig fél óra beszélgetés alatt kell lezavarjunk mindent, utána meg ő marad ott én meg jöhetek haza. És a következő látogatásig fogalma sincs mi történik vele... - oké kissé vidámabb vizekre kéne futni, mert kezd elborulni a hangulatom. Végül az előttem álló kérdése meg is teszi ezt és kissé vidámabb leszek, próbálom a többi szar érzést betuszkolni az agyam hátsó zugába. Most tényleg örülök neki hogy ennyire gyorsan fel tud vidítani, még akkor is ha az én sztorimon megy épp a nevetés.
- Na igen ezzel szívták meg ők is... - bólintok. - Bár mára szerintem eléggé berozsdásodtam, ami azt illeti. - mosolygok nosztalgikusan, tény szerettem azt az életet, még a börtön előtt, még ha annyi baj is árnyékolta, és nem volt épp tisztességes élet. Élveztem a veszélyt...néha hiányzik is az a hangulat...
- Hát a szárnyaim meg a cuki ruhám sajnos elvesztettem, de megpróbálhatom átvenni. - kacsintok rá. - És, valami különleges kívánság, mit is csináljak? - kapom fel a söröket addig, és rakom a hűtőbe, hogy legalább ne buggyantottat igyunk, de kettőt kint hagyok, becsukba a hűtőt az egyiket fel is bontom, és belekortyolok, miközben várom a válaszát.

/Örülök :DxD/

- Van hogy az ember nem annyira jó.. a hirtelen döntésekben. - utalok ezzel magamra is, mert.. lássuk be, nekem is évekbe telt mire sikerült a lehető leggyorsabban felmérni a helyzetet és meg is hozni a legkézenfekvőbb és célravezetőbb lépést. Hogy még mindig van e hogy nem értek magammal egyet!? Hát hogy a fenébe ne lenne! De egy dolgot megtanultam: Objektivitás.. És csakis azután jöhet minden más. Sokszor ezen múlhat az életed.
Ahogy folytatja valahogy mégis engem is lehangolttá tesz. Talán mert elkódorog az agyam útközben, magam elé vetít véletlen képeket, hogy mi lenne ha én.. ha mi.. Nevillel.. vagy ha bármelyikünknek is vége lenne.. valószínűleg ugyanilyen nehezen viselnénk bármelyik képletet. Talán ezért is van hogy újabb szájhúzás után, és mert nem igazán tudnék semmi.. okossal szolgálni visszamenőleg inkább próbálom kissé vidámabb irányba terelni a terepet, egy percig sem akarnám hogy összeomoljon nekem. Pedig megvigasztalnám.. És ebbe senki, semmi nem idevaló élt ne értsen bele.

- Hm.. Még kíváncsivá teszel! - kacsintottam rá csak úgy röptében, de ahogy lepattant az asztalról én inkább átadtam a terepet. A konyha nem nekem való.. És még ha jóval többet is szagolok hozzá mint Nevil egyáltalán, azt hiszem egy kóbor omlettnél vagy néhány egyszerűbb megoldás és ki is merült a hozzá fűződő tudományom. Lássuk ő mihez kezd vele!

- Nekem így is tökéletes vagy. - mosolygok még mindig és csak nézem. - De lepj meg! - szólítom fel, miközben a bontatlan üvegért nyúlok és néhány régen tanult egyszerű trükkel egyetlen pöccintés, a pult segítsége és már hullik is a kupak a földre hogy a ha nem is annyira hűs, de kellemes italt alig néhány kortyban de legurítsam a torkomon. Isteni.. Igazán jól esett. Hát még az hogy itt lehetek vele... - jár el a fejem, de közben lehajolok és felveszem a kupakom.

/ /

-Igen, ebben igazad van. - bólintok, hisz akkor nekem is csak az járt a fejemben, hogy szedje le valaki rólam azt a kutyát. Hogy aztán mi lesz? Rohadtul nem érdekelt.... Nos, de arrébb is ezzel a témával! Pontosabban a szomorú részével, mert amint látom egy darabig még én leszek kivesézve. Ami mulatságos, nem hittem volna hogy ennyire érdekli a múltam.
- Előbb inkább összeütök valamit, utána lehet nem leszel ennyire kíváncsi arra, mennyire is elfelejtettem már mindent amit a verekedésről tudok. - nevetek fel, persze megvédeni még meg tudnám magam, de ebben kb ki is múlik a dolog. Edzőteremben is vagy egy hónapja nem voltam...hű, ezt eddig észre se vettem! - Palacsinta jó lesz? - pillantok rá ahogy félreáll. Nem lepődöm meg azon hogy nem mozog otthonosan a konyhában, bár nem azért mert nem nézem ki belőle hogy össze tud hozni valamit, inkább az életmódja nem nagyon engedi meg, hogy Gordon Ramsay-t játszon a motelekben, vagy ott ahol épp megszállnak. - Kitalálom, nem nagyon szeretsz bármit is összeütni... - Ó, még elpirulok. - mosolygok, bár tény ez a bókolás zavarba tud hozni még ha kis semmiség akkor is... Végül csak elkezdek kipakolászni hogy neki is tudjak állni a kajának.
- Hmm...és mesélj csak mi volt veled meg a bandázással?... - pillantok rá egy vigyorral, mert hát nem felejtettem el, csak mostanra tartogattam, érdekel a sztorija! És ő mondta hogy később, tehát kíváncsian várom!

- Tökéletes! - vágom rá gondolkodás nélkül mert.. ugyan minek is ezen gondolkodni!? Bármit bevesz a belem, pláne ha éhes vagyok és nem is vártam tőle vagy hatvan fogásos készételt. Pont.. tökéletes. És kell ennél több!?

- Hm.. - gondolkodom el de inkább csak tettetem - Ezt miből szűrted le? - nevetem el a végét, de egyszerűen jól esik nevetni. Már nem is tudom mikor tettem utoljára ennyit és ilyen jóízűen. Komolyan mondom.. hiányzott. És még akkor sem tud elkedvteleníteni amikor visszatér a múlt, miután a kedveskedő szavakra egy újabb könnyű biccentés volt a válasz. Mert igaz.. Így volt tökéletes.

- Nos.. - kezdek bele csak rövid időre odázva el - az még nagyon régen volt. Még mielőtt Nevil bekopogott az ajtómon. - mosolyodok el csak egy fél fordulatot megtéve, a kezemben a söröm, én meg kellően hátrébb lépkedek csak hogy asszisztálhassak, de útban ne legyek ahogy ő fel-alá pörög a konyhában. Komolyan egy hurrikán is vetekedhetne vele!

- Nem is tudom.. mondtam én neked hogy ő csak a féltestvérem? - ráncolom a szemeimet, mert.. no igen. Hosszú volt ez az este és igazán.. eseménydús már ha az elmúlt időszakot nézem, és nem olyan mértékben amennyire úgy általában lenni szokott. Se nem kellett futni.. menekülni.. lőni vagy elásni.. Igazán kellemes. Mondhatni.. tökéletes egy este!


/A Tiéd a döntés mert ezt ééén.. már nem tudom. /

-Hmm...piszok jól tippelek? - viccelődök, ahogy ő felnevet, tényleg tetszik hogy ennyire feloldódott, első ránézésre senki sem mondaná meg - még én sem - hogy ennyire jó fej, és kedves....Amikor a pulthoz lépett, inkább csak egy kissé komolyabb, de udvariasságból viccelődős embernek hittem, de ez mostanra megváltozott, ő is megnyílt, ami csak jó...mármint nekem, hogy neki? Azt eldönti ő, én élvezem és kész. Figyelmesen hallgatom mit mond, miközben én a tésztát ütöm össze, megmosolyogtat hogy eláll az útból, kérdésére elgondolkodva hümmögök egyet. - Azt nem, csak annyit említettél hogy betoppant az életedbe, és hogy a testvéred.... - nézek rá, mert hát így volt ha jól emlékszem , nekem sem épp a legjobb a memóriám ha kis részletekről van szó, csak akkor ha valami érdekel. Márpedig ő cseppet sem unalmas, hogy ne érdekeljen! - Én Nevillel a nyakadban is folytattad a banda dolgot, vagy akkor már megvolt a zűr amibe keveredett, és nyúlcipő? - kérdezgetem tovább, mert érdekel. Már nem félek attól hogy valami rosszba kérdezek a legkínosabb részeken már úgy is túl vagyunk, és ha nem is teljesen bízik bennem, de az a joga megvan hogy ha nem akarja nem mondja el. Közben bekapcsolom a sütőlapot, és ráteszek egy serpenyőt, amibe öntök egy kiskanál olajat. Nem vagyok szégyenlős, sem ügyetlen mert figyel, megszoktam már ezt amikor tetoválok. És míg várom hogy felmelegedjen az olaj, odaállok mellé és kortyolok a sörömből.

Mosoly fut szét az arcomon. Ki gondolta volna hogy ma éjjel itt kötök ki!? Egy otthonban. Egy lány mellett, egy nagyon is csodálatos lány mellett, aki az az.. úgy az élet minden szó szoros értelmében.

- Nos.. ez egy hosszú történet.. – eresztek el egy csak némileg panaszittas sóhajt, inkább csak.. mondjuk hogy keserűség.. az ami még meglátszhatott a hangomon, mert egyébiránt már rég beletörődtem. És.. nem is biztos hogy bántam hogy így alakult. Ki tudja hol lennék most ha nem itt!? Ki tudja szórakoznék e ilyen kellemesen..? De aztán a saját gondolataim helyett inkább visszatértem az övére, pontosabban ha már kérdezett és ha már én megígértem neki, miért titkolózzak továbbra is(?) Perszeee.. egyes részleteket kivéve.

- Az apám.. folyton utazgatott. Utazóügynök volt, ha minden igaz, de jórészt csak látásból ismertem – szorongattam a sörömet. – Az anyámról inkább ne is beszéljünk, habár.. mondhatom hogy a legjobb anya volt akit ismertem, de az is tény, hogy nem ismertem sokat. – mosolyodtam megint el, csak gyengén, igazából.. nem is nagyon érintettek már az akkor történtek, rég volt.. elmúlt. – De mint ahogy az szokás egy nagyvárosban.. San Franscisco.. – pontosítottam – én is elkallódtam. Ahogy ma mondanák. – újabb mosoly, de nem is álltam meg a történetben - Kis.. csatlós voltam ha fogalmazhatok így. Kiszállító. Persze kicsiben, és nem annyira.. jóóó környékekre. – biccentettem mellé – De aztán ahogy értem.. – hangsúlyoztam ki – ahogy ők mondanák, egyre nívósabb feladatokat bíztak rám, de ha nem haragszol erről nem annyira akarok beszélni. - ráztam meg kissé a fejem. – Aztán apámat egy autóbaleset érte utol valamelyik "kiküldetésén", az anyám meg nem bírta a tudatot. – maradtam csak ennyiben.
Rövid szünet. Nem is tudom miért. Csak elmláztam vagy csak újra ütöttek az emlékek, de a számhoz emeltem a sörömet és miután pár kiadós korytot legurítottam belőle, folytatódott csak tovább a történet.

- Már egyedül éltem amikor Nevil megjelent az ajtóban. Ágról szakadt volt, egy kis pöcs! – nevettem el fél kézzel megtámaszkodva a pulton, nem messze tőle – Mint kiderült, ő is apám egyik kis "útjának" végterméke, és mivel ő is egyedül maradt hát.. – rántottam meg a vállamat majd a kezem visszaesett a lábam mellett. – Szóval hülyeséget csinált, és én tudtam ha nem segítek, ebből még nagy baj lehet. – rántottam félre az arcélemet. – Akkor már senkim sem volt. Ahogy neki se maradt senkije, szóval.. – magyarázkodtam, de nem is tudom igazából miért. – Azután hoztuk a rossz döntéseket! – bólintottam rá, valahogy ezzel véget vetve a mesének és nem mert ne mondtam volna tovább, hanem mert egyszerűen.. itt véget ért amit kérdezett. És nekem nem volt kedvem senkire se rátukmálni a sorsomat.

- Vigyázz mert megég! – kacsintottam rá már újabb vigyorral a palacsintasütő felé intve ami bár ő nem látta, de az én szemem egyből kiszúrta a feltörekvő füst(gőz?)felhőket.

Látom hogy annak ellenére hogy remélem bebizonyítottam hogy bízhat bennem, még nem tud tökéletesen megnyílni,de hát ki a franc hibáztatná ezért? Mert én nem! Sőt...már annak örülök hogy belekezd, nem is szakítom félbe mert hallani akarom a történetét. Inkább a söröm kortyolgatva fürkészem az arcát, így hogy van világítás minden kis részletet észrevettem rajta, bár...még a gondterhelt arc amit a mesélés közben mutat is tetszik...Bár ahogy mesél, kedvem támad csak úgy odamenni és megölelni, de inkább csak a söröm szorongatva hallgatom, nem akarom kizökkenteni, mert önző módon hallani akarom mit mond, hogy hova lyukad ki, és önszántából mennyit mer elmondani.
- Tudod hogy kurva jófej vagy? Más rácsapta volna a Nevilre az ajtót, de te nem... - mosolyodom el, bár azt hiszem ezt már mondtam neki, most hogy így hallottam a sztoriját, nos...van egy kis párhuzam az enyémmel, de inkább csak annyi hogy apám is autóbalesetben halt meg...bár annak a körülményei máig tisztázatlanok...de hát ha tisztáznák sem hoznák vissza, szóval már mindegy. - Az én apám is autóbalesetben halt meg. Anyámat is megviselte, ki is rúgták a melóhelyéről...onnan én és a bátyám tartottuk fenn a házat neki. - iszom ki a maradékot a dobozomból, majd összehorpasztva dobom a kukába. Mondhatnám hogy segítek nekik, de szerintem én nem sokat tudnék tenni értük...meg amennyit elmondott, direktben kerülte a konkrétumokat, nem akart belekavarni, vagy nem akart még jobban kitálalni, ezt csak ő tudhatja minden esetre ez van...Bár tényleg érdekelne az egész sztori, hogy tudjam biztos nincs-e kiskapu nekik...de nem faggatom tovább.
- Hm...ó! - fordulok meg és felnevetek. - Az olaj nem tud odaégni... - lépkedek vissza a tűzhelyhez, és folyatok bele a serpenyőbe egy kis palacsinta tésztát, és már mellette állva maradok, nem akarom odaégetni a kaját. - Egyébként ha külön töltitek az estét Nevil általában mit csinál? Ő is nőket hajkurászik? - vigyorgok rá, hogy kissé megint feldobjam a nyomott hangulatot, nem akarok némán álldogálni csak a csendben, ami inkább gyászos mintsem kínos. Ki akarom élvezni vele az este maradékát! Miközben várom a válaszát megfordítom a palacsintát, egy egyszerű feldobással.

/bocs h csak most, nem láttam h írtál Oo >

Meglep a hirtelen kitörő lelkesedése. Első körben megtorpanok, vagy lefagyok nevezze ki minek akarja, de aztán véletlenszerűen nevetni kezdek mert.. mert egyszerűen így tartja kedvem.
Az viszont amikor ő is mesélni kezd, már baromira nem nevetséges. Hirtelen fagy le a vigyorom, és vált át valami véletlenszerű együttérzésbe, vagyis.. valamiért fontos nekem. Ki hitte volna! Hisz alig néhány órája ha ismerem, mégis többet tudtam meg róla mint eddig bárki másról az utóbbi nyolc évben. A sors fintora.. - sóhajtok bele, de nem is annyira az egészbe mint inkább a történetbe.

- Sajnálom. - szorítom meg a pultszélet a hátam mögött, nem tudom mikor fordultam át ellentétesbe de így van, és így pont rálátok az olajra a serpenyőben ami átlátszatlan gomolyokat képez.

- Bocs, nem vagyok szakács. - rántom meg a vállam, de vigyorgok. Nincs okom orrlógatásra és kedvem sincs, kihagyni ezt a tökéletes estét vele, ki tudja mikor lehet részem mégegyszer hasonlóban vagy valakivel ilyesmiben. - Fogalmam sincs róla merre kever. - váltok aztán mégis át válaszba a kérdésére. - A bátyja vagyok nem az anyja. - újabb vállrántás. De nem nemtörődöm, csak megadva magam a ténynek. - De nagyon remélem nem kerül valami szarba, mert nem lenne kedvem feladni a hülyesége miatt ezt az egészet. - biccentek a palacsintasütő felé, de egyértelmű hogy ezzel főként őrá gondolok. Hihetetlenül kellemes egy este. És ha Nev ma is keresztbe tesz, az tuti hogy nem ússza meg élve! Erről kezeskedem.