Persze, hogy nem akarom, hogy minden kérdésemre azonnal válaszoljon. Csak muszáj volt beszélnem. Feltennem az összes kérdést, ami ott kavargott a fejemben, különben túl sok lett volna. Még ezek után is tele a fejem, de már jobb. Könnyebben tudok figyelni minden másra. Ahogy a feltörő dühre is, amikor meghallom magam mellől Roxy kissé bizonytalan hangját. Valaki... valaki... Kész szerencse, hogy még ez az egész előtt elhadartam a hotel címét és Rid már vezet. Nem hiszem, hogy képes lennék tiszta fejjel gondolkodni és teljesen nyugodtsággal elmondani, amit kell.
Ezek után már csak annyi dolgom van, hogy lenyugodjak és próbáljak mindent elnyomni. Még az aggodalmamat is, ami minden egyes alkalommal csak erősödik, ahányszor oldalra nézek. Végül nem bírok magammal és emelem a kezem. Muszáj hozzá érnem. Amikor végül megteszem, azt kívánom, bár ne mozdultam volna. Nem akartam megrémiszteni. Nem akartam bántani... Szinte azonnal le is engedem a kezem és az út többi részében csak ülök mellette, néha oldalra pillantva, hogy megbizonyosodjak róla, nincs rosszabbul. Aztán fékez a kocsi és mielőtt kiszállhatnék, Roxy már nyitja is magának az ajtót.
Mire odaérek az ő oldalára, addigra jut el a tudatomig, hogy talán nem is olyan rossz dolog, ha minden kijön belőle. Bármit adtak be neki, jobb lesz kint. Értékes másodperceket veszítek el azzal, hogy állok ott és hezitálok. Kapjam ölbe, vagy inkább hagyjam, hogy Rid vigye. Benne megbízik. Őt felismeri. Tőle nem ijed meg, ha hozzáér. Segítségkérően nézek fel a gorillára és remélem, hogy szavak nélkül is érti, mit szeretnék. Igen, ezerszer szívesebben vinném én, de... jobb így, nem igaz? Neki jobb így. Nekem pedig ezt kell szem előtt tartanom.
Folyton hátra, hátra fordulva haladok előre, elég nagy léptekben. Minden ajtót szélesre tárva. Még az sem érdekel, hogy esetleg a főnök húzni fogja a száját az egész belépő miatt. Végig a folyosón, le a lépcsőn... Egy perc múlva ott állunk az ajtóm előtt, ami szinte lábbal rúgok be. Ahogy felkapcsolom a villanyt, van egy másodperc, amikor elönt a szégyen. Az, hogy hogy élek, egészen eddig egyáltalán nem számított. Most viszont nagyon is. Idegesen túrok a hajamba és mutatok a matrac felé.
- Oda, csak vigyázz... vagy ott egy kiálló rugó... és... hozzak valamit? Mi lenne most a legjobb? Víz? Meleg takaró? - kérdezem és észre sem veszem, hogy megint hadarok. De legalább nem számtalan kérdést teszek fel, amire képtelenség válaszolni. A matrac mellé állva váltogatom a tekintetem kettőjük között, végül egyetlen, egyszerű kérdés hagyja el a szám. - Rendben lesz, igaz?

Levegőt. Oké. Azonnal hátrébb húzódok, még akkor is, ha nem igazán tetszik a dolog. Az, hogy én távol vagyok és ő közel hozzá. Persze tudom, hogy nagy barom vagyok, ennek most nincs itt az ideje. Nem ezen kellene járnia az agyamnak, mégis csak nehezen nyugtatom meg magam. Továbbra is aggódva figyelem őket, pár lépés távolságról. Ugrásra készen állok, még pislogni sem merek!
- Nem túl megnyugtató... - jegyzem meg inkább aggódóan, mint bármiféle rosszallással. Ideges vagyok, aggódok és a testem mindvégig ugrásra kész.
Ennek köszönhető, hogy amint elhangzik a kérés én már kapcsolom is le a lámpát. Nem érdekel semmi más. Nem érdekel, hogy Rid így alig lát. Csak az számít, hogy Roxy ezt kérte. Mielőtt visszamennék, résnyire nyitom az ajtót, hogy levegő, na meg valamennyi fény azért szűrődjön be. Ablakok híján ez az egyetlen megoldás. Rohadt lyuk! Ilyenkor sokkal jobban utálom ezt a helyet, mint bármikor máskor. Amikor több kellene, de egyszerűen nincs! Nincs, mert... nincs.
Mire ebből az egészből kirángatom magam és elfogadom, hogy amit most tehetek az a nagy semmi, visszamegyek a matrachoz. Változtak a dolgok és ma este sokadjára fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek. Fürdeni. Nagyokat kell nyelnem, pedig egy részem tudja, hogy most kellene felkapnom és magasról téve mindenre felvinnem a dolgozói fürdőbe. Mégis ott vibrál a tudat az agyam legmélyén, hogy nem ismer meg. Nem szeretné, ha hozzáérnék. A másik lehetőség viszont... hogy Rid csinálja, szinte elviselhetetlen. Nem láthatja más! Nem érhet hozzá más! Nem gondoskodhat róla más!
Úgy törnek fel benne az érzések, mintha a gát, ami eddig tartotta volna ezeket, most feladta volna a küzdelmet. Egyszerre zúdul az egész a nyakamba és én nem tudom, hogy kezeljem. Az ösztöneim mégis tudják. Ridre téved a tekintetem. Egy pillanatra gyűlölöm, pedig fogalmam sincs, hogy egyáltalán megfordult-e a fejében, hogy majd ő csinálja. Majd ő segít neki lefürödni... Mégis érzem, hogy a vérem tombol, a kezem ökölbe szorul és ha szemmel ölni lehetne, már a gondolatért is halott lenne.
Fogalmam sincs, végül mi térít észhez, de sikerül kijózanítanom a fejem és máris nem úgy nézek ki, mint valami őrült vadállat. Haladás. Egy fél perc múlva már arra is képes vagyok, hogy megszólaljak és csak olyat mondjak, amit tényleg át is gondoltam és fejben meggyőztem magam.
- Nem hiszem, hogy szeretné, ha én lennék ott... - mondom ki a legnehezebb mondatot. - Nem is ismer meg... szóval... - vonok vállat, mintha nem számítana és engedélyezek magamnak egy pillantást az összegömbölyödött Roxyra, aztán a földre ülve a falnak nyomom a hátam, ami kicsit erőteljesebb és inkább emlékeztetne bárkit egy durcás kölyökre, mint egy férfi normális viselkedésére.
- Kulcs... - motyogom az orrom alatt és már fel is álltam. - Csak az emeleten van fürdőszoba. A hotelszobák mellett. A dolgozóknak. Senki sem fog kérdezősködni. Tiszta hely. Még most meleg víz is lesz... - magyarázom szinte levegő nélkül, csak nem tudom, minek. Úgyis megyek kíséretnek. Még akkor is, ha tudom, hogy jobb, ha kint várom majd meg őket. Még pár ruhát is felkapok a nagy magyarázkodás közben. Roxy egy régebben itt hagyott nadrágja - vajon melyik alkalommal maradt itt? - meg egy saját póló és pulóver. Duplán beleférne, de legalább jó meleg. Biztos, ami biztos.

Nem éppen a legjobb érzés, amikor koppan a hátam a falon. Ha nem lenne mindenféle baromsággal a kezem, tuti, hogy már rég ökölbe szorult volna és nem gondolkozva semmin behúztam volna egyet Ridnek. De a sok cuccnak köszönhetően veszteg maradok. Legalábbis nem verekszek. Csak próbálok kiszabadulni a kezei közül. Utálom, amikor sarokba szorítanak. Utálom, utálom, utálom! Amint végre elenged, akkor sem mozdulok. Most már azért nem, amit mond. Tudtam én, hogy baj van eddig is, de ez túl sok infó egyszerre. Túl sok olyan, aminek csak a felét fogom fel, de az bőven elegendő ahhoz, hogy amolyan személyes bosszúhadjáratot indítsak, amint tehetem. Amint túl leszünk ezen az átkozott estén!
- Felfogtam... felfogtam... - motyogom magam elé, de már régen Roxynk van a tekintetem. - Kávé és víz - ismétlem az előbb elhangzottakat és próbálom legyűrni az idegességemet. Furcsa módon sikerül, de csak annak köszönhető, hogy kicsúszok Rid és a fal közül és Roxyhoz lépek.
Gondolkodás nélkül térdelek le mellé és teljesen megfeledkezve arról, hogy a kocsiban félt tőlem, fél kézzel átölelem és egy apró puszit nyomok a homlokára.
- Arról van szó, hogy átbulizzuk az éjszakát. Megmutatom neked a rajzaimat... úriember módjára felkérlek táncolni... és a nagy, morcos gorilla is - nézek fel egy pillanatra a sok baromság között, amit mondok. Fogalmam sincs, miért csinálom. Miért hazudozok össze-vissza és szépítem a dolgot, mint a gyerekeknek szokás. Egyszerűen csak csinálom.
Utána viszont elhúzódok tőle és már ott sem vagyok. Az egész hotelen végigrohanok. Pár sarokban majdnem elhasalok, ahogy megcsúszik a lábam a flancos szőnyegeken, de legalább percek kérdése, amíg összeszedek mindent. Kávé, kávé és kávé, meg egy nagy üvegben víz. Újabb maraton vissza. Kettesével szedem a lépcsőket és rohanok, ahogy tudok. Kissé lihegve jelenek meg újra az ajtóban.
- Megvan. Minden - beszélek és első dolgom, hogy Roxyra nézek. Még lélegzik. Még él.
Fogalmam sincs, most mi jön. Beletömjük a kávét a termoszból vagy a vizet, vagy tényleg meg kell táncoltatnom vagy... Ridre nézek és valamiféle tanácsot várok, de nem vagyok hajlandó felé nyújtani semmit. Majd én csinálom. Amint kinyögi, hogy mit. Én akarom...

Nem tudja, ki vagyok... Oké, rosszul esik. De ahogy jobban belegondolok, nem is értem, miért lepődök meg?! Hiszen eddig sem ismert meg, miért változna ez meg egyik pillanatról a másikra? Még jó, hogy el kell mennem és idehozni mindent, amit Rid mondott. Úgy száguldok végig a folyosókon, nem törődve az emberekkel, ahogy csak tudok. Nem számít most más csak az, hogy megszerezzek mindent. Pár röpke perc alatt sikerül is. Mielőtt visszamennék századjára is fejben végigfutom a listát és megnézem, hogy minden megvan. Utána pedig már ott állok bent és csak akkor vagyok hajlandó kicsit engedni a feszült tartásomból, amikor látom Roxyn, hogy lélegzik és életben van.
Viszont ennél többet nem teszek. Állok ott, mint valami idióta, mozdulatlanul és megmakacsolom magam. Én akarom megitatni. Én akarok mellette lenni. Én akarom megmenteni. De hamar belátom, hogy baromság, amit művelek. Rohadtul lényegtelen, hogy ki csinálja. Főleg úgy, hogy Roxy nem emlékszik rám. Most csak annak kellene a szemem előtt lebegnie, hogy mi a jó neki, erre magamban féltékenységi jelenetet rendezek. Nem vagyok normális!
- Nem, semmiről. Bocs - nyögöm ki végül és már nyomom is a kezébe a termoszt, amivel eddig késlekedtem, majd ha már eddig eljutottam, minden mást lepakolok a földre, elérhető távolságba.
Viszont most, hogy ezen túlesek, teljesen feleslegesnek érzem itt magam. Nem tudom, pontosan mit kellene csinálnom azon kívül, hogy játszom a gyorsfutárt. Ezt az egészet viszont kiveri a fejemből a kiabálás. Először megdermedek, mert a legrosszabbra gondolok, de aztán leesik, hogy csak minket szid éppen.
- Ez jó jel? Hogy barmok vagyunk? - emelem Ridre a tekintetem, ahogy kicsúszik a számon a kérdés, anélkül, hogy átgondolnám.
Csak tudnám, miért kérdezek hülyeséget ahelyett, hogy ott tartanám a matracon?! Megállítani viszont ezután sem állítom abban, hogy végigmásszon a földön. Csak akkor termek mellette, amikor ez is túl soknak bizonyul neki és próbálom tartani a testét... a fejét... és most először tudom, hogy ami történik, az jó jel. Ha minden kijön belőle, csak jó. Most az a legkevesebb, hogy nem hoztam egy rohadt vödröt sem és az egész Lyuk hetekig bűzleni fog a hányástól. Igazán nem érdekelnek most ilyen apróságok.
- Mi lenne, ha mégis a matracon maradnál? - beszélek szinte suttogva, mintha attól tartanék, hogy újra megijed tőlem, mint a kocsiban tette.
Válaszra sem várva veszem ölbe és nem foglalkozva olyasmivel, hogy neki mi a jó, a matrachoz érve odaülök mellé és félig átölelem. Persze csak ha hagyja. Többet viszont nem teszek. A gorilla tudja, hogy mit jön ezután. Hogy le kell önteni a torkán a kávét, vagy akármi. Addig, amíg ez meg nem történik én biztos nem hagyom magára és nem szerzek egy nyavalyás felmosót és vödröt, bármennyire is szükség lenne rá.