E lvetemültnek fog gondolni. Mégis ki költözik ki abból a házból, ahol lakott, mert képtelen volt már ott élni, ahol a szerelme is él, de szakítottak? Most mégis visszaköltöztem ugyan abba a házba, de most direkt a szomszédságába. Azt mondta, hogy neki egy egyszerű szomszéd lányra van szüksége, akibe szerelmes lehetett. Egy próbát megér, de ha nem válik be a tervem, akkor a háznak a gondnoka teljesen őrültnek fog gondolni, ha ismét költöznék, de erősen reménykedek abban, hogy erre nem fog sor kerülni. Noha nem tudhatom biztosra, hogy mi lesz a reakciója, de nem akarok gondolkozni egész hátra lévő életem során, hogy mi lenne, ha mertem volna kockáztatni, s megpróbálni. Már néhány dolgot kicsomagoltam, szerencsére úgy sikerült a házban közlekednem, hogy nem vett észre, legalább így tényleg meglepetés fogok lenni. Átlagos ruhákat vettem fel, nem akartam, hogy "a gazdag örökösnőt" lássa bennem. Az elhatározásom már megszületett, de mégis miért rettegek ennyire? Tartok a visszautasításától. Mégis összeszedve az összes bátorságomat kopogtam be az ajtaján.
- Szia! Nina vagyok az új lakó, és egyben a szomszédod is. - Mutatkoztam be, mintha nem is ismernénk egymást, így akartam tiszta lappal indulni.
- Szeretnék muffint sütni, de idő közben rájöttem, hogy nincs itthon cukor, esetleg adnál kölcsön? Ígérem majd kárpótollak, ha szereted a muffint, akkor akár még kóstolót is hozhatnék át. - Mosolyogtam rá halványan, hiszen jól tudom, hogy Ryan mennyire nem rajong az édességért.

ruha

Az utóbbi időben nem múlt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe az, hogy mi van akkor, ha rosszul döntöttem, amikor hagytam elmenni. Talán nem hinné el nekem, de nem magam miatt, nem a büszkeségem miatt volt, hanem miatta. Ő egy rendkívül különleges nő, de ez nem változtat azon, hogy nm hozzám való és soha nem is lenne az, vagyis így a legjobb, így lesz a legjobb. Idővel elfog felejteni és újra szerelmes lesz valaki olyasvalakibe, akinek az életében adva van minden. Nem arról van szó, mindent megadnék, megadtam volna neki, de mégsem éreztem volna magam elég jónak hozzá, hiszen mindketten tudjuk és erről nem lettem volna képes megfeledkezni, hogy csak csettint egyet és a világ a lábai előtt hever, akár szó szerint is, ha úgy akarja, ez pedig nekem túl sok egy személyben. Én ennél egyszerűbb dolgokra vágyom, számmora a pénz soha nem volt elsődleges az életben és soha nem is lesz az. Bármi is, amit elértem és elakarok érni azt önmagamért teszem, azért, aki akarok lenni, nem pedig azért, hogy minél jobban megtömhessem a zsebeimet és a bankszámlámat.
Az utóbbi napokat főként a függőben lévő ügyeimmel és pihenéssel töltöttem. Nem igazán volt kedvem semmihez sem, még a gondolataimat is szerettem volna kizárni a fejemből. Nem vártam és nem számítottam senkire sem, de amint ajtót nyitottam még ennél is nagyobb meglepetés áll előttem. Először nem értettem, de ahogy hallgattam hirtelen minden világossá vált számomra. A legutóbb azt mondtam neki, hogy én azt az átlagos lányt szeretném újra szeretni, aki a szomszédban lakott. Szeretett és én viszont szerettem.
- Szia. Ryan vagyok. - Nyújtottam felé a kezem. - Gyere be. Biztosan van. Főleg mivel nem igazán szoktam sütkérezni. - Gondolom ezzel semmi újdonságot sem árultam el magamról.
- Imádom a muffint. - Erőt kellett vennem magamon, hogy ne jelenjen meg arcomon az a szinte már reflexszerű fintor, mindketten tudjuk hogy utálom, de ez most ugye nem a múltunkról szól, épp ezért fintorgás helyett, csak elmosolyodtam, majd hátat fordítottam neki és megindultam a konyha felé. 

M ég sosem izgultam ennyire. Mi lesz, akkor, ha nem fog beválni a tervem? Akkor hiába minden előkészület, hiábavaló volt minden igyekezetem, hiszen nem lesz más választásom, mint összepakolni és megpróbálni tovább lépni, ahogy Ryan a legutolsó találkozásunk alkalmával is mondta. Nem szívesen gondolok arra, hogy mi lesz, akkor, ha nem fog sikerülni, de mégis aggódok, hiszen az nem garantálja, hogy megbocsájt nekem, hogy beköltöztem a szomszédjába, hogy ismét csak a szomszéd lányt lássa bennem, ne pedig a gazdag örökösnőt.
Mosolyogva felé nyújtottam kezemet, miután bemutatkoztunk egymásnak. Úgy tűnik, hogy bele ment a kis játékomba, szóval akkor most tényleg úgy fogunk tenni, mintha nem is ismertük volna eddig egymást, hogy ez a legelső találkozásunk? Szóval tiszta lappal indulhatunk?
- Ez nem meglepő, elvégre egyetlen egy férfit sem ismerek, aki a szabadidejében sütne. – Őt ismerve pedig tudom, hogy mennyire tartózkodik a konyhától, de ez így is van rendjén.
- Tényleg? – Néztem rá meglepetten, majd követtem a konyha felé. A lakás még mindig ugyan olyan volt, mint amire emlékeztem, semmin sem változtatott.
- Szerintem finom muffinokat tudok sütni, de a volt barátom nem igazán szerette az édességet, de valahogy nagy nehezen mindig sikerült rávennem arra, hogy megkóstolja. – Igen, pontosan róla beszélek és arról, hogy hányszor próbált elmenekülni előlem, de mégis mindig kitartó voltam.
- Régóta élsz itt? Ugye nem túl zajosak a szomszédok? – Talán még sosem izgultam ennyire, mert mi van akkor, ha teljesen őrültnek tart és végül tényleg kapok tőle cukrot a sütéshez, de aztán szépen ki is tessékel a lakásából? Nem is tudom, hogy hogyan gondolhattam azt, hogy elég beköltöznöm a szomszédságába ahhoz, hogy megbocsásson nekem és minden olyan legyen közöttünk, mint régen volt.

- Igen, hát van amivel engem is valóósággal kilehet üldözni a konyhából vagy körbe-körbe a pult körül, de... Talán próbálkozz sörrel, nálam az válna be, a barátodnál nem tudom. - Oké, most akkor nosztalgiázni fogunk? Történeteket mesélni egymástól, a kapcsolatunkról, vicces sztorikat mesélni egymásnak, amikor még könyörögni is képes lettem volna, csak hogy had ne keljen ennem abból az édes borzalomból? Szeretem az édességet, amikor olyan hangulatban vagyok, de nem annyit amennyit Ő képes volt sütni és mindet meg kellett kóstolnom, mert képes volt megsértődni, ha nem és mindketten tudjuk milyen makacs is tud lenni, ezt még egyikünk se felejtette el.
- Mondhatni. Eléggé... De nekem bőven elég ez is, mivel egyedül élek meg utazom is, dolgozom, annyira sokat nem vagyok itthon. - De ezt Ő persze már mind tudja rólam, de ha így akarunk játszani, akkor most újra meg kellene ismernünk egymást? Igen, azt hiszem ez lenne a dolog lényege. Tiszta lappal indítani. Ez lehet a célja és rendben van, belemegyek a játékba. Egy esélyt legalábbis adok neki, mert úgy érzem ennyivel tartozom is. Azt nem ígérhetem meg, hogy egy csapásra elfelejtek mindent, de megpróbálom egy másik szögből nézni a dolgokat, ahogyan Ő szeretné most.
- Zajos, az maximum én leszek. - Mutattam a nappaliban pihenő gitárra. - De nyugodtan szólj, ha mondjuk épp aludnál vagy bármi... - Eleinte voltak ebből kisebb-nagyobb vitáim a szomszédokkal, de aztán hozzászoktunk egymáshoz, Ők is hozzám és én is ahhoz, hogy mikor ne akarjak dolgozni, ha épp lusta is vagyok bemászni a stúdióba. Mondjuk hajnali kettőkor, amikor valaki tudna és szeretne is aludni attól függetlenül, hogy én nem.  

M osolyt csalt az arcomra az, hogy Ryan felhozta, hogy körbe-körbe üldöztem a konyhában a frissen kisült muffinokkal. Mindig is erősen próbálkoztam, igyekeztem olyat sütni, amit szívesen megenne, de arra már hamar rájöttem, hogy Ryan sosem lesz olyan édesszájú, amilyen én vagyok.
- Sosem értettem a férfiak vonzalmát a sör iránt. Egyszer a volt barátom velem is megkóstoltatta, de valahogy nem nyerte el az íze a tetszésemet. – Szerintem jól emlékszik erre, ekkor mentünk a szüleihez látogatóba, és ekkor vitt el magával a régi törzshelyére, ahol egy korsó sört akart volna velem megitatni, de egyetlen kortytól többet nem sikerült meginnom.
- Egyedül élsz? Ez most komoly? Egy ilyen pasi, mint te? – Attól, hogy azt mondja, egyedül él ez még nem garancia arra, hogy jelenleg nincs egyetlen egy nő sem az életében. Talán Ryan megpróbált tovább lépni, valaki más mellett megtalálni a boldogságot, míg én azt akartam megtalálni, hogy hogyan lehetnénk ismét együtt boldogok.
- Szóval van egy gitározó szomszédom. – Állapítottam meg a nyilvánvalót. - Én zongorázni szeretek. Már gyerekkorom óta játszok, apám ragaszkodott ahhoz, hogy meg tanuljak zongorán játszani, szerinte ez fejleszti a kitartásomat és ahonnét jövők, azokban a körökben el is várják tőlem azt, hogy tudjak legalább egy hangszeren játszani. – Ez is olyan dolog, amit még nem mondtam el neki, de most végre volt alkalmam rá.

- Olyasmi lehet mint a nők megmagyarázhatatlan vonzalma a cipők iránt, mintha nem lenne egyértelmű a szándék vele. - Attól még, hogy egy férfi csak férfi nem vak és ha nekem tetszik valaki, akkor annyival kisebb vagy nagyobb fenékkel vagy csípővel is tetszene, teszem azt, akkor is, ha akkor feneke lenne, mint egy kamion. Ki a fenét érdekel más véleménye, ha nekem úgy jó, ahogy van?
- Most mondanám, hogy ez meglepő, de nem az. Viszont ez ne zavarjon, egy nő nem attól lesz nő, hogy megtanul férfi mód sört vedelni, köpni vagy hasonlók. - A muffin sütés mindig is jobban állt neki és egyáltalán nem bánom, hogy nem nyerte el az ízlését a sör, mivel nem állt szándékomban, hogy ezentúl vele sörözni, persze egy-egy üveggel még belefért volna, de nem azért, mert én is leerőszakoltam azokat az édes bombákat mondván, hogy rajta Ryan, nyeld le, nem olyan rossz ez! Dehogynem. Viszont egyértelműen leolvasható volt az arcáról, hogy ennél förtelmesebbet még soha nem ivott, de még ez is tetszett benne. Ha jobban belegondolok mindent szerettem benne.
-Igen. Nem mindig volt így, de most azt hiszem pontosan ez az, amire szükségem van. És végre lehetek megint iszonyú rendetlen és senki sem fog lehordani, ha szana-szét hagyom a szennyes cuccaimat, ez az. - Persze egyáltalán nem gondoltam komolyan, furcsa mód eddig csak Tőle viseltem el a leszúrást, ha széthagytam a cuccaimat vagy ha lépten, nyomon sörös vagy pizzás dobozba botlott. Még azzal is mosolyt tudott csalni az arcomra, ha épp duzzogott rám valamiért és pontosan tudtam, hogy az mikor van, mert olyankor mindig olyan rossz fát tettem a tűzre érzésem volt, mint egy gyereknek. Azt hiszem rám fér megint egy ilyen korszak. Élvezni fogom.
- Nos, nekem arra már nincs időm, de nagyon szeretem hallgatni, ha játszik valaki, bár jó eséllyel tíz perc után olyan mélyen fogok aludni, hogy mellettem aztán Hirosima is felrobbanhatna, de imádom. - A laskásában volt egy zongora, szóval gondolom azt most is hozta magával. Fogalmam sincs merre és hogyan fog kanyarodni a kapcsolatunk, de nagyon szívesen elhallgatnám, ahogy játszik, bármikor.  

A kármennyire is borzalmasnak találtam a sör ízét, de mégis szívesen innék, ha Ryan azt akarná. Most úgy érzem bármire képes lennék, hogy újra ugyan olyan legyen a kapcsolatunk, mint ahogyan régen is volt. Tényleg lehetséges, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba?
- Mégis miféle szándékunk van? – Megjátszott kíváncsisággal néztem rá, habár azt hiszem néhányszor már elmagyaráztam neki, hogy miért szeretem a magas sarkakat. Egyrészt nem vagyok magas és néhány plusz centi mindig jól jön, másrészt pedig szerintem a cipőtől hosszabbnak látszanak a combjaim.
- Akkor mégis egy nő mitől lesz nő? Attól, hogy szenved azon az elven, hogy a szépségért megéri szenvedni, vagy attól, hogy a konyhában sütöget? - Régen naivan hittem abban, hogy az a nő lehetek, akire neki szüksége van, aki mellett letelepedhet és együtt élhetjük le az életünket. Hittem benne és még mindig hinni akarok ebben, ezért is jöttem vissza. Még egy utolsó próbát megér mielőtt véglegesen feladnám, hogy megpróbáljak tovább lépni, ahogy Ryan javasolta.
- Szükséged van arra, hogy rendetlen legyél? – Feltűnően végig néztem a lakáson. - Nekem nem úgy tűnik, mintha annyira, de annyira rendetlen lennél. – Mert a konyhában rend uralkodik, de talán azért mert nem használja. Vajon a hálószoba hogyan nézhet ki? Mindenhol ruhák heverhetnek a földön? Kibírnám, ha látnám, hogy ne szoljak rá, hogy tegyen rendet maga után? Kétlem. Persze sosem parancsolgattam igazán a kapcsolatunkban, mondjuk inkább, hogy meggyőző voltam és Ryan belement abban, hogy mindketten a saját holminkra ügyelünk így sosem lesz túlságosan cirkusz a lakásban.
- Ezek szerint unalmasnak találod a zongorát? – Eddig ezt sosem mondta, igaz eddig nem is hallotta azt, ahogyan zongorázok. Persze egy olyan hapsinak, aki gitáron játszik annak túl klasszikus lehet a zongora lágy dallamát hallgatni.

- A kettőnek az összhangja, plusz úristen most felszedtem kettő kilót, dagadt vagyok, most a harminc közül melyik pár cipő illik a ruhámhoz, de biztos, hogy ezt a ruhát akarom, nem inkább még felpróbálok húszat és amikor a barátom végképp kiborítottam, na akkor az, ami rajtam van jó lesz vagy azért még felpróbálok még ötöt, hátha fejjel megy a falnak. - Egy újabb kis ízelítő a mi kis békés meghitt pillanatainkból. Visszagondolva viccesebb, mint akkor volt. Tényleg azt hittem már, hogy még egy perc és fejjel megyek a falnak, pedig alapból nem vagyok egy könnyen kiborítható ember, de a nőknek úgy látszik ez külön kihívást jelent.
- Nem mintha a szeretett nő egy férfinak nem tetszene egy zsákban is. - Fel nem fogtam sose, hogy ezt miért nem lehet megérteni és szerintem már nem is fogom. Azt értem, hogy minden nő szeretne vagy szeretne adni magára, de amikor valamit ötvenszer elhajtasz neki és a legőszintébben gondolod és akkor sem képes elfogadni az egy kicsit frusztráló.
- Mert még bele kell rázódnom, hogy ismét rendetlen lehetek anélkül, hogy valaki megorrolna miatta. Nézz körül egy hét múlva. - Egy halom mosatlan, levetett, ledobott szennyes ruha minden irányba, vagyis csak a szokásos férfias rendetlenség.
- Inkább megnyugtató. De biztosíthatlak róla, ha én elkezdek játszani Te már nem leszel olyan nyugodt. - Tettem hozzá nevetve, miközben kerestem egy kis műanyag poharat a cukornak és öntöttem bele, aztán felé nyújtottam. - Egy ilyen szomszéd mellett legalább a cukorszintem rendben lesz. - Mosolyodtam el. Hű, hát ez egy kicsit kétértelműre sikeredett, mivel kivételesen a muffinokra gondoltam, mivel imád sütni, de akár rá is értelmezhető, miután mindig azt mondtam, hogy mellette nekem már nem kell édesség. Mindegy. Talán már nem is emlékszik rá.   

Valójában még mindig szeretem, ezért is költöztem a szomszéd lakásban, hogy adjak magunknak egy újabb esélyt.
- Mindez persze csak is kizárólag a férfiak miatt van. Képesek vagyunk órákig próbálgatni a ruhákat, hogy megtaláljuk a megfelelőt, csak azért, hogy tökéletesnek érezzük magunkat, és hogy tetszünk a kiszemelt férfinak, vagy éppenséggel annak, akivel együtt vagyunk. – Ennyire egyszerű a magyarázat, én először neki akartam megfelelni, s aztán magamnak. Persze kell, hogy a tükörképem nekem is tetsszen, de mindig is az volt az elsődleges, hogy neki tetszek. Csak azért, hogy büszke legyen rám, hogy a barátnője vagyok, hogy más férfiak vágyakozó pillantásokkal nézzenek végig rajtam, majd irigykedve pillantanak a mellettem lévő férfira, vagyis rá.
-          De mégis melyik nő venne fel egy zsákot? – Értem én, hogy képlettesen mondja és azzal is tisztában vagyok, hogy amikor reggel együtt ébredtünk és kócos voltam és semmi smink sem volt rajtam Ryan még úgy is képes volt azt mondani, hogy gyönyörű vagyok és abban a pillanatban el is tudtam neki ezt hinni.
-       Nos, úgy látom, hogy jó úton haladsz a rendetlenség felé. – Mondhatni még nem olyan vészes a helyzet, de amikor együtt voltunk, akkor nem is engedtem meg neki, hogy a dolgok akár idáig elfajuljanak.
-      Szeretem a klasszikus zenét, de a modern zene ellen sincs semmi kifogásom. Szóval nem fogok dühösen átkopogni, ha netán hangoskodnál. – Az együtteseket, ahol van gitár, dob, és hasonlók még én is meg tudom hallgatni, de a mosógép zenét már ki nem bírnom állni, az már nem az én világom.
-       A cukorszintedről gondoskodni fogok a muffinok segítségével. – Akarjak többet bele gondolni, mint amiről talán ténylegesen szó lenne? Ezt most rám, vagy a muffinokra értette?
-  Hiányzol. – Csak nem bírtam már tovább játszani azt, hogy most ismerjük meg egymást. Tényleg hiányzik és minden egyes másodpercre egyre jobban, ahogy itt áll előttem, s talán ennél közelebb már soha sem fogok hozzá kerülni. Annyi kérdés van bennem… Mi van, ha már túltette magát rajtam? Ha már én nem hiányzok neki? Ha már nem akar adni nekem egy újabb esélyt?

- Fogalmam sincs. De ha megtalálom, esetleg szólok. - Nem épp szó szerint volt értendő, de azért a lényeget is sikerült elcsípnie, még ha felhúzná is azt a zsákot abban is gyönyörűnek látnám. Talán valahol szeretném is megtalálni azt a nőt és nem biztos, hogy Ő volt az, legalábbis most a szavaiból ezt veszem ki. De mégis melyik nő venne fel egy zsákot? Ezek szerint Ő aztán végképp sosem. Még ha persze képletesen is értettem, amit mondtam, akkor sem biztos, hogy a barátnőmtől ezt a választ vártam volna. Ez épp az volt, amire számítottam Tőle és nem az, amit vártam volna.
- Köszönöm, legalább ebben élhessem ki a szabadságomat, hogy oda dobom le a levetett pólóm, ahová akarom. Ismét bűntudat nélkül lehetek rendetlen. - Az utóbbi időben férfi létemre kezdett bennem kialakulni egyfajta bűntudat, ha ezt megtettem, mert egyből eszembe jutott milyen arcot fog vágni, ha hazaér és meglátja és már megint úgy fog rám nézni és áhh, a fenébe, inkább megcsinálom. Ez most nincs és... És lehet, hogy hiányzik.
- Alig várom. - Megint kezdődik... Külön élménybeszámolót tudnék arról tartani hogyan imádkoztam le a torkomon a kicsi cuki rózsaszín cukorbombákat. Rajta Ryan, nem olyan rossz ez, csak le kell nyelned, gyerünk, takarodj már le! Na jó, még egyszer, menni fog ez! Már egész elviselhető... Nem, ez még mindig szörnyű... Miért? Muszáj?
-  Te is. - Böktem ki végül néhány másodpercnyi néma csönd után. - De ezt ne most, oké? - Mondhatni blokkolt a váratlan kijelentése, kirohanása, vallomása, akármi is volt ez, de egy biztos, mégpedig, hogy én most nem vagyok erre készen. Most még nem tudok erről beszélni. Kell még egy kis idő... Nem vagyok biztos benne, hogy ennyi elég volt ahhoz, hogy lezárjam magamban a dolgokat és új fejezetet kezdhessük.  

H iányzik. Valójában minden hiányzik, ami vele kapcsolatos még azok az idegesítő szokásai is, amik végett mindig vitába szálltunk egymással. Őrültség, ugye? Most még a veszekedéseinket is visszasírom, mert jól tudtam, hogy hiába haragszunk egymásra nem fog sokáig tartani, valamelyikünk úgyis hamarabb megenyhül, s végül szokás szerint ismét kibékülünk.
- Szerintem a férfiakba genetikailag kódolva van a rendetlenség utáni vágy. – Egyetlen egy rendmániás férfit sem ismerek, ilyenekről csak a hírekben lehet hallani, talán azért mert ez is csak egy legenda, ami valójában csak a fantázia szüleménye.
- Sajnálom. – Néztem rá hosszasan, mielőtt elkaptam volna róla a pillantásomat. Mégis már azzal képes volt megdobogtatni a szívemet, hogy beismerte, hogy hiányzok neki. Aztán mégis csak összezavarodtam. Miért ismerte be, ha most nem akar erről beszélni? Még nem áll készen rá, hogy újból felhánytorgassuk a múltat, vagy még mindig annyira haragszik rám, hogy úgy érzi most még képtelen nekem egy újabb esélyt adni? Szeretném tudni, hogy mégis most hányadán is állunk, hogy hiba volt-e a szomszédságába költöznöm, vagy van esélyem egy újabb kezdetre vele, egy közös jövőre.
- Öhm, szóval akkor elkapom a cukrot? Szeretném befejezni a muffinokat. – Nagy nehezen összeszedtem magam, hogy ismét meg tudjak szólalni. Nem mondom azt, hogy könnyű volt, sőt inkább iszonyúan nehéz. Nem hittem volna, hogy még mindig ennyire távolság tartó fog lenni velem, de arra sem számítottam igazából, hogy már az első látogatásom után újra minden ugyan olyan lesz közöttünk, mint régen volt.
- Azt hiszem, hogy jobb lesz, ha most elmegyek. – Miután elkaptam a kért cukrot néhány lépést hátráltam az ajtó irányába, majd hátat fordítva neki elindultam. Talán nem ez volt az utolsó alkalom, hogy meglátogattam, talán mindezek után is van még számunkra közös jövő. Kell, hogy legyen, hinni szeretnék ebben.