Bastian, Bastian, Bastian, hát komolyan azt gondoltad, hogy most jöttem a 620 - as falvédőjéről, hogy bedőlök egy ennyire elcsépelt, mondhatni már - már gyermeki trükknek, mint a fordított pszichológia? Nem is tudom eldönteni, tulajdonképpen ezen most megsértődjek, vagy inkább aranyos húzásnak találjam, amiért megpróbálkoztál vele. Merész, ezt aztán el kell, hogy ismerjem, ám, hogy mennyire okos, az már egészen más kérdés. Megkísérteni a saját pályámon....
- Szép kísérlet ügyvédúr, de nálam nem válik be. Azt javaslom a furfangos keresztkérdéseket, ügyes - bajos próbálkozásokat inkább tartogassa a tárgyalóterembe, ott talán nagyobb sikere lesz. - jelentettem ki mindezt, egy bájos mosoly kíséretében, miközben legbelül mélyen ölni tudtam volna azért, hogy akár csak egy pillanatra is, de belelássak a fejébe és megtudjam, mi lesz a következő lépése. Tudom nagyon jól, hogy hosszú még az éjszaka, így résen kell lennem, nehogy Bastiannak sikerüljön belőlem kicsikarnia néhány meggondolatlan szót, elvégre már így is többet bénáztam előtte, mint kellett volna. Ha mindebből nem jött rá arra, hogy.... nos, nem is fontos. Szóval, ha még most sem tudja, merre hány méter, akkor itt jobb is behúzni a vészféket.

- Unalmas? - vontam össze a szemöldökömet, kétkedő pillantást vetve a férfi felé. Ez most vajon egy újabb ügyes kis csel arra, hogy megpróbáljon kihúzni belőlem néhány biztató szót, valamiféle pozitív visszajelzést, mielőtt még bármiféle cselekvésre is szánná el magát velem kapcsolatban, vagy tényleg ennyire önbizalom hiányos lenne? Lássuk csak... Egy jóképű, fiatal ügyvéd, akinek pénze is van, hírneve is, ráadásul befolyásos körökben mozog és a nők csak úgy bomlanak utána.... hm - hm... nem látom okát annak, hogy kételkedjen önmagában. Szóval trükk lenne? Esélyes, de száz százalékra nem mernék megesküdni rá, hisz, előfordulhat, hogy tévedek, hogy vannak rejtett körülmények, amikről még nem tudok, és Bastian tényleg olyan, amilyennek mutatja magát.
- Maradjunk annyiban, hogy én másképp látom, de az elemzésen még dolgozom. - kacsintottam rá végül. Az idő előbb vagy utóbb minden kérdésemre választ nyújt majd.

- Talán igazad van, itt inkább hiénákból bőséges a választék, sem, mint kedves, őszinte nőkből, akiket melléd tudnék elképzelni. - tűnődtem el hangosan. Nem tudom, hogy ez tulajdonképpen, hogy is jött, mármint az, hogy mellé ilyesmi nő kéne, de ahogy ránézek, ahogy elhallgatom, szinte biztos vagyok abban, hogy így van. Nem tudok elképzelni mellé egy vad, kihívó valakit, mert ő sem az. Visszafogott, megfontolt.... talán egy ügyvédnő passzolna hozzá. Ó te jó ég, milyen vicces is lenne, két dudás egy csárdában.
- Talán adj fel egy apróhirdetést, „keresem Hamupipőkét” jeligével, vagy nézz szét a munkahelyeden, könyvtárban, vagy múzeumban. A kifinomult, intelligens, khm... fajtád béli nők ilyesmi helyeken bujkálnak. Esetleg színházban, hangversenyeken, koncerteken. - mit tudom én, sosem mozogtam ilyen körökben, mert a sznoboktól mindig is herótom volt.

- Csak csuklóig. Miért az nem elég? - viccelődtem, a rosszkedvem pedig szépen lassan elmúlni látszott. Tényleg csak ő kellett hozzá, megáll az eszem.
- Hát nagyon remélem, mert végrendeletem az még nincs, és gyónni sem voltam már egy ideje, szóval elég rosszkor jönne a halál perpill. - ch, gyónás... jó vicc. Sosem tartoztam a vallásos egyedek közzé, mindig is inkább a kézzel fogható, logikailag megmagyarázható, levezethető dolgokban hittem, ezen pedig a közeljövőben nem is szándékszom változtatni.
- Tartsalak szóval? De hát mégis mivel? Sosem voltam igazán jó a sztorizgatásban, sem pedig a viccmesélésben, de.... - és ekkor ütött be a Gebasz, méghozzá nagy G - vel. Ahogy Bastian és én megindultunk kifelé, egyszer csak a tekintetem megakadt egy barna hajú, barna szemű, fekete frakkos férfin, aki egy pohár pezsgővel a kezében, egy kisebb társaság közepén beszélgetett, és akivel a lehető legkevésbé sem lenne szerencsés összetalálkoznom.

- JézusBuddhaSpongyabob! - nyöszörögtem hirtelen hátat fordítva a kis csoportnak, majd az értetlenkedő Bastian felé fordultam.
- Ugye mi barátok vagyunk? Kollégák? Vagy valami olyasmik? Egyszóval... számíthatok rád, ha bajba kerülök ugye? Remek! - meg sem vártam a válaszát, az idő most szorít. - Mert most bajban vagyok, és csak te tudsz kihúzni belőle. - vettem egy mély lélegzetet.
- Látod ott azt a pasit, a társaság közepén? Ne forogj feltűnően! Nos... fogalmazzunk úgy, hogy... khm... ex.... akivel baromira nem kéne összefutnom. Ha észrevesz, abból egy roppant kínos beszélgetés lesz részemről, amire nem vagyok felkészülve, úgyhogy.... nem tudom ügyvédkém, hogy csináld, de juttass ki innen feltűnés nélkül és.... cserébe az adósod leszek. - hurrá, a napom fénypontja!
- Csak gyorsan!


To: Bastian
Outfit: Ruha

- Hát, ha nem is pontosan azt, hogy milyen nő illene melléd, azt egészen biztosan tudom, hogy milyen nem. Ez alatt a néhány nap alatt, mióta munkakapcsolatban állunk... - direkt fogalmaztam így, kíváncsian várva, hátha sikerül elcsípnem tőle valami reakciót, fintort, bármit, amiből kikövetkeztethetem, hogy csak ennyiben merül e ki a mi kis viszonyunk, vagy lappang e a mélyben más is a részéről. - sikerült valamennyire megismernem téged, belelátni a hétköznapjaidba, így pedig bizton állíthatom, hogy valami nyugisabb természetű, talán egy kicsit hóbortosabb lány passzolna melléd, aki nem keresi a feltűnést, de képes kirángatni téged az íróasztalod mögül, megadni számodra a békét, de olykor az életörömöt, a pörgést is. - nem tudom érti e mindazt, amire ki akarok lyukadni. - Annyi biztos, hogy nem üresfejű cicababa, hisztis partiarc, vagy teszem azt, dominánsabb kaliber, mert az első kettő mellett nem tudnál relaxálni, az utolsó pedig megenne reggelire. - és gondolom még mindig inkább ő szeretne lenni a férfi a kapcsolatban, sem, mint a kedves párja.
- Ne is legyél kis herceg, hiszem, hogy egy nap megtalálod még a hozzád illő lányt, aki remélhetőleg majd nem épp az egyik ügyfeled lesz. - elég kínos is volna, ha álmai nőjét épp védenie, vagy teszem azt, perelnie kellene.

- Rendben bízom benned.... max, ha beüt a krach beperellek. Vannak ügyvéd ismerőseim. - viccelődtem, mert persze tisztában vagyok azzal, hogy Bastian felelősségteljes férfi, aki nem sodorná veszélybe sem magát, sem pedig engem azzal, hogy úgy ül volán mögé, hogy nem elég éber. Csak rá kell nézni a kisfiús arcára és az ember lánya máris biztonságban érzi magát. Jézusom, már megint miken agyalok?

- Ezt most komolyan kérdezed? - pislogtam úgy Bastianra, mintha csak afelől érdeklődött volna, hogy, ha lezuhanunk valami őserdő kellős közepén, és nem talál semmiféle élelmet, felfalhat e engem elsőnek. - Ó, dehogynem szeretnék odamenni hozzá, alig bírom visszafogni magam, hogy most rögtön faképnél ne hagyjalak és oda ne sétáljak smúzolni egyet. - forgattam meg a szemeimet. - Jesszus, figyelmeztess, hogy, ha esetleg elkapnának gyilkosságért, még csak véletlenül se téged kérjelek fel védőügyvédnek. - szerencsére azonban a szépfiú még időben kapcsolt, így a mellkasába fúrva az arcomat, sasszéztam ki a teremből, elkerülve a kellemetlen találkozót és azt a barmot, akire a lehető legkevésbé sem vagyok kíváncsi.
- Az adósod vagyok Montgomery, így, hát teljesítem egy kívánságodat. Már persze értelmes határok között. - szögeztem le gyorsan, közben körbepillantottam a parkolóba.
- Tényleg kénytelen leszek veled menni, mert egyetlen taxit sem látok.


To: Bastian
Outfit: Ruha

Valami azt súgja, a ma éjszaka folyamán Bastian és köztem a dolgok érdekes fordulatot fognak venni, már csak az a kérdés, vajon jó vagy rossz irányba? Mert lássuk be, az este nem indult zökkenőmentesen, szépen beolvastam neki a karót nyelt viselkedéséért, a stílusáért, ám azóta egyetlen rossz szavam sem lehet, korrigált a dolgon, megtáncoltatott, elbeszélgettünk, ráadásul még a kínos helyzetemből is ügyesen kimenekített, hogy aztán a méregdrága kocsijával hazafurikázzon. Tegyük hozzá, fáradtan! Kellhet ennél több? Nos hát, ami azt illeti, talán kellhet, de, hogy lesz e belőle bármi is, vagy megmaradunk ott, ahol most vagyunk, az még a jövő zenéje.
- Lenne is egy kívánságod, meg nem is? Ez úgy hangzik, mint valami magyar népmese. - kacagtam fel jókedvűen. Hogy is volt a sztoriban? Istenem, de régen volt már, mikor az óvodában Mrs. Feelding elmesélte. Valami olyasmi rémlik, hogy, legyen is a hercegnőn ruha, meg nem is, vigyen is ajándékot meg ne is, kocsin menjen, meg ne is. Fene se tudja már, de a lényeg az, elég kreatívan oldotta meg, ha emlékezetem nem csal. De vajon Bastiannal mi a helyzet? Mire vágyik, amit mégsem mer kimondani?
- Tudod mit? Tedd el talonba, majd felhasználod, ha eljön az ideje, elvégre ki tudja, mikor jön jól egy szívesség pszichiáter ismerőstől. - kacsintottam rá. Azért remélem nem valamelyik családtagját küldi majd el hozzám kezelésre baráti alapon.

- Mindjárt gondoltam. - forgattam meg a szemeimet a kis megjegyzésére, ám az ajkaim szegletében ott bujkált egy huncut kis mosoly, mikor pedig megérintette a hátamat.... mintha csak áramütést kaptam volna. Jól esett, mégis fura volt, egyszerű, ám annál több kérdést vet fel a helyzetünkkel kapcsolatban. Te jó ég, mire ennek vége lesz már magamat kell kezelés alá vonnom, úgy érzem.
- Nahát micsoda úriember... - az anyja biztos büszke lenne. - Köszönöm. - ezzel beszálltam, elhelyezkedtem és gondosan becsatoltam magam.
- Hiába mosolyogsz, azért még tartok a vezetési szokásaidtól. - poénból keresztet is vetettem.
- A Fremont Streeten lakom, kell navigálás, vagy oda találsz magadtól is?


To: Bastian
Outfit: Ruha

Érdeklődve hallgattam végig Bastian előadását arról, hogy szeretne feltenni számomra egy bizonyos kérdést, amire pozitív válaszban reménykedik, ám tartó attól, hogy csak azért bólintanék rá a dologra, mert tartozom neki, nem pedig azért, mert valóban szeretnék. Elsőre hirtelen azt sem tudtam, vajon sírjak e vagy épp nevessek, hiszen azt gondoltam, annyira már sikerült kiismernie rövidke, ám annál tartalmasabb ismeretségünk alatt, hogy tudja, sosem bólintok rá olyasmire, ami akár csak egy kicsit is, de ellenemre van, maximum akkor, ha annyira fontos, mint a társamnak ez a rendezvény. Na igen, itt megdőlt a szabály, hisz a lehető legkevésbé sem volt kedvem eljönni és bájologni, de beláttam, könnyebben szabadulok, ha túlesek az egészen fogcsikorgatva, és legalább Deb is az adósommá válik. Mindig jó, ha van mivel emlékeztetni az embert, hogy miért kell elnéznie ezt vagy azt, még ha nem is a legetikusabb barátok között.
- Akkor ne tedd fel még azt a kérdést, csak ha már biztosabb lettél magadban. - értse, ahogy jól esik, lehet biztatás, lehet lebeszélés, nézőpont kérdése az egész. Csak tőle függ miként cselekszik, hogyan alakulnak tovább a dolgok.

- Persze, majd sikítok... közvetlen azelőtt, hogy kirepülök a szélvédőn át az útra. - vajon túl késő volna még most gyorsan kipattanni és a mobilomról rendelni egy taxit, ami egészen biztosan épségben szállít haza? Persze, tudom én, hogy csak viccel, legalábbis... szívből bízom benne, ami pedig azt illeti, hogy el is talál e a házamig... na az már a következő kérdés.
- Azért csak ne tévedj el, ha lehet. - szó, ami szó, ez azért elég aranyos szövegre sikeredett tőle, ami valami megmagyarázhatatlan, különös oknál fogva arra késztet, hogy komolyan fontolóra vegyem, érkezés után felhívjam e magamhoz, teszem azt egy bögre forró csokira, vagy teára. Ha annyira szeretne velem még több időt eltölteni, talán még igent is mondana, viszont jelen körülmények között.... okos döntés volna részemről? Majd elválik, hosszú még az út.

Az utolsó kérdését hallva csak nem bírtam ki, keserű mosoly kúszott fel az ajkaimra, miközben magamban elkönyveltem, az ürge tényleg vérbeli ügyvéd, még akkor is faggatózik, mikor ő maga is érzi, hogy nem kéne.
- Nem... nem mindegyik láttán, de Ő más. - meredtem magam elé.
- Tudod, eléggé elcsesztem a dolgokat, amikor szakításra került sor. Ő aznap éjjel nagy reményekkel érkezett, közölte, hogy beszélni akar velem, és nem hagyta, hogy előbb én mondjam el, amit szeretnék. Én szakítani akartam, mert fojtogatóvá vált számomra a kapcsolat, a komolyság, az egész szituáció, ő ellenben a lakáskulcsát akarta odaadni nekem azzal, hogy költözzünk össze. - tényleg ciki volt.
- Summázva, ő kulcsot nyújtott felém, én pedig bevágtam utána az ajtót. Azóta pedig kerülöm. Kezdetben virágokat küldött, hívogatott, hogy oldjuk meg, beszéljünk, de én nem reagáltam.... még azóta sem. Nem hiányzott volna most egy találkozó.


To: Bastian
Outfit: Ruha

Vajon csak nekem tűnt úgy, vagy Bastian ábrázata tényleg szomorkás vonásokat öltött abban a pillanatban, ahogy a tudtomra adta, hogy hamarosan otthon vagyok? Tényleg rossz érzéssel tölti el, hogy nemsokára el kell válnunk egymástól, vagy csak én szerettem volna, hogy ez így legyen? A tudatalattim, leghőbb vágyaim űznének ördögi játékot velem, vagy a már részemmé vált pszichiáteri szemem az, ami kiszúrta az apró jeleket? Más esetben szentül meg volnék győződve arról, hogy inkább az utóbbi, mármint csak a képzeletem terelget tévútra, ám az a hangsúly, mely a tekintetéhez párosult... elbizonytalanít. Istenem, mit kellene most tennem? Lecsapjam a labdát, vagy tegyek úgy, mintha mi sem történt volna?
- Nagyszerű. - böktem ki végül halkan, ajkaimon egy halvány mosolykezdeménnyel, mely az avatatlan szem számára mindössze csak fáradtságról tanúskodott volna részemről, ám Bastiannak, aki az utóbbi néhány hétben elég sok időt töltött velem, feltűnhetett, hogy igazán mégsem olyan őszinte az örömöm. Hiába szerettem volna kereket oldani arról a partiról, most, annak tudatában, hogy már csak pár percünk van együtt, mégsem tudok örülni a szabadságomnak. Nem szeretném, hogy lelépjen, hiába mondta el annyiszor, hogy fáradt. Vajon ettől önző lennék? Minden bizonnyal, mégsem érdekel.

Nem tudom megmondani, mennyire volt jó ötlet beavatni Bastiant a szakításom körülményeibe, s abba, miért is kerültem el annyira az exemet a partiról kifelé menet, ám ez most már nem is számít, ami történt, megtörtént, a férfi pedig egészen biztosan kérdezősködni fog, nem hiába ügyvéd a szentem. Csak ültem ott, a luxuskocsi anyósülésén, védtelenül, kiszolgáltatottan, hisz nincs hová menekülnöm, nincs hová bújnom a véleménye elől, nem tehetek mást, mint, hogy meghallgatom, miközben titkon abban reménykedek, hogy nem gondol majd rólam rosszat ezután és talán, csak talán, nem riasztom el. Szörnyű lenne, ha végül azért nem lépne, mert félne attól, hogy Őt is így utasítom majd el. Te jó ég, már megint miken gondolkozom? Elvégre az sem biztos, hogy ő....
- Bonyolult jelenség vagyok... mondhatni. - mosolyodtam el végül keserűen, ahogy összeszedtem a gondolataimat.
- Az élet bármely más területén adódjon gond, munka, család, stb., zuhanjak el százszor, ezerszer is, végül mégis mindig felkelek a padlóról, megrázom magam és folytatom, szembeszállok bárhol, bárkivel, nem zavar, ha küzdenem kell, épp ellenkezőleg, de.... - vettem mély lélegzetet. - ami a szerelmet, egy kapcsolatot illet.... ott meg vagyok lőve. A különcségem miatt nem bukkantam még rá a megfelelő férfira, aki el bírna viselni ilyennek, amilyen vagyok, és, akit én szintúgy meg tudnék tűrni magam mellett a hóbortjai ellenére. Az exemről egy darabig úgy véltem, a személyében végre megtaláltam a nagy Ő – t... te jó ég milyen röhejesen hangzik ez.... na mindegy... viszont aztán, ahogy egyre inkább rám telepedett, nem hagyott kibontakozni, érvényesülni, levegőhöz jutni... egyszerűen úgy éreztem dobbantanom kell mellőle. - és lehet ezekkel a szavaimmal végleg elástam magam. Bravó!


To: Bastian
Outfit: Ruha

Az élet egyik nagy igazsága, hogy minden ember bizonyítani akar valakinek valamit, állítson bárki bármit, kamuzzon akármekkorát. Még a legmagabiztosabbnak, leghatározottabbnak tűnő ember is azzal a megszállottsággal, kényszerűséggel küzd, hogy megmutathassa, mennyire sikeres, mennyire önálló, mennyire hatékony. Ez a megállapítás mindenkire igaz, hiába is igyekszünk becsapni magunkat, már egészen kicsi korunktól fogva ott lakozik bennünk. Figyelemre éhesen tesszük meg első lépéseinket, csillogó tekintetünkkel keresve szüleink elismerő pillantását, ejtjük ki első szavainkat, melyek aztán egy életen át ott élnek a szülői emlékezetben, ám épp ugyan így sóvárgunk dicséretükre az első bilizés, óvodai vagy iskolai nap után, mikor azt meséljük lelkesen, mi minden történt velünk, mennyi kalandban volt részünk. És ahogy telnek - múlnak az évek, ez egyre csak fokozódik és fokozódik bennünk. Jön a gimnázium, az érettségi, majd az egyetem, s már nem csak a szüleink számára akarunk bizonyítani, hanem a barátok, tanárok, későbbi főnökök, beosztottak, munkatársak számára is. Minél idősebb valaki, annál nagyobb a kör, főleg, ha egyszer csak a semmiből betoppan az a bizonyos nagy Ő is, akit mindennél jobban szeretnénk lenyűgözni. Ugyan ebbe a hibába estem bele én is, mint esendő emberi lény. Mióta csak az eszemet tudom igyekszem bebizonyítani a szüleimnek, hogy képes vagyok önállóan élni, ellátni magam, sikereket elérni a munkámban, a magánéletemben, egyre csak hajtva és hajtva az újabb eseteket, kihívásokat, megbízatásokat. Sokak szemében épp ezért roppant mód karrieristának tűnhetek, és hát lássuk be, talán igazuk is van. Fontos számomra a munkám, az elismerés, de hát, ki nincs így ezzel ebben a mai világban? Az exem azonban ezt mégsem volt képes megérteni. Á dehogy. Egyre csak a házasságot emlegette, a családalapítást, azt, hogy az esküvő után feladhatom a praxisomat, és nem kell már dolgoznom, ezzel pedig végérvényesen elvágta magát nálam. Egy dolog, hogy folyton rajtam lógott, nem hagyott egy perc nyugtot sem, de hogy még azt is elviseljem, hogy a konyhába kényszerítsen, míg ő éli az életét, azt nem, nem engedhettem meg. Persze idővel majd én is szeretnék családot, de nem így, ilyen hatalmas áldozatok árán. Vajon találok majd egy akkora marhát, aki elfogad így? Aki képes kompromisszumokat kötni, és nem csak magával törődni?

- Te vagy az egyetlen, aki így látja a dolgot, mindenki más, a közös ismeretségi körünkből, azt mondta, át kellene gondolnom ezt az egész szakítást, lemondani erről - arról, hogy kompromisszumot tudjunk kötni és tovább lépni, csak mert a párom mellett biztos jövőm lenne, bejárás elit körökbe, mit tudom én. - forgattam meg kissé a szemeimet.
- Persze, hisz minden kislány vágya jól férjhez menni és palotában élni, ezért pedig sokan feladják önmagukat. Ezt várták tőlem is, de nem ment, és talán soha nem is fog. - már megint túl sokat beszélek, ezzel pedig biztos halálba untatom. Miért van olyan érzésem, hogy amint kiszálltam, Bastian padlógázzal húz el a sunyiba és többet nem is keres? Vagy csak rémeket látok?

- Igen, itt lakom. - bólintottam miután az autó begördült a megfelelő címre, majd kicsatoltam a biztonsági övet.
- Tartottad magad a szavadhoz, tényleg épségben hazahoztál hercegem, ez piros pont. - olyan kár, hogy ennyire hamar megérkeztünk, nem szívesen válnék még el tőle, de hát, azt mondta fáradt és.... Jaj, már megint kifogásokat keresek.
- Nos hát, köszönöm a fuvart és, hogy életben tartottál a partin. - ne bénázz már, a jó ég áldjon meg! A kezem a kilincsre siklott, s már épp nyitottam volna ki magam előtt az ajtót, mikor egyszer csak felülkerekedett bennem valami. Bátorság? Öngyilkos hajlam? Ki tudja!
- Mond csak.... nincs kedved felugrani pár percre indulás előtt? Mondjuk egy teára, vagy forrócsokira....?


To: Bastian
Outfit: Ruha

Ahogy elhallgattam Bastiant, rá kellett eszmélek arra, bizony akadnak még a világon viszonylag normálisnak is nevezhető fickók, elvégre a nézetei, a hozzáállása a témához egytől - egyig arra engednek következtetni, hogy ő nem tárgyként kezelné a partnerét, nem helyezné a saját érdekeit, karrierjét a másiké elé... Ritka manapság az ilyen. A foglalkozásomból adódóan nap mint nap találkozom olyan elkeseredett asszonyokkal, akik nekem sírják el a bánatukat arról, hogy úgy érzik a férjük már nem kívánja őket, hogy elveszett a házasságukból a tűz, a szenvedély, a férj meg csak dolgozik, dolgozik és dolgozik, látástól mikulásig. Ezután szoktak jönni többnyire azok a fájdalmak, mennyi mindenről is mondott le az adott hölgy a párja kedvéért, milyen karriert adott fel cserébe azért, hogy biztos hátteret nyújthasson a kedvesének, egy üres bábot, aki főz, mos, takarít, gyereket nevel, vacsorákat, partikat ad, ha be kell vágódni a férj egyik barátjánál, főnökénél, elviseli az üres fecsegéseket az ostoba, sznob kirakatfeleségekkel, majd hazamegy és vagy fáradtan dől az ágyba, gyengédség nélkül, vagy sírva fakad, amitől a férje csak pipa. Rossz elhallgatnom az ilyesmit, főleg mivel tudom, ha annak idején nem alázkodik meg ennyire, nem hagyja, hogy a férfi fölé helyezze magát, hogy elnyomja minden vágyát, álmát, most egészen másképp állnának a dolgok. Én soha, soha nem akarok beleesni ebbe a hibába, ezért is mondtam végül búcsút annak a majomnak.
- Milyen igazad van. - bólintottam helyeslően a szavaira.

Felderült az arcom, mikor Bastian végül elfogadta a meghívásomat a forrócsokira és leállította a kocsiját, mikor pedig felhozta, reméli nem várakoznak még a lakásom előtt egyéb ex - barátok is, akik elől meg kellene mentenie kuncogva pattantattam ki.
- Mi az, egy után feladnád és sorsomra hagynál? Ejnye - ejnye szép hercegem ez bizony nem mutatna jól az érdemeid mellett. - húztam kicsit az agyát, miközben elindultam a ház felé.
- Mellesleg nem, tudtommal nem akad más, akitől tartanom kellene. Legalábbis egyelőre... - ez utóbbit értse ahogy jól esik. Elővettem a kulcsomat és kinyitottam a kaput, majd a tekintetem egyből a lift felé siklott, amin egy cetli díszelgett.
- Remek, tehát megint nem működik. - sóhajtottam, és a lépcső felé lépkedtem.
- Ilyenkor hatalmas szerencse, hogy nem a tizediken lakom, csak a másodikon. - magyaráztam miközben sorra vettem a lépcsőket. Nemsokára már a megfelelő emeleten is voltunk én pedig a 12D előtt megálltam és a zárral kezdtem babrálni.

- Előre szólok, nem vártam vendéget, szóval bocs a kupiért. - motyogtam miközben kinyitottam az ajtót és hagytam, hogy bemenjen, majd becsuktam magunk után.
- Hát ez volna az. - ezzel már le is rúgtam azokat a kényelmetlen cipőket, amik egész este kínoztak, a kabátomat pedig felakasztottam a fogasra az ajtó mellett.
- Nos akkor tea vagy forrócsoki? - indultam ki a konyhába, ám közbe visszafordultam felé.


Notes: Kövit már a lakásomba írd
To: Bastian
Outfit: Ruha[/color]