'Kérdezzük meg az emberektől, hogy mit akarnak az élettől. A válasz egyszerű. Boldogságot. Talán ez az elvárás, habár pont az, hogy boldogok akarunk lenni, tart távol attól, hogy azok legyünk. Talán minél többet próbálkozunk, és jobban akarjuk a boldogságot, annál bizonytalanabbak vagyunk, hogy megtaláljuk-e. Elérjük azt a pontot, hogy már fel se ismerjük önmagunkat. Ehelyett csak mosolygunk. Iszonyúan próbáljuk annak a boldog embernek mutatni magunkat, akik lenni akarunk.'

Tizenhét éves voltam, amikor apám meghalt. Egy hűvös, novemberi napon történt, Baltimore belvárosában, az egyik alvilági utcában. Optimális esetben nem lehettem volna ott, de apám vigyázott rám.
Azóta vagyok az, aki vagyok. Az volt az a pont az életemben, ami sorsfordító volt.
Tökéletesen emlékszem arra az estére. Félhomály uralkodott a tágas helyiségben, amit megtöltöttek az emberek. Egy tűt sem lehetett volna leejteni, annyian voltak, és mind kiabáltak. Az ordítás egyetlen, erőteljes hanghullámmá nőtt, alig lehetett érteni, hogy ki-kinek szurkol. Lökdösődtek, egymáshoz dörgölőztek, káosz uralkodott.
A legtöbb fény a helyiség közepére irányult, ahol két férfi harcolt. A néger behúzott egyet a másiknak, mire az megingott. A fekete ajkain mintha mosolyt láttam volna. Önelégült, öntelt, arrogáns mosolyt. Újra támadásba lendült. Amikor két méter tömény izom megindul feléd, az félelmetes. Amikor lendíti vastag, izmoktól duzzadó karját, és tudod, hogy nincs menekvés, az megfagyasztja a vért az ereidben. Nincs időd felkészülni egy ilyen csapásra. Aztán, amikor az ütés célt ér, eltalál, azt megérzed; nem látsz mást, csak a sötétséget és a vért, ami az orrodból, a szádból és az arcodon húzódó nyílt sebből ömlik. Ahogy a csont csontot ért, a szurkolók egy nagyobb tömege felordított. Diadalittas, győzelem mámoros ordítás volt az.
A bíró a magasba lendítette a néger karját, akin alig voltak friss sebek. Tudtam, hogy mi következik a tíz perces szünet után. Apám fog a rivaldafénybe lépni, és szétverni az ellenfelét - legyen az bárki, ez a néger, vagy egy másik harcos.
Bementem az öltözőjébe.
- Zoe - köszöntött széles mosollyal az arcán, ahogy beléptem. Én is elmosolyodtam. Apám bajnok volt, nem veretlen, de nehezen legyőzhető férfi volt, aki soha nem adta fel, a végsőkig küzdött, kitartó volt és makacs. Ezeket én is eltanultam tőle. Bíztam benne, hogy győzni fog, tudtam, hogy győzni fog, de a gyomrom mégis öklömnyire szorult; mint egyébként mindig, amikor harcol.
- Csak beugrottam, hogy sok sikert kívánjak, apa - mondtam, ujjaimat tördelve. Arca kissé mintha elkomorodott volna. Közelebb lépett, csontos vállamra fektette érdes, lapátkezét.
- El kell mondanom valamit. Azt akarom, hogy tudj róla, hogy ne ijedj meg - a szemeit fürkésztem, és próbáltam olvasni belőlük. Komolynak tűnt. - Megegyeztem a főmuftival, aki a fogadóirodát is viszi, aki a feketét viszi. Hagyom nyerni a kis kedvencét, és megkapom a nyeremény harmincöt százalékát, ami így is jóval több annál, mint amit akkor kapnék, ha nyernék. Nem sokan tettek a feketére, így a rám tett összeg a főmuftié lesz - értettem, amit mondott, eléggé otthon voltam a fogadásban, apám már egészen fiatalon beavatott az alvilági dolgokba. Kis dózisokban adagolta be nekem mindazt, amit tudnom kell.
Őszintén nem örültem neki, hogy erre készül. Én tisztában voltam vele, hogy apám okos ember, és mindig próbálja a legjobbat kihozni mindenből, de a hazugság, a megtévesztés nem vallott rá; soha. Meglepődtem a döntésén, de mit mondhattam volna? Csak mosolyogva bólintottam, és megöleltem, mielőtt elhagytam az öltözőt.
Soha nem látott, soha nem hallott tombolás hangjai töltötték be a teret. Annyira kiabáltam, hogy verejték gyöngyözött a homlokomon. Apámnak drukkoltam az első sorból. Nem csak azért, hogy hiteles legyen, hanem abban is bíztam, hogy, ha rám néz, meggondolja magát. De nem így tűnt. Szinte boksz-zsáknak használta a néger. Tekintetem a főnökre tévedt, egy rövid pillanatra. Nyugodt volt, egy pénzérmét forgatott csontos, halottfehér ujjai között, miközben egy vörös hajú nő derekán pihent másik keze. Sárgás fogai kivillantak, ahogy vigyorgott.
Visszanéztem a ringre. Apám épp akkor kapott egy jobbhorgot. Aztán rögtön egy bal egyenest. Megtántorodott, épp úgy, mint az imént a néger másik ellenfele. Nem játszotta meg magát. Újabb ütés érte arccsontját, majd állát. Vért köpött a földre, ahogy felnézett, majd rögtön ütni akart, de a fekete elkapta az öklét, és határozott, erős mozdulattal fordította el. Nem hallottam, de tudtam, hogy eltört. Apám hangját sem hallottam, ahogy felordít, csak fájdalomtól torzult arcát láttam. Újabb ütéseket kapott. A földre került. Ömlött a vér az orrából, a szájából, az arcából.
- Apa! - sikítottam, de senki sem hallotta. Mindenki idegesen ordított körülöttem, és buzdították apámat a harcra. Nem akarták elveszteni a pénzüket. Nem akartam elveszíteni az apámat.
Egy pillanat volt csupán. Könny buggyant ki a szememből. Csak homályosan láttam; a világ színei és fényei összekeveredtek a sötétséggel és a vöröslő vérrel. A vérrel a néger kezén, amint a magasba lendíti azt.
Apám soha többé nem kelt fel a földről.

Képtelen voltam túltenni magam azon a napon. Amikor hazaértem, anya már tudott róla. A konyhában ült, az asztalnál, és zokogott. Soha nem láttam sírni azelőtt, pedig mindig rettegett, amikor apa bokszolni ment. Magából kikelve ordított és sírt. Nem akarta elhinni. Én sem akartam, de ott voltam, láttam.
Nem tudtam, mit tehetnék, hogy kitéphessem magamból a gyász fekete, gyorsan terjedő kórságát. Éjszakánként álmatlanul forgolódtam, és akárhányszor becsuktam a szemeimet, nem láttam mást, csak a vért, apám véres, agyonvert arcát, és a főnök önelégült vigyorát.

Az eset miatt lettem rendőr. Azt akartam, hogy a főnök, és a hozzá hasonlók megfizessenek a tetteikért. Azt akartam, hogy azt kapja, amit megérdemel.
Tanultam és képeztem magam, a legjobbat akartam kihozni magamból, pont úgy, ahogy azt apámtól tanultam. Az egyetem befejeztével szinte kapkodtak értem, hiszen remek eredményeket értem el.
Pár hónapja voltam csak a Baltimore-i egység tagja, nyomozóként dolgoztam - és dolgozok azóta is -, amikor a főnök nyomára bukkantam. Nem volt nehéz rátalálni, ugyanazt a mocskos üzletet folytatta, mint korábban.
Ugyanott volt a boksz, mint majd' tíz éve. Ugyanott harcoltak a férfiak (és manapság már nők is), mint akkor apám. A főnök irodájába mentem. Olyan könnyű volt kijátszani az őröket. Nem kellett más, csak egy rövid, fekete, mélyen kivágott ruha és egy megnyerő mosoly. Azt már meg sem kérdezték, hogy mi van a bőrdzsekim belső zsebében - egy kés lapult ott, összecsukva, pengéje tiszta volt - egyelőre.
Háttal ült az ajtónak, de ahogy az halk kattanással záródott, megfordult. Megleptem. Láttam rajta, a szemében, hogy emlékszik rám, és pontosan emlékszik az apámra is. Elmosolyodott. Én pedig erre mozdultam.Kegyetlenül elhúzott, lassú léptekkel közeledtem felé, míg az asztalhoz nem értem; gyors, heves mozdulattal vettem elő-, és nyitottam ki a kést, és a képébe mosolyogtam.
- Te rohadék - szinte suttogtam, hangom kissé karcos volt. A hideg, ezüst pengét, amin végigszaladt a lámpa fénye, torkához érintettem - Pénzért szakítottad szét a családomat, és vetted el egy asszony férjét, és két gyerek apját? Te mocskos féreg. Hogy mered Damoklész kardját mások feje fölött lóbálni? Honnan veszed a bátorságot, hogy ítélkezz? Érzed a veszted, igaz?
- Az üzlet, az üzlet, kisasszony - le sem vette rólam a tekintetét, állta izzó pillantásomat.
Vér. Vér ömlött a padlóra, vér áztatta a kezem, vér pöttyözte az arcom, a ruháimat, a cipőmre is került belőle, a hajamat is összetapasztotta, ahogy elmetszettem a torkát. Olyan volt nekem a férfi vére, mint a harci festés.

Ezután áthelyeztek. Persze, hogy kiderült, hogy mit tettem, de a főnököm elsikálta az egészet. És ezért szörnyen hálás vagyok. Egy bűnözőt öltem meg, de ez akkor sem volt túl tiszta. Tehát Vegas-ba kerültem, pár hónapja. Csak az itteni rendőr kapitány tud az esetről, senki más. És ez talán így is van jól... nem biztos, hogy mindenki jól fogadná a dolgot, hogy magánakcióba kezdtem. De én nem ilyen vagyok, nem vagyok hidegvérű gyilkos. Nem, ugye?
Még akkor sem, ha néha azt gondolom, mindenki megérdemelné a bosszú édes ízét. Még, ha néha meg is fordul a fejemben, hogy mindenkinek kijár az a megkönnyebbülés, mint nekem. Hogy egy bizonyos megbízó elé vezessem a bűnöst, hogy az dönthessen sorsáról, hogy bosszút állhasson egy sérelem miatt. Persze, gondolnék azokra is, akik gyengék, esetleg gyávák ahhoz, hogy cselekedjenek. Pénzért cserébe bárkit megölhetnék.
De nem... nem lehet. Én rendőr vagyok, nyomozó, nem bérgyilkos, a jó ügy érdekében sem.
Legalábbis... egyelőre.

'Ha az emberben egyszer kialakult az a kényszerképzet, hogy csak ő tudja, ki élhet és ki nem, félúton van afelé, hogy a lehető legveszélyesebb gyilkos váljék belőle; arrogáns bűnöző, aki nem a haszonért, hanem az elvért gyilkol.'