Név: Kristine Aisha Chandler
Becenév: Kris, Chandler
Kor: Huszonhat
Születése hely, idő: 1988-03-03 / Egyesült Államok - Indianapolis  
Tartózkodási hely: Los Angeles
Csoport: Rendőr
Anyagi háttér: Középosztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Nem mondanám, hogy egyszerű eset vagyok, sem pedig azt, hogy kliséktől mentes, azt pedig pláne nem, hogy nem vagyok szélsőséges, hiszen néha én magam sem tudom, hogy bizonyos helyzetekben mit fogok tenni, ez mind-mind a szituációtól függ. Alapjába véve sem vagyok az a könnyen barátkozós fajta, ha úgy vesszük egy kicsit mindig is egyedül voltam, egy kicsit talán mindig is magányos, ennek köszönhetően pedig soha nem voltam a társaság középpontja –, bár mi tagadás, hogy nem is vágytam rá, főként mert néha kegyetlenül őszinte tudok lenni, tárgyilagos viselkedésem, beszédstílusom pedig nem mindig segít, összességébe ezeket a tulajdonságokat sokan nem kedvelik, ha pedig már itt tartunk, akkor rettenetesen hangulatromboló tudok lenni, aki eléldegél a saját világában – egyszerűen szeretem, ha békén hagynak, ennyi. Rossztulajdonságaimat még tudom bőségesen tetőzni, ugyanis rosszabb napjaimon nem ajánlatos elcsípni, elképzelhetetlenül harapós tudok lenni, valamint sértődéken – ez utóbbi meglehetősen sokáig szokott tartani, ugyanis ha egyszer megsértenek, nem olyan könnyű visszakönyörögnie az embernek a kegyeimbe magát, mondjuk erre nem sokszor van példa, tekintve, hogy nincs sok barátom, akit pedig nem tartok annak, azzal nem különösebben foglalkozom. Egyszóval társadalmi életem nulla, nem véletlenül élek egy papagájjal, humorom pedig egészen egyszerűen nincsen, valamint... némiképpen cinizmus és arrogancia is jellemző szerény személyemre.
Munkám során igyekszem a maximumot nyújtani, nem szeretek hibázni, nehezen is viselem el, ilyenkor csak erre koncentrálok, talpraesett, határozott, befolyásolhatatlan és gyanakvó vagyok, azonban előfordul, hogy nem tartom be az utasításokat és inkább megyek a saját fejem után, ami nem mindig a legjobb megoldás, ugyanis már nem egyszer sodortam ez által másokat is bajba, az pedig rátesz egy lapáttal, hogyha kihoznak békés nyugalmamból, akkor bárkinek, bármilyen körülmények között beolvasok, finoman szólva is hajlamos vagyok arra, hogy visszaszájaljak a legrosszabb helyzetben is. Szolgálatra kész vagyok, mindig minden pillanatban, bár az éjszaka közepén nem szeretem ha felkeltenek, néha igenis szeretek sokáig lustálkodni.

Külső: Férfi kollégáim között szinte mindig alacsonynak érzem magam, annak ellenére is, hogy a nők között átlagosnak mondható százhetven centimétert súrolom, munkám szinte megköveteli, hogy kiváló fizikummal rendelkezzek, ugyanis nem mindenki akar készségesen bejönni az őrsre, ahol a mai napig összesúg az erősebbik nem a hátam mögött, végtére is remek genetikákat örököltem a felmenőimtől, voltaképpen igencsak szerencsésnek mondhatom magam ebben az értelemben. Arcom határozott vonású, személy szerint úgy gondolom, orrom lehetne egy kicsit kisebb, ajkaim teltek, szemeim pedig világos színűek. Hosszú, hátközépig érő hajam általában a szőkés és a sötétbarna között mozog, olykor loknis, olykor pedig szög egyenes, leginkább kiengedve hordom, csak ritka esetekben fogom össze – mint például edzéseken – valamint, ha esetleg valamilyen rendezvényre kell mennem, akkor szoktam megpróbálni kihozni belőle a legtöbbet – ami nem mindig sikerül. Általában nem festem magam túlságosan erősen – különösképpen, mert nem akarok bohócként rohangálni az emberek között – így megmaradok egy kevés alapozónál, valamint a szempillaspirálnál. Már csak a munkám szempontjából is, de előnyben részesítem a kényelmes göncöket, amiben szabadon mozoghatok, előnyben részesítem a sötét ruhadarabokat, egy csinos bakanccsal valamint egy dögös bőrkabáttal, de ha a helyzet úgy hozza, akkor ezeket hátrahagyva húzok magas sarkú cipőt és testhez simuló estélyit.

Előtörténet: Ahogy beléptem a dohos kocsmába éreztem, hogy szinte minden tekintet rám szegeződik azonban igyekeztem szemet húnyni efelett – pedig rettenetesen irritált, ha pár öreg kövér hólyag meredt és kiéhezett tekintettel bámult rám, mint ahogyan most is, erre reagálásként gúnyos fintor kúszott az arcomra, szemeimmel pedig ismerős személyeket kerestem, s mint ahogy mindig most is az egyik sötétebb sarokban iszogatták a szokásos sört, a szokásos jókedvvel, most hogy megtaláltam őket, némiképpen jó kedvvel indultam feléjük, s alighogy az egyik észrevett a többiek már hangos üdvig ragadásban törtek ki, hogy üdvözöljenek, igyekeztem jókedvet varázsolni az arcomra, de ez most nem igazán sikerült, szerencsére most viszont nem kezdtek el ezzel foglalkozni, inkább folytatták a beszélgetést a tegnapi baseball meccsről, amibe most nem igazán volt kedvem beleszólni, pedig a nyomozás közben igenis hallgattam az adást, annak ellenére is, hogy nem lett volna szabad, mellesleg... a temetőőr sem volt túlságosan elragadtatva, amikor felkiáltottam, ugyanis akkor még győzelemre állt a csapatom – csak egy fél órával később jött a lelombozó hír, hogy elvesztettük a kedvező helyzetet és a szerencsét is, nem sokkal később pedig bejelentették, hogy veszítettünk, ez nem derített túlságosan jó kedvre, de ez eredményezte a fiúk közötti heves vitát, kicsit aggódtam, hogy egymásnak esnek, de eddig még soha nem volt erre példa, így most sem tartottam ettől.
Körbenéztem a helyiségben, a legtöbb korombéli csaj valószínűleg pasi után kutatna, azonban egyrészt már régen megtanultam, hogy az ilyen helyeken nem igazán lehet jóképű pasikat találni... apropó pasik, nem mintha az én életemben olyan nagyon tolakodtak volna, annak ellenére sem, hogy ha nagyon akartam volna találtam volna valakit, azonban részben vagy miattam, vagy a munkám miatt eddig szinte mindegyik kudarcba fulladt, így egy ideje már nem is igazán reménykedtem abban, hogy megtalálom az én személyre szabott szőke hercegemet – na, nem mintha a szőkék lettek volna a zsánereim, sokkal inkább a sötét hajúak.
– A szokásos jókedv ül az arcodon Chandler – ült le mellém Robert, aki jelen pillanatban – és rajtam kívül – úgy tűnt, hogy az egyetlen, akinek nem igazán szállt még fejébe az alkohol, végtére is ki tudja, hogy mióta ülnek már itt, végül is hamarosan éjfél, nemsokára távoznának én pedig még csak most érkeztem, de ez a héten az egyetlen nap, amikor úgy igazán kipihenhetjük magunkat, ez pedig egy ilyen stresszes hétvége után, mint amilyen ez is igazán ránk fért, aztán hétfőtől ugyan úgy jön a kemény munka.
A kérdést hallva csak megvonom a vállamat, nem mondok semmit, tekintetem inkább a csocsó asztal felé fordítom.
– Jöhet egy kör? – Néztem rá kíváncsian, általában porig szokott alázni, de most valahogy mégis hangulatom volt hozzá.
– Szóval? Mizus? – kérdezte, miután a csocsóasztalhoz álltunk, egyikünk sem bánta, hogy nem állnak be hozzánk még ketten, szerettem vele beszélgetni, mármint... inkább csak ő beszélt, én pedig hallgattam, néha tettem valami megjegyzést, de amúgy... Mindegy, végül is a lényeg csak annyi, hogy jóban vagyunk egymással, de csak szimplán barát-barát, semmi több.
– Rossz érzés minden nap egy üres lakásba haza menni – válaszolom percekkel később, éppenhogy csak elkezdtük a játékot, de már az első labda betalált, csak sajnos nem éppen az én részemről... – se pasi, se barátnő, de még csak egy macska sem – panaszkodtam, amit soha nem szoktam és utáltam, de havonta egyszer szinte mindig lefuttatjuk ezt a beszélgetést, nekem pedig mindig jobb kedvem lett tőle, szerencsére viszont mindig megértő volt, amit furcsálltam is, de soha nem kérdeztem rá, hogy miért is ilyen figyelmes.
– Akkor miért nem keresel egy lakótársat?
– Azokkal csak a baj van – rántom meg a vállamat, voltaképpen azért annyira nem éreztem rosszul magam, hogy ilyen tettre vetemedjek, a papagáj éppen elég beszélőtárs volt számomra, én beszéltem ő pedig végig hallgatott. – Ez a hét is szar volt...
– Ez általában nem szokott nyomasztani, szóval?
– Holnap lesz a tizenharmadik évfordulója, hogy meghaltak a szüleim – felelem egyszerűen, minden bizonnyal játszópartnerem annyira ledöbbent, hogy elfelejtette védeni a kaput, így a labda szinte begurult a kapuba. – Ez az! Bement! – Úgy kiáltottam fel, mintha megnyertem volna valamelyik csatát, holott ez igazán messze volt ettől.
– Ezt eddig nem is említetted – jegyezte meg kicsit talán rosszkedvűen.
– Miért strapálnálak az én unalmas életemmel, különben is alig pár hónapja kerültél ide, ha nem muszáj, akkor megpróbálok nem beszélni a témáról. – Rántom meg egészen egyszerűen a vállamat.
– Elmondod, hogy mi történt?
– Nem lényeges, csak a szokásos, apám rendőr volt és szerzett pár... ellenséget. – Voltaképpen ez jóval bonyolultabb volt, ez csupán egy leegyszerűsített változat, végtére is a legtöbb rendőr életére nem törnek rá az éjszaka közepén, hogy lemészárolják előbb a feleséget, aztán pedig a férjet. A bátyámmal is éppen hogy meg tudtunk menekülni, valójában elég kevés esély volt erre, de sikerült. – Mindenesetre a tizenhármas elég balszerencsés, félek, és aggódom, hogy mi fog történni.
– Csak nem balszerencsés vagy Chandler? Soha nem gondoltam volna, pont rólad.
– Nem, nem vagyok... De a tények a tizenhármas szám mellett szólnak, tizenhárom éves volt a bátyám, amikor a húgunkat tizenhárom hónaposan megölték... az egyetlen lakásunk, ami leégett az a tizenhármas szám alatt volt.
Minden bizonnyal ő is úgy érezte, hogy meg kell emésztenie a hallottakat, valamint egy kicsit többet inni, hogy felfogja a hallottakat, mert ennyi véletlen, már minden bizonnyal megrendezett, talán éppen ezért nem is szerettem a véletleneket, már most előre rettegtem, hogy mikor fog valami történni, ami talán vagy az én halálomat, vagy a bátyámét fogja jelenteni, esetleg mindkettőnkét, s talán csak én beszélek többet bele, mint kellene, de... mint tudjuk, nem árt az óvatosság.

Kristine Chandler!
Habár nagyon is tragikus volt történeted ennek ellenére nekem elnyerte a tetszésemet. Sőt még a stílusod is nagyon bejövős! Mivel minden megfelelt a kritériumoknak, ezért;
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon! Kérlek foglalj avit! Kris irány a játéktér, juttass minél több bűnös lelket a rácsok mögé!