Franciaországból jöttem, híres mesterségem címere.... mesterlövész. Hogy ez mit jelent? Mi köze van a jellememhez? Csupán annyi, hogy ez határozza meg. Nem lehetek szétszórt, hiperaktív és szószátyár. Annál inkább határozott, komoly és precíz és nem csak a munkám terén. Még a házam is geometrikus formákból van kialakítva, semmi finomság, líraiság. Határozott élek és vonalak, fekete-fehér árnyalatok. Hát én magam is ilyen vagyok. Érzelmeket gyakorlatilag nem közvetíthetek, és már nem is tudok még akkor se, ha próbálkozok. Évek óta nem görbül a szám, mikor valakit épp célba kell vennem, hogy lepuffantsam, vagy az útja végéig kísérjem. Persze mint a legtöbb filmben, egy általam lelőtt embernek mindig küldök egy szál virágot, jólneveltségem kimutatásaként. Persze ezt nem a saját pénzemből fizetem, mert miért is? Semmi közöm hozzá, feladatul kaptam, hogy megöljem, ügyet nem fogok csinálni belőle.
Humor terén néha sikerül felmutatnom valamit, ha túl sokat nem is. Egy beszélgetés alatt képes vagyok kimeríteni a készleteimet, így aznapra hallgass! Ne remélj többet. Katona voltam, katona maradtam.

Ha tetszik, ha nem, részletes beszámolót semmilyen körülmények között nem fogok adni. Oka ennek az, hogy soha nem értékelem magamat kinézetileg. Olyan vagyok amilyen, az lényegtelen, hogy tökéletes...
Na jó ez tényleg nem így van. Magasságban a száznyolcvanhetet súrolom nem a formásra, duzzadóra edzett izmaim tesznek azzá, aki vagyok. Nem kell nekem ahhoz sakktábla a hasamra, hogy ki tudjak lőni egy-két embert magaslatokból. Persze munkám megköveteli a jó kondíciót, így nem hagyom el magam még akkor se, ha épp popcornozáshoz és kólázáshoz lenne kedvem. Hajam alapjáraton szőke, jelenleg a bujkálás miatt sötétbarna árnyalatot kapott a festékeknek köszönhetően, emellett hullámos szálú, bár ez se lényeges, mint ahogy a szemem színe se, ami nem mellesleg világoskék. Természetemből adódóan, csak nagyon ritkán mutatok ki érzelmeket. Mosolyogni gyakorlatilag soha nem szoktam. Csak akkor, ha épp kedvemet lelem valamiben, ez pedig... talán csak akkor ejthető meg, mikor valakit nyakon lövök. Szadista gyilkos vagyok mi? Ruhatáram bővelkedik minden létező férfi ruhadarabbal, így nem kell félteni, hogy "szegény menekültnek nincs egy rongya se".

Hogy hányadán is állok az élettel? Magam se tudom… nem mindig jönnek össze úgy a dolgok, ahogy azt én szeretném.
Ilyen volt az egyik hűvös őszi nap Belfastban is. Az volt a második napom Írországban, ugyanis tudni illik, Franciaországban születtem és éltem tizenhét éves koromig. Ott helyben, Bordeauxban voltam a helyi gimi focicsapatának csapatkapitánya, így persze féltettem a hátsómat a költözéstől. Apám Írországban kapott munkát, így kénytelen voltam vele tartani, ha nem akartam egyedül éldegélni Franciaországban, nincstelenül. Nem jártam volna túl jól még akkor se, ha minden velem egykorú srác arról álmodott, hogy saját háza legyen, mivel villában éltünk, amit egyedül aligha tudtam volna fent tartani. Nyilván egy idő után kilakoltattak volna tekintettel arra, hogy nem tudtam volna fizetni a számlákat, melyek igen csak bőségesek szoktak lenni a ház méretére való tekintettel.
Na de térjünk vissza Írországra. Valamikor az utolsó évben kapcsolódtam be az ottani gimnazisták életébe. Az év kezdés, mint minden idegen helyen, nehezen ment, de nem kellett félnem. Mondhatjuk úgy is, hogy perfekt angoltudással hagytam el a szülőföldemet, így ezzel gondjaim nem voltak. Sokkal inkább a már akkor is határozott, uralkodó személyiségemmel. Szerettem egyenes háttal közlekedni, tizenhét éves fejjel tekintélyt parancsoltam. Ez talán annak volt betudható, hogy mindig is a bátyám árnyékában kellett élnem. Mindig ő volt a jó, ő volt a tökéletes és a csodálatos, aki szín ötös volt az iskolában és az egyetemen se volt ez másként. Én pedig tudtam, hogy soha nem voltam túlzottan jó tanuló, de még csak szorgalmas se. Ennek ellenére én is viseltem értékeket, melyeket ő nem. A gond csak az, hogy azzal, hogy el kellett hagynom Bordeaux-ot, teljesen elveszítettem az értékeimet. Már nem voltam az az együtt érző, lelkes srác, mint régen. Sőt, csak árnyéka voltam egykori önmagamnak.
A gond csak az volt, míg én megpróbáltam kivívni magamnak a tiszteletet, addig ezt a már Belfastban tanuló diákok, aligha adták meg. Ez pedig nem volt meglepő. Én voltam az új csávó, aki be akart illeszkedni, de túl éles eszű volt ahhoz, hogy lealacsonyodjon a sok fafejű, izomagy közé. Ugyanis nem vitás, mind ilyen volt. Csak döngették a mellüket, hogy ők a Janik, velük ne kezdjen ki semmi falról pattant újonc csigazabáló.
A legnagyobb felháborodást csak akkor sikerült kiváltanom belőlük, mikor fél év után én kaptam meg az iskola focicsapatának kapitány jelvényét. Ez kiverte a biztosítékot az elődömnél, de ez engem aligha érdekelt. Azzal, hogy sikerült ezt elérnem, már sikerült bizonyítanom… magamnak. És ez volt a fő.
Az irónia kedvéért elmesélem azt az esetet is, mikor a pom-pom lányok csapatának kapitányára vetettem szemet. Rettentő csinos hölgyemény volt és bár egy-két hónapig együtt voltunk, mindketten tudtuk, hogy nem a szerelem az, ami összetart bennünket. Hogy őszinte legyek, soha nem is ismertem, nem is volt szerencsém megismerni azt a szót, hogy szerelem. Testi vágy, egyszerű tini fellángolás volt mindkettőnk részéről a kapcsolatunk, amit azért meg kell mondjak, nagyon szépen kihúztunk hónapokig. Egészen addig a napig, míg Cindy be nem sokallt. Tudtuk jól, orvosi papírja volt arról, hogy valami gond van a fejében. Nem tudom elképzelni, hogy mi lehetett az, hisz pontos felvilágosítást soha nem tartott nekem erről. Nem csak azért, mert ő maga se tudta, hanem mert nem volt hozzá közöm. És ez így volt rendjén. A kapcsolatunk nem volt annyira intim, tizennyolc éves korunkban, hogy túl mélyre ássunk egymás életében. Nem csak jogunk, de kedvünk se volt hozzá. Mindketten vezéregyéniségek voltunk, irányítani akartunk mindig… talán ez volt az, ami a kapcsolatunk végét is jelentette.

-Aidan, megmondtam neked kerek perec, hogy semmi, de semmi közöd nincs ehhez! Miért nem lehet ezt felfogni? – mordult rám szinte vicsorogva. Arcát kiverte a pír, ahogy teli torokból ordított velem a kollégiumi szobámban. Értelmetlen üldögéltem az ágyam szélén, és próbáltam csitítani magam, hisz tudtam, ha egyszer elszakad a cérna, akkor ott nagy bajok lesznek. És nem akartam, hogy rajta csattanjon az ostor. Pedig lógott a lába ennek az eshetőségnek. Nagyon is. Én se voltam a türelem mintapéldánya, ezt mindenki tudta rólam. Ha kellett ütöttem is, és nem érdekelt, hogy nő vagy férfi áll előttem.
-Cindy, mégis, hogy akarsz úgy egy kapcsolatban élni, ha egy ilyen lényeges témáról nem beszélsz velem? Mert nekem ez így nem megy – emeltem meg a hangomat, miközben felállva, közelebb sétáltam hozzá, hogy láthassam a szemeit. Mindig is fontosnak tartottam a szemkontaktust, egy veszekedés terén meg pláne. Ekkor tudja csak igazán kifejezni az ember, hogy ő az uralkodó fél, ő várja el a másiktól, hogy behódoljanak neki. A gond csak az, hogy mi mindketten uralkodni akartunk a másik felett. Ez mindig így volt. Mint mikor két farkas falkának az alfái egymásnak esnek. Cindy is alfa akart lenni, mindig irányító személyiségű volt. Két ugyan olyan természet pedig, mint tudjuk, taszítja egymást, hiába van meg a testi vonzalom.
-Nem érdekel! Valld be, hogy ez nem egy igazi kapcsolat! Egy címeres ökör vagy, aki nem tudja elfogadni, nem tudja felfogni a jelen helyzetet! Ez az én saját dolgom, és nem foglak egy szóra se méltatni ez ügyben! – hát ez volt az, ami kihozta belőlem az állatot. A tényleges állatot. Már nem csak Cindy homlokán duzzadtak az erek, hanem az enyémen is és éreztem, hogy viszket a tenyerem. Pár pillanat elteltével pedig már csak az ágyon ülő, arcát fogó lányt láttam. Soha nem voltam katona. Nem tanítottak tiszteletre, se jó modorra. Apám se volt, csak elméletileg. Gyakorlatilag nem, hisz nem foglalkozott velem. Ennek ellenére tudtam, mindig is tisztában voltam vele, hogy egy férfinek tisztelnie kell a gyengébbik nemet, és az a minimum, ha nem emel rá kezet.
A helyzet viszont mint mondtam, nem volt megszokott. Ahelyett, hogy sírva elmenekült volna, felállt és a dupláját adta vissza. Okos enged, szamár szenved… hát én nem voltam okos. Ha lett volna eszem, szó nélkül hagyom az egészet, és ráhagyom, nem próbálom kiszedni belőle a nyilvánvalót, hogy valami gond van nem csak a magaviseletével, de a fejével is. Helyette szenvedtem, hisz ez a pofon, egyet jelentett a véggel.
-R*hadj meg Hervé! – ordított bele a képembe, és pedig nem húztam tovább, hagytam elmenni.
Ez volt az utolsó eset, hogy szót váltottunk egymással. Amilyen gyorsan egymásra találtunk, olyan gyorsan távolodtunk is el egymástól. Mindketten hibásak voltunk, de ezt soha nem vallottuk be még azok után se, hogy mindkettőnk élete megváltozott.
Cindy egyik napról a másikra tűnt el Belfast életéből, minden felhívás nélkül. Komoly megpróbáltatások érték, támadások, végül eltűnt. Okát és miértjét senki nem tudta, sokan emlegették viszont, hogy öngyilkos lett, amit nem tudtam elhinni. Később arról kaptam az apámtól egy levelet, hogy Amerikában látták.
Hogy ezzel megnyugvásra leltem vagy sem? Nem…

Bevallom, nem állítottam magam elé célokat. Fogalmam se volt, mire vihetném az életben, mit kezdhetnék magammal Angliában. Még csak jó tanuló se voltam, amivel kimagasodhattam volna. Apámat nem tudtam politikai életben követni, hisz nem csak affinitásom, de készségem se volt hozzá. Soha nem volt jó beszélőkém. Ha pofáznom kellett, akkor az a vita hevében mindig sikerült, viszont érdemi alapokon soha.
Végül, míg eddig azt mondtam, hogy „soha nem voltam katona, nem tanultam tiszteletet, jó modort…” ez már múlni látszott. Már a véleményem is. Katona akartam lenni már csak azért is, hogy próbára tegyem magam. Így felkeresve a Francia idegenlégiót, átmentem minden alkalmassági vizsgán. Nem voltak fizikai problémáim, pszichológiai és egészségügyi sem. Ez már egy jó pont volt. Teherbírásom igen csak jó volt, a pszichológiai részhez pedig nem értettem… fogalmam se volt arról, miről pofáztak nekem ott franciául. Persze semmi gond, francia lévén értettem mit akarnak. Csak nem tudtam értelmezni, így mindig csak bólogattam és ingattam a fejemet, mikor mit véltem helyesnek.
Elvették mindenemet. Nem volt semmim, amihez ragaszkodni tudtam volna. Számtalan teszt alá vetettek. Felmérték az intelligencia szintemet, és más-más interjút is elvégeztünk ahhoz, hogy eljuthassak Castelnaudaryba.
Az azt követő négy hónap volt életem legkeményebb időszaka, de túléltem. És ez már épp elég volt ahhoz, hogy ismét bizonyítani tudjak magamnak. A négyhónapos kiképzés három részből állt, minek végén letéve a vizsgát, megkaptam az öt éves szerződést, miszerint ezen év „x” napjától a következő ötödik év „y” napjáig, csak őket szolgálhatom. És ha letöltöttem ezt az öt évet, akkor is csak egy bizonyos időintervallum után mehettem máshoz. Ez volt a szerződés. Na még mit nem!

- Hervé! Arra menj! - utasított az egyik tiszt, én pedig megfogadva ezt indultam el a másik ösvényen, mielőtt bármi "hülyeséget" csiáltam volna, ami neki nem tetszett. A második gyalogezrednél szolgáltam ez időtájban. Mi voltunk azok, akiket a legtöbbet küldtek külszolgálatra. Olyanok voltunk, mint az amerikai egységeknél a Rangerek. Ha megvan mindenki, irány bele az akció közepébe. Aztán vagy túlélted, vagy nem.
Ez viszont egy egyszerű hadgyakorlatnak volt megrendezve. Előre felhívták a lakosság figyelmét, hogy az "xy" légió egyik gyalogezrede ki fog menni az Alpok egy kis városának szélére. A gond csak az, hogy hamar elfajultak a kedélyek. Egy Francia idegenlégió ellenes szervezet, aminek a mai napig nem tudunk a kilétéről, tudomást szerezve erről bújt civil bőrbe, és amint elkezdődött az aznapi gyakorlatunk, ők megjelentek és hideg vérrel vették célba a légiósokat, kik közül többen elestek. Én csak az ismeretlen fegyverek ropogására kaptam fel a fejem valahonnan az Alpok alsó hegyvonulatainak aljából. Gondoltam nincs semmi baj, csak elkezdték a gyakorlatot. De mindvégig ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy mi van akkor, ha valami gáz van? Ennek a bizonyos "gáznak" a gondolata csak akkor erősödött meg a fejemben, mikor két társam a nevemet ordítva kezdett el felfelé terelni az Alpok tényleges magasságába.
Hárman maradtunk összesen. Ők a szerencsének köszönhették azt, hogy még életben voltak, én pedig annak, hogy jelenleg nem a közelharc volt az, amiben meg kellett mutatkoznom, így félre kellett vonulnom, elrejtőzni mint egy jól nevelt mesterlövész. Nem volt nálunk semmi, csak vaktöltény. Azokkal pedig alig tudunk bármit is kezdeni.
Gyakorlatilag... gyakorlatilag ki voltunk téve a hegységbe vaktöltényekkel, Afrikai gyilkosokkal. Kellemesnek aligha volt mondható. Viszont egy valamit az előnyünkre tudtunk kovácsolni. Mégpedig azt, hogy míg mi a légió jóvoltából nem csak a hatvan fokos forróságban, de a jég hátán is képesek voltunk megélni. Ugyanis azt az érvet tartották szem előtt, hogy ha "ezek a diszf*szok megélnek a mínuszokban és az ötven fok feletti sivatagban is, akkor mindent túlélnek". És ez így volt igaz, ezt is túl kellett élnünk. És túl is éltük. Az Afrikában élők nem merészkedtek fel a hegyekig, féltették a golyóikat a lefagyástól. Ez van... gyáva népség. Ennek ellenére kénytelen voltam leadni pár figyelmeztető lövést rájuk a távolból, még ha csak vaktölténnyel is, hisz nem hiányzott, hogy utánunk jöjjenek.
Csak két nap elteltével tértünk vissza a bázisra, hisz ennyi idő kellett ahhoz, hogy ránk találjanak. Megfagyva bár, de fizikailag épen, hárman a harmincból, megmenekültünk.

Három év katonaság, nekem épp elég volt ahhoz, hogy megtanítsanak még a fűszállal is embert gyilkolni. Nem mellesleg nem volt nehéz feladatuk, hisz határozottan vevő voltam erre. Elég volt… már nem akartam az alkalmazásukban állni, nem volt szükség rájuk. Ezt mivel nem mondhattam meg csak úgy, kénytelen voltam szedni a sátorfámat, és elhagyni nem csak Franciaországot megint, hanem az egész kontinenst.
Amerika volt az egyetlen esélyem. Ha ott sikerül beleolvadnom az emberek sokaságában, akkor már nyert ügyünk van.
Gyakorlatilag a Joachim Hervé nevemmel láttam meg a napvilágot, ezzel éltem több mint huszonegy évig. Ám ezt teljesen elhagyva vettem fel az Aidan Constant Hoyt nevet, ezzel közelebb kerülve a szabadsághoz. Számtalan iratot hamisíttattam és készítettem új példányokat, hogy az Idegenlégió, mely távozásom óta köröz, ne találjon rám. Sikerült összeszűrnöm a levet nem csak az FBI-al, de a CIA-val is, kiknek jelenleg is az alkalmazásában állok, mint orvvadász, mesterlövész… hisz ebben vagyok a legjobb.
És csak, hogy ne legyen minden olyan könnyen kezelhető, hamar eljutott hozzám az apám halálának híre, mely nem természetes körülmények között zajlott. Tudom jól, hogy nem volt az apám, szimplán egy ember, akinek a vére vagyok, de ezen kívül semmi más. Mégis bennem él a gondolat, hogy ha más nem is, hát a gyilkosát tegyem el láb alól.
A gond csak az, hogy a gyilkosa nem más, mint Jasmine Albright, egykori barátnőm Cindy Hemingway…