-Nem sokat aludtam az éjjel, újra és újra lepörgettem magamban az elmúlt néhány nap történéseit, de leginkább a tegnap esti vitánkat és mindazt, amit a fejéhez vágtam. Utólag talán már nem mondanék mindent, de akkor és ott kitört belőlem minden elnyomott indulatom, csalódottságom, bánatom. Azt vágtam a fejéhez, hogy ha a szerelme abból áll, hogy eltaszít magától, akkor köszönöm szépen nem kérek belőle. Pedig nem is olyan rég még minden olyan más volt. Igaz, hogy még nagyon friss volt a kapcsolatunk, de mégis pillanatok alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz. Szinte elválaszthatatlanok voltunk, alig vártuk, hogy újra lássuk a másikat, hogy valami közös programot szervezzünk vagy csak bepunnyadjunk a kanapén egy vacak munkanap után és élvezzük a csendet együtt. Boldog voltam mellette, végre felszabadult és teljesen önmagam, ahogyan ő is. Nem kellett attól félnünk, hogy mit mondunk vagy teszünk a másik előtt, valahogy minden ösztönből jött. Úgy éreztem végre megtaláltam a másik felem, azt a különleges valakit, aki hírtelen az egész világommá vált, erre jött Callaway őrült húzása és elvette őt tőlem. Néhány nap alatt a menyországból a pokolra jutottam és a remény, hogy talán egy szép napon minden visszaállhat a régi kerékvágásba, egyre jobban fogyatkozni látszott. Lionel azt akarja, hogy elmenjek, hogy távol legyek tőle, én pedig mit tehetnék? Harcoljak úgy, hogy ő ellenem dolgozik? Van így értelme? Futni valaki felé, aki folyton eltaszít? Hogy is mondta a főnök? Olykor az elveszett dolgok még előkerülhetnek… Hinni akartam ebben, Lionel mégis minden egyes megszólalásával igyekezett ettől eltántorítani.

Hosszú órákkal később, rövidke alvás után végül arra jutottam, hogy nem kínzom magam itt tovább, muszáj egy kicsit kiszellőztetni a fejemet. Halkan átöltöztem, majd szép csendben, hogy ne ébresszem fel, elhagytam a lakást. Hajnali négy felé járhatott az idő, a levegő még csípős volt, az utcán éppen csak az árusok, a taxisok lézengtek, illetve néhány másnapos partiarc, akik hazafelé támolyogtak az esti tivornyából. Eredetileg futni akartam, ám végül valahogy a kikötőben kötöttem ki. Kis séta után leültem a mólóra és csak figyeltem, ahogy a nap első sugarai utat törnek maguknak a távoli horizonton. Bedugtam a fülembe a fülesem és zenét hallgattam, hogy elnyomjam a hangokat, amik újra és újra felidézték mi mindent mondtunk egymásnak. Hiába minden, szeretem és ez sosem fog változni, még akkor sem, ha messzire taszít magától. Sosem fogom elfelejteni, hogyan is tehetném, hiszen ő életem szerelme. Akár hisz ebben, akár nem, én tudom, hogy mit érzek és, hogy ez örökké megmarad.

Néhány órával később elindultam hazafelé. Út közben beugrottam a boltba és vettem némi kaját, mert a hűtőben már nem sok minden van és Laurent is felhívtam egy utcai fülkéből, mert a telefonomat sikeresen otthon hagytam. Miután mindennel végeztem hazasétáltam. Mivel nem tudtam, hogy vajon Lionel felébredt-e ezért csendben igyekeztem bejutni. Épp csak addig jutottam, hogy a szatyrom letettem a kisasztalra, máris azon kaptam magam, hogy Lionel szorosan ölel magához.
- Mármint ne vásároljak be? Akkor hamar éhen halunk. – halvány tréfa, de pontosan tudom mire gondolt. Megijesztettem, pedig nem akartam. Önkéntelenül bújtam hozzá közelebb és viszonoztam az ölelését, mert már nagyon hiányzott.
- Sajnálom. Én csak… nem tudtam aludni… kellett egy kis friss levegő.



 Outfit: Chloe

- Mikor elmentem még mélyen aludtál, nem lett volna szívem felébreszteni. – ismertem be halkan, miközben az arcomat a mellkasába fúrtam. Hiányzott az illata, az ölelése, az érintése, a közelsége, minden, ami Lionel Bloom. Képtelen vagyok elhúzódni tőle, hiába tudja az agyam pontosan, hogy ezt kellene tennem. Hiszen már nem vagyunk együtt, ő már nem az én tuskóm és már soha nem is lesz az, hiszen távol akar tartani magától. Talán épp emiatt, mert ki akarom használni az utolsó pillanatainkat, mielőtt még örökre el kellene szakadnom tőle csak még jobban befészkeltem magam, úgy, mint aki soha többé nem akar szabadulni tőle.
- Tudom, hogy még mindig célpont vagyok, de egyszerűen nem bírom elviselni a gondolatot, hogy Callaway nyerjen. Ha itthon ülök és pánikolok, akkor pontosan azt kapta, amit akart. Irányított és beférkőzött az elmémbe. Azt akarom, hogy lássa, nincs hatással rám, hogy egy nyomorult féreg, akit a saját két kezemmel fogok megölni, ha elkapom… - már én is a halálát kívánom, hiszen elvette tőlem életem szerelmét…
- De rendben… megígérem. Nélküled nem megyek sehova… - szívem szerint hozzá tettem volna, hogy soha, de végül eszembe jutott, hogy ez hamarosan megváltozik, hiszen több száz kilométerre leszek tőle…

A percek csak teltek, de én a legkisebb jelét sem mutattam annak, hogy el akarnám őt engedni. Hülye lennék, hiszen ki tudja meddig tehetem még, hogy ilyen közel legyek hozzá. Bár ne akarna ellökni magától, bár észhez térne…
- Tudsz róla, hogy álmodban beszélsz? - suttogtam fel sem nézve, szinte csak úgy magam elé.
- A nevemet hajtogattad…



 Outfit: Chloe

Nagyon óvatosan, mintha csak attól félnék, hogy egyetlen apró érintéstől azonnal kámforrá válhat, simítottam végig az ujjhegyeimmel az arca két oldalán, miközben felnéztem rá, egészen mélyre fúrva a tekintetemet az övében.
- Én ugyan ezt álmodtam. – suttogtam szinte alig hallhatóan.
- Én próbáltalak elérni téged, de te folyamatosan eltaszítottál magadtól… - élénk álom volt, sajnos nagyon is valóságos, hiszen pontosan ezt teszi velem. Azt akarja, hogy elfogadjam a washingtoni állást és így messzire kerüljek a közeléből. Nem hiszi el, hogy épp ezzel árt nekem, hogy épp így tesz boldogtalanná, hiszen pontosan tudom, hogy mellette lenne a helyem. Hogyan lehetne mégis távol az ember a másik felétől? Hogyan felejthetné el örökre élete szerelmét? Már attól teljesen mássá vált a világ, hogy ismét a karjai között lehetek, mintha csak a lelkem végre valahára haza talált volna. A szívem vadul kalapált, a bőröm libabőrössé vált, a szemeimbe pedig egészen rövid időre visszatért a régi csillogás. Az a parányi fény, ami épp miatta költözött oda.

- Miért… - kezdtem volna bele valamibe, ám végül meggondoltam magam és elhallgattam. Felesleges is lenne megkérdeznem tőle, hogy miért akar annyira eltaszítani, miért nem azon dolgozik, hogy megmentse a kapcsolatunkat, ha tényleg olyan fontos vagyok neki, mint amilyen fontos ő nekem. Belefáradtam a kérdésekbe, a magyarázkodásba vagy egyáltalán úgy az egész világba.
- Ha rajtam múlna én sosem hagynálak el… - most vagy soha, úgy sincs már semmi veszíteni valóm sem. Tegnap ő csókolt meg engem kétszer is, ám ezúttal én voltam képtelen parancsolni magamnak. Egészen közel bújtam hozzá és vágyakozva csaptam le az ajkaira. Talán most utoljára…


 Outfit: Chloe

- Bárcsak tudnám… - ha igazán misztikus oldalról akarnám megközelíteni a dolgokat, akkor azt mondanám, hogy az univerzum üzent nekünk ezzel, hogy nem szabad hagynunk, hogy külön válasszanak minket egymástól, mert számunkra nem ez a befejezés lett megírva, de, ha szimplán csak a józan eszemet használom, akkor is elég beszédes a dolog. Két felnőtt ember, aki szereti egymást és aki épp olyasmin megy keresztül, ami a legjobban fáj neki, nevezetesen, hogy el kell válnia a másiktól, valahogy törvényszerű, hogy ilyesmit álmodjon. Az agy játéka, elővarázsolja a tudatalattiból azt, ami a legnagyobb fejtörést vagy épp szívfájdalmat okozza és akkor tárja eléd, amikor nem tudsz védekezni ellene. A jelek szerint ő sem akarja, hogy vége legyen, hiába hajtogatja, hogy az lesz számomra a legjobb, ha távol tartom magam tőle és elfogadom a washingtoni állást, mert így szerinte biztonságban leszek. legalábbis erre enged következtetni az, amit elmesélt. De vajon ennek ellenére is ragaszkodik az elgondolásához vagy átgondolja és belátja, hogy életünk legnagyobb hibáját követjük el, ha elválunk és én elköltözöm?

A csókkal gyakorlatilag egy lavinát indítottam el, ami bár nem állt szándékomban, mégis megtörtént. Egyszerűen csak hiányzott, hiszen korábban bármikor megtehettem, olyanná vált számomra, mint az oxigén vagy a víz, aztán jött Callaway és elvette tőlem. Vissza akartam kapni, még, ha most utoljára is, de azzal nem számoltam, hogy mindketten elveszítjük tőle az önuralmunkat. Mire észbe kaptam már Lionel karjaiban voltam, útban a kanapé felé, a szavai pedig, amiket az ajkaimra suttogott alaposan megdobogtatták a szívemet. Szerettem volna reagálni rájuk, de nem volt időm, mivel Lionel ismét megcsókolt. Magammal húztam a kanapéra, olyan közel simulva hozzá, amennyire az csak lehetséges, közben az egyik kezem, mintha csak véletlenül tette volna, de besiklott az inge alá és végig simított a mellkasa szabad területein.


 Outfit: Chloe

Teljesen a hatása alá kerültem, hírtelen megszűnt minden probléma, minden rossz, amin eddig keresztül mentünk, a fenyegetés, ami folyamatosan a fejünk felett lebeg és újra csak mi ketten voltunk, úgy, ahogy régen. Ajkaink egyetlen pillanatra sem váltak el egymástól, érintése nyomán pedig a bőröm teljesen felforrósodott. Akartam, úgy, mint talán még soha ezelőtt. Érezni, eggyé válni, az övé lenni. Már nem tudtam józanul gondolkodni, pedig, ha képes lettem volna rá, akkor meghallom a vészjelet a fejemben, hogy amire készülünk az rossz, hogy ha mégis eltaszít, akkor többé sosem leszek képes talpra állni ezek után. De nem, a szívem azt súgta, hogy ez nem történhet meg, hogy Lionel és én együtt erősek vagyunk és a szerelmünk mindent kibír. Hinni akartam, hinni akarom, hinnem kell… Aztán egyszer csak csengettek. Először fel sem fogtam, csak miután Lionel elhúzódott tőlem és arra kért, hogy maradjak, míg ő kinyitja az ajtót. Felültem a kanapén és csak figyeltem, ám amikor megláttam a dobozt és megtudtam a feladót felpattantam és oda léptem.

- Milyen figyelmes egy pasas, két napon belül a harmadik ajándékom. Tanulnod kéne tőle...  - előbb a hulla, aztán a golyó, most pedig egy doboz… Félnem kellene mit találok benne, de valami azt súgja, hogy nem bombát vagy valami olyasmit, ami végezhetne velem, velünk, hiszen akkor véget érne a játék, amibe ez a pszichopata barom még csak most vágott bele. Letérdeltem a doboz mellé és kinyitottam, ám a látvány miatt, ami a szemem elé tárult csakhamar behunytam a szemem és el is fordultam. Egy emberi szív… Ütős. A dobozban egy magnót is találtam, ami azonnal elindult, ahogy a fedelet levettem.
- Mi lehet rosszabb egy megtört szívnél? Egy kitépett szív. – nevetett fel Callaway a felvételen.
- Chloe, Chloe, Chloe… hát nem intettelek eléggé, hogy légy óvatos azzal a barommal? Úgy akarsz járni, mint ez a szegény szerencsétlen…? – a magnó leállt, ebben a pillanatban pedig megszólalt a mobilom, amit kihangosítva vettem fel.
- Carlson.
- Jöjjön be a laborba van itt…
- egy hulla. – fejeztem be a főnök helyett a mondatot.
- Honnan tudja?
- Nálam van a szíve… - sóhajtottam elkeseredetten.
- A fiúk a testet az épület előtt találták, vörös szalaggal átkötve, magának címezve.
- Fél óra és ott vagyok. – tettem le a telefont, majd a dobozt visszacsukva egy zacskóba tettem, hogy bevihessem a laborba. Próbáltam leküzdeni a sokkot, amit a látvány okozott és a tudat, hogy ez a szerencsétlen miattam halt meg, hiszen én provokáltam tegnap Callawayt… sose bocsátom meg magamnak. Szó nélkül tűntem el a szobámban néhány másodpercre, majd átvágtam a nappalin és bezárkóztam a fürdőszobába. Megnyitottam a vizet, hogy ne hallatszódjon, hogy sírni kezdek odabent. Az én hibám…

Néhány perccel később már lezuhanyozva, átöltözve léptem ki a fürdőből, picit nyugodtabban. El kell kapjuk ezt a rohadékot, ez most a legfontosabb.
- Megvárlak... - gondolom ő is összekészülne indulás előtt. Nem tudtam ránézni, csak a padlót figyeltem zavarodottan.  


 Outfit: Chloe 2

Próbáltam tartani magam, de nem sikerült, egyfolytában csak arra tudtam gondolni, hogy a tegnapi húzásom egy ártatlan ember életébe került. Ha nem küldöm el neki azt a képet, ha nem akarom provokálni, ha nem akartam volna annyira, hogy tudja, a terve nem sikerült, nem választott szét minket, akkor az az ember még most is élne. Ezt soha nem bocsátom meg magamnak. Hiába vont a karjaiba, mint valami fadarab csak áltam és hagytam, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak.
- Hogy mondhatod ezt? Hogy mondhatod, hogy nem az én hibám, amikor az első mondatod neked is az volt, hogy nem kellett volna provokálni? – ha nem az én hibám, hát mégis kié? Le akartam győzni egy őrültet a saját pályáján, de elbuktam és ennek valaki más itta meg a levét.
- Bár ne tettem volna… ha az a rohadt golyó két centivel arrébb talál el, akkor most én feküdnék azon az asztalon és nem az a szerencsétlen, Callaway pedig nem pusztítana dühében… - ekkor megszólalt a mobilom, amit remegő kézzel vettem elő és hangosítottam ki.
- Carlson.
- Azonosítottuk a hullát… a neve Chloe Lawrence, huszonkilenc éves, három napja tűnt el…
- Uramisten!
- Ha behozza a szívet meglesz a halál pontos ideje, de a test állapota arra enged következtetni, hogy úgy két napja lehet halott.
- Máris visszük. – bontottam a vonalat.

- Én ezt nem értem… két napja… én csak tegnap provokáltam, de ő három napja rabolta el… miért….? – túrtam bele a hajamba idegesen, még mindig szipogva. Azért kellett meghalnia mert a keresztneve és a kora egyezett velem? Így akart üzenni, hogy legközelebb én jövök? Akkor rabolta el, mikor Lionel dobott, amikor kitépte a szívem... Teljesen összezavarodtam.
- Induljunk… látni akarom…


 Outfit: Chloe 2

Habár tisztázódott, hogy nem azért ölte meg a lányt, mert elküldtem neki azt a közös képest kettőnkről, voltaképpen Chloe Lawrencenek mégis miattam kellett meghalnia. Callaway rajtam akart bosszút állni, rajtam és Lionelen, amiért börtönbe juttattuk és nem ezen az ismeretlen nőn, akinek az volt minden bűne, hogy úgy hívták, mint engem. Bárcsak visszaforgathatnám az időt egészen oda, amikor azon az estén Lionelnek hála elfogták. Ha akkor nem vagyok annyira béna és sikerül megszereznem a fegyvert, ez a rohadék már alulról szagolná az ibolyákat, Lionel és én még együtt lennénk és ez a két áldozat még most is élne. Nem kérheti hát, hogy ne hibáztassam magam, hisz itt a felelősségem…
- Ha ezt ígérném, akkor hazudnék neked, azt pedig sosem tettem és soha nem is fogom. – elhúzódtam tőle, majd felvettem a szatyrot és elindultam kifelé a lakásból, de megtorpantam és visszafordultam.
- Gyere cica… nem akarom, hogy bajod essen. – vettem fel, majd óvatosan betettem az oldaltáskámba. Egy pillanatra sem hagyom majd egyedül, nehogy az a barom ártani akarjon neki.

Út közben néma csendben voltam egész végig, nem nagyon tudtam volna mit mondani azon kívül, amit már eddig is mondtam. Még mindig úgy érzem, hogy az én hibám, hogy az a lány meghalt, ezen nem tud senki sem változtatni. Lio egész úton nyugton ült a táskámban és csak bámulta a környezetet. Néha megsimogattam a buksiját, ettől én magam is megnyugodtam. Hamarosan beértünk a laborba és lepakoltam az asztalomra, majd letelefonáltam a patológiára, hogy hozzák fel a testet.



 Outfit: Chloe 2

- Egyáltalán nem állok készen, de ő sem állt készen arra, hogy meghaljon. – nem, az a szegény lány még fiatal volt, előtte állt az egész élet, biztosan voltak tervei, álmai, céljai az életében, talán szerelmes is volt és családot akart és mindezt elvette tőle egy őrült pusztán azért, mert bosszút akart állni rajtunk.
- Én csinálom… - felgumiztam a hajam lófarokba majd kivettem Liot a táskámból és a sarokba leterítettem neki egy plédet, hogy legyen itt egy kis helye, míg ki nem találok neki valami jobbat. A cica engedelmesen feküdt el rajta és onnan követte tekintetével az eseményeket. Néhány perccel később két asszisztens feltolta a testet, amit aztán feltettek az asztalra még bezsákolva.
- Kicsomagoljuk a csajt? – kérdezte az egyik csak úgy slendriánul, mire ökölbe szorult a kezem.
- Tisztelettel beszéljen róla maga barom! Ő is egy ember.
- Volt.
- Attól még jár neki a tisztességes bánásmód. Kifelé! Tűnjön innen és imádkozzon, hogy a főnöke ne sétáljon velem szembe a folyosón, különben azonnal új állás után nézhet! – remegtem a dühtől, féltem, hogy a következő pillanatban képen törlöm ezt a rohadékot. Valószínűleg a pasi is érezte, hogy jobb, ha kereket old, mert olyan gyorsan spurizott ki a kollégájával együtt, mintha puskával kergetnék.

Vettem egy mély lélegzetet és a zsákhoz léptem, a kezem még mindig remegett, ahogy lassan lehúztam a cipzárt, hogy láthassam őt.
- Uramisten! – teljesen elsápadtam, ahogy megpillantottam. Barna haj, barna szem, épp, mint az enyém, akár a testvérem is lehetne. A mellkasán a sebet a patológus már összevarrta, de még így is látszik, hogy egy nagyon éles eszközzel okozták, ami roncsolta a bőrt.
- Sajnálom… - suttogtam a lánynak kétségbeesetten.
- Esküszöm neked, hogy el fogjuk kapni… esküszöm neked, hogy meg fogom ölni. – eddig is személyes volt az ügy, de mostantól csak még inkább az. Callaway sorsa eldőlt, meg kell halnia, nekem kell megölnöm.


 Outfit: Chloe 2

- De igen, már késő. – szólaltam meg halkan, miközben továbbra is az áldozat arcát fürkésztem. Be akartam inni a látványt, azt akartam, hogy az elmém alaposan elraktározza a képet, hogy amikor eljön a pillanat és ott állok Callaway előtt, kezemben egy töltött fegyverrel képes legyek meghúzni a ravaszt gondolkodás vagy épp lelkifurdalás nélkül. Azt akarom, hogy Chloe Lawrence képe beégjen az emlékeim közé és segítsen elkapni ezt a rohadékot. Az én bűnöm, hogy halott, ezt pedig soha nem leszek képes megbocsátani magamnak. Örökké együtt kell éljek a tudattal, hogy Callaway miattam végzett vele, mert nekem akart üzenni, rajtunk akart bosszút állni.
- Nem fogok leállni míg el nem kaptam és meg nem öltem. Túl sok mindent vett el tőlem… túl sok mindenkinek ártott… - képtelen lennék arra, hogy elbújjak valahol külföldön koktélt szürcsölgetve vagy tudom is én, míg mások azon fáradoznak, hogy elkapják, ő pedig tovább gyilkol csak mert eltűntem a szeme elől. Mert abban biztos vagyok, hogy csak még nagyobb ámokfutásba kezdene, ha meglépnénk, hogy újra felkelte a figyelmünket és előcsalogasson.

A telefonom pittyent egyet, mire elővettem.
- Azonosítottuk a tegnapi halottat is… az egyik alkalmazottad… - nyújtottam át neki a készüléket. Egy Ben Jennings nevű férfi ugyan arról az osztályról, ahol korábban Callaway is dolgozott. Neki is annyi volt az összes bűne, hogy így vagy úgy, de kapcsolatban állt velünk.
- Nem fog leállni, talán már megvan a következő áldozata is. Talán már meg is ölte csak még nem tudjuk… - megremegtem egy pillanatra, a labor pedig hírtelen forogni kezdett körülöttem, ezért megkapaszkodtam a pultban, mielőtt még összeesnék. Nem, erre most nincs idő. Lehunytam a szemem, hogy egy kicsit össze tudjam szedni magam. Éhes vagyok, fáradt és fáj a sebem, ráadásul túl nagy a nyomás és a kapcsolatunk is fura státuszban van, ráadásul egy őrült vadászik ránk… sok. Túl sok.


 Outfit: Chloe 2

- Ugye tudod, hogy ez nem rajtad múlik? – igen, pontosan emlékszem, hogy nem is olyan régen még én beszéltem őt le arról, hogy ne ölje meg ezt a férget, viszont azóta igencsak megváltozott a helyzet. Azóta meghalt még egy ártatlan ember, akinek pusztán annyi bűne volt, hogy Chloenak hívták, annyi idős volt, mint én és külsőleg is hasonlítottunk valamennyire. A lakásomra címezte a szívét az az állat, ráadásul úgy, hogy megfenyegetetett egy szerencsétlen feltehetőleg járókelőt, hogy hozza el, bele sem merek gondolni, hogy különben mi történt volna, ha nem így tesz. Mindez felül írta bennem a dolgokat és rávett arra, hogy elhatározzam, ha lehetőségem adódik rá, akkor igenis meg fogom ölni Callawayt.
- Gondolom minden áldozatnak jelentése van. – tűnődtem el, próbáltam kutatni a memóriámban, hogy mégis hogyan kerülhetett a srác a képbe.
- Jennings… - ismételtem a nevét és elkezdtem kutatni közben az archívumunkban.
- Tudom, hogy valahol láttam már… - de hol? Honnan olyan ismerős? A keresés hamarosan véget ért, a monitoron pedig megjelent a fájl, amiben ez a név szerepelt.
- Tudtam, hogy ismerős valahonnan. Ő tanúskodott Callaway ellen a sikkasztási ügyben… - gyakorlatilag ő nyomta fel Callawayt, hogy meglopta Lionelt. Ez már elég jó kiindulás lehet számunkra. Callaway tehát vendettát folytat mindenki ellen, aki szerinte valaha is ártott neki.

- Persze… jól vagyok… - de a szédülés csak nem akar elmúlni, hiába próbálkozom azzal, hogy csukott szemmel igyekszem stabilizálni a szívverésem, ha kinyitom, akkor megint forog az iroda.
- Igen meg… - adtam át neki a jelentést, majd leültem az íróasztalom mögé.
- Tudjuk még, hogy kik vettek részt az ügyben? Tanúk, kollégák, stb?


 Outfit: Chloe 2

- Nekem sincs. – fáradt vagyok, nyűgös, éhes, szomjas, sokkos és különben is ezerszer inkább lennék otthon vele vagy nélküle, mint itt bent, mellettünk annak a szegény lánynak a holttestével, akinek a haláláért pontosan tudom, hogy én vagyok a felelős. Ha nem lennék Callaway ellenségeinek a listáján, akkor az a lány még mindig élne. Ha akkor az erdőben nem vagyok olyan béna és sikerül megkaparintanom a fegyvert… Kár is belegondolni, hiszen a baj már megtörtént, sajnos a dolgok másképp alakultak, mi pedig hatalmas slamasztikába kerültünk.
- Tehát most már legalább azt tudjuk, hogy miért kellett meghalnia Jenningsnek és Lawrencenek, ez már jó. – legalább tettünk egy lépést előre, már csak abban kell reménykedjünk, hogy a következő nem kettő lesz hátra.
- De… azt hiszem igen. – le is huppantam az íróasztalom mögötti székre, a fejemet pedig a támlának döntöttem. Így már azért biztosabb a helyzet picivel, olyan nagyot így nem eshetek akkor sem, ha baj van.
- Nem, nem, megleszek… köszönöm. – minden időpocsékolásnak tűnik számomra, ami nem az ügyről szól, ezért nem is akarok ilyesmivel foglalkozni. Most az a legfontosabb, hogy ezt az őrültet elkapjuk és hogy ne essen baja több ártatlan áldoznak.
- Akkor csekkoljuk… - nyomtatóra küldtem a fájlt, ami Lionel háta mögött el is kezdett dolgozni.

- Kellene egy másik hely… egy olyan, amit Callaway nem ismer, de itt van a városban… - sóhajtottam.
- Lehetetlen úgy gondolkodni, hogy folyamatosan azt érzem, hogy Callaway figyel, talán megint le is hallgat… Kellene egy hely, ahol dolgozhatunk…. – tűnődtem hangosan, de sajnos semmi nem villant be. Már itt az őrsön sem biztonságos, akkor mégis hol lehetne az?



 Outfit: Chloe 2

Szívem szerint azt válaszoltam volna Lionel kérdésére, hogy csak maradjon mellettem, legyen a támaszom, ahogy korábban is, de ebben a helyzetben, amiben vagyunk már fogalmam sincs, hogy egyáltalán megtehetem-e. Már nem vagyunk együtt, nekem kilátásban van a költözés és most minden olyan bonyolult. Nemrég azt mondta, hogy azt akarja, hogy maradjak, de mi van, ha ez csak pillanatnyi vélemény volt? Hiszen korábban épp amellett kardoskodott, hogy fogadjam el a washingtoni állást és kerüljek tőle minél messzebbre, mert szerinte nekem úgy lesz a legjobb. Teljesen össze vagyok zavarodva, Callaway pedig egyetlen szusszanásnyi percet sem hagy nekünk, hogy rendezzük a gondolatainkat. Persze, hiszen akkor megint előnybe kerülnénk vele szemben.
- Igen, valami ilyesmire, ahonnan tudunk dolgozni és haladni az üggyel, de ad annyi békét, hogy nem kell újabb ajándékra számítanunk vagy épp arra, hogy éjszaka valaki meglátogat… - én a magam részéről tanácstalan vagyok, hiszen egy csóró közalkalmazottnak nincs túl sok lehetősége, de abban kicsit sem kételkedtem, hogy ő majd előrukkol valami javaslattal. Mielőtt azonban kifejthette volna kopogtak.
- Ms. Carlson keresik… - lépett be a portás.
- Kicsoda?
- Attkins nyomozó… vagyis… ex-nyomozó.
- Attkins? De hát miért?
- Azt mondta, hogy beszélniük kell és, hogy négyszemközt. A lőtéren várja. – ezzel a portás már távozott is. Nem kellett agysebésznek lennem ahhoz, hogy tudjam, Lionel biztosan nem engedne le egyedül, így felállva máris felkészültem a következő „menetre”.

- Ne kezd el, tudom. – néztem bele a szemébe.
- Nem akarod, hogy oda menjek, maximum, ha velem jöhetsz, de hallottad, négyszemközt akar beszélni. – megsimogattam az arcát.
- Itt leszek az épületben, néhány emelettel lejjebb, tudják, hogy Attkins itt van és így biztosan nem ártana nekem, még akkor sem, ha akarna. Beszélek vele és visszajövök, te addig intézd el a helyet, utána húzzunk innen. Rendben? – próbáltam diplomatikus lenni, feladattal ellátni, hogy ne érezze azt, hogy addig ő csak vár és aggódik.
- Sietek vissza! – ezzel elhagytam az irodát és elindultam Attkinshez.


 Outfit: Chloe 2