A saját szívdobogásomra lépkedek, ami megadja azt a sietős tempót, amiben haladok utcáról utcára. Belevágok a nagy semmibe, vagy éppen a város forgatagába, amit hoz a következő utca. Nem számít. Semmi nem számít, csak az a pár gondolat, ami kavarog bennem. Az, ami legjobban hasonlít egy tervhez. Lenyugodni. Elűzni a gondolataimat. Kinyitni a fejemben lévő titkos kamrát. Szétverni valakinek a képét. Körülbelül tartva is ezt a sorrendet. Vagy nem. Ahogy alakul. De végül nem alakul úgy. Egy nagy villogó táblával ellátott üzlethez érek. Üzlet? Mit szépítek?! Egy kib*szott hangos kocsma, ahonnan csak úgy dől ki a piaszag a részegekkel együtt. Megállva a bejárat előtt, reflexből lépve el egy piás elől, a hátsó zsebembe túrók és nem sokat tétovázva a markomba fogom a kajára tartogatott aprót. Egy nyomorult sörre - többre nem valószínű, hogy futná -, nagyobb szükségem van. Evés nélkül megvagyok.Úgyis herótom van már a hotel szendvicsétől.
Egy perccel később már kint vagyok újra a normális levegőn, kezemben egy üveg sörrel és a visszajáróval, ami körülbelül semmire sem elég. Sebaj. Újra a zsebembe süllyesztem a pénzt és már nyitom is az üveget, majd nagyokat kortyolok az olcsó sörből. Pocsék, de nem az íze a lényeg, hanem az, hogy a megszokott mozdulat valamennyire megnyugtat. A baj ott kezdődik, hogy hamar lecsúszik a torkomon az utolsó korty is és hiába próbálok az üres üvegből újabbakat kisajtolni. Ha üres, akkor üres. Mégsem dobom el. Ott lóbálom a kezemben, amíg egy díszesen kivilágított üzlet elé nem érek, ahol a kirakatban kismillió szívecske és egyéb hú-de-csodálatos-az-élet tárgyak űznek velem gúnyt. Egy savanyú mosoly kíséretében, hirtelen felindulásból az üres üveget elhajítom, hogy áttörje a kirakatot. Amint darabjaira robban mind a két üveg, felvijjog éles hangon a betörést jelző sziréna és én túl sokáig időzök a törött darabokat nézve levegő után kapkodva. De ez az érzés most nem kellemetlen. Inkább élvezem, ahogy a "munkám" eredményét nézem és és élvezem, ahogy az adrenalin végigáramlik az egész testemen. Már hallom magam mögött a rendőrségi szirénát is, amikor futásnak eredek.
Egy kisebb sikátorban állok meg pár utcával arrébb, ahol kifújom magam és két kezemmel a falnak támaszkodok és lehajtom a fejem, mint aki elszégyellte magát. Furcsa módon, amikor percek múlva visszaáll a légzésem a normálisra, már nem vagyok ideges. Talán az olcsó sör az oka, talán a kirakat betörése, de rendben vagyok. Most először gondolkodok el azon, hogy min is vagyok túl... vagy éppen mit hagytam ki egy jó órával ezelőtt. Felrémlik előttem a zuhanyzóban lezajlott események egy-két részlete és Roxy csalódott tekintete, amikor megértette a szavaimat. Visszagondolva nem tudom, miért álltam meg. Miért akartam ennyire kitartóan, hogy ő több legyen számomra.
- Baromság! Baromság! Baromság! - üvöltöm magam elé, de valamiért visszafogom magam. Nem ütök, nem rúgok a betonba. Csak kiabálok és a falnak támaszkodva állok. Igyekszek rávenni a fejem, hogy gondolatban maradjak továbbra is a zuhanyzóban és mindent kitöröljek, kivéve a kellemes részeket.
Sajnos rá kell jönnöm, hogy nem fog menni. Nem tudom kiszelektálni az emlékeimet, hogy csak a jóra emlékezzek. Talán ha tovább próbálkoznék, menne. De ez nem most fog megtörténni. Fázni kezdek. Piszkosul. Csak ekkor jövök rá, hogy félmeztelen vagyok és a kezeim már teljesen átfagytak. Alig érzem őket. Ekkor eredek újra futásnak, hogy ne fájjon minden testrészem a hidegtől és hazáig meg sem állok.
Belépve a hotelba megcsap a langyos levegő és jólesően bizsergeti a testem. Viszont nem jutok el a saját szobámig, de még a lépcsőig sem, mert a Főnök egyből elém áll. Nem sugároz semmi jót az arca. Félrevon és mozog a szája, miközben nagyon feltűnően gesztikulál, én pedig bólogatok, de fogalmam sincs, mit mond. Nem érdekel. Most nem tartok attól, hogy egy rossz mozdulat és úgy dönt, nincs rám szüksége. Pedig a lakhelyem múlik rajta, mégsem figyelek. Még pár bólintás majd az utolsó szavai, miszerint öltözzek már fel rendesen, mielőtt a sebhelyeim megrémisztik a drága ügyfeleit. Még egy utolsó bólintás részemről, egy "értettem főnök" és már ott sem vagyok. A következő percben már lent állok a félig kivilágított folyosó legvégén és látom az ajtóm mellett kuporgó alakot. Egy pillanatra megdobban a szívem, de tétovázás nélkül megyek tovább.
- Soha nincs bezárva. Nincs mit elvinni - mondom mindenféle köszönés vagy bocsánatkérés helyett. Nem akarom felhozni az elválásunk előtti témát. Egyszerűen... csak nem. - Bemehettél volna - teszem hozzá és nem törődve semmiféle illemmel bemegyek mellette, magam mögött nyitva hagyva az ajtót.
Bent felkattintom a villanyt és láthatóvá válik a nem túl nagy helység. Egyetlen szoba az egész, ezért is hívom én A Lyuknak. Tökéletes név, azt hiszem. Minden úgy van, ahogy hagytam. Itt már közel sincs olyan meleg, mit a hotel többi szintjén, mivel nincs igazi fűtés, csak a csövek adnak valamennyi hőt, amik itt futnak keresztül. A három takaró a régi, viszont vastag és nagy matracom végén összegyűrve, rajta pár vastagabb ruha. Persze van szekrényem, ami kicsit rozoga, mert nem csukódik az ajtaja én mégis itt tartom a sűrűn hordott ruháimat. Egyszerűbb... meg amúgy is így szoktam meg, minek változtatni a már jól bevált módszeren? A matrac mellett ott a asztal egy füzettel meg ceruzával, amibe a hülyeségeimet szoktam lefirkálni. Egy-egy rajz, őrült gondolat, amit valamiért nem akarok elfelejteni. Az asztal előtt egy szék, ami feltűnően kitűnik a régi dolgok közül. Nem hiába, a hotel konyhájából szereztem.
Kihúzom Roxynak ezt a széket - nem akarom, hogy a fal mellett álljon, vagy a matracra kelljen ülnie -, és a halom takaróból kiszedve a legmelegebbet felé nyújtom.
- Fázni fogsz, ha sokáig ülsz itt - mondom neki magyarázatképpen és nem időzve tovább ledobom magam a matracra onnan nézek fel rá. Először az a tervem, hogy hallgatok és megvárom, amíg ő mond valamit, de... hamar meggondolom magam. - Jövök neked. A történtek miatt - nyelek nagyot, mivel akaratlanul is megjelennek bennem a zuhanyzóban történtek. Mielőtt újra vitatkozni kezdenénk, vagy bármit is hozzáűzne, már folytatom is. - Kérdezz. Akármit. Ígérem, válaszolok - bólintok aprót. Magabiztosnak akarok tűnni a szemében és úgy tenni, mint aki nem retten már attól halálra, hogy itt kell ülnie szemben egy olyan nővel, aki képes volt elérni, hogy válaszokat ígérjek. Mégsem akarom meghazudtolni önmagam. Tartom magam ahhoz, hogy bármit is kérdez, őszintén válaszolok neki

A hideg falnak döntöm a fejem és onnan nézek rá. Amint meghallom a kérdését, egyből megvonom a vállam. Nem számít, hogy fizetek-e érte. Semmi sem számít. Aztán mégis válaszolok, de közben nem nézek a szemeibe.
- Nem fizetek... csak a fizetésem egy részét nem kapom meg. A kettő azt hiszem nem ugyanaz - magyarázom a szavaimba a szokásos poénkodást vegyítve, miközben a takaróim közül kirángatok egy elég leharcolt, de vastag pulóvert, hogy magamra kapjam. Utálom az ilyen időt. Kész szenvedés itt lenni, amikor kint rosszabbra fordul az idő. Ezért is jobb megoldás az utcákat járni és nem itt sajnáltatni magam.
Dehogy akarjuk tovább feszegetni! Jobb lenne, ha nem is beszélnénk róla. Talán tényleg el kellene felejtenünk... vagy legalábbis megpróbálni. - persze ezt mind csak fejben válaszolom. A szavaim sokkal tömörebbek és egészen mást sugallnak.
- Nem muszáj - mondom. - De... - újra vállat vonok egy sóhajtás kíséretében, aztán kinyögöm a nagy ígéretem, miszerint kérdezhet bármit. Először görcsben van az egész gyomrom - ilyenkor jó, hogy nem ettem ma. Meg vagyok győződve arról, hogy a múltamról fog kérdezni. De ő marad a jelenben. Vagyis a közeli múltban. Ez sem túl kellemes téma, de ezerszer könnyebb választ adni a kérdésére, mint bármire, ami évekkel ezelőttre nyúlik vissza. Még kell pár pillanat, amíg a hajamba túrok és átgondolom a válaszom. Amikor megszólalok, már nincsenek nagy szünetek a beszédemben. Semmilyen halvány jele idegességnek vagy bizonytalanságnak.
- Csak a valóság. És azt ne kérdezd, hogy miért érzek így, mert nem tudom - rázom meg a fejem, miközben újra rá téved a pillantásom. - De tényleg fontos vagy nem. Talán azért, mert évek óta nem volt olyan, hogy valaki tényleg meghallgatott volna, amikor beszéltem. Az orvosok... haverok... futó kalandok... mindenki kisétált az életemből. De te nem tetted. Eddig - nyelek nagyot, ahogy kimondom az utolsó szót. - Azt hiszem, ennyi - mondom egy homlokráncolás kíséretében, amíg az jár a fejemben, hogy mit is tehetnék még hozzá. Végül rájövök, hogy semmit.
Egy hirtelen mozdulattal végigdőlök a matracomon, hogy a párnám alól kihalásszam a nem éppen minőségi töltött cigimet. Erre most szükségem van. Főleg, mivel a gondolat, ami a fejemben forog, nem ígér sok jót.
- Cigit? - nyújtok felé egy szálat, félig feltápászkodva. - Gyújtó a fiókban - bökök a fejemmel az asztal felé. - Csak kicsit rángatni kell, mert nehezen nyílik. De elrontani nem tudod - mosolyodok el halványan.
Amint befejezem a mondatot és visszaülök a matracra, kikerülve a kissé kiálló rugót, már az én számban ott is lóg egy szál. Persze meggyújtani nem gyújtottam még, de már ez is valami.
- Akkor most én kérdezek - nézek rá egy pillanatra, majd mielőtt feltenném azt a bizonyos kérdést, pár pillanatig a cigimmel foglalkozok. - Mit vársz? Mit tegyek, hogy ne haragudj rám? - pontosítok vigyázva, hogy beszéd közben ne essen ki a szál a számból. - Úgy értem, kiengesztelni nem tudlak semmivel. Még egy szendvicset sem tudok neked venni, mint valami nevetséges vigaszdíj - magyarázom egy kínos mosoly kíséretében, miközben kiszórom a sör után megmaradt aprót magam mellé a matracra, hogy bizonyítsam, ennyim van. - Azon kívül, hogy bármire felelek, amire csak kíváncsi vagy, nincs ötletem... A válaszaim elegendők?

Próbálok mindent poénosan felfogni. Mindent, ami a Lyukkal kapcsolatos. Végül belátom, hogy bármennyit beleadhatok, nem igazán fog menni. Tekintem, hogy ő teljesen komolyan beszél és ha beledöglök sem tudnám megmondom, hogy csak úgy kérdezget, vagy tényleg érdekli a válasz és aggódik miattam. Azt hiszem szeretném hinni, hogy a másodika helyes, de nem akarok feleslegesen reménykedni.
- Mondjuk inkább úgy, hogy ez az élet megtanított kreatívnak lenni. Most már minden gond nélkül feltalálom magam - kerülöm ki az egyenes válaszadást. Nem hazudok, csak próbálok úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön a komplett életem katasztrófának. - Szendvicset lehet venni a hotel büféjében. Éjszaka és hajnalban tudom használni a szolgálati mosdót... Minden megvan, csak tudni kell a módszert - mosolyodok el. - Általában még élvezem is a helyzetet. Nem unatkozok - mondom.
Persze hiába is tagadnám, sokkal jobb lenne egy rendes hely, ahol nem lenne szükség ilyen trükkökre, de ez jutott. És én nem panaszkodok, hanem próbálom a jó oldalát nézni. Eddig bevált.
Egész sokáig megtartom a mosolyom és egy teljes perce még az is megfordul a fejemben, hogy talán nem térünk át a komolyabb és egyben kínosabb témára. Sajnos hiába reménykedek. Elérkezünk ahhoz is. Én pedig ígéretemhez híven válaszolok. Őszintén és titkolózás nélkül, de mindenféle viccelődést mellőzve. Túl komoly hozzá a hangulat és ezen egy-egy poénos rész sem segítene. Azon meg pláne nem, amikor megfordul a fejemben, hogy ő is csak eddig nem hagyott magamra.
- Bocs. Biztos örököltem. Rossz gének - jelenik meg az első igazi mosoly az arcomon. Bár a mosoly inkább annak köszönhető, hogy hiába beszélek itt génekről, meg átvitt értelemben a szüleimről, nem jelennek meg sötét gondolatok a fejemben. - És nem csak makacs vagyok... - sandítok fel rá, de nem sorolok jellemzőket. Nagyon jól tudja ő, hogy van még pár rossz tulajdonságom. - De hidd el, te jól csinálod. A segítségnyújtást... a törődést - suttogom magam elé az utolsó szót. Nem tudom, hogy mit szeretnék. Hallja-e meg az utolsó szót, vagy ne.
Aztán szerencsére eszembe jut a maradék cigim és ez oldja egy kicsit a hangulatot. Ezerszer jobb úgy beszélni, hogy közben megvannak a megszokott mozdulatok. Könnyebben jönnek a szavak, bármilyen komolyak is.
- Találjam ki... - nézek rá egy pillatatnyi megdöbbenés után. - Most mondjam, hogy nem vagyok jó az ilyen játékokban? - kérdezek vissza, de aztán csak a fejemet rázom és a lehetőségeimen agyalok. A következő pillanatban azon kapom magam, hogy mozdul és megcélozz a nagy matracon a mellettem lévő helyet.
- Vigyázz... - kezdek bele, mire kiesik a még mindig gyújtatlan cigi a számból. Viszont be sem fejezem a mondatot már ott is fekszik mellettem. - ... kiáll pár rugó - mondom csakazért is végig, amibe belekezdtem. Nagy és őszinte mosoly jelenik meg az arcomon, amikor úgy látom, hogy szerencsés módon elkerült minden rugót.
Aztán újra visszaköltözik belém az apró feszültség. Látom, hogy nagyon forgatja a kezében a füzetem, de valahogy nem bírom rászánni magam, hogy megmondjam, nézzen csak bele nyugodtan. Nem tudom, miért ilyen nehéz kimondani ezt a pár szót, de nem megy. Azt viszont tudom, hogy a tekintetem veszettül vonzza a teste és nem bírok másfelé nézni, csak rá. Aztán hasra fordul és egy pillanat erejéig a lélegzetem is elakad. Nem azért, mert olyan a látvány - na jó, bevallom, az is közrejátszik -, hanem azért, mert egyértelműen nekem szegezi a kérdést a füzettel kapcsolatban.
Nagyot nyelek és mielőtt akaratlanul is kicsúszna a számon a válasz, nem túl illendő módon kikapom a kezéből. Úgy teszek, mint akit nem érdekel különösképpen. Mintha nem lenne fontos a füzet és csak átlapozgatnám, hogy felidézzem, mi van benne. Rajzok. Egy-két képzeletbeli épület vázlata. Pár lefirkált szó, amik folyamatosan ott kavarogtak a fejemben. A bennem élő démonjaim arca... Végül az, amit keresek. Egyetlen oldal az ő nevével teleírva. Nem húzva az időt, egy gyors mozdulattal kitépem és összegyűrve a tenyerembe rejtem, majd visszaadom neki a füzetet.
- Tűz... - mondom inkább magamnak és feltápászkodok a matracról és a kint hagyott gyújtóval végre meggyújtom a cigit. - Csak pár firkálmány. Egy-egy gondolat. Tervek. Ilyesmik - válaszolok kicsit megkésve a kérdésére, amikor már az égő nikotinrúddal a számban telepedek vissza mellé. Útközben ösztönösen magammal hozva a vastag takarót, amit ott hagyott. Nem terítem rá - bármilyen nagy is a késztetés -, csak mellé teszem. El tudja ő dönteni, hogy fázik-e.

Tényleg jó kedvem kezd lenni. Tényleg mosolygok és tényleg gondolkodás nélkül beszélek, amíg ő el nem komorul. Tudom, hogy nála a húga a tabutéma, ahogy nálam... hát körülbelül minden, ami nem ebben a városban történt. De értékelem, hogy legalább pár szót mond. Még akkor is, ha csak azért mesélt, hogy viszonozza az őszinteséget. De remélem, hogy nem ez az ok, hanem az, hogy tényleg akart beszélni.
Már majdnem kicsúszik a számon, hogy nem kellene csak azért törődnie velem, mert bűntudata van a húga miatt. Hiába próbálja azt nem fogja tudni behozni, amit akkor kihagyott. De nem akarom elrontani a már újra jó irányba fordult dolgunkat, így teljesen mást mondok, mint ami a fejemben jár.
- Nem tudom pótolni a testvéredet - mondom egész halkan. - És nem is akarom. Tekintve, hogy én csak az öcséd lehetnék - mosolyodok el halványan és próbálom kirángatni az emlékei közül.
Vagy a szeretőd - teszem hozzá egy kis idő múlva akaratlanul is gondolatban. Kész szerencse, hogy nem mondom ki. Nem most van itt annak az ideje, hogy elsüssek egy ilyen poént... vagy nem poént.
Mázli, hogy nem marad meg sokáig a komor hangulat. Nem hiszem, hogy tudnék bármit is tenni érte, ha az emlékei között ragadna. Így csak egy újabb mosoly tűnik fel az arcomon, egészen addig, amíg a matracon nem landol. Persze tetszik a kialakult helyzet, de az nem tetszik, hogy siet és nem figyel a rugókra. Túlzottan is aggódok azért, hogy megsérült. Ami azt tekintve, hogy bokszoló és folyamatosan sérült, baromság.
- Igen, de... a lényeg, hogy vigyázz - rázom meg a fejem egy újabb mosollyal az arcomon, miközben rájövök, hogy milyen idiótán viselkedek. - Ez ne a te nagyon is puha ágyad - jegyzem meg, miközben le sem veszem róla a tekintetem. Meg a füzetemről, ami a kelleténél érdekesebbnek bizonyul számára.
Amint nekem szegezi a kérdést, miszerint, mi van a füzetben, élek a lehetőséggel és kikapom a kezéből és megkeresve azt a bizonyos oldalt - amin a kelleténél túl sokszor szerepel a neve -, kitépem és gondolkodás nélkül gyűröm össze.
- Igen. Kitéptem - bólintok rá és nagyon kerülöm a tekintetét. Nem akarok kockáztatni, nem tudom, mennyire mondanék nemet neki, ha megkérne, hogy mutassam meg a gyűrött papírt. - Azt hiszem, kissé mindkettő - mondom mégis felsandítva rá.
A következő pillanatban már egyedül ül a matracon én pedig végre eljutok addig, hogy meggyújtsam a számban lógó cigit. Miközben kicsit megkésve, de válaszolok neki, magammal hozom a legjobb takarómat, amit már egyszer odaadtam.
- Rendőr? - landolok mellette a matracon, miközben megtámasztom a hátam a falnál és felhúzom a lábam. Nem tudom miért, de minél kisebb helyet akarok elfoglalni. Hogy neki minél több jusson. Ami persze őrültség, mert tökéletesen elférünk mind a ketten. Bármilyen régi is a matrac, nagy előnye, hogy hatalmas. - Miért nem próbálkoztál újra? Újabb vizsga... vagy felvételi... vagy tudom is én, hogy megy ez... - vonok vállat és próbálok nem annyira törődni azzal, hogy a füzetemet lapozgatja.
- Nem hiszem, hogy mennék vele bármire is. Meg amúgy is... csak firkálmányok - mosolyodok el, de ennek semmi köze az örömhöz. Inkább kínos. Soha nem mutogattam senkinek a füzetem és valószínűleg ezután sem fogom.
Egy perc erejéig túlzottan is elmerülök a gondolataimban, miközben a szemem felfogja az apró mozdulatot, de a fejem nem érti, hogy azt várja, feküdjek mellé. Ezért telik a kelleténél több időbe, hogy felfogjam, elnyomjam a még félig sem leégett cigimet - jó lesz az még később - és mellette kössek ki.
- Ennyire vigyázol rám? Nem hagyod, hogy akár egyetlen szál cigit is elszívjak és ezzel mérgezzem magam? - kérdezem mosolyogva, csakhogy ne fordítsak akkora figyelmet annak, hogy mennyire bámul. Pedig nagyon is ezzel akarnék foglalkozni. Az egész testem bizsereg, mintha nem a szeme vizsgálna, hanem a kezét érezném.
- Szabad...? - csúszik ki ez az egy szó a számon, amikor már nem bírok magammal tovább. Jófiú módjára megvárom a választ, de a tekintetem a szemei helyett folyton az ajkaira téved, miközben újra és újra felrémlik a fejemben a zuhanyzós jelenet. Ekkor tudatosul bennem, hogy mennyire is akarom őt és mennyire nem bírok másra gondolni.

- Nővéred? - kapom fel a fejem egy pillanattal később és hiába a nagy igyekezet, hogy témát váltsak, ezzel elrontom. Persze nem magam miatt akarnék váltani. Most nem. Csak nem akarom szomorúnak látni vagy megkockáztatni, hogy teljesen a gondolataiba mélyed és én akkor nem tudom neki segíteni. Na nem mintha így sokra menne velem. De legalább próbálkozok.
A "nagy próbálkozásomat" félbeszakítja a felismerés, hogy mellém kerül a matracra. Persze, hogy egyből aggódni kezdek érte! Azért húztam ki neki a széket, mert az az egyetlen normálisnak mondható bútor ebben a lyukban, de ahogy látom, ez őt nem érdekli. Ugyanolyan kényelmesen fekszik a nagy matracon, mintha valami drága és puha ágy lenne. Mint az övé, amiben én is ébredtem... Na de vissza a jelenbe!
Rezzenéstelenül figyelem, ahogy fekszik mellettem, teljesen jól érzi magát és az egyetlen igazán személyes tárgyamat forgatja a kezei között, amiből amint lehetőségem adódik rá, ki is tépem azt az oldalt, amit nem szeretnék, ha meglátna.
- Fölösleges lenne - helyeselek a szavaira, miközben nem vagyok hajlandó kiadni a kezeim közül a gombóccá gyűrt lapot. Még akkor sem teszem, amikor végre meggyújtom a cigit. És akkor sem, amikor már mellette fekszem a takaró alatt és ő engem vizsgálgat. Úgy szorítom a kezemben azt a szemetet, mintha az életem múlna rajta. Nos, inkább a magamnak bebeszélt gondolataim hihetőségei függnek ezen. Úgyhogy vigyázok rá, hogy ne kerüljön a kezébe.
- Igen, tudom. De amikor velem vagy... idegesítő és egyben furcsán jó érzés, hogy... törődsz velem... - mondom kicsit nyögvenyelősen a szavakat, miközben a tekintetem a szemei és az ajka között kapkodom. Hát igen, így beszélek, hogy őszinte vagyok és nem gondolom át, rakom össze fejben a teljes mondatot... meg ha ő ilyen közel van hozzám, miközben úgy néz, ahogy most is.
Persze, hogy a következő dolog, ami kicsúszik a számon egy nyavalyás engedélykérés arra, hogy megcsókolhassam. Idióta! Barom! - szidom magam, és még cifrábban is folytatnám, hogy a következő pillanatban nem lenne olyan közel és nem suttogna. Elmosolyodok és biztos vagyok benne, hogy valami frappánsat válaszolnék, ha nem lennének túlzottan is hívogatóak az ajkai. De azok, úgyhogy minden értelmes gondolat háttérbe szorul és én csak élvezem az időközben bekövetkezett csókot.
Egészen addig, amíg nem érzem, hogy mozgolódik. Gondolkodás nélkül követi az egész testem az ő mozdulatát, kétségbeesetten kapaszkodva bele. Nem akarok elszakadni tőle. Ami jelen esetben azt jelenti, hogy egy hirtelen mozdulat és már fölötte tornyosulok, miközben számomra hiánycikké válik az a bizonyos levegő.
Muszáj egy pillanatra elválnom tőle. Persze nem azért, hogy bármit is mondjak. Nem. Azért, hogy eldobjam az eddig szorongatott papírgalacsint és egy gyors mozdulattal ledobjam magamról a meleg pulóvert. Már nincs rá szükségem. Egyáltalán nem fázok. A vérem azt diktálja, hogy őt is szabadítsam meg a felsőjétől. Túl sok rajta a ruha, én mégsem teszem. Nem akarom elsietni.
- Azt hiszem, megkaptam az engedélyt - mondom ki a kelleténél jobban elhúzva a szavakat és ezzel időt adok magamnak arra, hogy kitisztítsam a fejem annyira, hogy tudjak lassan és gyengéden haladni.
Amiből persze a lassú hamar megdől, tekintve, hogy a következő pillanatban már újra az ajkaira tapadok, miközben az egyik kezem a háta alá csúsztatom és a másikkal beférkőzve a felsője alá simítok végig a csupasz bőrén.

Hamar eldöntöm, hogy nem fogok semmi továbbit kérdezni, ami a nővérével kapcsolatos. Örülök ennek az egy mondatos válasznak is. Az egyik lényeges dolog, pedig ennyiből is leszűrhető: nem éppen kedvelik egymást. Vagy ha a nővére mégis... nem kölcsönös az érzés. Egy apró bólintással nyugtázom, amikor befejezni a mondandóját, ezzel köszönöm meg, hogy válaszolt és elraktározom magamban a kapott információt. Eszemben sincs hozzáfűzni semmit. Pedig szívesen mondanék valamit, de nem tudom, mit illene erre felelni. Úgyhogy marad a csend és a pár lépés távolság.
- Tudom, hogy nem passzol a kettő. De akkor is ezt érzem - mondom egy vállvonás kíséretében. - Azt hiszem azért idegesít, mert ennek fordítva kellene lennie. Nekem kellene inkább rád vigyáznom. Még akkor is, ha nem szorulsz rá - mentem a menthetőt egy pillanat alatt. Már megtapasztaltam, hogy nem szorul védelemre. - És azért jó érzés, mert... - gondolkodok el egy pillanatra, és keresem a megfelelő szavakat. - A fene egye meg! Azért jó érzés, mert bármennyire is tagadom, élvezem, hogy valaki mellettem van és nem vagyok cseszettül egyedül. Hogy valakit érdekel, hogy mi van velem - fejezem be a mondandóm, miközben idegesen kezdem dörzsölgetni az arcomat. Mindent csinálok, csak nem nézek fel.
Azt hiszem ezeket a szavakat volt a legnehezebb kimondani. Mégis megtettem. Nagyon régen beszéltem bárkinek is ilyesmiről. Mármint... ennyire őszintén. Jobban szeretem megjátszani, hogy semmit nem érzek, semmi nem bánt... semminek nem örülök, csak egy bontatlan üveg italnak és egy jó bunyónak. Úgy könnyebb élni. Most viszont beszéltem, és annyira zavarban vagyok, mintha az első együttlétemre készülnék. Ami oldalra nézve rá, ahogy fekszik a matracomon, nem olyan elképzelhetetlen, hogy bekövetkezik. Csakhogy nem ő az első... A p*csába is! Ezt nagyon gyorsan be kell fejeznem!
Szerencsére hamar másra terelődik a szó és részben fogalmam sincs mi történik. Pár perc múlva, ha bárki megkérdezné, hogy jutottunk el a kölcsönös távolságtartástól és a kérdezz-felelektől addig, hogy mellette fekszek és fájdalmasan vágyok a csókjára, meg nem tudnám mondani. De nem is számít. Főleg akkor nem, amikor megkapom az áhított csókot. Ekkor már semmi nem számít. Még az sem, hogy valószínűleg a nagyon is kellemes perceket pár pillanatra meg fogja szakítani egy-egy rossz mozdulat következében a bőrünkbe fúródó rugó. Vagy nem. Ki tudja? Az is könnyedén meglehet, hogy meg sem érezzük majd, annyira belemerülünk a másikba.
Én biztos, hogy az utóbbi felé hajlok. Főleg, amikor bármennyire is nem akarom, változtat a helyzeten és ő kerül fölénybe. Szinte azonnal tiltakozni akarok, de a csókjai engedelmes kisfiút varázsolnak belőlem. Nos, lehet hogy nem éppen kisfiút, de hogy engedelmeset, az biztos. Egyetlen szót sem tudok magamból kipréselni, csak hangok hagyják el a számat, szavak nem. A levegő pedig egyre gyorsabb fogy, sőt egy-egy alkalommal inkább kiszakad belőlem, mint kifújom. Valamikor a kezem a derekára vándorol és egy ügyes mozdulattal lehúzom róla a felsőjét. Az összes réteget. Majd mielőtt bármit is tehetne megcsókolom. Ez most viszont csak egy pillanatig tart. Elválok tőle és próbálok komoly arcot vágni, amiből az lesz, hogy megjelenik egy nagy mosoly az arcomon és a szememben ravaszság csillog. Lehet, hogy gonoszság részemről, de gondolkodás nélkül kihasználom a pillanatnyi döbbenetét és végigdöntöm a matracon a két kezét a feje fölött összefogva. Persze vigyázok, hogy gyengéd legyek, mégse adjak neki menekülési utat.

Nem tudom, honnan veszem, hiszen nem nézek rá a "nagy vallomásom" után, mégis tudom, hogy valami nincs rendben. Mi rosszat mondtam? - fogalmazódik meg a fejemben a gondolat, de mire felnéznék rá és kimondhatnám, megelőz és beszélni kezd. Csak egy-egy pillanatra nézek rá és hallgatok. Még akkor is, amikor válaszolnom kellene. Egyértelmű, hogy mit kell felelnem, mégis habozok egy kis ideig. Azt hiszem azért, mert őt magát vizsgálom. Hogy egyáltalán hogy jut ilyesmi eszébe, hogy ő nem elég jó nekem?!
- Biztos. Tökéletes vagy - mondom magabiztosan egy bólintás kíséretében. Nem beszélek feleslegesen mellé, nem bonyolódok végeláthatatlan monológokba. A lényeg ebben az egy szóban is benne van. Ha pedig nem hiszi el, akkor több beszéddel sem tudnám meggyőzni.
Még szerencse, hogy nem sokáig húzzuk az időt. A szavak helyét átveszik a tettek és az érzések. Ez már sokkal jobb! Hát még az, amikor a ruhák fogyatkozni kezdenek és én irányítok! Nem gondoltam, hogy még ma újra eljutunk eddig, de most már biztos, hogy csak akkor lesz vége, ha mind a ketten teljesen kifulladunk. Legalábbis én most nagyon ezen az állásponton vagyok. Mégis bármennyire elhatározom magam, neki csak egy szavába kerül, és leállok. Ami azt hiszem - remélem -, nem fog megtörténni még egy ideig.
Fölé magasodva élvezem a helyzetet és igyekszem nem elveszíteni a fejem. Kényszerítem magam, hogy megtaláljam azt az erőbedobást, aminél még nem szorítom fájdalmasan a csuklóját, mégis megakadályozom abban, hogy újra fordítson a helyzeten. A nagy igyekezetben alig hallom meg a hangját. Túl hangosan dobol a vér a fülemben és annyira, de annyi minden van, ami most jobban érdekel a beszédnél. Mégis odafigyelek, hiszen ő mond valamit!
Pár másodpercnyi késéssel de fel is fogom a kimondott szavakat és nagy mosoly jelenik meg az arcomon. Úgy érzem, nem szükséges válaszolnom, mert az a nagy mosoly mindent elmond, mégis megállok egy pillanatra.
- Jól látod - szélesedik ki még jobban a mosolyom. - És ebben az a legjobb, hogy hosszúra tudom nyújtani az édes kínt - mondom és nem húzva tovább beszéddel az időt újra az ajkaira tapadok, majd eljutok a nyakáig... még egy kicsit lejjebb... de a csókok útjában áll a fránya melltartó. Hogy megszabaduljak tőle, kénytelen vagyok elengedni az ujjaim által megbéklyózott csuklóit és a háta alá csúsztatva a kezeimet a makacs kapoccsal küszködni.
Persze közben nem tétlenkedek és a hasáig csúszok, hogy kis kihagyással, de folytassam a csókokat, miközben egyre közelebb kerülök az egyik fontos célhoz, amit még mindig ruha fed. Olyan ruha, amitől sürgősen meg kell szabadulni. Lehetőleg az enyéimmel együtt, mivel az események előrehaladtával egyre kényelmetlenebb és szűkebb kezd lenni a rajtam maradt nadrág. Pedig szeretnék lassan haladni. Kiélvezni minden egyes pillanatot, amit most vele töltök - ki tudja, lesz-e következő alkalom... Az a baj, hogy a fájdalmasan lüktető testem és a már szinte tetőfokára hágott vágyam nem ezen a véleményen van.

Azt hiszem, már régen nem a tudatos énem dolgozik. Egyszerűen csak az ösztönök. A testem irányít, és az agyamnak csak azon része tiszta, amelyik azt ismételgeti, hogy lassan. Talán ez az oka annak, hogy engedek. Jelét sem mutatom annak, hogy tiltakoznék, amikor fordít a helyzeten. Az előbbi engedelmesség visszatér én pedig a hátamon fekszek. Nem mondhatnám, hogy ellenemre van a kialakult helyzet. Szavakra nem futja az erőmből és egy fél perccel később már azt sem tudom eldönteni élvezem, hogy húzza az időt, vagy éppen az őrületbe kerget.
- Nem... ér... - nyögöm nagy nehezen a szavakat, amikor megérzem, hogy ahelyett, hogy lefelé folytatná az utat, visszakanyarodik. Persze sokáig nem tudok tiltakozni. Teljesen odaszegez a matrachoz, miközben a maradék lélekjelenlétemet is felőrli a kettőnk közötti súrlódás, ahogy folyamatosan mozog. Mi a fene lesz akkor, ha már ruha sem lesz közöttünk? El nem tudom képzelni!
Bármilyen furcsa is, egy kis idő után azon kapom magam, hogy nem akarok alóla szabadulni. Tökéletesen megfelel nekem így is, hogy most - kivételesen -, ő irányít. Mit számít egy alkalom? Ezt is ki kell egyszer próbálni, nem igaz? Hogy milyen, amikor nem én irányítok, hanem olyasvalaki, akiben megbízok. Mert benne bízok... Csak ne húzná el ennyire! Csak ne engedném, hogy ennyire könnyedén játszadozzon velem!
Amint egy cseppnyi levegőhöz jutok és eltűnik az égető, mégis jólesően bizsergető érzés a mellkasomról, amit a körmei okoznak, meglenne az esélyem, hogy változtassak. Felüljek, vagy csak simán oldalra forduljak és gyorsítsak az események lefolyásán. Mégsem teszem meg. Továbbra is a hátamon maradok, miközben a kezeim a testére csúsznak, egészen a melléig, ahol már semmi nem állja az utamat. Az az apró anyag, már nem is tudom mikor és hol landolt. A lényeg, hogy már nincs ott.
Nem időzök túl sokáig, hogy felfedezzem a felsőtestének minden porcikáját. Még ha akarnám, sem tarthatnám ott túl sokáig a kezeimet. Ösztönből csúsznak lejjebb és akadnak meg a nadrágja szélénél. Egy pillanatra elmosolyodok, ezzel kicsit megszakítva az aktuális csókot, majd újra az ajkaira kapok, miközben a kezem azon dolgozik, hogy lekerüljön az a nadrág is.

Annyira piszkosul élvezem a reakcióit. A testének minden egyes rezdülését, aminek a látványa csak még sürgetőbbé teszi a dolgomat. Egyre erősebben érzem, hogyha pár percen belül nem haladunk lényegesen előrébb, nekem végem. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen már most azt hinnék, hogy szétrobban az egész testem a vágytól. De mivel ez nem történhet meg, így csak elveszítem a maradék eszemet is és teljesen átadom magam az ösztönöknek.
A kezeim végigsimítanak a testén, a mellénél elidőzve, majd újra elindulva lefelé, hogy tegyek is azért a haladásért valamit. Szorgalmasan állok neki kibontani a nadrágját és lehámozni róla, miközben kisebb-nagyobb megszakításokkal - amikor már fájdalmassá válik -, élvezem az apró kényeztetést.
De aztán változik a helyzet. Érzem, hogy a kezei nem a testemen vannak, az ajkai nem csókolnak. Az ujjai az enyémen simítanak végig, és segítenek a nadrág kibontásában. Oh igen! Kezdek nagyon is örülni, miközben ahogy a következő másodpercek eseményeibe belegondolok, még jobban felgyorsul a légzésem. Ez a helyzet viszont nem tart túl sokáig. Nem tudom, mi történik. Pontosabban tudom. Elhúzza a kezemet és újra a felsőtestén simítok végig, még ha nem is én akarom így. Nem értem, hogy miért teszi, de túlzottan ködös már az agyam ahhoz, hogy bármit is kérdezzek, vagy egyáltalán felfogjak. Csak azt tudom, hogy azért így sem olyan rossz nekem.
Mielőtt bármit is tehetnék saját magamtól... az ajkai után kapnék, vagy fordítanék a helyzeten... bármit! Már újra érzem a kezeit az enyémet és egy elégedett sóhajjal - vagy hangos nyögéssel? -, nyugtázom az újabb irányváltást. Bármennyire is tudom, hogy merre tartunk, engedem, hogy vezesse a kezem és ő diktálja a tempót.
Az egész testem megfeszül, amikor a kezem eléri a célt. Ezzel egy időben viszont valami elpattan bennem. Fejben... vagy éppen a testemben, nem tudom. De azt igen, hogy úgy dobom le magamról, mintha az ajtót rúgta be volna a nemzetközi hadsereg és én védeni próbálnám a testemmel. Csakhogy senki nem kiabálja, hogy "Kezeket fel!", de még az ajtó sem szakadt ki tokkal együtt a helyéről. Azt viszont tényleg a valóság, hogy ledobom magamról és egyáltalán nem törődve semmiféle gyengédséggel a matracon landol, pár rugó társaságában, miközben vadul tapadok az ajkaira és a kezem gyakorlottan tépi le róla az utamba álló ruhadarabokat. Egy fél perc sem telik el és már rajtam sincs semmi. Rekordidő alatt és meglepő ügyességgel szabadítom meg mindkettőnket a ruháktól és már el is helyezkedek a lábai között.
Csak ekkor szakítom meg a csókot és hagyom magunkat levegőhöz jutni. Ami részemről annyi, hogy beszívom a levegőt, és a csípőm már mozdul is, hogy továbbra is mellőzve minden gyengédséget, egy hirtelen mozdulattal benne legyek. Ekkor szakad ki belőlem az előbb beszívott levegő egy hangos nyögés kíséretében.
A fejem még mindig ködös, de a testem azt diktálja, hogy tartsak egy pillanatnyi szünetet, vagy hamar végem lesz. Úgyhogy hallgatok rá. Nem mozdulok, csak lehajolok, a kezeimmel simítom végig az oldalát, a melleit és végül elérve a nyakához, ott megállok és közben újabb csókot adok az ajkaira. Végül a két kezem a feje mellé kerül, hogy azokon támaszkodjak, miközben a nyakát csókolgatva, egyre sürgetőbb tempóban mozogni kezdek.

Alig érzem, ahogy az ujjai és körmei a bőrömbe vágnak. A fájdalom most nem létezik, csak élvezet. Fogadni merek pedig, hogy nagyon is erősen vájnak belém a körmei, a nyomuk biztos megmarad, de ezt is szeretném. Hogy minél tovább emlékezzek erre az estére és minden pillanatra. Hogy napokkal később is a fejemben halljam az élvezettel teli sóhajait és nyögdécseléseit és a bőrömön érezzem a nyomokat.
Miközben vadul csókolom és mozgok a testünk által diktált tempóban, egyre közelebb jutok a csúcshoz. Érzem és valahol tudom is. Pont ezért lassítok egy kicsit. Azért is el akarom húzni. Még ha nem is annyira, mint amennyire eredetileg terveztem, akkor is. Lassabban mozgok, miközben a kezeim bejárják a testét, pont úgy, mint a szám. Már alig nevezhető mozgásnak amit csinálok, amikor újra gyorsítok.
Most viszont már nincs megállás. A legutolsó pillanatig tartom a sürgető tempót. Egészen addig, amíg úgy nem érzem, hogy az egész testem fel nem robban egy nagy nyögés kíséretében. Az kellemes érzésbe beleremegek, miközben próbálok mozdulatlan maradni és csak élvezni... mindent. Az egész sokkal tovább tart, mint bármikor máskor én pedig nem is akarom, hogy vége legyen. Túlzottan jó és túlzottan különleges.
Amikor valamennyire csillapodik a testem, akkor mozdulok meg újra. Nem azért, hogy kihúzódjak belőle, inkább azért, hogy újra megcsókoljam, minden gyengédséget beleadva ebbe a mozzanatba, ami az utóbbi percekben kimaradt. Próbálok a legkedvesebb lenni vele és szavak nélkül is elmondani, hogy ez eszméletlen jó volt.
A beszéddel meg sem próbálkozok. A légzésem még túl szabálytalan... meg amúgy is, mit mondhatnék? Mások, más esetben ilyenkor vallanak a másiknak szerelmet vagy ismétlik el ezredjére is, hogy mennyire fontos nekik. De nekem? Nem tudom, nekem mit kellene mondanom így maradok a jótékony csendnél - már amennyire csend van -, és az apró, kedveskedő csókoknál.
Talán percek telnek el így, de nekem pár röpke pillanatnak tűnik. De végül rászánom magam, hogy mellé gördüljek. Ötletem sincs, hogy ezek után mi következik majd, vagy mi változik közöttünk, de nem is számít. Nem akarok a jövőre gondolni. Még ha a jövő most a következő perceket takarja, akkor sem. Egyszerűen csak élvezni akarom a pillanatokat és hallgatni az egyre lassuló lélegzetünket, ameddig csak tehetem. Persze ahelyett, hogy az egyik kezem mellettem van, a másik pedig a mellkasomon, szívesen ölelném inkább át és húznám őt magamhoz, de nem vagyok biztos, hogy ez jó lépés lenne-e. Reménykedem benne, hogyha ő ezt szeretné, akkor nem fog habozni megtenni és közelebb húzódni.

Ahogy telnek a másodpercek és én csak hallgatok, egyre jobban hasonlít a légzésem a normálishoz. Minden kezd visszatérni az átlagosba, de a még mindig verejtékben úszó testem és a fejemben kavargó gondolat, miszerint "ez őrült jó volt", árulkodik arról, hogy tényleg megtörtént és ez közel sem egy átlagos este. Talán túlzottan is elmerülök ebben az utólagos élvezetben, egészen addig, amíg nem érzem meg magamon a pillantását. Rögtön ezután hallom meg a szavait, amire nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el.
- Valami olyasmi - fordítom oldalra a fejem, de arra már nem tudom rászánni magam, hogy egész testtel felé forduljak. Túl kényelmes így. - De remélem következőleg, ha meg akarjuk ismételni, nem kell hozzá veszekednünk - teszem hozzá. Persze eddig szó sem volt olyasmiről, hogy lesz következő alkalom, én mégis reménykedek. Nem vagyok hajlandó most elképzelni bármilyen más opciót. Lesz következő és kész.
Miközben én szinte saját magammal veszekszek, fél szemmel látom, hogy mozdul. A gyújtó halk kattanására már mind két szemem rajta. Nem éppen a szájából lógó cigimet figyelem - inkább a testét, ami túlzottan is hívogató. Még mindig.
Aztán érzem a gyengéd simítást, amibe minden porcikám beleremeg. A következő pillanatban a saját testem reakcióján mosolygok. Kész őrület, amit ez a nő művel velem, pedig nem csinál szinte semmit, csak hozzám ér! Én mégis veszettül élvezem. Le merném fogadni, hogy talán évekkel ezelőtt volt részem ilyen jó menetben... és évekkel ezelőtt élveztem ennyire valakinek a társaságát.
Készségesen nyitom résznyire a szám, amikor eljut a tudatomig, hogy mire készül. A csók helyett - amivel szintén elégedett lettem volna -, mélyre szívom a nikotint, majd egy elégedett sóhajjal fújom ki a plafon felé, miközben le nem veszem róla a tekintetemet. Nagyrészt a szemeit figyelem, de nem tehetek róla, néha lejjebb is siklik a pillantásom. Egészen addig ezt játszom és élvezem a látványt, amíg még közelebb nem hajol és meg nem érzem magamon az ajkait.
A fejem ekkor már azt kiáltja, hogy cselekedjek és hagyjam a fenébe a kényelmes pihenést. Létezik jobb is, mint a mostani kielégült heverészés mellette...! Én mégsem mozdulok. A kezeim viszont annál inkább. Lassan végigsimítva az oldalán, csúsznak fel a nyakára és beletúrva a hosszú hajába húzom a fejét még közelebb egy olyan igazi csókra.
- Ugye tudod, hogy... megőrjítesz? - suttogom az ajkaiba egy pillanatra elválva tőle. Persze nem igazán várok választ. Csak közöltem vele a tényt, amit a fejem megállás nélkül szajkóz.

Nem cáfolom meg a szavait. Tudom én jól, hogy nélküle is őrült vagyok, de... ez mégis más. Amit velem művel. A gondolataimmal. A testemmel. Talán elmagyaráznám neki, hogy én hogy értettem. Megpróbálnám szavakba önteni, hogy mit művel velem, de eltávolodik tőlem. Először csak a kezeit érzem, ahogy lejjebb simít velük, majd amikor az ajkai is messzebbre kerülnek tőlem tudom, hogy nem lesz itt semmiféle beszéd. A kezem erőtlenül hullik le magam mellé, miközben minden egyes apró csókjába beleborzongok. Már tudom, hogy mi a célja és nem kell sok, hogy újra megjelenjen a fájdalmas lüktetés, amit csak még jobban fokoz az, ahogy megérzem az ajkait.
Az első reakció, amit kivált ezzel belőlem? Azt hiszem egy nagy, mégis félig elfojtott nyögés. A másodikat már meg sem próbálom visszafogni, hangosan tör ki belőlem. Az ezután következő percekben már semmit nem teszek, csak csukott szemmel átadom magam az édes érzéseknek, miközben a kezem ökölbe szorul, belemarkolva a matracomba - már amennyire ez lehetséges. Ahogy ott fekszek kiterülve, úgy érzem magam, mintha minden testrészem oda lenne szögezve a matrachoz. És talán tényleg valami hasonló történik éppen. Lefegyverzés. Megfosztás a szabad akarattól. Az elképzelhető legjobb és legédesebb módon.
Képtelen vagyok mozdulni vagy bármilyen értelmes gondolatot megfogalmazni, miközben ő megállás nélkül kényeztet. Mégis befurakszik egy csepp gondolat a fejembe, miközben a testem még mindig ösztönből dolgozik. Az az apró gondolat viszont arra ösztökél, hogy állítsam le. Bármilyen kellemes is az, amit tesz, állítsam le mielőtt túl késő lesz. Nem érhetek így el a csúcsra, miközben ő csak "dolgozik".
A kezem engedelmeskedik a késztetésnek és elengedve a görcsösen szorított matracot, kissé felülve nyúlik felé. A pillanat tört része alatt ragadom meg, ahol éppen érem és húzom fel magamhoz. A testem persze azonnal tiltakozni kezd én mégsem foglalkozok vele. Hadd maradjon csak meg a fájdalmas vágy.
- Benned... benned akarok lenni... - nyögöm ki nagy nehezen, ahogy visszadőlök a matracra, őt is magammal rántva. - Benned... - mondom még egyszer már az ajkaiba, amit pár pillanattal ezelőtt olyan nagyon felkorbácsolták a vágyamat.
Nem hiszem, hogy nem tudná miről beszéltem éppen, de ha valamilyen módon mégsem értette volna, kész vagyok megerősíteni a szavaimat. Mindenképpen biztosra akarok menni, úgyhogy lassan kezdem mozgatni a csípőmet alatta, meggyőződve arról, hogy egyre gondoljunk. Persze nem akarom én siettetni és azt hitetni el vele, hogy nem volt jó, amit tett. Egyszerűen csak benne akarok lenni, amikor újra elérem a csúcsot.