Hálistennek nem kellett újabb vitába bonyolódnunk a téma felett, talán Lionel is belátta, hogy ezúttal nagyon kevés az esélye annak, hogy bajom eshet, hiszen nincs olyan bolond, aki házon belül támadna rám, ezért is ment bele, hogy találkozzak Attkinssel. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a döntésem, de beletörődött, ezt pedig értékeltem. Igaz, hogy nagyon mást nem is tehetett volna, hiszen már nem úgy vagyunk, mint régen, hogy közösen döntsünk a dolgainkról, bevonjuk egymást az életünket érintő kérdésekbe, de nem akarok folyton vitatkozni vele, amíg tart a nyomozás. Magára hagytam, hogy ő is tudjon intézkedni, amíg én is próbálok. Dylan Hanning nem ismeretlen teljesen számomra, hiszen Lauren főnöke, egyszer-kétszer már láttam, beszéltünk, de én nem vagyok vele olyan barátságban, mint Lionel. Ha ő bízik benne, akkor én is kénytelen vagyok, remélem nem fogjuk megbánni.

Attkinssel a beszélgetésünk jobban elhúzódott, mint gondoltam, talán fél óra is eltelt, mire ismét nyílt az irodám ajtaja és felbukkantam. Az arcom gondterhelt volt és nagyon fáradt, a kezemben pedig ott volt az a bizonyos eltűnt akta.
- Visszahozta. Még nem hajlandó megmondani, hogy mire kellett neki, de állítása szerint az én érdekemben teszi, amit tesz. Nem tehetek mást, mint, hogy hiszek neki. – támaszkodtam meg ismét az asztalban, mivel megint elszédültem és már azt is tudom, hogy miért.
- Ide adnád… a gyógyszerem? A táskám külső zsebében van. – igen a szívem rakoncátlankodik most, aminek nyilván az sem tesz jót, hogy nem is aludtam sokat, nem is ettünk még ma és sok a stressz.
- Azt mondtam Attkinsnek, hogy a külvárosi házadba megyünk, ahová a hétvégén eredetileg utaztunk volna… - akkor „régen” egy másik életben még ez volt a terv… egy közös hétvége a szerelmemmel…
- Ha tényleg összejátszik Callawayel, akkor ez az infó fog kiszivárogni, ha nem, akkor megbizonyosodhatunk afelől, hogy ártatlan. – nem tudom már, hogy mit higgyek, de előbb vagy utóbb úgyis kiderül az igazság.
- Kért, hogy gondoljam át Washingtont…


 Outfit: Chloe 2

- Valami azt súgja, hogy hihetek a szavának, nem akar ártani nekem. – feleltem még mindig gondterhelten.
- Az, hogy köztetek fennáll az a helyzet, bár még mindig nem bizonyított, de tegyük fel tényleg pikkel rád az örökbefogadás miatt, szóval az még nem jelenti azt, hogy képes lenne ártani nekünk ténylegesen. Vagy akár azt, hogy miattad rám is neheztelne. Daniel nyíltan bevallotta nekem, hogy ő vitte el az aktát, nem próbálta meg letagadni, sőt még vissza is adta. Azt kérte, hogy bízzak benne, hamarosan mindent el fog mondani, hogy miért tette, amit tett. Talán tartozom neki ennyivel a múltkori képen törlés után… - vontam meg a vállam. Túlságosan is elfogult voltam akkor, mert nagyon irritált, ahogy Lionnel bánt, de abba is bele kell gondolnom, hogy míg Lionel nem volt az életünk része, különösebb bajom nem volt sosem Attkinssel. Dolgoztunk, olykor összekülönböztünk, de sosem fajultak el a dolgok és nem veszélyeztette a nyomozást, ha ellent mondtam neki.
- Köszönöm. – gyorsan bevettem egy szemet, remélve, hogy idejében fog hatni és pillanatok alatt jobban lehetek. Most aztán igazán nem engedhetem meg magamnak, hogy rosszul legyek és időt veszítsek.
- Nem tudom Lionel… ezt súgta az ösztönöm, így hát ezt cselekedtem, meglátjuk hogyan sül el. Tartom magam ahhoz, ami neked nem sikerült… mindenkit megillet az ártatlanság vélelme, míg az ellenkezője nem bizonyosodik. – lehet, hogy tévedek Attkinssel kapcsolatban, de mégis úgy tiszta a lelkiismeretem, ha hagyom, hogy legalább megpróbáljon meggyőzni a tiszta szándékairól.
- Nem, arra még nem, csak arra, hogy gondoljam át a költözést és a vele való kapcsolatomat… - féltékeny lenne? Mégis milyen alapon? Nem ő volt az, aki ellökött magától? A viszonyunk pedig azóta is meglehetősen bizonytalan…


 Outfit: Chloe 2

- Nem tudom, nem tudom, nem tudom! – fakadtam ki a rengeteg kérdés után, amiket nekem szegezett. Őszintén nem tudom, hogy mit kellene gondoljak Daniel Attkinssel kapcsolatban, fogalmam sincs, hogy mégis mi oka lehetett arra, hogy ellopja az aktámat, de mégis úgy gondolom, hogy nem azért tette, hogy ártson nekem, hiszen akkor nem hozta volna vissza vagy vallotta volna be nekem a történteket. Ráadásul már annyi esélye lett volna arra, hogy megöljön, ha meg akar vagy bárhogy keresztbe tegyen nekem, mégsem tette. Nem félek tőle, bár lehet, hogy ezzel hibát követek el, ez csak idővel derülhet ki.
- Én már lassan senkiben sem tudok bízni… - hisz már nagyjából mindenkiben csalódnom kellett a közvetlen környezetemben, egyetlen kivétel ez alól Lau, aki pokolian hiányzik. Ha most itt lenne biztosan tudna nekem tanácsot adni vagy legalábbis segítene egy kicsit kikapcsolni ebből a rémes helyzetből. Idegesen a hajamba túrtam és járkálni kezdtem az irodában, miközben folyamatosan kerülgettem kifelé a lábam körül sertepertélő cicát, nehogy szegény farkára lépjek.

- Daniel azt szeretné, ha adnék neki egy esélyt és igent mondanék a randi meghívására. – most mit hazudjak vagy titkolózzak, végtére is szabad ember vagyok, hivatalosan azzal megyek bárhová, akivel csak akarok.
- Szerinte sok a közös bennünk, amibe van némi igazság és ez remek alapja lehetne egy kapcsolatnak. Azt kérte ne most döntsek, gondoljam át, ha pedig mégis az utazás mellett döntök esetleg velem jön. – így áll a helyzet perpillanat, ezzel a felvetéssel intettünk búcsút egymásnak.
- Sikerült elérned Dylan Hanninget? – próbáltam meg elterelni a témát.


 Outfit: Chloe 2

- Igen, komolyan ezt mondta. – feleltem ügyet sem vetve a gúnyos nevetésére. Esküszöm most teljesen úgy viselkedik, mint a féltékeny Othello, már csak az hiányzik, hogy ahogy a darabban, úgy ő is megfojtsa a szerelmét, amiért azt hiszi, hogy az félrelépett. Ja, hogy mi már nem vagyunk egy pár így nem tehetné meg? Ugyan kit zavar, hisz Lionel Bloom úgyis mindig a saját feje után megy, ez az apró probléma aligha állná útját. Ő volt az, aki néhány napja annyi szörnyűséget vágott a fejemhez és dobott ki, holott előtte boldogok voltunk együtt, mégis ahelyett, hogy együtt akarta volna kitalálni mégis mi történhetett csak kitörölt az életéből. Aztán hírtelen felbukkant mikor lelőttek azzal, hogy bocsibocs, közben kiderült, hogy téves volt a vád, hogy aztán azt mondja, hogy mégis jobb nekem nélküle, majd, hogy mégsem akarja, hogy elmenjek. Esküszöm agyrázkódást kapok a pasastól és a hangulatingadozásaitól… Ő vajon bírja követni saját magát?
- Örülök, hogy nem állsz a boldogságunk útjába, ezért majd meghívunk az esküvőre Washingtonba. – vetettem oda gúnyosan. Nem tudom pontosan mik Daniel szándékai, de nem tudok annyira paranoiás lenni, mint Lionel, hogy egyből rosszra gondoljak. Az pedig, hogy kinézett magának hiába fura számomra, önmagában nem büntetendő cselekedet. Még mindig idegesít, hogy neki áll feljebb… mi ez a számonkérés? Faszom…

- És mit mondott? Segít? Mert ha igen, akkor hívom Danielt is, hátha van kedve csatlakozni hozzánk… - szúrtam neki oda egyet az iménti dolgok végett. A gyógyszer valahogy nem akar használni, a szívem még mindig vadul kalapál, a szoba pedig még mindig forog. Nem lesz ez így jó. Le kell nyugodnom valahogy. Felálltam a székemre, hogy elérjem a plafonon a füstjelzőt, majd miután kikapcsoltam elővettem egy rejtett doboz cigit a fiókomból és rágyújtottam. Hátha ez segít, különben baj lesz…  



 Outfit: Chloe 2

- Hogy mi bajom van? – a kérdést hallva keserűen elmosolyodtam, de akkor még úgy döntöttem, hogy inkább nem válaszolok, mert nem akarok rontani az amúgy sem túl rózsás helyzetünkön. Próbáltam összeszedni magam, megnyugodni és újra arra fókuszálni, ami miatt eredetileg is itt vagyunk, azaz, hogy elkapjuk Callawayt és végre lezárhassuk ezt az ügyet, de a sértett önérzetem, az a rengeteg igazságtalanság, amit el kellett tőle szenvednem az elmúlt néhány nap során, a fájdalom, amit okozott végül felülkerekedett rajtam és legyűrt, így nem maradt más hátra, mint, hogy végül átadjam neki az irányítást és hagyjam kitörni. Sosem viselkedtünk így egymással korábban, de ő elindított egy lavinát, ami szép lassacskán maga alá temetett, most pedig megtapasztalhatja a következményeket.
- Mégis mit művelek? – újabb díjnyertes kérdés, hát nesze neked válasz…
- Épp megnyugodni próbálok nyugtató nélkül… - kezdtem bele a válaszadásba, miután kifújtam a füstöt. A hangom hideg volt, kimért, olyan, amilyen azelőtt vele soha. Valami elpattant bennem, valami, ami pokolian fáj.
- Új szokás, a napokban ragadt rám. – a rengeteg trauma után, ami hírtelen ért mondhatni stresszdohányossá váltam, de remélem idővel képes leszek letenni a dolgot. Számára ez tényleg új lehet, hiszen azután jött képbe, hogy kidobott.

- Bámulatos mennyi bőr van a képeden… - folytattam a kifakadásom. – Te voltál az, aki nem volt képes bízni bennem míg együtt voltunk, te voltál az, aki kérdés vagy épp megoldási kísérlet nélkül úgy döntött, hogy kidob, hogy látni sem akar többet, mert én biztosan eladtam a titkát néhány dolcsiért, te voltál az, aki állítólag szeret mégis képes volt pillanatok alatt kitörölni az életéből és az is te voltál, aki nem olyan régen azt mondta, hogy fogadjam el a washingtoni munkát, mert jobb lesz nekem nélküle. És mindezek után komolyan van bátorságod cirkuszolni és újra hülyeségekkel vádolni? Bedobni, hogy nem állsz Attkins és közém? Te tényleg ekkora seggfej vagy, vagy most csak rájátszol? – nem is kívántam a cigit, így elnyomtam a francba és visszakapcsoltam a füstjelzőt. Igen, bedobtam most az esküvőt, hogy végre rávilágítsak mennyire hülyeség ez az egész. Komolyan azt gondolja, hogy bármit is akarok Attkinstől? Persze, biztosan azért csókoltam meg és történt köztünk majdnem más is… Jesszusom! Mégis kikkel lehetett előttem dolga, hogy azt hiszi képes lennék arra, hogy miközben vele azt teszem, amit, közben másokkal is „szórakozzak”?
- Tájékoztatásul és utoljára… sajnos, mert most már abszolút így érzem… téged szeretlek te tuskó! Nem Attkinst, nem Robot és még a fene tudja ki mindenkivel gyanúsítottál meg… hanem téged. És nem, senkivel sem tervezek semmit, még akkor sem, ha te nagylelkűen bárkinek átpasszolsz… - szomorúan hajtottam le a fejem.
- Magányos kis élet vár majd rám nélküled, de legalább többé nem vádolsz majd olyasmivel, amit sosem követtem el, te pedig visszatérhetsz a felszínes kis életedhez, amiben nem kell kötődnöd vagy bizalmat szavaznod senkinek, anélkül is bőven lesz ágymelegítőd. – be kell, hogy lássam, elbuktunk és talán tényleg igaza van, jobb lesz nekünk egymás nélkül.
- Szóval Hanning segít. Remek. Akkor mehetünk? - kezdtem el összepakolni minden szükséges holmit a táskámba, amire a laborból szükségem lehet a nyomozáshoz.


 Outfit: Chloe 2

Pokolian fájt tőle hallani, hogy valóban arra készül, hogy majd visszatér ahhoz a remek szokásához, hogy minden este más nőt vigyen majd haza… Fizikailag és átvitt értelemben is hatalmas szúrást vitt be ezzel, mondhatjuk azt is, hogy ő nyerte a kört.
- Nyertél! - csak ennyi jött ki belőlem, a hangom elcsuklott, ezért inkább a pakolásra igyekeztem minden idegszálammal fókuszálni. Lio szomorúan kuporgott egy sarokban, mintha tényleg értené, hogy mi zajlik most köztünk. Oda léptem hozzá és felvettem, magamhoz öleltem és megsimogattam a buksiját.
- Gyere cica. – miután mindent összeszedtem csak elsétáltam mellette és elhagytam az irodát. Ezután a kijelentése után egyszerűen képtelen voltam rá nézni és már abban sem vagyok biztos, hogy valaha is képes leszek. Ennyit a szerelemről, amiről annyit papolt anno. Ha képes ezt tenni velem, az egész semmit sem ért. Némán szálltam be a liftbe és mentünk le a parkoló szintre, ahol meglepetésemre két autó várt minket. Az egyik mellett egy férfi, a másik mellett pedig egy nő állt, akik mikor megláttak minket egyből megindultak felénk.

- Mr. Bloom, Ms. Carlson, Dylan Hanning küldött minket. – szólalt meg a férfi.
- A parancs az volt, hogy külön szállítsuk önöket a házhoz, más útvonalon, így, ha esetleg valaki meg is próbálna minket követni akkor sem lehet baj.
- A kis kocka tényleg okos. – bukott ki belőlem, mire a nő elmosolyodott.
- Olykor túlságosan is, már-már idegesítő módon.
- Így ismered?
- Persze, a testvérem. – ezzel kezet nyújtott – Kim vagyok.
- Kim… Te vagy a ….? – hírtelen leesett kivel van dolgom, Lau már mesélt a lányról és a titkos foglalkozásáról. A lány csak bólintott.
- Örülök Kim. Chloe vagyok, ő pedig Lio – böktem a cicára – az meg egy barom. – motyogtam fejemmel a hátam mögé bökve.
- Igen, Dylan ezt is mesélte… Szóval, Marcus elviszi Lionelt, én pedig téged, de mi teszünk egy kis kitérőt is.
- Kitérőt? Hová?
- Meglepetés. – kacsintott majd Marcushoz fordult. – Ti egy óra múlva érkeztek oda, mi pedig… majd szólok.
- Vettem. Ha baj van jelentkezz. – a lány bólintott, majd egyből a kocsihoz terelgetett.
- Nem akarsz tőle elköszönni? Ki tudja, hogy sül el a dolog.
- Ő már elköszönt tőlem a maga módján… - még mindig nem néztem rá csak beszálltam az autóba, ahogyan Kim is, aztán már gördült is kifelé a parkolóból.
- Jöjjön velem Mr. Bloom. – szólt Marcus és ő is megindult a saját autójuk felé.


 Outfit: Chloe 2

Zaklatott állapotban voltam, amikor beszálltam Kim mellé az autóba és végig az úton, míg újra és újra lepörgettem a fejemben a beszélgetésünket. Lionel Bloom nem hazudtolja meg magát és a hírét sem, még egy hete sincs, hogy véget ért a kapcsolatunk, máris világosan a tudtomra hozta, hogy újra nőzni fog. Végülis megteheti, hisz szabad ember, joga van hozzá, de akkor ne merjen nekem arról beszélni mennyire szeret, mert már egyetlen szavát sem vagyok képes elhinni. Ő vádolt árulással engem, mégis ő az, aki folyamatosan csak bánt… Mégis mit akarok én még tőle ezek után? Lio cica egész úton az ölemben gubbasztott és csak bámult ki az ablakon. Szemlátomást neki sem volt túl jó kedve, pedig általában igazán eleven kis jószág. Lehet abban valami, hogy az állatok tényleg megérzik és át is veszik a gazdájuk hangulatát. Nemsokára megérkeztünk az első célállomásunkra, ami nem volt más, mint Dylan Hanning otthona, a meglepetés pedig, ami rám várt itt, a legjobb barátnőm volt, Lauren. Hírtelen annyira boldog voltam attól, hogy újra láthatom, hogy egyből a nyakába borultam és sírásban törtem ki. Annyi mesélni valónk volt egymásnak, órákba is beletelt, mire a végére értünk. Kim végig ott volt velünk és olykor Dylan maga is feltűnt, hogy meggyőződjön róla, hogy minden rendben van. Mikor elmeséltem mindent Launak, természetesen nagyon kiakadt, egyből közölte, hogy azonnal felejtsem el Lionelt mert nem komplett és milliószor jobbat érdemlek nála, amire Kim csak bólogatott. Az egyetlen, aki szemlátomást más véleményen volt az Dylan, aki csak csendesen ült és maga elé meredt. Látszott, hogy próbálja átlátni a helyzetet és megérteni miért lehetett Lionel olyan, amilyen. Végül szelíden csak annyit mondott, hogy ő még nem tenne le róla. De nem indokolta a dolgot semmivel. Furcsa volt, mégis valahogy jól esett, végre valaki, aki nem lebeszélni akar, hanem táplálni bennem azt a már alig pislákoló reményfoszlányt…

Láttam, hogy keresett, de eszem ágában sem volt vele beszélni, így nem vettem fel. Dylan ekkor kérte el a mobilomat, hogy kivegye belőle a kártyát és mindent átpakoljon egy másik, bemérhetetlen készülékbe. Szerinte így már biztos, hogy Callaway nem akadhat a nyomunkra. Lionelnek is küldött egyet, kérte, hogy majd adjam neki oda. Búcsúzáskor megígértem Launak, hogy minden nap jelentkezni fogok, majd követtem újra Kimet a kocsihoz. A második megállónk talán még az előzőnél is jobban meglepett, ugyanis egy erdőben álltunk meg, ahol Kim gyorstalpalót tartott nekem lövészetből és néhány önvédelmi mozdulatból a biztonság kedvéért. Ismerjük el, erre baromira szükségem volt az elmúlt napok fényében. Csak ezek után hajtottunk mi is a házhoz. Kim ott átadta a slusszkulcsot, hogy ne maradjunk autó nélkül, majd Marcussal együtt távoztak. Csak álltam ott, de képtelen voltam belépni és újra szembe kerülni vele. Nem volt erőm hozzá, főleg nem Lau tanácsai után. Beletelt pár percbe, mire sikerült összeszednem magam és bemenni a házba. Ott kivettem a zsebemből Lionel új telefonját, amit letettem elé a kisasztalra.
- Dylan azt kéri, hogy ezentúl ezt használd, a másikat pedig törd szét, ha mindent átpakoltál. – Közben Lio, a kis áruló is besomfordált és egyből felmászott a férfi ölébe, hogy ott elfeküdjön és várja a simizést. Én néma csendben kezdtem kipakolni az aktákat, bizonyítékokat, mindent, amit a laborból magammal hoztam a nyomozáshoz, de továbbra sem néztem rá…


 Outfit: Chloe 2

- Még a végén elkopna a látvány, mi maradna úgy a lelkes ágymelegítőknek? – préseltem ki magamból a választ, de közben egyetlen pillanatra sem hagytam abba a pakolást. Most már csak az a cél lebeg a szemeim előtt, hogy minél előbb találjuk meg és kapjuk el Callawayt, hogy aztán ezt az egész cirkuszt a hátunk mögött hagyhassuk, én pedig messzire kerülhessek Vegastól, Tőle és a hódításaitól. Tudom, hogy vele ellentétben én sosem leszek képes elfelejteni és tovább lépni, de legalább nem kell majd minden nap azt látnpm a sajtóban, hogy most épp kivel kavar. Hiszen egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy bizony fog kavarni…
- Szuper, kösz. – de a lehető legkevésbé sem tudok most az ételre gondolni, mert a gyomrom még mindig görcsben van a nemrég történtektől. Pedig reggel még olyan más volt minden, néhány percre elhittem, hogy visszatérhetünk a régi életünkhöz együtt, de kiderült, hogy tévedtem. Hatalmasat tévedtem.

Miután végeztem a pakolással körül pillantottam a nappaliban, hogy egy kicsit jobban ki tudjam ismerni itt magam, ha már egyszer egy időre ez lesz az új otthonom, vagy mi.
- Az a szerencsés rohadék… - bukott ki belőlem, mikor a tekintetem megakadt egy igencsak ritka képregényen, ami kiállítva állt az egyik polcon, ráadásul még csak be sem volt csomagolva. Amerika kapitány és Vöröskoponya egyik összecsapása, egy jó harminc évvel ezelőtti számban. Óvatosan vettem le a polcról és mintha csak valami szent tárgyat tartanék a kezemben úgy ültem le vele a kanapéra és kezdtem lapozgatni.
- Neeee… - még Stan Lee aláírása is ott virított az utolsó oldalon, amit kimondottan Dylannek dedikált. Teljesen beszippantott a kis füzet, emlékszem egyszer mikor nálunk voltunk és megtudtuk, hogy hamarosan Comic Con lesz a városban agyaltunk is Lionellel, hogy vajon ez a példány felbukkan-e…


 Outfit: Chloe 2

Teljesen magával ragadott a képregény, ami a kezembe került, így először fel sem fogtam, hogy Lionel elhagyja a helyiséget, csak aztán esett le a tantusz, miután a cica az én ölembe kuporodott és kíváncsian tanulmányozni kezdte a füzetet.
- Na most már jó vagyok én is, mi? Te kis áruló! – mégsem tudtam rá sokáig haragudni, mert olyan édesen dorombolt és bújt, hogy teljesen meglágyította a szívemet. Megvakargattam a füle tövét, majd lapoztam a képregényben. Más esetben biztosan még lelkesebb lettem volna, hiszen ezer éve kajtattunk ez után a példány után Lionellel, talán összebújva nézegettük volna és azon tűnődtünk volna hogyan lovasítsuk meg Dylantől, de ez már nem az a helyzet. Mi most már csak két idegen vagyunk, akik kénytelenek együtt dolgozni egy ügyön, hogy aztán szabadulhassanak és ne legyen veszélyben az életük. Bele kell törődnöm, hogy a történetünk nagyon hamar véget ért, ő pedig hamarosan új fejezetbe kezd, másokkal.

- Ha lehet én ma már nem állnék neki, túl sok volt a mai nap… - alig aludtam, aztán történt köztünk az a valami, amit Callaway ajándéka szakított félbe, majd látnom kellett egy lányt, aki hasonílt rám, úgy is hívják, mint engem és akinek miattam tépték ki a szívét, ezek után még Attkins is felbukkant, összebalhéztunk Lionellel és az egészet megkoronázta a kijelentése a nőzésről. Ja és persze az, hogy Kim és Lau is azt tanácsolták, hogy rohadt gyorsan felejtsem el és távolodjak el tőle, mert az persze olyan könnyű. Szóval nem, azt hiszem mára már nem tudok többet befogadni. Visszatettem a képregényt a helyére, majd a bárszekrényhez lépve töltöttem magamnak is inni. A poharammal együtt visszahuppantam a fotelba, szemközt a kanapéval és talán most először néztem rá ismét hosszú órák után.
- A saját feketéd jobban áll, de ez se rossz. – utaltam a fürdőköpenyére, majd megemeltem a poharam és kiittam az italom felét. Ez most nagyon jól esett. Lioka elfeküdt a szőnyegen, pontosan kettőnk között, mintha csak kicentizte volna a dolgot és pillanatokkal később el is aludt. Hihetetlen a kis dög, de talán ezért is szeretem annyira.
- Ötlet, hogy mivel üssük el az időt alvásig? – mert bár nagyon fáradt vagyok, talán épp emiatt nem vagyok álmos…


 Outfit: Chloe 2

- Szerintem az a köpeny nem sokat volt Dylan Hanningen, legalábbis a híre alapján többet volt itt anélkül, mint abban… - vontam meg a vállam és kortyoltam az italomból egy keveset. Tessék, közös pont a két pasiban, mindkettő kurva nagy playboy hírében áll, nem is csodálom, hogy ennyire jóban vannak egymással. Inkább bele sem gondolnék abba, hogy…
- Te… voltaképpen ti honnan is ismeritek egymást? – a kíváncsiságom felülkerekedett rajtam, még, ha simán benne van a pakliban az is, hogy olyan választ kapok, ami csak egy újabb gyomros lesz a mai napomon. Dylant ma elfelejtettem megkérdezni erről, mert annyira el voltunk foglalva a lányokkal, most viszont kimondottan furdalja az oldalamat a dolog. Ha már egyszer kölcsön adta a házát, meg a szállításunkról is gondoskodott, illetve arról, hogy Kim extra szívességet tegyen nekem…
- Őszintén? Kiinni Dylan Hanninget a készleteiből és elfelejteni azt is, hogy Callaway, Attkins és mindenki, aki valaha is rosszat tett a környezetemben, egyáltalán a világon van. Csak felejteni, legalább egy estére, mielőtt holnap ismét a nyakunkba szakad valami. – kiittam a poharam tartalmát, majd felkeltem és ezúttal már az üveggel tértem vissza. Töltöttem ismét magamnak, majd amennyiben az ő pohara is üres volt, úgy neki is.
- Erre a mérhetetlenül elcseszett napra és arra, hogy egyszer majd minden jobb lesz. – emeltem a poharam egy tósztra.
- Hát… tekintve, hogy csak te vagy itt és a macska, a lehetőségeim száma eléggé lekorlátozódik, nem gondolod? – én sem hittem volna, hogy bármit is akarok még ma vele csinálni, de hát ha már össze vagyunk zárva, jobb, mint egyedül kuksolni egy szobában.
- Játszunk… mondjuk… felelsz vagy merszet. – szerintem kezd hatni nálam a whisky.
- Én kezdek egy kérdéssel, aztán azután lehet válogatni. – eltűnődtem néhány pillanatra.
- Mi volt életed legcikibb… de tényleg a legcikibb szituja?


 Outfit: Chloe 2

Annyira természetesnek tűnt, hogy az orgia szó el fog hangzani ebben a beszélgetésben, hogy már a szemem sem rebbent, mikor Lionel előhozakodott vele, valahogy mégsem voltam képes komolyan venni. Biztos tudjátok milyen ez, mikor valami már olyan szinten evidensnek tűnik, hogy épp emiatt veted el, mint lehetőség. Hamarosan ki is derült, hogy igazam van és máshonnan ered ez a hosszú ismeretség.
- Majdnem olyan izgi… - nyugtáztam a dolgot. Furcsa belegondolni. Mikor is jártunk mi egyetemre? Szinte már egy örökkévalóságnak tűnik, legalábbis számomra, hiszen azóta már annyi idő eltelt, éveket töltöttem a laborban is… te jó ég. Öregnek érzem magam! Vajon milyen lehetett az egyetemista Lionel Bloom? Biztosan már akkor is szédítette a lányokat össze-vissza. Annyi kérdésem lenne akár csak arról az időszakról is, meg úgy nagyjából mindenről az életében, de már aligha tehetem fel őket… Nem tehetem, hiszen már nem vagyunk együtt és nem is leszünk.
- Még meggondolhatom magam, szóval ne cukkolj. – nevettem én is el magam a felvetésén, mire Lio csak egyetértően csak szuszogott tovább álmában.

- Nem ígérek semmit. – emeltem fel egyből védekezően a kezem, hiszen ki tudja mit fog megosztani velem, nem garantálhatom, hogy nem nevetek. És még jó, hogy így nyilatkoztam, mivel a történetét hallva konkrétan könnyezve nevettem fel, kacagás közben pedig az egész jelenetet magam elé tudtam idézni.
- Jézusom!! Ölnék egy mobilos felvételért, ha előkerülne… - ez halálos, nem csodálom, hogy a legcikisebb sztorija és naná, hogy ebben is nő van és meztelenség. A nyakamat tettem volna rá, hogy így lesz.
- El kell ismernem, kalapemelést érdemel a csaj, ilyen „bosszú” nekem nem jutott volna eszembe… - hogy tényleg megcsalta-e vagy sem igazából mindegy, a sztori értékéből mit sem von le.

- Hát… - elgondolkodtam a kérdésén, majd nagyot kortyoltam az italomból, mielőtt még válaszoltam volna. Elfeküdtem a fotelban, amennyire az csak engedte, kb mintha pszichológusnál lennék és úgy fogtam bele.
- Ez egy szentháromság mondhatni. A csúcsa, hogy elveszitek valaki olyat, aki fontos nekem. Lényegében ez veled meg is történt… - gyorsan megráztam a fejem, hogy eltereljem a gondolataimat. – Aztán ott van, hogy kiszivárog a középső nevem, mivel nagyon cikis… - nyeltem egy nagyot és rá sem mertem pillantani, mikor kimondtam, szinte suttogva – Jellybean… Ne merj röhögni! Apám követte el. – ittam újra az italomból. – És ott vannak még azok a kibaszott bohócok is… rettegek tőlük. – erről apáékon kívül senki sem tud, még Lau sem. Megköszörültem a torkom.
- Én jövök. Legyen megint kérdés, mert feladat ötlet még nincs az agyamban… hmm… koppintok. Te mitől félsz a legjobban Bloom?



 Outfit: Chloe 2

- Valóban hatalmas szerencséd, ám a világ sokat veszített ezáltal… - incselkedtem, majd kortyoltam az italomból.
- Hmm… vajon mennyit fizetnének most egy pucér fotódért? Lehet, hogy megérné paparazzinak állnom? – tréfálkoztam, de el is kaszáltam a gondolatot, mert eszembe jutott, hogy amiatt vagyunk ekkora pácban, mert azt hitte, hogy én adtam ki a legféltettebb titkát pénzért… Halványodott a mosolyom, de próbáltam kizárni a fájdalmat, ami folyamatosan ott lüktet a mellkasomban miatta.
- Én hiszek neked, még, ha ő nem is. – nem is tudom, hogy ezt miért mondtam, hiszen biztosan nem érdekli a véleményem, mégis valamiért úgy éreztem, hogy tudnia kell, nem nézném ki belőle a hűtlenséget. Mármint tudom, hogy egy elbaszott Casanova a srác, aki még a legyet is röptében, de eddig úgy tűnt, hogy a kapcsolatot tiszteletben tartja és inkább dobbant belőle, de félre nem lép. Aztán ki tudja, lehet, hogyha tovább maradunk együtt, akkor kiderült volna, hogy tévedek, de ezt már sosem tudjuk meg.

- Hééémááár! – duzzogva hozzávágtam az egyik díszpárnát a fotelből, de azért elnevettem magam.
- Szerintem egyértelmű, hogy a második nevem. – nem is értem apát mégis hogyan volt képes ennyire kiszúrni velem. Mármint… tudom, hogy nem annak szánta, szerinte ez nagyon aranyos és illik hozzám, de komolyan, ki ad ilyen nevet a gyerekének?
- A becézése még rosszabb… Jellybelly… - fintorogtam. Na jó, kész, azt hiszem bőven eléggé vágtam már magam alatt a fát, így is tök ciki, hogy tud róla, hiszen rajta kívül senkinek sem mondtam még…
- A bohócpara védhetőbb. Kiskoromban… lehettem talán három vagy négyéves, az egyik szomszéd gyerek szülinapján halálra ijesztett egy bohóc, ami után ráadásul rohamot is kaptam és kórházba kerültem. Akkor derült ki a szívbetegségem. A gyerekpszichológus szerint, mert igen, annál is voltam a dolog miatt, olyan mélyen ivódott belém ez az emlék, hogy az elmém összepárosítja a bohócot a félelemmel és a fájdalommal és emiatt irtózom tőle annyira. – vontam meg a vállam. Az ő félelme nem olyan, amin tudnék nevetni, inkább elgondolkodtat vele. Fél átlagos lenni, ezért inkább sokszor túlkompenzál? Vajon emiatt játszik rá sokszor arra, amit a világ gondol róla?
- Te sosem leszel szürke ember… - ezt őszintén mondtam, hiszen már épp eléggé ismerem ahhoz, hogy ebben biztos legyek.

- Hahaha… humorod a régi… - forgattam meg a szemem, majd nagyot kortyoltam a kapott italból.
- Te jó ég, elő a leporellóval… - imitáltam, mintha csak valóban egy nagyon-nagyon hosszú listát vennék elő a zsebemből.
- Khm… mit nem szeretek Lionel Bloomban, írta Chloe Jellybean Carlson… - játszottam, mintha csak egy fogalmazást készülnék felolvasni.
- Nehéz kérdés… - váltottam végül komolyságra – Talán, ha mondanom kellene valamit, akkor a híreddel kezdeném, elvégre senki se repes szerintem attól, ha a szerelméről az terjed, hogy minden nőnemű életformára ugrik… vagy ott van az, hogy nem tudtad elfogadni, hogy nem kérek a pénzedből… - a plafont kezdtem tanulmányozni gondolkodás közben.
- És ott van a bizalmatlanságod is, ha már itt tartunk… - keserű tapasztalat.
- A többi dolog érdekes módon, amiknek bosszantaniuk kellene számomra inkább aranyosak voltak. Az, hogy beszélsz álmodban és hogy sokszor lenyúltad a takarót… és hogy a komoly szituk elől a humorba menekülsz… azt hiszem ennyi, más most nem jut eszembe. De ha holnap kérdezel már biztosan fog… - ittam ismét.
- Na és te bennem? - vajon ez még mindig játék vagy már lassan csak szimplán beszélgetés?



 Outfit: Chloe 2

- Ugyan már, tényleg elég röhejes egy fóbia… mármint, elég kevesen félnek a bohócoktól úgy általában, de itt az egyik kivétel. – böktem magamra – Gyerekkoromban rosszul éreztem magam miatta, hogy ilyen gyáva vagyok, mire apu közölte, hogy ő pedig a gumimaciktól fél, de ne áruljam el senkinek. Egészen tíz éves koromig be is vettem a dolgot, utána leesett, hogy miért mondta valójában. – szerintem nekem van a világon az egyik legjófejebb apukám, még, ha olykor a viccekkel túlzásba is tud esni.
- Én is azt hittem, de most tényleg csak ennyi jut eszembe… - nem is olyan rég még boldogok voltunk együtt, alig vártuk, hogy láthassuk a másikat, hogy közösen töltsük az időt, csináljunk akármit is. Nem veszekedtünk, nem bántottuk a másikat, a legrosszabb, ami megesett, az apróbb cukkolódás volt vagy parányi nézeteltérés, de az abszolút egészséges fajtából. Nem idegeskedtem soha azon, hogy lenne valami olyan szokása vagy ilyesmi, amit utálnék benne, olyannak szerettem amilyen…
- Bagoly mondja verébnek! – csattantam fel és felülve felé fordultam, magam alá húzva a lábaimat.
- Te talán nem vagy makacs? – kihívóan néztem rá. Már hogy a fenébe ne lenne az, épp amiatt tartunk ott, ahol jelenleg tartunk. Mármint nem csak a vitára gondolok, hanem az előzményekre, hogy például „erőltette” azt a randit, amit megígértem neki… Milyen rég is volt…

- A tested. – próbáltam meg elviccelni a dolgot, hiszen jelen körülmények között, hogy már nem vagyunk együtt, ilyesmiről beszélni meglehetősen furcsa, ám aztán úgy éreztem, hogyha már eddig őszinték voltunk egymással, akkor ezután is annak kell lennem.
- Szeretem, hogy mindig meg tudsz nevettetni, akármennyire is legyek magam alatt valami miatt. Szeretem, hogy különc figura vagy, a képregény, a sorozat és a meserajongásoddal együtt, épp, mint én. Szeretem a bolond dolgaidat, azt, hogy el kell forduljak, mikor sírsz hagymavágás közben. Szeretem még a pitefüggőségedet is, azt pedig különösen, hogy annak ellenére mindig osztozol velem az utolsó falaton. – önkéntelenül is elmosolyodtam magam elé bámulva, de a hangom elcsuklott az emlékektől. – Én… szeretem azt a Lionel Bloomot, akit megismertem, olyannak, amilyen. – felhajtottam a maradék italom, majd az utolsó kört is ketté osztottam, ezzel kivégezve az üveget.
- Én jövök… - köszörültem meg a torkom.
- Nem kérdezek vissza, hiszen tudom, hogy bennem mindent is csak szeretni lehet… - eresztettem meg egy újabb kis viccet.
- Inkább azt kérdezem… mi a legkedvesebb közös emléked rólunk? – feküdtem vissza a fotelbe, oldalt fordulva, hogy lássam az arcát.


 Outfit: Chloe 2